Alapos késéssel, de végre mozikba került a németek idei Oscar-jelölt filmje, a Mű szerző nélkül, amelyet nem csak mint filmet jelöltek, hanem a legjobb operatőri munkára is esélyesnek tartották.
Emiatt február környékén eléggé morcos is voltam, hogy ezt a filmet sehol sem lehet látni, ráadásul az előzetesét nézve, mindenképpen olyan alkotásnak tűnt, amit látni kell, ami egyszerre lehet gyönyörű és sokatmondó.
Ugyanakkor kicsit kritikusan is álltam hozzá, mert a tavalyi német felhozatalból A néma forradalom című film számomra olyan erős volt, és akkora hatást ért el, hogy nem tudtam felfogni, miért nem azt a filmet küldik versenybe. Létezik, hogy még annál is jobb film lett a Mű szerző nélkül?
Nem.
Míg A néma forradalom egy borzasztóan koncentrált méretű világban és koncentrált időben játszódik (az 56-os magyar forradalom idején egy konkrét kelet-német gimnáziumi osztályban), addig a Mű szerző nélkül megpróbálja nekünk a teljes német történelmet lefedni az 1930-as évektől a 60-as évekig. Látjuk a nemzetiszocialisták előretörését, a második világháború borzalmait, a kommunizmus megerősödését egy család életén keresztül, ahol így vagy úgy mindenkit érintenek ezek az események, de valamiért még sincs akkora hatása a filmnek. A néma forradalom kifacsarja a szívünket, tényleg apró, szinte nem megfogható dolgokkal hozza közelebb az 50-es évek eseményeit, a Mű szerző nélkül pedig a lehető legszélesebbre tárja a perspektívát, és mindenképpen mesélni akar nekünk, de nem csak Németország történelméről: mesélni akar nekünk a holokausztról, a köpönyegforgatókról, a túlságosan tisztességes emberekről, a nácikról, a szerelemről és mindenekelőtt a művészetről, a művészi szabadságról, a művészek önkifejezéséről.
És ez a legnagyobb baja a filmnek: monumentális alkotás, monumentális játékidővel (több, mint 3 óra!), és ezzel, hogy túl sok mindenről mesél, túlságosan a felszínen marad.
A főhős, Kurt, még csak kisfiú, amikor a nagynénjét pszichiátriai intézetbe zárják (a beteg, sérült emberek nem indultak jó eséllyel az életben maradásért, még ha egyébként teljesen árjáknak számítottak is), de már kamasz, amikor a tehetségére felfigyelnek és felveszik a képzőművészeti főiskolára. Ott aztán rátalál a szerelemre, de azzal is szembesül, hogy a művészeknek nem az önkifejezés, hanem a rendszer dicsőítése lenne a fő feladatuk. Ennek a fiúnak az útkeresése, a művészi kifejezőerő megtalálása talán a leghangsúlyosabb elem a filmben, de még itt is hiányérzetünk maradhat a sok egyéb téma láttán.
A történet másik buktatója, hogy túl sokszor esik túlzásokba. Keresem a szebb szót rá, de nem találom: bizonyos részek még a romantikus filmek kedvelőinek is túl nyálasak lehetnek. Mondom ezt még akkor is, ha a szerelmi szál egyébként önmagában szép, annak ereje és az egymás melletti kitartás példaértékű. De több ponton mégis soknak hat, és akkor még nem is beszéltünk az egész hátteréről, hogy ki is a főszereplőnk szerelme egészen pontosan, hogyan kapcsolódik az egész eseményszálhoz.
Monumentális alkotás, de valamiért mégis nagyobb a füstje, mint a lángja. Az előzetesben gyönyörűnek ható képek, a film egészében nem okoznak operatőri mennybemenetelt, sok esetben tűnik úgy, mintha a pénz sem lett volna elég a látványvilágra, vagy az utómunkára, néhol a látvány a történettel együtt már giccsesnek hat.
Értékelem a próbálkozást, és vannak jó jelenetek benne, kiemelkedő festmények, de számomra egyszerűen nem éri el a kifejezetten maradandó film (8 ponttól) kategóriáját, sőt, kicsit még lejjebb kell pontoznom, ha A néma forradalom eszembe jut. Nem értem, miért ez a film utazott az Oscarra, de azt már értem, miért nem nyert. (Kevés ugyanis önmagában az, hogy a rendezőnek, Florian Henckel von Donnersmarcknak már van egy Oscar-díjas filmje, A mások élete, ha ez a film nem közelíti meg az elődjét, és ha én folyamatosan azon bosszankodom, hogy nem ez volt a németek legjobb filmje tavaly.)
Pontszám: 6,5
Ajánlom: a német történelem iránt érdeklődőknek, a romantika kedvelőinek, akiknek van 3 óra 10 percük egy ilyen filmre. De százszor inkább A néma forradalom!
Hosszú idő óta a Joker az első olyan film, aminek nagyon vártam a bemutatóját, és rohantam megnézni, amint lehetett. Persze tudom, ha nagyon várok valamit, akkor annak csalódás is lehet a vége, de jelen esetben erről nem beszélhetünk.
Nem vagyok képregényfilm-rajongó, egyedül a Christopher Nolan–féle Batman filmeket imádtam, főleg a 2. részt: A sötét lovagot bármennyiszer meg tudnám nézni, már csak amiatt is, ahogy Heath Ledger játssza benne Jokert. Az új film elérte ugyanezt a rajongást nálam? Joaquin Phoenix vagy Heath Ledger a jobb Joker? Nagyon szubjektív kérdés, ki-ki más választ adhat, de a saját véleményemet hamarosan elárulom.
Amire mindenki figyelmeztet, igaz: ne hagyományos képregény-filmet várjatok, ne akciófilmet, hanem egy drámát egy kezdetben enyhe pszichiátriai betegségben szenvedő emberről, akit a társadalom és a közvetlen környezete is egyre lejjebb taszít: a valódi dráma és esemény ennek az embernek a lelkében, a gondolataiban játszódik le. Igen, ez a film a színészi alakításról lesz elsősorban híres, arról, ahogy ezt az átváltozást (a még nem igazán ártalmas, magányos, kicsit beteg emberből közveszélyes pszichopata gyilkos lesz) Joaquin Phoenix vászonra viszi, ahogy ő maga is teljesen átváltozik.
A történetet a 80-as évekbe ágyazták, amikor Gotham City még nem volt annyira bűnözéssel sújtott város, ahogy ismerjük, ám ahol a politikai erők és a gazdagok képmutató világa mind erősebben kezdi a hétköznapi, átlagembereknél kiverni a biztosítékot. Csak néhány apró lökés kell, hogy a város felkeljen, utcára vonuljon, csak néhány apró lökés kell, hogy a főszereplőnk is kilépjen biztonságos, apró világából és millió szilánkra törve saját lelkét újjá szülessen.
Nincs értelme nagyon mást mondani, mivel tényleg nem elsősorban a cselekményen, hanem a belső változásokon van a hangsúly. Sokak számára emiatt még akár unalmas is lehet a mozi, bár szerintem van olyan erős, szuggesztív ereje, hogy beszippantson, és ne eresszen el két órán keresztül.
Egyértelműen a feliratos változat ajánlott, bár volt néhány furcsaság benne: néhány, a kép részeként élő felirat magyarra volt változtatva (pl. levél, naplóbejegyzés), miközben más papírok angolul maradtak (pl. orvosi lelet, vagy az utcai tiltakozók plakátjai), ami így nem volt következetes, sőt, kifejezetten furcsa, zavaró hatást keltett. Én mindent eredetin hagytam volna és a hagyományos módon feliratoztam volna, mert ez a kettősség kizökkentett a történetből, ráadásul, ha egy itt élő külföldi nézi meg a filmet, elveszít néhány fontos információt emiatt.
A film erős, emlékezetes, teljesen megérdemli a 8 pontot – ennél többet mégsem tudok adni, mert a színészi játék az elsődleges, nem jut eszembe egyéb, kifejezetten filmes eszköz (zene, forgatókönyv, operatőri munka), ami olyan erős élmény lett volna, hogy tovább húzná a pontszámot felfelé (de korrekt volt minden). Ezért én magát a filmet Oscarra esélyesnek nem tartom (jelölést kaphat), Joaquin Phoenix-et legjobb színész díjára viszont egyértelműen igen.
Már csak a szubjektív kérdésre adott válaszom van hátra: nálam még mindig Heath Ledger A Joker. Az ő játékában láttam életre kelni A gonoszt, Az őrültet. Ő volt A megtestesítő. Joaquin Phoenix színészi játéka lehet, hogy több részletet tartalmaz, apróbb rezdülésekkel finomabban megmunkált, emiatt akár sokoldalúbbnak is nevezhető, de az az éteri átlényegülés még nem alakult ki nála. Ő színészként oldotta meg a feladatot (tökéletesen), Heath Ledger pedig átlényegült, ő Maga volt Joker.
Azért volt ebben a filmben is két pillanat, amikor Heath-t láttam megjelenni a vásznon, és nem csak a maszk hasonlósága miatt, hanem mert már Joaquin játékában is ott volt a magabiztos őrület, a lényegi tudatra ébredés, a kiforrott jellem (a rendőrautós jelenet és természetesen a film abszolút csúcspontja, a szereplése a tv-ben.)
Nem érdemes kihagyni, de az már nem biztos, hogy többször nézős mozi, mint A sötét lovag…
A pénteket sajnos Budapesten kellett töltenem, de azért igyekeztem vissza Miskolcra, hogy legalább az esti vetítésekből elcsípjek kettőt: Deák Kristóf Foglyok című filmjét, majd már éjszakába nyúlóan a Téli menedék című horrorszerű, inkább pszicho-thrillernek beillő mozit. Csak azért, hogy kedvemre áradozhassak a Foglyokról, előbb gyorsan letudom a havas-hideg-sötét borzongatással próbálkozó filmélményemet.
Téli menedék (The Lodge)
Talán valamennyire szokásosnak mondható a film alaptörténete: válófélben lévő házaspár, ahol a gyerekek (egy tini és egy kisiskolás korú) egyáltalán nem tudják elfogadni az új nő felbukkanását, és elképzelni sem tudják, hogy átvegye anyjuk helyét. Viszont az alaptémából nagyon hamar átfordulunk egy ennél sokkal sötétebb, sokkal misztikusabb, mindazonáltal sokkal idegesítőbb folytatásba.
Az új nő, aki lehet vagy 25 éves, elég sötét múlttal rendelkezik, és láthatóan érzelmileg labilis – ami persze az édesanyáról is elmondható - szóval a pasi határozottan nem tud választani, a gyerekei viszont határozottan nem is akarnak ebbe beletörődni. Karácsony előtt a hegyekben, egy mindentől távol álló házban ragad az új barátnő és a két gyerek, onnantól pedig furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok veszik kezdetüket. A film ijesztgetni is próbál, de nem igazán horror, a pszichénkre is akar hatni, de ahhoz meg talán túlságosan erős benne a vallási fonal, hogy emiatt essünk mélyebb elmélkedésekbe. Maradna az izgalmassági faktor, hátha egy feszes, izgalmas művet láthatunk, amin lerágjuk a körmünket, de mint már megannyi idei filmnél, itt is az unalom nyert. Nem, egyáltalán nem jött be a film, és a kezdetben még 6 pont körüli értékelésemet a végkifejlet csak lejjebb rontotta. Az egyik legkevésbé ajánlható film.
Pontszám: 5
Foglyok
Pár napja írtam, hogy megtaláltam a kedvenc filmemet (Saint Frances), de szerencsére lett egy másik is. Deák Kristóf Oscar díjas rendezőnk egész estés tv-filmjére szerencsés volt minden néző, aki bejutott, mert moziban nem, csak decemberben, tv-ben lehet majd látni - pedig a film nagyon is feküdt a filmvásznon, tökéletesen működött, és a nézők is együtt lélegeztek vele minden pillanatában.
Az 50-es évek elején járunk, amikor Budapesten egy családhoz becsenget az ÁVÓ, ám ahelyett, hogy bárkit is elvinnének, ott maradnak a lakásban, és bárkit, aki arra jár (becsenget, keresi az ott lakókat), szintén berántanak a lakásba, hogy onnan aztán el ne engedjék. Hosszú napokig maradnak, de nincs rá egyértelmű válasz, hogy miért pont ott vannak, és mit akarnak, a foglyul ejtettek pedig egyre nehezebben viselik a bezártságot.
Ha még azt is hozzáteszem, hogy igaz történet alapján készült a film, akkor már biztos, hogy mindenki maga elé képzelt, egy nagyon komor, nagyon lehangoló, nagyon vontatott, szürke árnyalatokkal dolgozó filmet, pedig mindezek ellenére teljesen más élményt kapunk. És imádni fogjuk.
Gondoltam, alszom egyet az élményre és kitisztítom a fejemet, nehogy már folyamatos lelkendezéstől legyen hangos az írásom, de még így is, másnap, azon kattogok, hogy remek filmet láttam. Miért? Hivatkozzunk a száraz tényekre:
Nagyon jó ötletből (egy valós családi anekdotából) megírt forgatókönyv adja az alapot, amely tűpontos, helyén van minden egyes mondata. Talán az egész Cinefesten az egyetlen film volt, ahol minden párbeszédnek, minden apró beszólásnak helye, lényege, értelme volt, hozzátett valamit a film hangulatához, mondanivalójához. Ehhez párosul, de már a rendező és a vágó munkáját dicséri, hogy az erősen párbeszédekre épülő történet feszesre és izgalmasra sikerült, nincsenek feleslegesen elnyújtott percek, a néző folyamatosan együtt tud élni az eseményekkel, nem kalandozik el a gondolatunk, végig összpontosítunk. Az operatőrt is dicsérem, mert nem a megszokott színvilágot hozta az egyébként sötét időszakhoz: főleg a film elején minden feltűnően meleg, világos, élénk színekben pompázott, és csak fokozatosan, a film vége felé haladva halványultak el a színek és a fények is. Dicsérem a zeneszerzőt is, mert a film legelejétől olyan zene kísérte a történetet, olyan erősen passzolt a képi mondanivalóhoz a zenei aláfestés, amit ritkán hallani magyar filmeknél. Talán egyetlen helyen éreztem soknak: a szabadulás pillanatában. Dicsérem a színészeket is, mert jelenlétükkel és szavaikkal a feszültséget és az izgalmat ugyanúgy meg tudták jeleníteni, mint ahogy a már fent kiemelt stábtagok. Kiemelném Sodró Eliza karakterét (Sára), akinél egyértelmű jellemfejlődés is lezajlik a pár napos fogság alatt, emiatt ő lépett elő véleményem szerint a film főszereplőjévé.
Dicsérem a teljes mű összképét is: a keretbe foglalt szerkezetet, azt, hogy a film eleji és a film végi feliratok teljesen megalapozták végül meg is magyarázták a látottakat. Azt, hogy ezekkel a feliratokkal, továbbá a film végén Sára karakterének az utcán haladó alakjával és képi hátterével szintén mennyi mélységet és további mondanivaló fűzött a rendező a látottakhoz. Ahogy egy napja nem értettem egyet az Akik maradtak záró képével, úgy itt ennél a filmnél olyan erős volt, hogy az ember kicsit bele is borzongott. A humoros, folyamatosan kicsit komikumra játszó történet a végén egy nagyon is sötét, vészjósló lezárást kapott, tökéletes befejezést varázsolva nem csak a vászonra, hanem a néző gondolataiba is.
Kicsit hollywoodi volt, kicsit kevésbé művészi, mint a Cinefesten felvonultatott filmek többsége? Kit érdekel, ha nekünk nézőknek többet adott, mint azok összesen együtt.
Még a múlt heti Cinefest ajánlómban ígértem, hogy esetleg összehasonlítom a két magyar filmet, mivel mindkettő a 2. világháború után játszódik, kb. ugyanazokban az években, ám erről teljességgel le kell tennem megismerve azokat. Két film nem is különbözhetne jobban egymástól. Ráadásul témájában az Akik maradtak sokkal inkább egy Holokauszt film, így mondanivalója tekintetében sem lehet összehasonlítani a Foglyokkal ami viszont a Rákosi-időszakról mesél nekünk, hiába stimmelnek az évek. Míg az Akik maradtak témájához illően végig szomorú, lehangoló légkörrel veszi körbe magát (egy-két jelenettől eltekintve), addig a Foglyokban egyértelműen főszerepet kap a derű, a legnagyobb diktatúrában is létező humor, az élet önmagából adódó természetessége – még ha ez természetellenesen is hangzik. Szóval nem érdemes összehasonlítani őket, de ha a személyes véleményemet kérdezi bárki, akkor a Foglyok nem csak élvezhetőbb, nem csak olyan alkotás, amit újra szeretnék nézni, és felfedezni benne még több apró részletet, hanem olyan film, amire még évtizedek múlva is emlékezünk majd, és ha majd valamit mutatni akarunk az 50-es évekről az unokáinknak, akkor ezt a filmet biztos elővesszük.
A csütörtöki napot két dokumentumfilmmel indítottam, majd zárásként Magyarország hivatalos Oscar-nevezettjére, az Akik maradtak című mozira ültem be.
Pavarotti
Ron Howard Oscar díjas rendező (pl. Egy csodálatos elme, Hajsza a győzelemért stb) most egy dokumentumfilmmel próbálja magát belopni a nézők szívébe. Erre a filmre ráadásul nagyon sokan voltak kíváncsiak Miskolcon, mind a szerdai premierről, mind a csütörtöki ismétlésről nagyon sokan maradtak le, mert nem fértek be a terembe. Úgy gondolom, ez önmagában is szép eredmény egy dokumentumfilmtől, ugyanakkor a felirat-para mellett ezúttal is nehéz elmenni: a nézők közül ugyanis valaki – valószínűleg olyan, aki még nem nagyon járt Cinfestes vetítésen – annyira kiborult azon, hogy a vászon alá van vetítve a felirat és nem lát semmit, hogy hangos méltatlankodások közepette megpróbálta elhagyni a mozitermet. Ez nem sikerült neki, mivel kezdés után 5-10 perccel már se ki, se be nincs mozgási lehetőség, úgyhogy újabb hangos méltatlankodás közepette visszaküzdötte magát a sor közepére.
Hogy ez lett volna a legfigyelemreméltóbb esemény a vetítés alatt, azt azért nem állítom, de maga a dokumentumfilm sok meglepetést nem tartogatott. Tisztességesen összerakott mű, követi a hagyományos dokumentumfilmes szerkezetet, haladunk előre az élettörténetben, miközben számtalan archív koncertfelvételt, továbbá otthoni amatőr home videót, régi interjút nézhetünk Pavarottiról, amiket megtörnek a filmhez önállóan forgatott beszélgetős visszaemlékezések. Ez is – tehát a munka forgatási része - megegyezik a régi típusú dokumentumfilmes hagyományokkal, mindenki ül egy széken valahol egy teremben, és mesél…. Mesél Pavarotti felesége, lányai, szeretője, pályatársai, menedzsere, de még Bono is a U2-ból. Az eredmény korrekt, de önmagában Pavarotti élete sem volt különösebben megdöbbentő, és a film sem saját érdemei miatt lesz magával ragadó.
Pavarotti a hangja miatt volt megdöbbentő. Így a film legjobb pillanatai egyértelműen Pavarotti előadásai, amik közben még így is – felvételről – könnyek szöknek az ember szemébe. Tehát egyébként volt meghatódás, elérzékenyülés, csak nem érzem, hogy ez a rendező és a film erénye lenne. Ugyanakkor korrekt munka, szidni sem tudom – csatlakozik a már túl sok 7 pontos mű közé.
Pontszám: 7
Űrkutyák (Space Dogs)
Az osztrák-német dokumentumfilm beharangozója, és a Cinefestre ellátogató két rendezőjének köszöntő szavai alapján ígéretesnek tűnt, örömmel merültem bele az első percekbe, hogy hátha látok egy új szemléletű, pörgős dokumentumfilmet, ami még ráadásul kutyákkal is tele van.
Na ez valami igazán borzasztó volt. A film első egy órájában nem is dokumentumfilmet láthattunk, hanem amolyan természetfilmet, a kóbor moszkvai kutyákról, amint a fennmaradásért küzdenek, járják a város utcáit, esznek, barátkoznak, vitatkoznak, zsákmányt ejtenek. Hát igen: amikor kutyás dokumentumfilmre vágyok, nem éppen arra készülök, hogy azt nézem végig premier plánban, ahogy elkapnak egy cuki cicát és kinyírják. Még engem is sokkolt a látvány, nem tudom, hogy mit élt át az a 9 éves forma kislány, aki az első sorból nézte az apukájával a filmet.
Aztán a film közepén végre áttértünk volna a dokumentumfilmes részre is, archív felvételeket láthattunk arról, ahogy Lajka kutya idejében, az 50-60-as évek Szovjetuniójában a kutyákat az űrutazásra készítik fel. Csak éppen engem is felkészíthetett volna valaki, hogy állatkísérleteket kell néznem, ami ugye a mai szemünkkel nézve már olyan brutális állatkínzásnak minősül, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A kislány és apukája távozott is egy idő után.
Hogy azért szólnám le a filmet, mert számomra nézhetetlen állatkínzásokat mutatott be? Nem. Ez a film tényleg súrolta a nézhetetlen kategóriát. Annyira lassú volt, annyira unalmas, hogy közben folyamatosan azon törtem a fejemet, hogy milyen esszét írhatnék arról, hogy vegyék tudomásul a művészfilmesek, hogy az idő eljárt a lassú filmek felett, és ha ilyen uncsi műveket dobnak az asztalra, akkor lassan senki nem lesz, aki megnézi azokat, még azok sem, akik egyébként fogékonyak lennének másra is, mint amit Hollywood ont folyamatosan magából. Könyörgöm: ha ezt a filmet otthon nézem, valószínűleg a 10. percben elkapcsolok. Sajnos sok volt idén az ehhez hasonló tempójú film, de ez vitte a pálmát nálam, figyelembe véve, hogy még a történetével is megpróbált teljesen kicsinálni.
Pontszám: 3
(Egyedül azt tudom értékelni, hogy kóbor kutyákat követtek napokig az utcákon, biztos melós forgatás volt)
Három dokumentumfilmet láttam tehát – a fenti kettőn kívül még a Szia – A.I.-t – de különösebben nem dobtam el az agyamat tőlük… Kíváncsi lettem volna még jó párra (Diego Maradona, Folyékony arany, Chris, a svájci), de egyszerűen nehéz úgy időzíteni, hogy minden beleférjen. Talán akkor lenne erre lehetőségem, ha délelőtt is lennének ismétlések.
Akik maradtak
Tóth Barnabás filmje itt debütált magyar közönség előtt, és azt gondolom, hogy idén annyi volt a lassú, vontatott, vagy éppen távoli problémákkal kapcsolatos film, hogy a nézőközönség csak úgy itta minden percét ennek az egyébként tényleg finoman, mégis érdekesen vászonra vitt történetnek, amin végre nem lehetett elaludni, és ahol egy tinédzser lány és egy középkorú orvos talál egymásra - na nem úgy – és segít a másiknak a második világháborúban átélt borzalmakból gyógyulni.
A főszereplők nagyon jól működtek a vásznon (Hajduk Károly, Szőke Abigél), jó volt a film ritmikája, igyekezett egyensúlyt tartani ebben a kényes témában, és egyébként ez sikerült is neki.
Mi talán az egyetlen bajom? A témaválasztás: annyiszor, annyi módon hallottunk már annyiféle mesét, rémtörténetet erről az időszakról, és igaz, hogy ez inkább az utólagos, traumákból való kigyógyulást próbálja elmesélni, az ember mégis nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy annyi ilyen volt már. Mitől lenne ez különlegesebb, más, mint a többi Holokauszttal foglalkozó film? Miért érezte feltétlenül a fiatal rendező, hogy neki ehhez a témához kell nyúlnia? Mi újat akart elmesélni? Lolita történet? Nem, semmiképp. De ha ez az egy bajom, akkor adok rá 8-9 pontot?
Nem tudok. Valamiért valami hiányzott, hogy teljes egészében kiemelkedőnek lássam a filmet, hogy teljesen magával ragadjon. Korrekt volt, besorakozhat a többi 7 pontos film közé, de onnan kitűnni nem igazán tud.
Dramaturgiailag az első és az utolsó jelenettel nem értettem egyet (Lassított felvételek a szülészeten – eleve ellene vagyok a lassított felvételeknek, valamint a buszon ülve az ablakon kibámuló lezárás. A film pontosan meglett volna mindkét jelenet nélkül, semmit nem adott hozzá szerintem a lényegi mondanivalóhoz, inkább kizökkentő hatása volt mindkét esetben.).
Egyébként szép munka, látszik a bele fektetett energia, és még mindig inkább nézem majd ezt újra, mint bármelyik másik idei 7 pontos versenyfilmet. (A 7,5-es értékelést, a kolumbiai filmét nem éri el viszont.)
Végre! Megtaláltam azt a filmet, amiért érdemes volt a Cinefestet idén is célba vennem. És ugyanakkor egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mindenki egyetértene velem, szerintem a mai társadalmi kérdéseket leginkább feszegető, érdekes, laza, elgondolkodtató, olykor humoros filmet láthattam végre, amely nem egy-egy elszigetelt problémakörrel foglalkozik, hanem végre nekem is mond valamit, rólam is akar szólni. Nem érdekel az sem, hogy a legkevésbé sem egy művészfilmről van szó, nálam akkor is ez az eddigi befutó: Saint Frances. De erről a filmről az írás végén, lássuk a másik két tegnapi mozis élményemet előbb.
A mennyországnak kell lennie (It must be heaven)
A francia és még jó pár ország koprodukciójában készült film rendezője Elia Suleiman, aki egyben főszereplője is filmnek, és minden bizonnyal életrajzi ihletésű mozit készített: Elia elhagyja hazáját Palesztínát, és új otthont keres először Párizsban majd New Yorkban. Közben ráébred, hogy saját otthona sem igazán különbözik ezektől, ezért hazamegy. Upsz, elárultam a film végét! Elnézést, de direkt volt.
Annyira erős jelenettel kezdődött a film (egy vallási ünnepségen, kellemesen megnevettető szituációval), hogy sokkal többet vártam tőle. Ehelyett egy nagyon lassú, vontatott filmet kaptam, amelyben főszereplőnk első megszólalása valahová a 60. perc környékére tehető. Így készüljetek, még a beszéd is ritka a filmben….az élethelyzetek, a szituációk, Párizs vagy New York bemutatása csak abból áll, hogy a főszereplőnk sétálgat az utcákon, és megfigyel. Külső szemlélőként figyel, a saját szemüvegén keresztül, saját értelmezésében látja a városokat. És ez a szemszög annyira idegen tőlünk, hogy nem értjük az egész film érzelmi mondanivalóját: mármint értjük, értjük, de nem mond nekünk mégsem semmit. Nekünk Párizs nem ez, nem ilyen, mi másképp élnénk meg New Yorkot is, egyszerűen azért, mert nem ugyanonnan jöttünk. Így hiába érdekes a mondanivaló – inkább hazamegyek, mert hát otthon is kb ugyanilyen volt az élet – mégsem tudja szerintem a nézőt megérinteni.
Tényleg nem gondoltam volna a nyitó jelenet után, de a fesztivál eddigi legunalmasabb filmje volt, néhány szépen beállított képpel, és néhány jól megválasztott zenével. Összességében nehezen tudnám bárkinek is ajánlani, az pedig az jelenti, hogy 7 pontot semmiképpen sem érdemelhet tőlem. Az ajánlóm alapján a legjobban várt filmek között szerepelt, de azok közül mindeddig ez volt a legnagyobb csalódás.
Pontszám: 5,5
Gully Boy
Az indiaiak tényleg megtanultak hollywoodi filmeket készíteni. Ugyan néhány korábbi próbálkozásom mindig kiakadással végződött, mert a túlzásba vitt romantika és nyálcsorgatás engem kifordít az élményből, reménykedtem, hogy ebben a filmben már nem ez a faktor fog dominálni. Összességében, ha ebből a szempontból értékelem a filmet, akkor a nyálassági mértékegységet alaposan lejjebb tekerték, de azért még mindig érzékelhető. Nem durva mennyiségében, de pont akkora adagban, hogy engem kicsit elidegenítsen, és a film profizmusa ellenére (operatőri munka, zenék, színészek, jelmezek, jól megírt forgatókönyv, pörgős jelenetek), kicsit lejjebb pontozzam.
A történet szerint Murad India egyik városának nyomornegyedében él nagyon szegény szüleivel, de ő próbálna kitörni ebből a közegből, amelyhez nyitva áll előtte egyrészt a szülei által támogatott út – tanulás, egyetem – másrészt az önkifejezés eszköze, a zene, egészen pontosan a rap világa.
A film nagyon összetett, borzasztóan sok dolgot akar megmutatni nekünk, és mindegyik téma iránt érzékenyíteni is akar, és ennek az erőlködésnek talán egyértelmű következménye, hogy több témája is csak a felszínt kapargatja. Szó van az indiai társadalmi szakadékról, a nagyon gazdagok és nagyon szegények között, a kasztrendszer átjárhatóságáról vagy átjárhatatlanságáról, a vallási és családi hagyományokról, a szerelemről, a lányok kitörni vágyásáról, az álmok megvalósításáról, az indiai árva gyerekekről, és még biztos sorolhatnám tovább. Túl sok minden, és túl sok mindenre csak egy-egy pillanatnyi ideje van a filmnek, még úgy is, hogy a játékidő rémisztő 150 perc. Egyáltalán nem unalmas egyébként a film, de ha a témákat is letisztázták volna magukban az alkotók, és néhánytól megszabadultak volna, akkor a film is lehetett volna fél órával rövidebb, és összességében értékesebb.
Kiknek ajánlom? Ezt egyébként bárkinek, nem művészfilm kategória, sok benne a zene, szerethetőek a karakterek, minden adott egy hollywoodi filmélményhez. Azok legyenek óvatosak, akik nem bírják az ilyen túlcsorduló, kissé nyálas sikertörténeteket, amikor igazából bármilyen akadály is gördül a főhősünk elé, minden meg lesz oldva rövid úton belül, és a film végén még azok is könnyes szemmel, boldogan nézik a csúcsra ért fiút, akik előtte ellenezték a terveit.
Pontszám: 7
(Erősen gondolkoztam, hogy 7,5-et is megérne, de akkor talán némelyik 7 pontos filmmel szemben túlértékelném... Profi munkát látunk, és ez legalább nem untatott és nem fárasztott, mint az idei 7 pontos filmek. De ha önmagában értékelem, és meg kell próbálnom így tenni, akkor erre is 7 pont jár.)
Saint Frances
Igen, végre! Végre egy film, amiről úgy álltam fel, hogy gyorsan szereznem kellett egy közönségszavazó cédulát. Az idei fesztiválon még egyszer sem éreztem, hogy egy filmre voksolnék, hogy szívesen hírét vinném, őszintén és bátran ajánlani merném. Eljött a pillanat, csak idén sokat váratott magára.
Adott Bridget, az amerikai 34 éves lány, akinek se gyereke, se pasija, se menő munkája. Azonnal felkaphatjátok a fejeteket, hogy egy újabb Bridget Jones? Miért kell megint a szinglikről filmet forgatni? És még ugyanúgy is hívják a karaktert? Kell ez nekünk? Megnyugtatok mindenkit, hogy a nevük azonosságán kívül semmi hasonlóság nincs a két filmben, de a két karakterben sem. A brit Bridget eléggé a külsőségekre adó csaj volt, akinek a legnagyobb problémáját a kilói és a pasivadászat jelentette. Ez a Bridget, az amerikai, véleményem szerint sokkal közelebb áll a valósághoz, ahhoz, amilyenek a mai 30-as identitásválságban szenvedő nők, akik kiesnek a társadalmi elvárások körein kívülre, és úgy tűnik, senki nem érti meg őket (Pedig nincsenek egyedül!) Ez a Bridget inkább önmagát keresi, saját magát szeretné meglelni, és amikor végre lehangoló pincérnői munkáját ott tudja hagyni, bébiszitternek áll, hogy a 6 éves Francesre vigyázzon: ez a kislány és a családja fogják ráébreszteni őt a film végén saját értékeire, és arra, hogy talán ő maga is rossz irányból közelíti meg a saját életét.
Ez a film csak úgy, mint a fenti Gully Boy, borzasztóan sok témával próbál foglalkozni egyszerre. Ugyanúgy mondani akar nekünk valamit a 30-asok identitásválságáról, mint a szülés utáni depresszióról, vagy az egynemű párok gyerekvállalásának nehézségeiről, vagy a nyilvános szoptatásról és az abortuszról. Borzasztóan kemény témák, hatalmas veszéllyel fenyegetve, hogy ezek a kérdések ugyanúgy a felszínen maradnak, mint az indiai filmnél. És igen, nincs teljes játékidőnk arra, hogy csak azzal foglalkozzunk, egy abortuszt hogyan él át lelkileg egy nő, vagy mit lehet tenni, ha kismamaként rá sem bírsz nézni a saját pár hónapos gyerekedre, mégis, ebben a filmben valahogy összeállt a mondanivalók sokasága. Mégpedig azért, mert minden egyes téma visszavezethető Bridgethez, vagy azért mert ő éli át, vagy azért, mert segít másoknak átélni, de ez a sok-sok kérdés mind benne összpontosul.
Imádtam a filmet. Igen, akik ismernek majd azt mondják, hogy azért, mert sok közös vonást véltem felfedezni magam és a karakter között, vagy pusztán csak azért, mert 30x évesen még én sem tudom azt sem – a mai napig sem – hogy mivel szeretnék foglalkozni… Csak vágynék valamilyen jó, érdekes, értékes, kihívásokkal teli munkára…. De miért is? Minek is?
Ez volt az a film, ami nem bent a teremben akart megríkatni – mert az érzékeny pillanatokat is óvatosan tudta kezelni – hanem akkor, amikor kimentem a moziteremből, és pofon vágott az élmény: az utóhatásától kezdtem el majdnem bőgni az utcán. Csak nőknek ajánlom-e? Nem, természetesen férfiaknak is nézhető film, ráadásul egyáltalán nem lassú a tempója, több helyen lehet rajta őszintén kacagni, és ha nem is mindent értenek meg belőle a pasik, legalább pár helyen elgondolkoznak rajtunk, nőkön.
Nem számítok arra, hogy a zsűri különösebben értékelné az alkotást, nem is mondanám kifejezetten művészfilmnek, teljesen hagyományos keretek között készült, de ki tudja: nekem egyértelműen az idei kedvencem lett.
Pontszám: 9
(És elnézést, de képtelen módon még mindig nem találok ehhez a filmhez előzetest...nem is létezne? A Cinefest oldalán is csak ennyit találtok róla.)
Általában eljön az a pillanat, amikor pihenésre van szüksége egy átlagos fesztivállátogatónak (nem csak filmfesztiválok esetén), és nálam ez a keddi napon jött el. Határozottan elzárkóztam attól, hogy kedden versenyfilmet nézzek meg, inkább a dokumentumfilmek és a Kitekintő program felé kacsintgattam, de a fáradtságom azon is észlelhető volt, hogy nagyon hamar hazamentem, pedig még bőven lett volna film, ami belefért volna az időmbe.
Szia A.I.! (Hi, A.I)
Elsőnek egy német mozit választottam a dokumentum szekcióból. A film két egymástól távoli történetet követ, miközben tudósokat is meghallgathatunk, ahogy arról elmélkednek, milyen irányba fejlődik a robotika, lesz-e a robotoknak tudatuk, milyen etikai kérdéseket vet fel a tudomány ilyen irányú fejlődése stb. A tudományos részt körbeölelő két történet közül az egyik Japánban játszódik, ahol egy nagymama kap egy robotunokát, akivel beszélgethet az unalmas hétköznapokon, a másik Amerikában, ahol egy középkorú férfi egy próbababa kinézetű női robot mellett szeretné megtalálni a társát, vagy legalábbis a magány ellenszerét.
A tudományos elmélkedéseknél kételkedés nélkül elfogadtam, hogy amit látok-hallok, az tényleg dokumentum jellegű, még akkor is, ha már önmagában az információk frusztrálóak: valóban megriadunk attól, hogy hol tartanak a fejlesztések, milyen robotok vannak már, és hova tartanak a kutatások. Azonban a két konkrét példa bemutatása nekem inkább volt fikció jellegű, mint dokumentum. Tényleg elbizonytalanodtam, hogy amit látok, az nem csak a rendező plusz fantáziája-e az alaptémához: nem csak azért gondolom így, mert nem akarom elhinni, hogy már ilyen robotok léteznek, hanem azért is, mert a beállítások és a párbeszédek is mind műnek hatottak, nem egy meghitt pillanatot elkapó dokumentumfilmes jelenetnek. Ha valaki bármi konkrétat tud, hogy esetleg ez egy kevert műfajú film lett volna, megnyugtatna, mert anélkül értékelni is nehezen tudom a látottakat. Dokumentumfilmnek nem hiszem el, játékfilmes részekkel vegyített kísérleti dokumentumfilmnek érdekes volt.
Pontszám: 6
Diamantino
Könnyed, pihentető kikapcsolódásnak szántam a portugál filmet, de inkább volt zavarba ejtő és néhol a hülyesége már fájó. A portugál focilegenda, Diamantino élete meccsén kihagyja a döntő tizenegyest, majd úgy határoz, hogy visszavonul és inkább örökbe fogad egy afrikai menekültet. Nem rossz alapötlet, nem rossz elgondolás, akár kifejezetten ütős komédiaként is megállta volna a helyét, de egy idő után már annyira sok volt a hihetetlen és ökörködésbe hajó szituáció (a női melleket növesztő a focista, vagy hogy egy pillanatra sem esik le neki, hogy az örökbefogadott tinédzserfiú valójában egy 26 körüli nagyon is formás lány, azért az már fájt.) A bolyhos kiskutyákra nem mondok semmi rosszat, ők cukik voltak. És jó pár poén is ütött, nem állítom, hogy egyszer sem nevettem el magam, de azért mégis inkább egy B kategóriás filmérzésem volt a végeredmény láttán.
Pedig az előző években láttam hasonlóan őrült alapokon nyugvó vígjátékot (pl. Heavy Tour), ami nagyon jól sikerült, érzésem szerint ez a film megragadt egy közepes tv film szintjén, amit sajnálok, mert a focis történetekben szerintem sokkal több van. Az alaplehetőségeket el is csípte a film, csak a végeredmény mégis átfordult egy filmes amatőrklub agymenésébe. Ettől még simán lehet, hogy a vállalkozó kedvűek élvezik, én is többször nevettem, csak majd ti is felteszitek a kérdést a végén - főleg a legvégén: mégis mi a fene volt ez?!
Pontszám: 5,5
A Diamantino után még erősen gondolkodtam, hogy beülök a Diego Maradonáról szóló dokumentumfilmre, legyen ez egy focis nap, de alaposan elriasztott a 130 perces játékidő. Így haza felé vettem az irányt, hogy a BL meccsekkel folytassam a focis lazulást. Holnap úgy is visszatérek a versenyfilmekhez!
Hétfőre két versenyfilmet terveztem be: a Kontroll nélkül című német filmtől sokat vártam (mostanában szerintem nagyon jók a német filmek), majd az iráni alkotást, Teherán: a szerelem városát néztem meg. A Cinefest erősségét jelzi, hogy attól még, mert nem találtam meg egyelőre a szívemhez legközelebb álló alkotást (igen, még most sem), attól még azért átlagosan jó pontszámokat osztogatok. Két nagyon eltérő, de erős film, két hasonló pontozás.
Kontroll nélkül (Systemsprenger)
Titkon általam a top 3-ba várt film egy 9 éves kislányról szól, aki ön- és közveszélyes viselkedése miatt nevelőotthonról nevelőotthonra jár, édesanyja ideiglenesen lemondott róla, mert ő sem bírt fékezhetetlen természetével.
Ez volt az a film, amelyik nem feltétlenül a filmes eszközökkel akart kitűnni (mint például A világítótorony vagy a Monos), hanem a nagyon erős történetre támaszkodva viszonylag hagyományos filmes eszközöket vonultatott fel. Nálam ez alapvetően nem jelent problémát, mivel sokkal inkább vagyok történetközpontú, mint hogy csak holmi szép képekkel meglehessen venni. A történet azonban – bármennyire is hangzik úgy elsőre – nem tudja az embert kellőképpen beszippantani, és magával ragadni. Az oka talán egyszerű (és most elnézést, de spoiler következik): hiába hiszünk abban a film elejétől fogva, hogy a kislány majd megváltozik, jön majd valaki, aki megmenti, aki segít rajta, aki mellett normális és boldog lehet, ezen elképzeléseinket a film folyamatosan lábbal tiporja és ahogy közeledünk a vége felé, egyre világosabbá teszi: ez a kislány nem egyszerűen sérült, nem egyszerűen szeretetre van szüksége, nem egyszerűen viselekdés zavaros. Ez a lány konkrétan beteg, olyan pszichiátriai eset, amilyet korábban csak felnőttek esetében tudtam volna elképzelni. Miközben ez a tény ledöbbenti a nézőt (nincs kiút, senki, sehogyan nem tud a kislány baján segíteni, csak gyógyszerekkel lehet valahogy szinten tartani), aközben egyre jobban kezdünk figyelni a kislány környezetére, arra a nagyon sok emberre, szociális munkásra, nevelőre, orvosra, akik erejükön felül próbálnak valamit mégis tenni érte. Mert egyszerűen ők sem hiszik el szerintem, hogy a kislány ennyire súlyos eset ilyen fiatalon.
Laikus, hozzá nem értőként próbáltam én is az okokat kutatni, ki és miért válhat ilyen személyiséggé, de még az elhanyagolt családi háttérrel sem tudtam indokolni, vagy egy komolyabb gyerekkori traumával… úgy érzem, azok többségéből valamennyire helyre lehet jönni, így vélhetően ez a kislány inkább örökletesen vagy valamilyen vele született betegségből fakadóan ennyire labilis…
Emiatt a végkövetkeztetés miatt, hogy nincs megoldás, a film egy idő után fárasztóvá válik. Amikor már egyértelmű, hogy nincs mit tenni, még nézzük további hosszú jeleneteken keresztül, hogy tényleg nincs mit tenni. 7,5 pontról húzom le az értékelésemet még pedig azért, mert legalább 20-25 perccel érzésem szerint meg lehetett volna rövidíteni ezt a filmet. A színészek kiválóak, a kislány fantasztikus, a zenék jók, a film ritmikája is lendületes, leszámítva a már említett utolsó 20-25 percet. Azoknak, akiket nem ijesztettem el, ajánlom a filmet, a magyarországi bemutató november elején várható.
Pontszám: 7
Teherán: A szerelem városa (Tehran: city of love)
Ezzel a filmmel kapcsolatban nem tudok teljesen egyértelmű lenni: tetszett is meg nem is, untam is meg nem is. Teheránban követünk nyomon három karaktert, akikben az a közös, hogy mindannyian a szerelmet keresik: egy túlsúlyos 30-as nő, akinek mindene a jégkrém, egy 30-as depressziós, foglalkozását tekintve gyászszertartásokon éneklő énekes, és egy 40 körüli volt testépítő világbajnok, aki személyi edzőként keresi kenyerét.
A film legnagyobb erőssége ennek a három karakternek a bemutatása, és folyamatos felépítése. Ritkán látni, hogy ennyire kidolgozottak legyenek a szereplők, akiknek a film közben is csak minimális kapcsolódási pontjuk van, mindhármuk története teljesen különálló, egyedi. A karakterépítésbe belefért néhány vidám pillanat is, ami lazította a film egyébként eléggé lassú építkezését is. Ezek nélkül az üdítő pillanatok nélkül talán 6-osnál megállt volna a pontozásom, ezek nagyon kellettek ahhoz, hogy a néző még inkább közel férkőzzön a szereplőkhöz és hogy ne aludjon el. Lassú filmeket utálóknak viszont még így is okozhat kínszenvedést, úgyhogy óvatosan! A film azonban nem rossz, megérdemli az erős pontot.
Pontszám: 7
Mivel mindkét film ugyanúgy 7 pontot kapott tőlem, gondolhatnátok, hogy akkor holtversenyben mindkettőt a nap filmjének hirdetem. De nem: egyiket sem tartom nap filmje elismerésre méltónak, annak ellenére, hogy alapvetően nem rosszak. Valamivel több kell ennél…
Vasárnap már sokkal jobb kedvvel vágtam neki a mozizásnak, segített az is, hogy egy fokkal kisebb volt a tömeg (közel telt ház volt, csak néhány szabad széket lehetett mindhárom előadásnál látni), és hogy a feliratok is jobban láthatóak voltak (most több is a képre volt téve, nem alá), így mindenképpen komfortosabban telt ez a nap. A filmek is szerintem egy fokkal jobbak voltak, mint tegnap, bár olyan nagyon nagy elájulást még mindig nem éreztem: az igazi még várat magára.
Féltestvérek (Polsestra)
Ehhez a filmhez előzetesen nem fűztem semmilyen elvárást, így csalódni sem tudtam, sem pozitív, sem negatív irányba. A szlovén, versenykategóriában szereplő alkotás két fiatal lányról szól, akik féltestvérek, és családi helyzetükből adódóan utálják egymást. Emellett persze mindegyiknek megvan a saját problémája, az idősebbik (bár a színésznő sokkal inkább fiatalabbnak látszik színésztársánál) éppen válni készül, míg a fiatalabb testvér egyetemre készül, a jelleme pedig az őszinteség álcájába bújtatott parasztság. Elnézést a szóhasználatért arra gondolok, hogy mindenkiről megvan a véleménye, nem éppen kendőzött formában.
A filmet hiába nevezték a leírásban komédiának, attól nagyon messze állt. Nézhető, nem rossz film, van drámai mélysége is, ugyanakkor valamiért mégis borzasztóan távolságtartó.
A forgatókönyv néhol merev, életszerűtlen, főleg az a párbeszéd, ami a két lány fő veszekedését jelenítette meg, nagyon életidegennek hatott, nem hús-vér emberek veszekedésének tűnt, hanem egy felmondott szövegnek – hogy ez a forgatókönyv hibája vagy a színészeké is, nem tudom, mindenesetre számomra nagyon kilógott a film többi jelenete közül.
A legcukibb egyértelműen Jimmy volt, az egyik lány kutyája – hiába, kutyabolond vagyok, pedig nem kellene egy filmben is erre koncentrálnom, de annak a kutyának haláli feje volt, igazi vidámságbomba. Ezzel is kirítt az állandóan unott arcú csajok közül. Na nem akarok gonoszkodni, nem volt ez rossz film, csak mégis olyan kezdő, rideg alkotásnak tűnt összességében. Nagyon jó szívű leszek, és a kutyának köszönhetően húzom fel a pontszámomat egy kicsit 6,5-ről.
Pontszám: 7 pont
A lelőhely (Prospect)
Erre a sci-fi-re kicsit félve ültem be, egyrészt egyáltalán nem vagyok a műfaj rajongója, másrészt az előzetese sem győzött meg arról, hogy erre a filmre érdemes odafigyelni. Értek pozitív csalódások is, bár alapvetően hozta, amit vártam tőle: nem túl érdekes, és a témához képest alacsony költségvetésűnek ható mozi. Értem én, hogy nem éppen az elitet láthattuk egy bányászbolygóra megérkezni apa és lánya személyében, de attól még az űrkompjuk is úgy nézett ki, mint ami mindjárt darabjaira hullik, meg a ruházatuk is elég elnyűtt volt. Rá lehet mindent fogni arra, hogy szegények voltak, de ezzel együtt is díszletszegénynek hatott a környezet.
A történet több helyen volt meseszerű, amit itt most abban az értelemben használok, hogy kidolgozatlan, hihetetlen, furcsa, kevésbé megfogható. A sok sejtelmes mondatom után azért annyit elárulok a storyból, hogy apja és tinédzser lánya azért érkezik egy távoli bolygóra (vagy holdra?), hogy az ott található értékes, különleges gyémántokat megkeressék, kibányásszák és elvigyék magukkal. Hamar kiderül azonban, hogy ez a bolygó nem veszélytelen, valamint a hazajutás is kérdésessé válik. A lány hamarosan egy másik bányász (vagy ki tudja egészen pontosan milyen foglalkozást űző) ember jóindulatára lesz bízva. Illetve mindketten a másikéra. Ha lehántjuk a sci-fi leplet a történetről, akkor sokkal inkább szól a film arról, hogy egy vadidegen felé miképp tud kialakulni a bizalom, és hogy mi magunk is mennyit tennénk meg valakiért, akit nem hogy alig ismerünk, de aki még ártott is korábban nekünk.
Összességében a film javára kell írnom, hogy egyetlen pillanatig nem unatkoztam rajta, tehát a ritmikája és a felépítése jó volt, a színészi játék is megfelelt, de a végső 20 percben újfent azt éreztem, amit a film elején: nem elég kimunkált a színvonal.
Különösebben nem ajánlom megtekintésre, nem egy kihagyhatatlan darab, de nem is nézhetetlen, ha valakit érdekel a téma.
Pontszám: 6,5
Monos
Az első film, amit már bátran ajánlani mernék bárkinek. Már kezdtem kétségbe esni, hogy az idei Cinefesten nem lesznek igazán maradandó élményt jelentő filmek, míg a tavalyi fesztiválon azonnal az első pár nap több kedvencet is találtam.
Ugyanakkor figyelmeztetnék itt is, hogy szintén művészfilmről van szó, nem pörögnek az események akciófilmes gyorsasággal, és a téma is nehéz, távol áll az európai emberektől. Mégis, végre egy film, aminek igazán súlya volt. A nagyon erős történetet nagyon erős operatőri munka támogatta, jól kiválasztott tinédzser szereplőkkel.
A filmben kamaszokat ismerünk meg, akik a kolumbiai polgárháború idején egy külön kis különítményt alkotva azt a feladatot kapják, hogy egy külföldi túszra vigyázzanak. A fiatalok kialakítják a saját kis világukat, mindentől távol, a háború valódi arcát nem igazán tapasztalják meg, ugyanakkor mégis olyan kiképzésben részesültek, hogy teljes lényüket átitatja az a méreg és düh, ami csak egy háborúból fakadhat: hogy kinek sikerül tisztának maradnia, az erkölcsi kérdések terén ki bukik el, ki nem, ahhoz már tényleg meg kell nézni a filmet.
Mint említettem, ez sem egy gyors film, de mégis izgalomban tart, feszült figyelmet kíván. Az utolsó 10 percben még nem tudtam, hogy mi lesz a vége a történetnek, olyannyira sodortak az események, ugyanakkor annyit talán elspoilerezhetek, hogy nem is kapunk minden kérdésünkre választ: több szálat nyitva hagyott a rendező, akinek a nevére, lehet hogy még érdemes lesz odafigyelni a jövőben: Alejandro Landes.
Erős film, az eddigi legjobb pontot kapja tőlem, de még mindig várom, hogy legyen olyan alkotás, ami ennél is jobban mellbe vág.
Három filmmel indítottam a fesztivált, és nem éppen ez volt a legegyszerűbb napom. Mondhatni, még akklimatizálódom, szokom a hangulatot, kicsit még nyűgös vagyok, nem vettem fel az ütemet. Ez leginkább azon érződött meg, hogy mindhárom filmnél nyűglődtem, rossz kedvem volt: küszködtem azzal, hogy a feliratot nem látom, és a nyakam töröm ki annak érdekében, hogy a belógó fejek között valahogy a szemem utat törjön magának, vagy hogy azt látom, hogy nagyobb a tömeg, mint amire számítottam, és már nem 20 perccel film előtt, hanem már 40 perccel korábban sorban állnak az emberek…
Úgy érzem tehát, az első napom a panaszkodásé, és a filmek sem hozták meg a várt felüdülést, az ellazulást. A korábban összeállított ajánlóm alapján is számítottam rá, hogy nem a mai lesz a leglazább filmes élményem.
Beats (Lüktetés)
Ez a film benne volt az általam legjobban várt 10 film között, és ugyan nem dobtam el magam teljesen tőle, azért összességében esélyes arra, hogy a végső elszámolásnál is szerepeljen a legjobb 6-8 alkotás között (első háromba azonban nem várom).
A fekete-fehérben készült film egy skót kisvárosba kalauzol minket a 90-es évekbe, amikor a tuc-tuc zene felívelő pályán volt, ugyanakkor Nagy-Brittaniában például betiltották az ilyen stílusú zenei összejöveteleket.
A történet tömören annyi, hogy két fiatal srác hogyan próbál eljutni egy ilyen illegális buliba. Bár a zenei részek is erősek voltak, és a rendezés is egyértelműen művészi jegyeket vonultatott fel (pl. a buli csúcspontján, a zene és a cseles kis tabletták hatására átélt élményekre az alkotók színesbe váltották a képeket, és ezek a víziók erős kifejezőerővel bírtak), mindent összevetve a mozi mégsem ezen filmes megoldásoktól hanem a két főszereplőtől volt igazán hatásos. Két srác, akik meglehetősen különböző családi háttérrel rendelkeznek, mégis gyerekkoruk óta jóban vannak és kitartanak egymás mellett. Nekem ez a barátság és a két színész nagyon erős játéka húzta fel a pontszámomat 6-osról 7-esre. (Közülük is elsősorban a Spannert alakító Lorn Macdonald volt kiemelkedő, kíváncsian várom, miben lehet majd még látni).
Pontszám: 7
Szuvenír
Ettől a filmtől kifejezetten féltem, mert lassú, vontatott, unalmas, kicsit öncélú filmnek véltem az előzetese és a leírása alapján. A számításom bejött, lényegében azt kaptam, amit vártam, pedig szívesen csalódtam volna. Nagyon untam, nagyon utáltam és a közepétől már kifejezetten idegesítettem is magam a film miatt.
Értem én, hogy a kritikusok és a filmkészítők mindig elérzékenyülnek, ha egy kicsit róluk is szól egy mozi – és itt tömören kaptuk a párbeszédeket egymás után a filmkészítés hátteréről, motivációiról, miértjeiről – de azért ez édeskevés volt összességében egy jó filmélményhez. Folyamatosan a Csodálatos fiú jutott eszembe róla, és az a film hirtelen nagyon sokat nőtt a szememben, mondhatni megszépültek az emlékeim, látván ezt a mostani alkotást. Sok párhuzamot lehet vonni a két drogfüggő történet között, hiszen mindkettőben hangsúlyos figyelmet kapott, hogy azok, akik a közvetlen környezetében élnek, akik szeretettel vannak egy ilyen függő személyiség iránt, ők maguk miket kell, hogy átéljenek, és hogyan szenvednek ők maguk is.
Na. Ha erre kíváncsi vagy, akkor nézd meg a Csodálatos fiút, a Szuvenírt pedig csak akkor, ha folyamatosan idegeskedni akarsz, és legszívesebben behúznál egyet a főszereplő csajnak, hogy viselkedjen már felnőtt emberként. Ráadásul itt sokkal kevésbé éreztem azt is, hogy a lány segíteni szeretne a függő szerelmének, itt csak azt láttam, hogy mennyire gyenge jellem a lány, és mennyire hagyja, hogy csak sodródjon az eseményekkel. Egyáltalán nem győzött meg, sem a karakter, sem a színésznő, akiről pedig annyit áradoznak állítólag a kritikusok (Tilda Swinton lányáról van szó, Honor Byrne-ről). Számomra ő egy lapos arcú, kicsit formátlan, semmilyen lány, akinek óriási szemei vannak, de az, ahogyan nézett, úgy szerintem minden kezdő színésznő tud nézni… De egyszer talán Diana hercegnőt még megformálhatja, mivel az arcvonásaiban őt véltem felfedezni.
Sajnálom, ez a film indul nálam az utolsó helyről az idei fesztiválon.
Pontszám: 4
A világítótorony
Ettől a filmtől is féltem, mint a tűztől. És nem állítom, hogy pozitívan csalódtam, mert ez is egy lassú, vontatott film volt, mégis értékesebbnek tartom a Szuvenírnál. Ebben a filmben legalább értékelhető volt a színészi játék (William Defoe egyszerűen csodálatos), az operatőri munka, de még a hangmérnök is igazán értékes munkát végzett. Mondom ezt úgy, hogy volt pár kép, aminél inkább becsuktam a szemem, és voltak olyan hanghatások, amiknél önkéntelenül is befogtam a fülem. Nem mondom, hogy szeretni lehet ezt a mozit, ugyanakkor egyértelműen művészi egyéniséget, egyedi történetmesélést itt fedeztem fel, nem a Szuvenírnál.
Aki csak azért menne el megnézni, mert Robert Pattinson az egyik főszereplő, inkább ne tegye. A Szuvenírnál kb a 30. percnél álltak fel az első elszivárgó emberek, ennél már volt, aki a 20. percben feladta. (Egyébként sokan nem mentek el egyik filmről sem, de azért érezhető volt, hogy egyik alkotás sem éppen a kommerszfilmeket erősíti. Ez nem baj, én sem kasszasikereket keresek itt, de azért olyan filmeket igen, amik elgondolkodtatnak vagy legalább megérintenek valamilyen módon.)
Pontszám: 6,5
A nap filmje tehát nálam a Lüktetés.
Ja és a felirat: nem lehetne inkább a vászon tetejére vetíteni? Értem én, hogy ezekre a kópiákra nem lehet ráégetni a feliratot, de azzal, hogy a fim alá vannak pozicionálva, annak ellenére, hogy emelkednek a sorok, képtelenség látni a feliratot, és borzasztó kínlódást okoz, hogy élvezni próbáljuk a filmeket… Ennél még az is jobb lenne, ha felfelé kellene bámulnom, mint az operában az ottani feliratvetítéseknél….
Az ismerőseim többsége bolondnak tart, hogy egy hét szabadságot képes vagyok azért kivenni, hogy filmeket nézzek. Nem értik, hogy számomra ez a hét az egyik legboldogabb hét az évben. Egyre jobban rajongok a miskolci Cinefestért, és igen, most is ott leszek, írom majd a beszámolóimat, ahogy tavaly (az akkori írások linkjeit lent találjátok), elfelejtem, hogy egyébként milyen unalmas munkám van, az egész évi feszültség elillan, mert ilyenkor azt csinálhatom, amit igazán szeretek: filmeket nézek és írok róluk.
Évről évre kiemelkedő alkotásokat hoznak el a szervezők a miskolci közönségnek, köztük fesztiválnyertes filmeket is. Válogathatunk nagyjátékfilmekből, kisjátékfilmekből, dokumentumfilmekből és egyéb kísérő programokból is.
Én a nagyjátékfilmekre koncentrálok, és a kritikusi vélemények mellett próbálok a saját megérzéseimre is hallgatni, amikor válogatok, hiszen mindent nem tudok majd megnézni.
Lássuk az én top 10-es ajánlómat, mikre vagyok a leginkább kíváncsi az idei kínálatból.
Kezdjük a versenyfilmekkel:
Beats (Lüktetések)
A 90-es évek tuc-tuc zenéjéről és két skót fiatal barátságáról szól a film, ami már az előzetese alapján is bizakodást ébreszt, hát még a filmes oldalak értékelései alapján. Annyi biztos, hogy unatkozni ezen nem fogok, ráadásul a zenés tematikájú filmeket különösen szeretem.
Monos
A kolumbiai-argentin és még jó pár ország koprodukciójában készült film a kolumbiai polgárháborúba nyújt majd bepillantást. Azon túl, hogy engem nagyon érdekel Dél-Amerika történelme, az előzetese is azonnal megfogott, mert olyan gyönyörű képeket láttam, ami alapján az operatőri munkát mindenképpen elismerésre érdemesnek tartom… Így, még ha félek is attól, hogy maga film esetleg csalódást nyújt, lassú és vontatott lesz, bízom benne, hogy a képek a szememnek igazi katarzist nyújtanak majd.
Systemsprenger (Kontroll nélkül)
A német film egy kilencéves kislányról szól, akivel a legfinomabban szólva is nehéz bánni, de ha tudjuk, hogy az édesanyja lemondott róla, talán már érthető is az erőszakos viselkedése. A film egyszerre tűnik előzetese alapján lazának és végtelenül szomorúnak. A berlini fesztivál Ezüst Medve díjasa mindenképpen figyelmünkre érdemes, hátha hasonlóan egyedi alkotást látunk, mint amilyen például a Toni Erdmann volt pár éve.
Gully Boy
Nos, az indiai filmekkel nem állok túl szoros barátságban, amiket eddig láttam, úgymond a vicckategóriába voltak sorolhatóak, de persze nem láttam túl sokat. Éppen ezért bátorság a részemről, és a fesztivál szervezőibe vetett bizalmam bizonyítéka, hogy ezt a modern kori, indiai szegénynegyedben játszódó rapper-filmet felvettem a legjobban várt alkotások közé. Bizarr, de ha a feliratok is jók lesznek a dalszövegeken, és nem egy tipikus szegénysorból kitörő klisés filmet látunk, akkor talán megérdemelten került a listámra. Kíváncsi vagyok!
It Must Be Heaven (A mennyországnak kell lennie)
Előzetese alapján egy nagyon kedves, szórakoztató, de mégis fontos kérdésre választ kereső film lehet ez az alkotás, amelyben egy Palesztinából menekült férfi keresi új otthonát a világban.
Saint Frances
A film főhőse egy szingli, 34 éves amerikai lány, aki bébiszitterként kezd dolgozni. Talán elsőre nem tűnik túl izgalmasnak, ám a film több fesztiválon is begyűjtötte a közönségdíjat, így nálam felkerült a kívánságlistára. Még úgy is, hogy előzetest nem találtam hozzá eddig.
A Kitekintő szekcióból is érdemes szemezgetni:
Diamantino
Amikor már nagyon elegem lesz a komoly drámákból, a túl művészi, lassú alkotásokból, reményeim szerint ez a film ad majd egy kis felüdülést számomra. Egy pörgős, lehetetlen szatíra egy portugál focilegendáról, aki visszavonulása után örökbe fogad egy afrikai tinédzsert. Az előzetes alapján szórakoztatónak tűnik, bár maga film már nem teljesen friss, 2018-as alkotás.
Élősködők
A Cannes-i filmfesztiválról az Arany pálma díjjal távozó dél-koreai filmet mindenképpen látni szeretném, legalábbis egyáltalán nem tűnik olyan vontatott alkotásnak, mint a tavalyi Cinefest-es koreai film, a Gyújtogatók, amitől én teljesen kiborultam. Az Élősködőktől sokkal többet várok, és nem csak azért mert a teljes Cinefest-kínálatból ez rendelkezik a legjobb IMDB pontszámmal pillanatnyilag: az előzetese és az elérhető kritikák alapján is ez az általam legnagyobb érdeklődéssel várt film.
Hogy meglegyen a 10-es lista, az eddigi 8 filmet természetesen a két magyar alkotással egészítem ki:
Tóth Barnabás Akik maradtak című filmjét versenykategóriában, Deák Kristóf új moziját, a Foglyokat pedig a Kitekintő szekcióban vetítik majd: tehát egymással nem állnak versenyben, pedig az összehasonlítás elkerülhetetlen lesz: mindkét rendező előző alkotása a rövidfilmek között aratott nagy sikert, és mindkét mostani film története a második világháború után játszódik. Szívesen teszek majd egy összehasonlítást, ha mindkettőt sikerül látnom, bár tavaly is egy magyar filmre nem sikerült bejutnom, mert ott volt a legtöbb érdeklődő. Meglátjuk.
És rendben, ejtsünk pár mondatot arról is, mi az, amitől félek, hogy nagyon utálni fogom, így az sem biztos, hogy beülök rá.
Ilyen például: a Szuvenír című film, ami annak ellenére, hogy az idei Sundance fesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját, engem nagyon elbizonytalanít. Riaszt a belőle áradó depresszió, a szerelem megmagyarázhatatlan volta, riaszt Tilda Swinton és lánya neve is a szereplő gárdából, riaszt, hogy a kritikusok imádják, míg a nézők állítólag nem tudnak kibékülni vele…. Nagyon félve teszek majd vele egy próbát.
Hasonló, ha nem nagyobb félelmeket vált ki belőlem A világítótorony című alkotás, ami ugyan Willem Dafoe és Robert Pattinson nevével csábít, mégis, ha belepillantok az előzetesébe, azt érzem, hogy egy nagyon unalmas szombati, esős délutánon talán otthon megnézném, de moziban nem pazarolnám rá az időmet…Nem tudom eldönteni, hogy egy paródiát vagy egy drámát látok-e majd, és még a pazar imdb pontszám sem tud megnyugtatni, mivel még hivatalos bemutatója nem volt, ki tudja, kik és mit pontoznak...
Hogy a fenti elvárásaimnak megfelelően ezek lesznek-e számomra a legjobb alkotások, illetve hogy jogosak-e a félelmeim? Ki tudja? Tavaly például A néma forradalmat meg sem akartam nézni, mégis az lett a kedvencem, A bűnösre úgy ültem be, hogy épp nincs más, amit megnéznék, mégis imádtam. Szóval várom a meglepetéseket, de persze akkor sem leszek csalódott, ha mégis a 10-es listámról kerül ki az idei kedvencem!
