A pénteket sajnos Budapesten kellett töltenem, de azért igyekeztem vissza Miskolcra, hogy legalább az esti vetítésekből elcsípjek kettőt: Deák Kristóf Foglyok című filmjét, majd már éjszakába nyúlóan a Téli menedék című horrorszerű, inkább pszicho-thrillernek beillő mozit. Csak azért, hogy kedvemre áradozhassak a Foglyokról, előbb gyorsan letudom a havas-hideg-sötét borzongatással próbálkozó filmélményemet.

Téli menedék (The Lodge)

Talán valamennyire szokásosnak mondható a film alaptörténete: válófélben lévő házaspár, ahol a gyerekek (egy tini és egy kisiskolás korú) egyáltalán nem tudják elfogadni az új nő felbukkanását, és elképzelni sem tudják, hogy átvegye anyjuk helyét. Viszont az alaptémából nagyon hamar átfordulunk egy ennél sokkal sötétebb, sokkal misztikusabb, mindazonáltal sokkal idegesítőbb folytatásba.

Az új nő, aki lehet vagy 25 éves, elég sötét múlttal rendelkezik, és láthatóan érzelmileg labilis – ami persze az édesanyáról is elmondható - szóval a pasi határozottan nem tud választani, a gyerekei viszont határozottan nem is akarnak ebbe beletörődni. Karácsony előtt a hegyekben, egy mindentől távol álló házban ragad az új barátnő és a két gyerek, onnantól pedig furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok veszik kezdetüket. A film ijesztgetni is próbál, de nem igazán horror, a pszichénkre is akar hatni, de ahhoz meg talán túlságosan erős benne a vallási fonal, hogy emiatt essünk mélyebb elmélkedésekbe. Maradna az izgalmassági faktor, hátha egy feszes, izgalmas művet láthatunk, amin lerágjuk a körmünket, de mint már megannyi idei filmnél, itt is az unalom nyert. Nem, egyáltalán nem jött be a film, és a kezdetben még 6 pont körüli értékelésemet a végkifejlet csak lejjebb rontotta. Az egyik legkevésbé ajánlható film.

Pontszám: 5

Foglyok

Pár napja írtam, hogy megtaláltam a kedvenc filmemet (Saint Frances), de szerencsére lett egy másik is. Deák Kristóf Oscar díjas rendezőnk egész estés tv-filmjére szerencsés volt minden néző, aki bejutott, mert moziban nem, csak decemberben, tv-ben lehet majd látni - pedig a film nagyon is feküdt a filmvásznon, tökéletesen működött, és a nézők is együtt lélegeztek vele minden pillanatában.

Az 50-es évek elején járunk, amikor Budapesten egy családhoz becsenget az ÁVÓ, ám ahelyett, hogy bárkit is elvinnének, ott maradnak a lakásban, és bárkit, aki arra jár (becsenget, keresi az ott lakókat), szintén berántanak a lakásba, hogy onnan aztán el ne engedjék. Hosszú napokig maradnak, de nincs rá egyértelmű válasz, hogy miért pont ott vannak, és mit akarnak, a foglyul ejtettek pedig egyre nehezebben viselik a bezártságot.

Ha még azt is hozzáteszem, hogy igaz történet alapján készült a film, akkor már biztos, hogy mindenki maga elé képzelt, egy nagyon komor, nagyon lehangoló, nagyon vontatott, szürke árnyalatokkal dolgozó filmet, pedig mindezek ellenére teljesen más élményt kapunk. És imádni fogjuk.

Gondoltam, alszom egyet az élményre és kitisztítom a fejemet, nehogy már folyamatos lelkendezéstől legyen hangos az írásom, de még így is, másnap, azon kattogok, hogy remek filmet láttam. Miért? Hivatkozzunk a száraz tényekre:

Nagyon jó ötletből (egy valós családi anekdotából) megírt forgatókönyv adja az alapot, amely tűpontos, helyén van minden egyes mondata. Talán az egész Cinefesten az egyetlen film volt, ahol minden párbeszédnek, minden apró beszólásnak helye, lényege, értelme volt, hozzátett valamit a film hangulatához, mondanivalójához. Ehhez párosul, de már a rendező és a vágó munkáját dicséri, hogy az erősen párbeszédekre épülő történet feszesre és izgalmasra sikerült, nincsenek feleslegesen elnyújtott percek, a néző folyamatosan együtt tud élni az eseményekkel, nem kalandozik el a gondolatunk, végig összpontosítunk. Az operatőrt is dicsérem, mert nem a megszokott színvilágot hozta az egyébként sötét időszakhoz: főleg a film elején minden feltűnően meleg, világos, élénk színekben pompázott, és csak fokozatosan, a film vége felé haladva halványultak el a színek és a fények is. Dicsérem a zeneszerzőt is, mert a film legelejétől olyan zene kísérte a történetet, olyan erősen passzolt a képi mondanivalóhoz a zenei aláfestés, amit ritkán hallani magyar filmeknél. Talán egyetlen helyen éreztem soknak: a szabadulás pillanatában. Dicsérem a színészeket is, mert jelenlétükkel és szavaikkal a feszültséget és az izgalmat ugyanúgy meg tudták jeleníteni, mint ahogy a már fent kiemelt stábtagok. Kiemelném Sodró Eliza karakterét (Sára), akinél egyértelmű jellemfejlődés is lezajlik a pár napos fogság alatt, emiatt ő lépett elő véleményem szerint a film főszereplőjévé.

Dicsérem a teljes mű összképét is: a keretbe foglalt szerkezetet, azt, hogy a film eleji és a film végi feliratok teljesen megalapozták végül meg is magyarázták a látottakat. Azt, hogy ezekkel a feliratokkal, továbbá a film végén Sára karakterének az utcán haladó alakjával és képi hátterével szintén mennyi mélységet és további mondanivaló fűzött a rendező a látottakhoz. Ahogy egy napja nem értettem egyet az Akik maradtak záró képével, úgy itt ennél a filmnél olyan erős volt, hogy az ember kicsit bele is borzongott. A humoros, folyamatosan kicsit komikumra játszó történet a végén egy nagyon is sötét, vészjósló lezárást kapott, tökéletes befejezést varázsolva nem csak a vászonra, hanem a néző gondolataiba is. 

Kicsit hollywoodi volt, kicsit kevésbé művészi, mint a Cinefesten felvonultatott filmek többsége? Kit érdekel, ha nekünk nézőknek többet adott, mint azok összesen együtt.

Még a múlt heti Cinefest ajánlómban ígértem, hogy esetleg összehasonlítom a két magyar filmet, mivel mindkettő a 2. világháború után játszódik, kb. ugyanazokban az években, ám erről teljességgel le kell tennem megismerve azokat. Két film nem is különbözhetne jobban egymástól. Ráadásul témájában az Akik maradtak sokkal inkább egy Holokauszt film, így mondanivalója tekintetében sem lehet összehasonlítani a Foglyokkal ami viszont a Rákosi-időszakról mesél nekünk, hiába stimmelnek az évek. Míg az Akik maradtak témájához illően végig szomorú, lehangoló légkörrel veszi körbe magát (egy-két jelenettől eltekintve), addig a Foglyokban egyértelműen főszerepet kap a derű, a legnagyobb diktatúrában is létező humor, az élet önmagából adódó természetessége – még ha ez természetellenesen is hangzik. Szóval nem érdemes összehasonlítani őket, de ha a személyes véleményemet kérdezi bárki, akkor a Foglyok nem csak élvezhetőbb, nem csak olyan alkotás, amit újra szeretnék nézni, és felfedezni benne még több apró részletet, hanem olyan film, amire még évtizedek múlva is emlékezünk majd, és ha majd valamit mutatni akarunk az 50-es évekről az unokáinknak, akkor ezt a filmet biztos elővesszük.

Pontszám: 9

Előzetest nem találtam hozzá, a Cinifest oldalán itt találtok hozzá pár infót.