Élménypulzus

Élménypulzus

A nap filmje – beszámoló a Cinefest 7. napjáról

2019. szeptember 20. - Konika

 

A csütörtöki napot két dokumentumfilmmel indítottam, majd zárásként Magyarország hivatalos Oscar-nevezettjére, az Akik maradtak című mozira ültem be.

Pavarotti

Ron Howard Oscar díjas rendező (pl. Egy csodálatos elme, Hajsza a győzelemért stb) most egy dokumentumfilmmel próbálja magát belopni a nézők szívébe. Erre a filmre ráadásul nagyon sokan voltak kíváncsiak Miskolcon, mind a szerdai premierről, mind a csütörtöki ismétlésről nagyon sokan maradtak le, mert nem fértek be a terembe. Úgy gondolom, ez önmagában is szép eredmény egy dokumentumfilmtől, ugyanakkor a felirat-para mellett ezúttal is nehéz elmenni: a nézők közül ugyanis valaki – valószínűleg olyan, aki még nem nagyon járt Cinfestes vetítésen – annyira kiborult azon, hogy a vászon alá van vetítve a felirat és nem lát semmit, hogy hangos méltatlankodások közepette megpróbálta elhagyni a mozitermet. Ez nem sikerült neki, mivel kezdés után 5-10 perccel már se ki, se be nincs mozgási lehetőség, úgyhogy újabb hangos méltatlankodás közepette visszaküzdötte magát a sor közepére.

Hogy ez lett volna a legfigyelemreméltóbb esemény a vetítés alatt, azt azért nem állítom, de maga a dokumentumfilm sok meglepetést nem tartogatott. Tisztességesen összerakott mű, követi a hagyományos dokumentumfilmes szerkezetet, haladunk előre az élettörténetben, miközben számtalan archív koncertfelvételt, továbbá otthoni amatőr home videót, régi interjút nézhetünk Pavarottiról, amiket megtörnek a filmhez önállóan forgatott beszélgetős visszaemlékezések. Ez is – tehát a munka forgatási része - megegyezik a régi típusú dokumentumfilmes hagyományokkal, mindenki ül egy széken valahol egy teremben, és mesél…. Mesél Pavarotti felesége, lányai, szeretője, pályatársai, menedzsere, de még Bono is a U2-ból. Az eredmény korrekt, de önmagában Pavarotti élete sem volt különösebben megdöbbentő, és a film sem saját érdemei miatt lesz magával ragadó.

Pavarotti a hangja miatt volt megdöbbentő. Így a film legjobb pillanatai egyértelműen Pavarotti előadásai, amik közben még így is – felvételről – könnyek szöknek az ember szemébe. Tehát egyébként volt meghatódás, elérzékenyülés, csak nem érzem, hogy ez a rendező és a film erénye lenne. Ugyanakkor korrekt munka, szidni sem tudom – csatlakozik a már túl sok 7 pontos mű közé.

Pontszám: 7

Űrkutyák (Space Dogs)

Az osztrák-német dokumentumfilm beharangozója, és a Cinefestre ellátogató két rendezőjének köszöntő szavai alapján ígéretesnek tűnt, örömmel merültem bele az első percekbe, hogy hátha látok egy új szemléletű, pörgős dokumentumfilmet, ami még ráadásul kutyákkal is tele van.

Na ez valami igazán borzasztó volt. A film első egy órájában nem is dokumentumfilmet láthattunk, hanem amolyan természetfilmet, a kóbor moszkvai kutyákról, amint a fennmaradásért küzdenek, járják a város utcáit, esznek, barátkoznak, vitatkoznak, zsákmányt ejtenek. Hát igen: amikor kutyás dokumentumfilmre vágyok, nem éppen arra készülök, hogy azt nézem végig premier plánban, ahogy elkapnak egy cuki cicát és kinyírják. Még engem is sokkolt a látvány, nem tudom, hogy mit élt át az a 9 éves forma kislány, aki az első sorból nézte az apukájával a filmet.

Aztán a film közepén végre áttértünk volna a dokumentumfilmes részre is, archív felvételeket láthattunk arról, ahogy Lajka kutya idejében, az 50-60-as évek Szovjetuniójában a kutyákat az űrutazásra készítik fel. Csak éppen engem is felkészíthetett volna valaki, hogy állatkísérleteket kell néznem, ami ugye a mai szemünkkel nézve már olyan brutális állatkínzásnak minősül, hogy legszívesebben kirohantam volna a teremből. A kislány és apukája távozott is egy idő után.

Hogy azért szólnám le a filmet, mert számomra nézhetetlen állatkínzásokat mutatott be? Nem. Ez a film tényleg súrolta a nézhetetlen kategóriát. Annyira lassú volt, annyira unalmas, hogy közben folyamatosan azon törtem a fejemet, hogy milyen esszét írhatnék arról, hogy vegyék tudomásul a művészfilmesek, hogy az idő eljárt a lassú filmek felett, és ha ilyen uncsi műveket dobnak az asztalra, akkor lassan senki nem lesz, aki megnézi azokat, még azok sem, akik egyébként fogékonyak lennének másra is, mint amit Hollywood ont folyamatosan magából. Könyörgöm: ha ezt a filmet otthon nézem, valószínűleg a 10. percben elkapcsolok. Sajnos sok volt idén az ehhez hasonló tempójú film, de ez vitte a pálmát nálam, figyelembe véve, hogy még a történetével is megpróbált teljesen kicsinálni.

Pontszám: 3

(Egyedül azt tudom értékelni, hogy kóbor kutyákat követtek napokig az utcákon, biztos melós forgatás volt)

Három dokumentumfilmet láttam tehát – a fenti kettőn kívül még a Szia – A.I.-t – de különösebben nem dobtam el az agyamat tőlük… Kíváncsi lettem volna még jó párra (Diego Maradona, Folyékony arany, Chris, a svájci), de egyszerűen nehéz úgy időzíteni, hogy minden beleférjen. Talán akkor lenne erre lehetőségem, ha délelőtt is lennének ismétlések.

 

Akik maradtak

Tóth Barnabás filmje itt debütált magyar közönség előtt, és azt gondolom, hogy idén annyi volt a lassú, vontatott, vagy éppen távoli problémákkal kapcsolatos film, hogy a nézőközönség csak úgy itta minden percét ennek az egyébként tényleg finoman, mégis érdekesen vászonra vitt történetnek, amin végre nem lehetett elaludni, és ahol egy tinédzser lány és egy középkorú orvos talál egymásra - na nem úgy – és segít a másiknak a második világháborúban átélt borzalmakból gyógyulni.

A főszereplők nagyon jól működtek a vásznon (Hajduk Károly, Szőke Abigél), jó volt a film ritmikája, igyekezett egyensúlyt tartani ebben a kényes témában, és egyébként ez sikerült is neki.

Mi talán az egyetlen bajom? A témaválasztás: annyiszor, annyi módon hallottunk már annyiféle mesét, rémtörténetet erről az időszakról, és igaz, hogy ez inkább az utólagos, traumákból való kigyógyulást próbálja elmesélni, az ember mégis nehezen szabadul attól az érzéstől, hogy annyi ilyen volt már. Mitől lenne ez különlegesebb, más, mint a többi Holokauszttal foglalkozó film? Miért érezte feltétlenül a fiatal rendező, hogy neki ehhez a témához kell nyúlnia? Mi újat akart elmesélni? Lolita történet? Nem, semmiképp. De ha ez az egy bajom, akkor adok rá 8-9 pontot?

Nem tudok. Valamiért valami hiányzott, hogy teljes egészében kiemelkedőnek lássam a filmet, hogy teljesen magával ragadjon. Korrekt volt, besorakozhat a többi 7 pontos film közé, de onnan kitűnni nem igazán tud.

Dramaturgiailag az első és az utolsó jelenettel nem értettem egyet (Lassított felvételek a szülészeten – eleve ellene vagyok a lassított felvételeknek, valamint a buszon ülve az ablakon kibámuló lezárás. A film pontosan meglett volna mindkét jelenet nélkül, semmit nem adott hozzá szerintem a lényegi mondanivalóhoz, inkább kizökkentő hatása volt mindkét esetben.).

Egyébként szép munka, látszik a bele fektetett energia, és még mindig inkább nézem majd ezt újra, mint bármelyik másik idei 7 pontos versenyfilmet. (A 7,5-es értékelést, a kolumbiai filmét nem éri el viszont.)

Pontszám: 7

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr3215138002

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása