A bázisunkról, Monopoliból, egyik nap kocsiba szálltunk és felfedeztük a szárazföld belseje felé található városokat. Alberobello, Locorotondo, Martina Franca: ezeket a helyeket szinte minden utazónak ajánlani szokták, ha Pugliban jár, és egyébként ez egy egy nap alatt kényelmesen teljesíthető program. Egyrészt nincsenek egymástól nagy távolságra (kb 30 perc volt az út Monopoliból Alberobelloba, a többi még ennyi sem), továbbá a települések óvárosai maximum egy-másfél óra alatt bebarangolhatók. Így már akár délután 3-4 felé újra Monopoliban lehetünk egy kis pihenésre vagy tengerparti programra.
Alberobello
Az Aprajafalvának is becézett város valóban olyan, mintha egy elvarázsolt, törpe-faluba érkeztünk volna meg. Az autót valamivel kijjebb lehet letenni a központtól, de ennek meg van az az előnye, hogy pár percig csendes környéken sétálhatunk, szinte egyedül. Ugyanis ha Monopoliban mérsékelten, Polignano a Mareban már érezhetően sok volt a turista, akkor Alberobellora mit is mondhatnék? Puglia Szentendréje, vagy Tihanya, ami egy jól behatárolt sugarú körön belül zsúfolásig tele van olyan turistákkal, akik csak egy óra alatt gyorsan végig akarnak rajta szaladni. Emiatt kicsit én is szégyelltem magam, hogy beállok ebbe a sorba, ugyanakkor tényleg elbűvölő ez a hely.
Alberobello a trullikról híres (egyesszámban csak trullo), ezekről a kőből épült, kúp alakú tetejű házakról. A történet szerint a középkorban egy herceg akarta így elkerülni az adózást, mivel házak után kellett fizetni, ezeket az épületeket pedig gyorsan le lehetett bontani, amikor jöttek az adószedők, majd utána újra felállítani. Később, amikor már nem működött az adóelkerülésnek ez a formája, az építési stílus megmaradt, és a helyiek továbbra is ilyen jellegű házakat húztak fel. Manapság a turistáknak kifejezetten ilyen típusú szállásokat is kínálnak több helyen, általában nagyon luxus stílusban felújítva, de én egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy egy szűk és feltehetően sötét pici házikóban szálljunk meg…
Ha valaki végképp irtózik a tömegturizmustól, akár megpróbálhatja azt is, hogy a várost kihagyja és csak a környéken kocsikázik egyet, mert a környező településeken, de az olajfa ligetek között is számtalan ilyen házikó található, igazán romantikussá téve a vidéket.
Locorotondo
Az úgynevezett „kerek város”, egy egészen pici, de annál szebb hely, amely egy domb tetején áll. Az óvárosának utcácskái csigavonalban, körbe-körbe vezetnek, mindenhol gyönyörű fehér házikókkal. Romantikus, viszonylag csendes hely, bár szieszta idején érkeztünk, és tényleg semmit nem találtunk nyitva.
Talán a képeken is jól látszik, hogy milyen tisztaság uralkodott az utcákon - egyébként ez az előző helyre, Alberobellora, és a következőre, Martina Francára is teljesen igaz volt: a város patyolattiszta, a házakat láthatóan gondozzák (sokszor úgy tűnik, mintha az észak-olasz házak homlokzataihoz képest is jobban karban lennének tartva). Pont ezért érthetetlen, hogy az utak mentén mégis miért van annyi szemét, ha a városaikra ennyire tudnak vigyázni.
Martina Franca
Szintén fehér város (már nem lepődünk meg), mégis egy kicsit elüt az előzőektől: igazi barokk hangulata van, a házak, az ablakok, az ajtók mind gazdagon díszítettek. Ez a hely egyébként egyáltalán nem tűnt kicsinek, egész sok embert láttunk az utcákon, (szieszta idején, és nem csak turistákat), nekem abszolút bejött a hangulata, ráadásul nagyon finom, könnyű ebédet ettünk itt. Már nagyon éheztünk, és egy eldugott, de annál különlegesebb helyen, egy pici rejtett hátsó udvaron ettünk hidegtálat, tele isteni helyi sajtokkal, felvágottakkal, olívabogyóval (Itt ettem életemben először burrata-t, egy olyan tipikus helyi sajtot, ami lényegében mozzarella, ugyanakkor, amikor belevágsz, meglepetést tartogat: belül ugyanis krémsajttal van megtöltve.)
Ha valaki egyébként nem vágyik a tengerre, és ezek közül a városok közül keresné valahol a szállását, talán Martina Francát ajánlanám első helyen: nekem ez tetszett a legjobban, itt elképzelhető, hogy este is van élet, nem túl pici hely, az óváros pedig elképesztően gyönyörű.
Még több más pici városkát is érdemes lehet megnézni erre felé, de sajnos mindenre tényleg nincs időnk, és már így is úgy éreztük, hogy az utazásunk első felében annyi élményben volt részünk, hogy lassan elfáradunk pusztán az újabb látnivalók befogadásától. Javaslom, hogy próbáljatok időt hagyni a pihenésre, ha ilyen hosszú útra szánjátok el magatokat.
Utazás Leccebe: Ostuni és Brindisi
Másnap Monopolit elhagyva Lecce felé vettük az irányt: az út alig másfél óra alatt megtehető, így bőven belefért, hogy útba ejtsünk még pár látnivalót. Elsőként megnéztük a tengerpartot Ostuni környékén (nagyon dicsérték), majd magát a várost is felkerestük, ami a tengertől kicsit messzebb, pár perc autóútra található.
A tengerpart ezen a szakaszon vegyes élmény volt: egyrészt a gyönyörű színek, a kék ezer árnyalata csodásan megmutatkozott még mindig, de a világos, finom homokos tengerpart már kicsit lehangolóbb volt: mivel véget ért a szezon kicsit elhanyagolt volt, bizononyos szakaszokon túl sok tengeri hínár ülepedett le a parton, ugyanakkor még így is szép látvány volt (természetesen a szebb részeket fotóztam).
Leültünk, és kicsit relaxáltunk, hallgattuk a tenger hangját, néztük a távolban halászókat, és mindössze egy kutyasétáltató és egy futó járt arra rajtunk kívül. (Nyáron állítólag nagyon népszerű ez a partszakasz.)
Eljött végre az ideje annak is, hogy lefotózzuk az út menti olajfákat: gyönyörű látvány volt mindig, akárhova mentünk, több száz, vagy akár ezer éves fák szegélyezték az utat. (Természetesen az egyik legfontosabb szuvenír, amit innen hazavihetünk, az a pugliai olívaolaj.)
Ostunit nevezik „A” fehér városnak, ugyanakkor az elmúlt napokban már annyi más fehér várost láttunk, hogy különösebben nem okozott meglepetést a látvány. De természetesen ez is gyönyörű volt, ennek is megvolt a saját, egyedi bája (itt talán a felfelé vezető utat, a megmászásra váró lépcsőket emelném ki, amiket ha legyűrtünk, egy-egy helyről a tengerig ellátni), valamint még itt is szép számban találtunk turistákat rajtunk kívül.
Egy finom kávé után mentünk is tovább (nem fogott meg minket annyira a hangulat, mint Polignano a Mare-ban vagy Martina Franca-ban, de ez tényleg nagyon szubjektív, sokaknak ez a kedvence), és mentünk is tovább Brindisi felé.
Így utólag nem tudom már megmondani, miért pont Brindisi-t szemeltük ki a Lecce felé útba ejthető városok közül. Nem mondanám turista városnak, szinte egyedül éreztük magunkat, viszont kapcsolódik egy meghatározó élményünk ide: egy helyi apró kifőzdébe tértünk be, ahol a szakács, egy kb. 150 kg-os megtermett olasz papa volt, és a vendégek csak helyi arcok. De a lényeg: 7-8 euróért olyan tésztás specialitások, mint a tengeri gyümölcsös lasagna, vagy a helyi, húsgombócos, orecchiette tészta, annyi parmezánnal megszórva, amennyit itt délen senki sem szégyell. Nem éttermi íze volt az ételeknek, hanem tényleg, mintha otthon főzte volna valaki nekünk….
A város központi részét körbe sétáltuk (határozottan elhagytuk a fehér városok környékét), megnéztük az óriási kikötőt, ahol hadihajókat is fel lehet fedezni (jelentős kikötő az Adrián Brindisi), nagy teherhajók is állnak itt, és persze ne lepődjünk meg, ha olyan útjelző táblákkal találkozunk, hogy Albánia jobbra. (Innen megy komp oda, nagyon közel van).
A tésztás étteremből záráskor távoztunk, kezdődött a szieszta, ami egy olyan nagyvárosban is, mint Brindisi még mindig szent és sérthetetlen: kiürültek az utcák, sehol, senki, teljesen magunk sétáltunk még a legnagyobb sugárúton is. Látnivalókban nem éreztem kihagyhatatlannak a helyet, ugyanakkor mégis nagyon élveztük az itt eltöltött kb másfél-2 óránkat.
Innen már csak egy rövid útra volt Lecce, de arról a városról a következő bejegyzésben mesélek majd.
Aki lemaradt volna, itt találja az előző bejegyzéseket:
