Ahogy ígértem, a dél-olasz utazásunk részletesebb beszámolójával folytatom, igaz, ebben a bejegyzésben még nem délen járunk majd, hanem az útba ejtett helyekről mesélek. Tehát aki repülővel szánja el magát a pugliai utazásra, annak talán kevésbé érdekes rész következik, ugyanakkor Chioggia és környéke máskor is meglátogatható, akár Velencével, akár Padovaval összeköthető.
Chioggia, a Kis- Velencének is nevezett város Velencétől délre, kb. 7-8 órás autóútra található Budapesttől (mindenkinek egyéni tempója és igényei szerint). Olcsóbb itt megszállni akkor is, ha valaki Velencére kíváncsi, és nyáron egy kis tengerparti élménnyel összekötné az utazást. Chioggia ugyanis egy nagyon hangulatos óvárosi részen kívül egy több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparttal is rendelkezik (Sottomarina), ahova egy 20-25 perces sétával át lehet jutni az óvárosból.
Mi most nem fürdeni jöttünk, nem is Velencébe, hanem csak délre menet kerestünk egy olyan helyet ahol kb. fél úton megpihenhetünk, nem jártunk még ott korábban, és talán érdemes arra, hogy fél nap alatt megnézzük a látnivalóit és együnk egy jó vacsorát. Ez utóbbi volt a döntő szempont, amikor szálláshelyünknek végül Chioggia-t választottuk, ugyanis Európa egyik legnagyobb halászkikötője is itt található, így a tengeri finomságok frissességéről és minőségéről csak dicshimnuszokat olvastam.
Van azonban ennek a halászkikötő témának egy másik oldala is: amikor az óvároshoz közeli szállás előtt kinyitod a kocsiajtót, azonnal megcsap a nagyon erős halszag, de olyan mértékben, ami el sem ereszt, amihez nem szokik hozzá az orrod még másnap sem. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy emiatt ne gyertek ide, mert ez a szagot nem lehet kibírni hosszabb távon. De ez nem igaz, és egyébként az óvárostól messzebb, vagy a Sottomarina résznél már egyáltalán nem lehetett érezni.
A főbb látnivalók közé sorolható az óváros főutcája (Corso del Popolo), a San Domenico templom, ahol Carpaccio utolsó festményét őrzik (ingyen be lehetett menni, és nem is volt rajtunk kívül senki a templomban), a Szent András harangtorony, amely a világ legrégebben működő órájával büszkélkedhet, a főutca végén pedig egy fehér márványhíd, ami tényleg emlékeztet kicsit Velencére. Az óvárosban csatornák mentén sétálhatunk, és választani sem lehet annyi étterem, bár van mindenfelé. Pedig pici a hely, az egész óvárosi részt szerintem 1-1,5 óra alatt bőven körbe lehet sétálni. Mi ezután még elgyalogoltunk a homokos tengerparti szakaszra is, Sottomarinára, ahol ettünk egy isteni fagyit, leültünk a parton, és bámultunk ki a fejünkből egészen addig, amíg már farkaséhesek lettünk.
Halászkikötő lévén nem is érdemes itt mást enni, mint tengeri mütyürökkel gazdagított spagettit (ez például tintahalas).
Másnap reggel ébredés után még kíváncsiságból pár percre beugrottunk a szintén az óvárosban található halpiacra, ahol valóban óriási választékban kínálták a legfrissebb fogásból származó finomságokat.
Kinek ajánlom Chioggiat? Azoknak, akik minden évben csak Lido di Jesolo vagy Bibione partjait veszik célba. Chioggia nincs sokkal messzebb, és a halszagot is el lehet kerülni, ha a homokos tengerparti sétányhoz közel, Sottomarinán keresünk szállást. Velence innen is gyorsan megközelíthető, Padova sincs messze, ugyanakkor hosszabb tartózkodásra, akik nem a homokos partok szerelmesei, nem javaslom: tovább haladra délre, sokkal gyönyörűbb partszakaszokat találhatunk.
Mi is folytattuk utunkat Puglia felé, azonban az autópályára nem mentünk azonnal vissza. Helyette, az SS309-es jelzésű úton haladtunk egészen Ravennáig. Ez az út közel halad a tengerhez, itt is mindenfelé homokos tengerparti szakaszokat lehet találni, kíváncsiságból meg is álltunk pár helyen: Lido di Spina például hasonló a többi északi, homokos partszakaszhoz, itt azonban olyannyira csak a nyári szezonra építenek, hogy egy valódi kísértetvároshoz hasonlított a lehúzott redőnyökkel búson álló apartmanházak sora. Ha már itt voltunk, benéztünk egy ici-pici helyre is, pár km-re a parttól, a neve: Comacchio. Ha Chioggia a kis-Velence, akkor Comacchio a miniatűr változata. Ez a hely, tényleg csak egy apró benyúló csatornának köszönhetően mostanában vonzza a turistákat (bár gondolom inkább csak nyáron, amikor unják a tengerben pancsolást). Egy kávéra mindenesetre jól esett megállni.
Továbbmenve a Pó deltáját követve a táj még nagyon egysíkú, lapos volt, ráadásul minden felé elhagyatott épületeket, régen talán jobban menő ipari részeket láttunk. Nem annyira csábító a látvány tehát Chioggia és Ravenna között, ugyanakkor az égre pillantva elcsíphetünk különleges madárfajokat is – ez a mocsaras, lagúnás rész kedvez a madaraknak, sokan járnak a helyiek közül madárlesre erre a vidékre. Mi éppen egy vonuló flamingó csapatot csíptünk el az égen.
Ravenna után felmentünk az autópályára. (Ravennát már láttuk egyszer, szép, de legalább fél napot érdemes ott tölteni és a mozaikok világában elveszni). A sík terep valamikor Rimini környékén váltott dombos, hegyes-völgyes tájba, amit már sokkal élvezetesebb volt útközben nézni, főleg, hogy a dombok tetején minduntalan apró, feszői olasz falvak bukkantak fel.
Szomorú, ugyanakkor érdekes, hogy több elgázolt tarajos sült is láttunk a pálya mentén. Korábban nem gondoltuk, hogy egyáltalán Európában őshonosak lennének ezek az állatok, de Ancona környékén egyértelműen vannak, és egy gyors utánaolvasás szerint valóban: Olaszország az egyetlen hely, ahol megtalálható ez az egyébként Afrikában őshonos faj.
Az autópályán suhanva dél felé, többször eszembe jutott, hogy érdemes lenne egyszer ezt a szakaszt is bővebben felfedezni: Ancona és Tremoli között csak az autóból láttuk például Loretot, egy kisvárost, ami a hegy tetején azért ragadja meg a tekintetet, mert egy tekintélyes méretű bazilika, óriási kupolájával kimagaslik a tájból. Ennek is csak neten néztünk utána, hogy Olaszország legjelentősebb búcsúhelye, állítólag a szent család házikója áll ott (angyalok mentették át a Szentföldről valamelyik keresztes háború idején), és a házikó köré épült fel a templomegyüttes.
Az autópálya egyébként is végig az Adriai-tenger mellett halad, így nagyon sokszor a tenger kékjében is elvész a tekintetünk. Szintén érdekes városkának tűnt útközben Grottammare, Marche, Pescara, Vasto. Egy következő utazás célja, akár ez a vidék is lehetne, tehát az autóval utazásnak egyik előnye, hogy kedvet kaphatunk akár egy új nyaralást is szervezni, mert sokkal több mindent látunk útközben, mint repülőről.
A délelőtti rövid megállások miatt már szürkületben mentünk le az autópályáról a Gargano-félsziget előtt. Ez Puglia régió legészakibb része, a csizmának a sarkantyúja, egy apró kiszögellés, ami egy gyönyörű nemzeti parkot rejt, mészkőhegységgel és buja zöld tájjal. Tudtuk, hogy valami egészen rendkívüli, gyönyörű hely felé tartunk, bár a pályáról a sima autóútra letérve először még a szeméttel szembesültünk – amit mintha direkt az autóból dobálnának szét az emberek. Gyorsan teljesen ránk sötétedett, így küzdöttünk meg a félsziget kacskaringós, szerpentines utacskáival, míg végre megérkeztünk szálláshelyünkre, Viestébe.
Az út utolsó egy óráját már nagyon kedvetlenül, fáradtan tettük meg, de a következő részben kiderül, hogy érdemes volt-e erre kanyarodni. Elárulom: ha lehet ilyet mondani, akkor talán Puglia leggyönyörűbb részét fedeztük fel ezen az eldugott félszigeten.
