Már jeleztem korábban is, hogy elég nagy csúszásban vagyok a bejegyzések írásával. Ezért most a legutóbbi zenei élményeimet is csak összefoglalva, lényegre törően mesélem el – bár inkább ez amolyan valódi naplóbejegyzés saját magamnak.

A következő koncerteken jártam ősszel:

November 22.

Moonspell, Rotting Christ

Az A38-on volt fellépése a 90-es évek nagy gothic metál bandájának, a Moonspellnek. Sosem voltam igazi rajongójuk, de tudom, hogy annak idején párszor hallgattam őket, és az énekes hangja is úgy maradt meg az emlékezetemben, mint különleges, szép és jó énekhang. Sajnos az énekre nagyon háklis vagyok, így azt kell mondanom, hogy vagy az emlékeim szépültek meg velük kapcsolatban, vagy a fickó öregedett meg annyira, hogy az az énekhangjára is rányomta a bélyegét.

Álltunk a teremben, ami teljesen megtelt, a hangosításra nem lehetett panaszunk, mégis a hangi adottságok kevésnek tűntek. Aztán egy 20-25 perc elteltével úgy éreztem, hogy a zene is kevés. Illetve nem kevés, hanem eljárt felette az idő. Nagyon fura ilyet mondani, hiszen vannak zenék, amik örök érvényűek, de valamiért ezen a Moonspell koncerten végig olyan érzésem volt, mint amikor a nagymamám hallgatta kiskoromban a Jó ebédhez szól a nóta című műsort, nem értettem, hogy nem kopott még ki az emberek emlékezetéből. De a nagymamám imádta, és láthatóan a Moonspellnek is óriási rajongótábora van még ma is, akik üvöltve, tombolva élvezték az egész koncertet az elejétől a végéig. Amikor a vámpír köntös is előkerült a Vampiria című számnál, tényleg úgy éreztem, hogy ugyan én is sokat öregedtem az utóbbi 15-20 évben, de nem annyit, mint ez a szám, és az egész zenekar. Elnézést kérek a rajongóktól, de az összbenyomás végig ez maradt bennem: idejétmúlt.

A Rotting Christ nevű görög banda – akiktől nagyon féltem, hogy nem jön majd be amit játszanak, kellemes csalódást okoztak, igaz csak kb a fellépés közepére értünk oda. De a legjobban azt sajnálom, hogy a Silver Dust-ról lemaradtunk, így utólag látva a beszámolókat, valószínűleg az állt volna a legközelebb az én szívemhez.

December 6.

Infected Rain, Lacuna Coil, Eluveitie

Sajnos ahhoz is hozzá kell lassan szoknom, hogy a Barba Negrában az előzenekarok nem szólnak jól (volt már erre példa tavaly is, és sajnos engem nem nyugtat az, hogy a fő zenekarra állnak be ilyenkor, mert érdekes módon az A38-on megoldják, hogy mindenki ugyanolyan hangerővel és ugyanolyan minőségben szólaljon meg, ráadásul a mai high tech, digitális keverőpultokon minden csak egy gombnyomás kérdése, nem igazán a szűkös átállási időé…

Az Infected Rain kezdésére érkeztünk pontosan, amely olyan rosszul és halkan szólt, hogy először azt hittem, még tart a beállás, és keresik a megfelelő arányokat.

Konkrétan úgy tűnt, mintha a dob ki se lenne hangosítva, tisztán, a saját hangján hallottam a cineket, a pergőt megszólalni. A gitárokat, amik ugyan hangosítva voltak, a dobhoz képest mégsem lehetett hallani. Az énekes csajt, akinek erős megjelenése és egyedi kisugárzása volt a színpadon, mintha egy paródiába vagy karikatúrába száműzték volna… Látszott szegényen, hogy teljes erőből ordít, énekel, de ami kifelé ebből megszólalt, az egyenlő volt a semmivel. Átéltem régen hasonlót, és hát borzasztó érzés, amikor az ember mindent belead, de a technika miatt a végeredmény borzalmas lesz.

Nem koncert az, ahol egymás mellett álló emberek anélkül tudnak beszélgetni, hogy minimálisan meg kellene emelni a hangjukat. Nem, nem mi hallottunk rosszul, ugyanis a zenekar után egy Infected Rain pólóban lévő srác odajött hozzánk, és megkérdezte: „Szerintetek lehetett ezt hallani? Mert én a második sorban álltam és semmit nem hallottam a zenéből…” Megnyugtattuk, hogy a keverőpult előtt állva sem lehetett élvezni.

Csak ugye ez ciki a helyre nézve, hiszen nem kevés belépőpénzt szednek, amit van, aki az előzenekar miatt fizeti ki, és valahol elfogadhatatlan, hogy nem tudnak ezért cserébe koncertélményt kapni.

Én is előzenekar miatt mentem, bár nem az Infected Rain, hanem a Lacuna Coil miatt. Nagyon bíztam benne, hogy ők jobban fognak szólni. Így is volt, sokkal jobban lehetett élvezni, itt legalább az énekesnő, Christina hangját tisztán lehetett hallani, ugyanakkor a gitárok itt is halkak voltak, a kedvenc riffjeim néha teljesen eltűntek. Ezen persze sokat bosszankodtam, de azért őszintén mondom nektek, hogy a zenekar iránti rajongásom nem tudott emiatt csökkenni. Annyira tűpontosan megírt dalaik vannak, annyira ütnek, annyira jó helyeken vannak a törések, a témaváltások, hogy még így is nagyon élvezhető volt. (Vagy csak annyira vágom már a dalaikat, hogy anélkül is tudom hol kell a bólogatásban ritmust váltani, hogy hallanám?)

A tracklistet is nagyon jól válogatták össze, mert a legrégebbi dalaiktól kezdve, a legújabb albumukig, vagy az azt megelőzőről pont az én nagy kedvenceimet mind eltolták. És ha már a Moonspellnél említettem, hogy mennyire érzékeny vagyok az énekesi teljesítményre, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy Christina mennyit fejlődött az utóbbi időben az élő megszólalásban. Nagyon-nagyon régen még a Sziget fesztiválon láttam őket, amikor csalódott voltam, mert itt-ott hamiskásan szólt, a dalaik pedig az utóbbi években nem könnyebbek, hanem véleményem szerint sokkal nehezebbek lettek, kifejezetten nagy hangterjedelműek, komoly tudást igényelnek még stúdióban is, nem hogy élő koncerten, ahol millió zavaró tényező lehet. Christina megugrotta a lécet, le a kalappal előtte.

Az Eluveitie énekesnője is kiemelkedő tudással rendelkezik, tényleg néha elkerekedett szemmel bámultam magam elé, miket tud kiénekelni, mennyire magabiztos, talán csak néha a túl éles hangszíne zavart, de minőségi énektudása van, az biztos. És persze a fő zenekar már képes volt közel hibátlan megszólalásra, úgy, hogy megszámlálhatatlan hangszer volt egyszerre a színpadon. Tőlem egy kicsit már távol áll ez a népies beütésű metál, egy-egy dalt szívesen meghallgatok, de 20-25 perc után úgy éreztem, elég, megcsömörlöttem: ez a hangszerkavalkád, a hegedű, a tekerőlant, a gitárok, a furulya, a duda és tudom is én még mi minden egyszerre már egy idő után kezd befogadhatatlanná válni, az ember füle elfárad. Ettől még elismerem, nem semmi teljesítmény, ennyi mindent megszólaltatni, összhangba hozni. De nekem egy idő után sok volt, fárasztó, és picit unalmas is. (Elnézést a rajongóktól).

Ezek voltak az év végi koncertélményeim, vegyes tapasztalatokkal.

Ha bárki kérdezi, akkor év elején, az A38-on az Avatar mindent vitt élmény szempontjából.

Nektek volt meghatározó koncertélményetek idén?