Lelkesen, de azért mérsékelt lelkesedéssel nézem már évek óta a dán rendőrpáros, Assad és Carl nyomozásait a Q-ügyosztályon, ahol a megoldatlan, régi poros aktákat veszik elő, és próbálják friss szemmel látva mégis lezárni azokat.

Az eddigi részeket egységesen egy erős 6-7 közötti pontszámmal értékelném, szívesen néztem meg mindet, így kíváncsian vártam az újabb epizódot, a 64-es betegnaplót is. Azt hiszem, ez az első, amelyet még máskor is elő fogok venni, ugyanis nem csak élvezetes időtöltés volt, hanem elgondolkodtató is egyben.

A nyomozóink életében eljött az a pillanat, amikor Assad szeretne előrébb lépni, és mivel erre azért az elfekvő ügyek osztálya kevésbé alkalmas, egy másik egységnél pályázott meg állást. Valójában egy hete maradt a morcos, antiszociális Carl társaságában, ám éppen ekkor egy új ügy is felbukkan. Egy társasházi lakásban, egy rejtett, befalazott szobában kísérteties csoportképre bukkannak: három mumifikálódott holttestet találnak egy asztal körül ülve, a pillanat kísértetiességében megmaradva, várva, hogy egyszer majd valaki rájuk találjon. A gyilkosság kb. 10-12 éve történt, de az ügy szálai még régebbre nyúlnak vissza, a 60-as évekre.

A filmben párhuzamosan vágva, egymás mellett haladunk előre a jelenben a nyomozással, és emellett ismerjük meg a 60-as évekből Nete-t, akit az akkor még hivatalosan is működő női otthonba visznek: egy olyan helyre, ahova az erkölcsileg züllött lányokat, asszonyokat vitték büntetésből.

A hely rémisztő, és nem csak azért, mert ez a távoli sziget, és maga a női otthon valóban létezett, hanem azért is, mert a múlt szálai a jelenbe is elérnek, és a film ügyesen lavírozik az idősíkok között, óvatosan mutatja meg, hogy amiket már a 60-as évek Dániájában is elfogadhatatlannak tartanánk, az akár a jelenben is megtörténhetne. Nehéz a történetből többet elárulni, ha nem akarom lelőni a nyomozás részleteit, és ha tényleg izgulni akartok a film közben. Ez a rész ugyanis abban is különbözött az előző nyomozásoktól, hogy itt egész sokáig vagyunk bizonytalanságban tartva a gyilkos személyét illetően, így szerintem tényleg érdekfeszítőbb lett az előzőekhez képest a 64-es betegnapló.

A történeten túl még a két főszereplőnk kapcsolata is itt éri el az igazi mélységeket: eddig elnézhettük őket, mint két nagyon össze nem illő embert, akiket tényleg csak a közös munka tart össze, most viszont végre megmutatkozott, hogy Carl sem egy teljesen antiszociális lény – csak ügyesen titkolja.

Nálam megéri a 7,5 pontot (a végső jeleneteknél sajnos volt egy kis logikátlanság, de megbocsátható).

Ajánlom mindenkinek, akiknek bejött az előző három nyomozás története is (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), de azoknak is, akik most először kapcsolódnának bele ebbe a dán krimibe.