Általában nem emlékezek meg minden filmről, amit látok, főleg azokról nem, amiket otthon nézek meg.

Unalmas hétköznapi nyárestéken ezeket az alkotásokat sikerült elcsípnem, és igazán ajánlani csak keveset tudok közülük.

Vihar előtt (Serenity)

A pszichothrillerként definiált 2019-es filmben Matthew McConaughey és Anne Hathaway a húzónév, éppen ezért nem is akartam hinni az IMDB gyenge, 5 pont körüli értékelésének, inkább adtam neki egy esélyt. A történet szerint egy távoli Karib-tengeri szigeten él magányos életet Mathhew McConaughey, leginkább az izgatja, hogy egy rejtélyes, nagy tonhalat kifogjon a vízből, amelyik hal már többször túljárt az eszén. Ám nem sokkal később megjelenik a szigeten az exe, Anne Hathawa, és arra kéri, segítsen megölni a férjét, aki bántalmazza őt. Egy nagyon izgalmas krimi is lehetett volna a filmből, azonban a nagy csavarnak szánt végkifejlet teljesen súlytalanná tette az egész addig látott eseményhálózatot. Volt pár jó pillanat a filmben, de összességében mégis a kínos szó talán a legtalálóbb rá. Valahogy nem állt össze, valahogy minden csak úgy lebegett benne…

Pontszám: 4

Tomb Raider

A tavalyi Tomb Raider, Alicia Vikander főszereplésével sokak kedvence lett, én, aki a képregényhősös filmekért sem vagyok igazán oda, csak is a párom kedvéért voltam hajlandó megnézni egy olyan filmet, aminek az alapja egy számítógépes játék. És hiába kedvelem Alicia Vikandert más filmekből, valahogy Angelina Jolie után túlságosan gyenge, kislányos, törékeny alkat benyomását kelti (még akkor is zavart ez, ha egyébként ez egy előzmény történet, tényleg fiatal a karakter), sehogyan sem tudtam összeegyeztetni azt, amit látok, a fizikai törvényeivel. Nem azt mondom, hogy még én is kiütöttem volna, de azért kemény férfiak elleni küzdelmekre nem küldeném. Nekem ő továbbra is egy gyenge virágszál karakter. És maga a film? Egyszer megnézhető, ha valaki bírja az ilyen elveszett kincsek után kutató kalandfilmeket, de nagyobb hatást nem hiszem, hogy kiváltana bárkiből is.

Pontszám: 5 pont

Démonok között

Kicsit régebbi, 2013-as film, amelyet sokan dicsérnek horror kategóriában, így egyik este vettük a bátorságot, és megnéztük. Ezt tényleg értsétek így, gyűjtöttük hozzá az erőnket: míg tini koromban imádtam rettegni a moziban, addig mára inkább kellemetlen érzést jelent számomra mindez. Nem keresem úton-útfélen ezt a típusú élményt, ráadásul sokkal reálisabban is látom a világot, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, ezért nem tud olyannyira felcsigázni, érdekelni a történet magja. (Annak idején A kör után napokig nem tudtam aludni, alig vártam a folytatást, de ha mostanában adják valahol A kört, már inkább csak mosolygok rajta.)

A hosszú bevezető után: a film története szerint egy paranormális tevékenységekkel foglalkozó házaspár, Warrenék (akik például az Annabelle baba rejtélyét is kutatták), egy olyan üggyel találkoznak, ami még őket is próbára teszi, olyat látnak, amit addig még nem tapasztaltak: egy ötgyerekes család kéri a segítségüket vidéki házukban zajló furcsa események miatt.

A film véleményem szerint attól volt egyébként izgalmas és tényleg ijesztő, mert többször hangsúlyozták, hogy valódi történeten alapul a film, és a végén még az eredeti családról készült fotót is megmutatják nekünk. Ahhoz képest, hogy már úgy hittem, nincsenek rám hatással az ilyen filmek, ez tényleg meg tudott ijeszteni egyszer-kétszer. A legvégén kicsit talán mégis úgy éreztem, hogy a hagyományos ördögűzéses végkifejletnél ez sem tud többet mondani. Kategóriájában jó, tehát akit érdekel, bátran nézze meg. Én pedig, lehet megpróbálkozom majd a második részével is valamikor, amikor éppen borzongásra vágyom.

Pontszám: 7

Mid 90’s

A Mid 90’s című filmről leginkább akkor lehetett hallani, amikor az egyik előzetesében felcsendült a legendás Gyöngyhajú lány zenéje. Minket magyarokat már ezért is érdekelt volna a film, ám tudomásom szerint azt Magyarországon sosem mutatták be mozikban. Ezen a zenei betéten kívül azonban azt is érdemes tudni, hogy Jonah Hill első rendezéséről van szó (színészként ismerhetjük pl. a Haverok fegyverbenből vagy a Wall Street farkasából), a történet pedig egy fiatal, 12-13 év körüli kisfiúról szól, aki a 90-es évek közepén próbál beilleszkedni a gördeszkások társaságába. Ez pedig már csak azért sem egyszerű, mert sokkal fiatalabb náluk, és deszkázni sem tud. A srácok közül egyiknek sincs könnyű élete, a deszkázás mindannyiuknak többet jelent egyszerű hobbinál.

A film próbálja megidézni a 90-es évek hangulatát, a zenék jók, mégsem éreztem annyira, hogy ütött volna. Összességében egy művészfilm-próbálkozásnak lehetünk a szemtanúi, nem rossz egy elsőfilmeshez képest, a tini karakterek szuperek voltak, a Gyöngyhajú lány is felcsendült, a katarzis nálam mégis elmaradt.

Pontszám: 6,5

Való igaz, ahogy nem rég írtam, a nyár nem a mozizásról szól, de azért az is igaz, hogy egy Tarantino filmet kár lenne kihagyni. Még akkor is, ha egyébként nagyon szkeptikusan álltam hozzá a rendező 9. alkotásához.

Miért?

Talán több okból is: egyrészt nagyon féltem a témától. Számomra az, ami Sharon Tate-tel történt, az egyik legborzasztóbb dolog, amit csak el lehet képzelni, az egész gyilkosságtól kiver a veríték. Nem tudtam szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy szabad-e erről filmet készíteni, egyáltalán ha szabad is, én végig akarom-e nézni.

A másik ok, hogy úgy igazából Tarantino utóbbi filmjeivel kapcsolatban elfogott egy olyan érzés, hogy csak egyszer nézhetőek – az Aljas nyolcas mindenképpen. Arra gondolok ezalatt, hogy akármilyen egyedi a rendező látásmódja, akármilyen jól használja a filmes a nyelvezetet, a zenét, akármilyen jók a színészei, maga a történet nekem nem ér annyit, hogy még egyszer meg akarjam nézni. Vagyis, nálam nem olyan értelemben lesz klasszikus egy Tarantino-film, mint mondjuk egy Mátrix, amit akárhányszor képes lennék újra nézni. Valamiért a moziból távozva, mivel a cselekmény nem fog meg, csak a már fent említett egyéb rendezői, színészi bravúrok, hamar megfeledkezem az egészről. (Természetesen a Ponyvaregényt nem értem ide, csak az utóbbi pár filmet.)

Szóval szkeptikusan ültem be a moziba.

Mit ne mondjak, az amúgy sem magas hőfokon égő lelkesedésem az első egy órában csak tovább csökkent. A híresen hosszú párbeszédek, a színészek egymással folytatott beszélgetései, azon túl, hogy csodálhattam a játékukat, egy idő után borzasztóan untatott. Kifejezetten igaz volt ez az elején az Al Pacino-s jelenetre, amikor komolyan féltem, hogy nem bírom végigülni a 160 perces játékidőt.

Aztán valahogy mégis felengedtem, és sikerült elkapnom a film hangulatát.

Annál a résznél, amikor Leonardo DiCaprio egy gonosz western-banditát alakít, és az ebédszünetben egy kislánnyal beszélget, végre megértettem, miről is akar igazán szólni ez a film, és miért is olyan fontos alkotás ez Hollywood életében. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy onnantól kezdve már élveztem is a filmet. A párbeszédek elkezdtek érdekelni, a szereplők sorsára is kíváncsi lettem, felfedeztem a párhuzamot Hollywood fénykorának bukása és a kicsit már kiöregedő színészek depressziója között, sőt, egyszer-kétszer magamra is ismertem a karakterek gondolatai mögött.

A filmet tehát egyre jobban megkedveltem, de ahogy közeledtünk a véres éjszakáig, a lezárásig, úgy lettem egyre idegesebb is, hogy nem akarom tovább nézni, még mindig nem akarom látni az eseményeket. Most kérek mindenkit, aki még nem látta a filmet, hogy ne olvasson tovább, ha nem akarja tudni a lezárást. (Spoiler!)

Szóval.

Igazából tudhattam volna. A csavar nem sokban különbözik a Becstelen Brigantyk végkifejletétől, ahol ugyan a történelemben egyszer sem láthattuk, hogy a nácikat valaki úgy igazán jól helyre tette volna, de ezt az úgymond egész emberiség által vágyott akciót Tarantino megálmodta és filmre vitte nekünk, hogy érezzünk mégis egy fuvallatnyi elégtételt, egy fuvallatnyi boldogságot, hogy akár ez is megtörténhetett volna. Valami hasonlót éreztem a Volt egyszer egy... Hollywood végén is: a társadalmi igazságosság utólag, és persze csak a képzeletünk szintjén, de mégis elégtételt vesz a gyilkosokon, és szinte boldogan nézzük a vergődésüket, mosollyal az arcunkon, mert ez az, amit úgy igazából megérdemeltek volna a valóságban is. Természetesen a képzelet szintjén marad az elégtétel, és az erőszak így is úgy is erőszak, de mégis oldja annak erősségét a háttér-információ, sőt, arra is képes az ember – mily meglepő – hogy nevessen valakinek a haláltusáján. Morbidul hangzik, bocsánat. Tarantino meséjében a gonosz elnyeri méltó büntetését, bár a világ a valóságban nem ennyire fekete-fehér. Hollywoodi befejezése egy hollywoodi történetnek. Még a kiöregedő hőseink is jobb élet elé néznek. 

Mit lehet még dicsérni a filmben?

Az autós jeleneteket – amikor persze nem történik semmi, csak autókáznak a szereplőink, de olyan jó zenékkel aláfestve, olyan korhangulatot teremtve, amit talán tényleg csak Tarantino tud. De magasztalhatom az összes szereplőt, Margot Robbie báját, Brad Pitt és Leonardo Dicaprio színészi teljesítményét és Brad Pitt filmbeli kutyáját, aki egyszerűen imádnivaló.

Ajánlom-e a filmet?

Mindenképpen igen, ha Tarantino rajongó vagy.

Tetszeni fog? Ezt nem garantálhatom, mert a hosszú párbeszédek sokakat kikészíthetnek, és ha az eredeti, valódi történet nincs meg (azt hittem, nem létezik ilyen, de beszéltem olyannal, aki tényleg nem hallott még Sharon Tate meggyilkolásáról!), akkor a végén érzett furcsa öröm, felszabadultság érzés is elmaradhat. 

8 pont (azért én még tudtam volna vágni belőle)

Arról már tavaly is beszámoltam, hogy mennyire imádjuk a Római partot. Amióta Budapesten élek, a kedvenc helyem, ha egy kis nyugalomra, csendre, egy kis szellőre és felfrissülésre vágyom a nyári kánikulában. Ennek ellenére soha nem volt más programunk, mint kifeküdni a partra egy jó könyvvel, és ha már eleget olvastunk, akkor átnézni a Fellinibe vagy a Nap bácsiba egy finom kávéra vagy sörre. Az evezés gondolata sokáig meg sem fordult a fejemben, annak ellenére sem, hogy egész nap mást sem lát az ember, mint evezőket, akik pont az orra előtt küzdenek a Duna lefelé folyó áramlása ellen, hogy kicsit északabbra jussanak.

Nemrég viszont már azon kaptam magam, hogy szeretném kipróbálni, és nem is futamodtam meg, hanem augusztusban kétszer is csónakba ültünk. Egyszer egy kenut béreltünk (bérelni a Fellinitől még kissé lejjebb, a Béke Csónakházban tudunk), egyszer pedig egy kielboatot, ami egy igazi evezős hajó, benne olyan üléssel, ami egy sínen mozog, így téve a mozgást is harmonikussá, egységessé.

Mindkétszer nagyon büszke voltam magunkra, hogy vállaltuk a kalandot, és igaz, még csak a Megyeri híd magasságáig jutottunk a Rómaitól, mégis azt gondolom, hogy nagy élmény volt, és ősszel, amíg az időjárás engedi, biztos, hogy újra próbálkozunk.

A csónakokat egyébként egész napra adják bérbe, az ár függ attól, hogy hány személyes, hogy milyen típusú csónak, kérsz-e hozzá vízhatlan tasakot vagy hordót a cuccaidnak, és így tovább. Viszont ígyis-úgyis ki lehet jönni maximum 4000-5000 forintból összesen, ami egy egész napos programra szerintem jelen pillanatban a legjobb ár-érték arányú vízi program. (Minden másnál eleve óradíjakat számolnak, a Balatonnál gyakran már 4000 forint 1 óra vízibicikli, hasonló árban van a SUP deszka, és akkor a jetski-ről ne is beszéljünk, mert azt tényleg nem hiszem, hogy a középréteg szórakozásának találták ki.)

Ha viszont evezünk, nem csak anyagilag járunk jól, hanem sportolunk is. Árral szemben, felfelé evezni a folyón – még ha kívülről nem is tűnik úgy – nagyon igénybe veszi a karizmokat. Emellett nekem a kielboat után kemény izomlázam volt a lábaimban is, tehát úgy nyaralunk és lazulunk a parton, hogy közben még az egészségünkért is teszünk.

Sosem lehet tudni, borulunk-e, így úszni persze illik tudni, még akkor is, ha adnak mentőmellényt - ez ingyen jár a kölcsönzéshez. Ugyanakkor azt gondolom, ha óvatosak vagyunk, és tényleg a part közelében maradunk, nem a folyó közepére akarunk hősködve első alkalommal bemenni, akkor a borulás esélye minimális. Mi úgy sem borultunk, hogy még a kutyánkat is vittük magunkkal, ő is bepattant velünk a csónakba, és amikor nézelődött vagy forgolódott, azért párszor billegtünk jobbra-balra.

Legyen nálunk természetesen naptej és sok-sok víz (én ilyenkor jégakkuval is készülök, hogy hideg maradjon), de akár szendvicset, rágcsálni valót is vihetünk magunkkal, amit majd könnyedén elfogyaszthatunk, amikor kikötünk egy olyan partszakaszon, ahol senki más nincs rajtunk kívül. Ilyenkor élvezzük a csendet, a víz látványát, esetleg napozzunk. Aki kitartó, mehet tovább felfelé, aki elfáradt, annak talán fél nap, 2-3 óra evezés is elég elsőre, és lehet visszamenni a bázisra. Lefelé természetesen már sokkal könnyebb, visz minket a folyó is. Ha pedig kiszálltunk a hajóból, ne felejtsük el, hogy általában illik segíteni – sőt, lehet mondják is, hogy segíteni kell – a csónakot visszavinni a csónakházba, és ha sáros, piszkos lett, akkor a lemosás is a mi feladatunk (eszköz van hozzá). Ezután már tényleg megérdemlünk egy finom limonádét vagy sört valamelyik kedvenc helyünkön.

A kielboat egyébként teljesen kezdőként nehezen irányítható – mázli a férjemnek, azért hamar belejöttünk – így ha teljesen kezdők vagytok, inkább kenuzzatok vagy kajakozzatok, azok talán amatőrként is azonnal élvezhetőek.

Nekünk viszont nagyon bejött a kielboat, így már azon gondolkozunk, hogy elmegyünk valahova, ahol ezt tanítják is, remélhetőleg felnőtteknek is, nem csak gyerekeknek, mert hosszú távon nagyon rá lehet kapni az ízére.

Szóval nekem vagy 10 évembe került csónakba szállni, miközben a Rómain már régen otthon éreztem magam. Ti ne várjatok ennyit, egy olyan vasárnap vagy szombat délelőttre/délutánra isteni program, amikor nincs időtök, lehetőségetek lemenni a Balatonig, a zsúfolt strandokhoz nincs kedvetek, de mégis vízpartra vágytok.

A nyár mindig kicsit más számomra az élmények terén. Egyrészt sokkal kevesebb filmet látok (nem az az első gondolatom, hogy moziba rohanjak, és otthon sem a tv előtt akarok ülni), másrészt a sok utazás, szabadtéri program kifejezetten kedvez a könyveknek, így olvasás szempontjából ilyenkor több beszámolni valóm van.

A méhek története című könyvet valójában már tavaly is szerettem volna elolvasni, de végül csak az idei könyvfesztiválon vettem meg. A környezetvédelem, egyáltalán a fenntartható fejlődés sláger témának számít a hétköznapi diskurzusokban is, így elengedhetetlen, hogy egy ilyen témájú könyv sokak érdeklődését felkeltse. Én is ezért vettem meg, na meg azért, mert a könyv elején nagy betűkkel hirdetik, hogy Németországban ez volt az év legsikeresebb regénye 2017-ben, és a norvégoknál is díjat nyert (a szerző norvég származású).

Három idősíkon, három különböző történetet követhetünk fejezetről fejezetre.

A jövőben (kb 2090 táján) Kínában megismerhetünk egy családot, ahol a szülők munkája a virágok beporzásra, mivel a méhek eltűntek a bolygóról, és enélkül a növények fejlődésének esélye sincs. Ezzel együtt is, hogy az emberek végzik a méhek feladatát (lehetetlen vállalkozás szinte) kevés az élelmiszer, szegénység és éhínség tombol a világban.

A jelenben (a könyv szerint 2007-ben) egy amerikai méhészt követünk, akinek a legnagyobb gondja eleinte az, hogy a fia nem szeretné folytatni a hagyományt, nem érdekli a méhészet, amivel a családja generációk óta foglalkozik.

A múltban, a XIX. században pedig William áll a középpontban, egy angol magkereskedő, akinek erős természettudományos érdeklődése arra sarkallja, hogy a méheket behatóbban tanulmányozza.

Azt gondolom, hogy egy jó alapötletből és egy általam kedvelt szerkezeti struktúrából (vagyis hogy több szálon futnak az események, és a végén majd megértjük a kapcsolódási pontokat), sikerült egy közepes, nem túl izgalmas, és nem is kifejezetten szépirodalmian megírt végeredményt létrehoznia a norvég írónak, Maja Lunde-nak.

Az alapvető problémám az volt a regénnyel, hogy nem igazán tudott izgalomban tartani, nem éreztem azt egyik fejezet végén sem, hogy most miért ugrunk vissza az egyik történethez, miközben mennyire izgalmas cselekményeket hagyunk éppen félbe a másik vonalon. Röviden mondva, nem éppen egy Felhőatlasz, ahol azért tényleg izgulni lehetett folyamatosan a cselekményen is. És abból a szempontból sem egy Felhőatlasz, hogy ott maga az írásmód is elvarázsolja az embert, a szerkezet és a mondatok megformálása is élményt nyújt az olvasónak. Ebben az esetben nagyon egyszerűnek, nagyon egysíkúnak éreztem az írásmódot, és úgy összességében többször untatott is a regény.

Csak azért nem tettem le félúton, mert nekem ez egyébként sem szokásom: ha elkezdek egy könyvet, akkor előbb-utóbb át is rágom magam rajta, és befejezem.

Persze lehet, hogy velem volt a gond, és más szerette, izgalmasnak tartotta a regényt, de az egyetlen érdekesnek vagy izgalmasnak tűnő, valamennyi rejtélyt hordozó eseményben, Tao kisfiának betegségénél is sajnos én azonnal megértettem, hogy mi történhetett vele, így az ezzel kapcsolatos nyomozás csak felületesen tudott izgalomba hozni.

Kinek ajánlanám mégis? Talán kezdő olvasóknak, tiniknek, a méhekért és a környezetért aggódóknak, mert azért ebből a szempontból talán mégis jó, hogy van egy ilyen könyv, amelyik megpróbál foglalkozni a témával, és legalább érthetően, különösebb bonyodalmak nélkül teszi azt.

Pontszám: 6

Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon Elena Ferrante regényei csak a nők számára olyan húsbavágóak-e. Én legalábbis többször borzongok meg olvasás közben, annyira eltalál bizonyos érzéseket, gondolatokat. De lehet, hogy olyan érzéseket, gondolatokat, amelyek inkább nőkre jellemzőek? Ráadásul, ha dióhéjban elkezdem elmesélni a regény sztoriját a páromnak, három mondat után már mosolyog rám, hogy mi ez a brazil szappanopera. De persze lehet, hogy én nem tudok mesélni, mindenesetre az az érzésem, hogy Ferrante könyvei női könyvek: nő írja és nők is olvassák azokat. Ha van valaki, aki meg tud cáfolni, férfi, olvasta és imádta is, ne habozzon a kommenteknél.

Pedig esküszöm, nem szappanopera! Az összetett, olasz történetet, amely több családot is érint, és hosszú évtizedeken átível, nem nevezed annak, ha tényleg megismered. (Egyébként Jonathan Franzen is elismerően beszél róla, és Amerikában teljes Ferrante-fever tombol.)

Ferrante Nápolyi regények ciklusának a 3. kötetét olvastam ki pár napja, és olyan durva befejezése volt a könyvnek, hogy az utolsó 10-15 oldalt többször újraolvastam.

Örültem az erős érzelmeknek, ugyanis kicsit csökkenő lelkesedéssel vettem kézbe a könyvet. Az első regény kétségkívül meghatározó volt, ugyanakkor a második rész (amiről itt írtam is röviden) egy fokkal lehűtötte a lelkesedésemet, és azt gyanítottam, nem tud már érdekeset mesélni nekem ez a könyv.

De tudott.

A könyv ott folytatódik, ahol a második rész véget ért: Elena kitört a mélyszegénységből, volt lehetősége tanulni, és már az esküvője előtt áll, első könyvének jó-rossz kritikái révén igazi szárnyaló csillagnak tűnik a telepen maradtak szemében. Lila pedig, akinek erősebb kanyarokat vett az élete az előző részben, mintha most megnyugodva, megtörten, de mégis keményen nézne szembe az olasz munkásasszonyok mindennapi életével.

Ha az előző könyvben Lilát éreztük központnak, akkor most Elena végre teljes önállósággal előre lép. Tudja magát függetleníteni a férjétől, a családjától, és majd valamennyire Lilától is. Ebben a részben sokkal inkább az ő karaktere fejlődött, ő volt az érdekesebb, vibrálóbb személyiség. Még akkor is, ha Lila élete is izgalmasan alakul, vele is folyamatosan történnek fontos események.

A régi szereplők mind újra és újra felbukkannak, talán mondhatjuk, hogy ez a 30 körüli életkor rejti magában egyébként is a legtöbb változást, élettörténést, így izgatottan figyeljük, mi történik Pasquale-val, Ninoval, Enzoval, Gioiolaval vagy a Solara testvérekkel. Persze egyikről sem akarok elárulni semmit, hogy ne spoilerezzem el a regényt. A lényeg, hogy mindenkivel meghatározó dolgok történnek, és a regény teljesen magába szippant, olvastatja magát megállás nélkül. Kell azon csodálkozni, hogy van, aki a negyedik rész fordítását sem bírta megvárni, és már beszerezte angolul/olaszul??? Én megvárom az őszi megjelenést...

A regény címe is a végén nyer kettős értelmet - elsőre arra asszociálunk, hogy milyen sorsot követ Lila, aki maradt és Elena, aki megszökött a telepről).

A másik értelmezéshez mindenképpen olvassátok el a könyvet.

A három eddigi rész közül, talán a legerősebb: 9 pont

Korábban már jártunk Írországban, és amennyiben nem egy családi eseményről lett volna szó, nem biztos, hogy újra oda utaztunk volna. (Ennek persze nem csak az az oka, hogy szeretünk új tájakat felfedezni, és szinte sosem megyünk kétszer ugyanoda, hanem az is, hogy Dublin messze nem tartozik a kedvenc európai városaim közé a maga szürkeségével, egyhangúságával és kifejezetten drága áraival.

Mi jut elsőre eszünkbe Dublinról?

A szeles-esős időjárás. Meg kell, hogy jegyezzem, ez az előítélet egyik utunkra sem volt igaz, mert mind két éve, mind idén olyan 4 napot sikerült kifognunk, amikor sütött a nap, nem fújt a szél, és igazi ír nyár volt – 20-21 fokos hőmérséklettel.

Mivel a nevezetességeket már láttuk korábban (a Tű, a Guiness gyár, a Trinity College, a hidak, a Temple Bar, a Merrions Square, egyéb szobrok, terek), most két napot vidéki utazással töltöttünk – de erről majd a következő bejegyzésben – valamint elsősorban az ír kocsmakultúrát kutattuk. Most erről írnék egy összefoglalót, mit, hol, kb mennyiért lehet kapni az ír fővárosban.

Dublin, és főleg a Temple bár környéke olyan, mint egy óriásira nőtt Kazinczy utca: bulinegyed a javából. Úton-útfélen, minden egyes sarkon helyi pubokat, bárokat találunk, és ezek többségében élő, ír népzenét is hallgathatunk. Kétségtelen, hogy hangulatos, jókedvre derít, maradásra bír, hogy igyál még egy Guinesst. Érdemes tehát ezen a szakaszon is betérni egy-két helyre, hogy az atmoszférát megérezzük. A fekete nedűt szinte mindenhol 6 euróért csapolják. De ha ezen túlvagyunk, kicsit el is távolodhatunk a fő csapásvonaltól.

Az egyik ilyen kissé távolabbi kocsmában Galway-ből származó kézműves sörök is voltak csapon, lehetett szemezgetni, kóstolgatni, szintén 6 eurós árakon (az átszámolás nem javasolt, különben nem iszol semmit.) A hely neve Against the Grain – lehet nem a legközpontibb hely, de mivel Dublinban nincsenek igazán távolságok, gyalogosan is 10-15 perc alatt elérhető. Ajánlom azoknak, akik a Guinessen kívül kóstolnának valami mást is.

Egy másik hely, ami a szívünkhöz nőtt, a Darkey Kelly’s, amely ugyan kifejezetten a Temple Bar közelében található, turistát mégsem igazán találunk ott. Helyi lakosokkal telik meg a bár, szól az élő zene, és még nekünk is könnybe lábad a szemünk, ahogy az egész kocsma együtt énekel egy-egy ír népdalt. Talán a hangulat itt a legjobb, itt érzed, hogy nem csak turistalátványosságból szól a zene, itt szívükből bele adnak mindent a zenészek és a kocsmatársaság is. Ne lepődj meg, ha bármelyik vendég odafordul hozzád, kedvesen rád néz, megkérdezi, honnan jöttél, hogy érzed magad. Valójában ezen a helyen éreztük a leginkább azt, hogy milyen lehet írként élni Dublinban, és milyenek a helyiek. Máshol tartózkodóbbak voltak, vagy az is lehet, már külföldiek szolgáltak ki minket. Csapon itt is van legalább 10 féle sör (a szokásosabb márkák, köztük a Hop House is), de rengeteg whisky és gin is van az itallapon.

Én igazából hamar rájöttem, hogy a Guiness nem az én söröm (inkább a belga és a cseh vonalat szeretem), így váltottam egy idő után. Adná magát, hogy akkor whiskyt igyak, de vessetek meg, én annyira azért sem vagyok oda. Egyszer-egyszer lecsúszik pár korty, de nem jellemző. Persze a whisky imádóknak ez maga a paradicsom, és ha már eleget kóstoltad a Jamesont (és esetleg a gyárban is voltál), érdemes egy másik helyi whiskyt is beiktatni a kísérletezésbe, még pedig a Teeling elnevezésűt, esetleg a Paddyt. De ezen felül is óriási a választék eme röviditalból, az árak pedig eléggé változatosak minőségtől, márkától függően. Általában elmondható, hogy egy feles ára 5-6 eurónál kezdődik.

De mint említettem, én nem is a whiskyre váltottam, hanem a ginre. Ugyan ez a Németalföldről származó ital elsősorban az angoloknál híres, de Írország azonnal ott áll a sorban mögötte: érdemes ebből is akár több különböző márkával is megismerkednünk – ha szeretjük a gin jellegzetes ízét. Én egyébként a hagyományos, nagyobb bevásárlóközpontokban kapható gineket nem szeretem, első kellemes élményem a Tanqueray márkával ért évekkel ezelőtt, amely eszméletlenül finomnak hat a korábbi ginek után.

Adódott tehát, hogy gint akartam inni, és nézegettem a kínálatot… Találomra ráböktem egyre – leginkább az elfogadható ára miatt, ismét az 5-6 euróról beszélünk – hogy azt megkóstolom. A neve Dingle. Elsőre tonic nélkül, csak tisztán, belekóstoltam. Óriási élmény volt. Talán még finomabb is volt, mint amire a Tanquerey-jel kapcsolatban emlékeztem. Innentől kezdve nem is ittam mást, mindenhol Dingle gint kértem, hol tonikkal hol anélkül, hol citrommal, hol uborkával. Ami meglepő volt, és itthon még sosem láttam, hogy borókabogyót is dobálnak a pohárba– ha már azt is tartalmaz ez az ital, nagyon ötletes fogás. Amikor már egészen oda voltam a Dingle-től, akkor kézbe vettem a telefont és rákerestem. Ezek szerint nincs rossz ízlésem: 2019-ben a világ legjobb ginjének választották.

Nem volt kérdés, hogy a repülőtéren, a duty free boltokból ez lesz az egyetlen ajándék, amit magamnak hozok: egy üveg Dingle. Ha tehetitek, ti is kóstoljátok meg, akár egy kis borókabogyóval, tonikkal, lime-mal.

Italok után az ételekről is ejtek pár szót:

Az ír reggeli: természetesen egyszer érdemes reggelire bevállalni ezt az egyébként egész napra elegendő kalóriabevitelt tartalmazó fogást, de utána már nem biztos, hogy még egyszer megkívánja az ember. Egyébként finom, mi otthon is gyakran eszünk hétvégén angol típusú reggelit, bacont, tojást, de azért ez elég kemény, hogy még pluszban kolbász, tócsni szerű krumplis cucc, paradicsomos bab, és puding is van a tálon – ami alatt ilyen hurka szerű húspogácsát kell elképzelni. Mi a Temple bár negyedben ettünk egy ilyen reggelit, 10 eurót kóstál, de garantáltan estig nem leszünk éhesek utána.

A Bunsen nevű hamburgerezőbe több okból is benéztünk: egyrészt a társaságból többen szerették volna kipróbálni, másrészt több listán is, Európa 10 legjobb hamburgerezője között szerepel. A hely szintén a Temple Bar negyedben található, az étlapjuk mindössze egy névjegykártyára ráfér, a kiszolgálás gyors, pontos. A hús valóban kiváló minőségű, a mediumra kért pogácsa tökéletesen készült. Ízletes volt, de annyira nem éreztem, hogy mitől lenne ez Európa egyik legjobb hamburgere. Olyan nagyon sokat fejlődött a hamburger kultúra Magyarországon, hogy elájulni már nem ájultam el ettől, otthon is tudunk ilyen hamburgert enni több helyen is. Az árak: eddigre már hozzászoktunk az ír árakhoz, és a jó minőségű, otthon kapható hamburgerek után annyira nem tűnt vészesnek krumplival együtt 11-12 euró körül fizetni egy menüért.

Sokat panaszkodtam az árakra utunk során, és láthatjátok, hogy egyébként sem fine dining éttermekben töltöttük az időnket, ír reggelivel és hamburgerrel is el lehet lenni. (A tengeri finomságokról majd megemlékezem a következő írásban, a vidéki Írország résznél). Ugyanakkor a legolcsóbb lehetőség egyértelműen az, ha a street foodokból válogatunk, abból pedig meglepő módon a legjobb választás egy pizzaszelet, egy bizonyos helyen, a DiFontaine's pizzázóban a Temple Bar szélén, közel a folyóhoz. Ide még akár éjfélkor is betérhetünk egy szelet pizzára, a tésztája meglepően jó minőségű, óriási szeletet adnak, én eggyel is jól laktam. A legegyszerűbb 3,5 euró, a több feltétet tartalmazó szeletek pedig 4,5 euró körüli árakon mozognak. Igen, ez is jóval több, mint itthon egy szelet pizza, ugyanakkor finom, és ha kevés pénzből akarnám felfedezni Dublint, lehet, hogy minden este itt ennék (valójában egy talponálló, de egész pizzát is lehet kérni elvitelre).

Ennyit egyelőre a második dublini utunkról, ahol egyébként nagyon jól éreztük magunkat, elsősorban a társaságnak köszönhetően. Továbbra sem a kedvenc városom, de ha bulizni szeretnétek, és baráti társasággal vágytok valami újdonságra, akkor mindenképp megér néhány napot. Írország szebbik arcát sokkal inkább a városon kívül találjátok meg, a következő posztban arról írok majd.

Túl Prágán és a sörökön, érdemes olyan egyéb cseh célpontokat is útba ejteni, amelyek segítségével a kisebb városokat is meg lehet ismerni. Két éve például ezért jártunk Cesky Krumlovban (talán a leggyönyörűbb kisváros, nagyon ajánlott), idén pedig megnéztük a híres fürdővárost, Karlovy Varyt.

Ha az ember Karlovy Vary felől érdeklődik, akkor biztos, hogy a híres filmfesztiválon túl azzal az információval is szembe találja magát előbb-utóbb, hogy az utóbbi években az orosz milliárdosok kedvelt pihenőhelye lett: állítólag egyre több ingatlant vásárolnak fel az ékszerdoboznak is beillő, a monarchia stílusjegyeit magán viselő városban. A panziónk melletti villaépület is – legalábbis a szállásadónk elmondása alapján – egy orosz atom-tengeralattjáró kapitányáé. Ezen felül úton-útfélen orosz turistákat látni, no nem az egy napos városnézésre érkezőket, hanem akiken látszik, hogy heteket eltöltenek itt, és a város gyógyvizeiben kúráltatják magukat.

Na de nem miattuk érdemes egy egy napos kirándulás céljából beiktatni a várost. Hogy csak a legfontosabbat említsem: a gyönyörű látkép, a város festői fekvése az egyik elsődleges szempont. Tényleg szemet gyönyörködtető a környezet: a város legtöbb pontjáról, az északi oldal apró emelkedőiről, vagy csak a Tepla folyó két partján sétálgatva, minduntalan képeslapra kívánkozó témákat találunk.

A gyönyörködés közben hamar felfigyelünk arra, hogy a turisták a híres gyógyvizet kóstolgatják. Az itt feltörő forrásokban tehát nem csak fürdenek az emberek, hanem belsőleg is alkalmazzák: ez csak azért tűnik először furcsának, mert nem kellemesen hűs forrásvizekről beszélünk, hanem a mélyből feltörő, leginkább 50-70 fok közötti forró vízről, amelynek ráadásul az íze is förtelmes. Nem nehéz tehát betartani azt az intelmet, hogy ne igyunk belőle sokat, mert nem feltétlenül tesz jót, ha nem orvosi rendelvényre tesszük. A kóstoláshoz azonban ajánlom a kis trafikokban, szuveníreket árusító helyeken a csőrös mini bögréket/kulacsokat. A többség borzasztóan giccses darab, de egy kis odafigyeléssel lehet találni például egyszínű fehéret, amire sem a város neve, sem valami festett motívum nem került még fel – szerencsére. (elnézést, nem bírom a giccses dolgokat.)

A város arról is híres, pont a fentebb említett orosz vendégek miatt, hogy nem jellemzi az olcsóság, nem könnyű például finomat, jó áron enni. Nekünk sikerült viszonylag elfogadható éttermet találnunk – illetve a szállásadónk ajánlatára kerestük meg a helyet (Velkopopovicka pivnice Orion): a cseh konyháról nem vagyunk különösebben jó véleménnyel, de itt, ezen a helyen sikerült nagyon is ízletesen elkészített sertéskarajt, valamint krumplis-palacsintás pörköltet ennünk. Két sörrel együtt egy budapesti átlagos vacsora árát, kb 7000 forintot hagytunk ott.

A híres kollonádokról azt kell tudni, hogy ilyen oszlopcsarnokokkal fedték be a fontosabb ivóvíz forrás(gyógyvíz) kutakat, hogy ezzel könnyítsék meg a turisták vízhez jutását a rosszabb, esősebb napokon is.

A sétálóutca végén a híres Pupp hotelnél lyukadunk ki, ahol a Casino Royal című James Bond filmet forgatták. A szállótól jobbra egy felvonó visz a közeli hegy tetejére, a Diana kilátó ponthoz. Szép a kilátás, bár nem érzem kihagyhatatlannak, a panoráma nekem jobban tetszett pont a szemközti oldalról, innen a hegyről a szép épületeket pont takarásban voltak.

Fürödni általában a nagyobb szállodákban lehetséges, illetve van egy közfürdőjük is, de mi ezeket kihagytuk, szívesebben sétáltunk, és ittuk a helyi cseh söröket. Akit érdekel, a Becherovka múzeumot is megnézheti, mivel ebben a városban gyártják a csehek híres röviditalát. Sok fiatal volt a városban, így szinte biztos, hogy esti szórakozásra is van lehetőség, de mi megelégedtünk a hely bebarangolásával, és hogy gyönyörködhettünk a látványban.

Másnap innen Plzen mentünk, mert hát a Pilsner Urqell mégis csak a világ egyik legjobb söre, mi szeretjük a sört, és még sosem jártunk abban a szentélyben. Igyekszem még arról is beszámolni a közeljövőben.

Vártam a harmadik évadot idén a 80-as éveket megidéző misztikus, gyerekszereplős sorozatból, de kevésbé, mint a Trónok harcát vagy A szolgálólány meséjét. Míg utóbbi kettő kisebb csalódást jelent nekem, addig a Stranger Things 3. évada kiemelkedő volt, ütött.

Hétfőtől péntekig hétköznap esténként fáradtan, de mégis lankadatlanul vetettük bele magunkat az epizódokba, és ha hétvégén néztük volna, lehet egyetlen nap alatt ledaráltuk volna a részeket, annyira magával ragadott a cselekmény és a hangulat. Olyan érzésünk volt, mintha nem is sorozatot néznénk, hanem egy felszabdalt mozifilmet.

Az első évad nagy kedvencem volt, az újdonság erejével hatott, a második nem volt rossz, de nem éreztem maradandónak, talán ezért is nem vártam annyira izgatottan az idei részeket: ilyenkor könnyű pozitívan csalódni.

A történetről nehéz mesélni, ha nem akarom lelőni a fordulatokat: legyen elég annyi, hogy a kisváros, Hawkins nyugalma nem bizonyul tartósnak, és kedvenc tini szereplőink ugyan a normális tinik életét élik - szerelmesek, veszekednek, kezdik kinőni a gyerekkori szokásaikat - azonban hamar világossá válik, hogy a második évad befejezése ellenére valami nem stimmel, mintha az Upside Down szörnye még mindig ott lenne… Will egyértelműen érzi a jelenlétét.

Az események alig pár napot ölelnek fel, végig izgalmas, nagyon jól vágott, nagyon jól megírt forgatókönyv: párhuzamosan zajlanak az események több vonalon, más szálon indulnak el és kezdik felgöngyölíteni a furcsaságokat a szereplők, míg a végén természetesen mindenki egyesült erővel veszi fel a harcot, nem csak a párhuzamos világi, hanem a nagyon is jelenlévő ellenséggel is.

Nancy és Jonathan egy újságnál dolgoznak gyakornokként, amikor furcsa esetre figyelnek fel, és valamilyen veszett patkányok után kezdenek nyomozni.

Joyce és Jim is együtt kutatnak, miután azt tapasztalják, hogy a mágnesek valamiért nem működnek, elvesztik az erejüket, lepotyognak a hűtőről.

Dustin és Steve – két új szereplővel együtt - furcsa, orosz nyelvű rádióüzenetet fognak, amit megpróbálnak megfejteni.

El, Mike, Will, Lucas, Max pedig Will furcsa megérzései nyomán elkezdik keresni a szörnyet, vagyis azt a személyt, akiben gazdatestre találhatott és új életre kelhetett.

Egyszerűen tökéletesen vannak összerakva a szálak, végig izgulunk, hogy mi fog történni, és akár egy óriási egész estés mozifilmként is megállná a helyét a sorozat. A 80-as évek ábrázolása most is remek, a zenék zseniálisak.

Mi az, ami kevésbé tetszett? Joyce és Jim folyamatos veszekedése, amit lehet szerelmesek veszekedésének beállítani, de könyörgöm, ők már 40-50 közötti emberek, néha kifejezetten idegesítő volt, amit műveltek, fárasztottak a szócsatáik.

A kedvenc színészi alakításom? Billy (Dacre Montgomery) nagyon erőst hozott a jelenlétével és a tekintetével.

Legviccesebb pillanat? Nem lövöm le a poént, de az utolsó, 8. részben az a bizonyos zenei betét!!! :)

Sírva nevetés 5 percen keresztül.

A legjobb, leghatásosabb jelenet?

Egyértelmű: a 6. rész utolsó 10 perce. Önmagában, képileg és színészileg is nagyon erős, hatásos, de a zene ezt még tovább fokozza. Néztük, a szívünk a torkunkban dobogott, majd a párommal szinte egyszerre néztünk egymásra, és mondtuk ki: ugye ez Philip Glass zenéje, valamelyik operája, ami alatta megy???

Annyira egyedi, utánozhatatlan hangzása van, hogy biztosak voltunk benne, és igen, tényleg az volt a Satyagraha című operájából. Kirázott a hideg is, miközben néztük a filmet, olyan plusz, félelmetes hatást tudott adni a jelenethez a zene. De öröm, hogy a sorozatnak köszönhetően rengeteg fiatal ismerkedik meg egy olyan zeneszerzővel is, aki kimondottan nehéz, elvont darabokat ír.

A sorozat 9 pontos.

Most hogy megkerestem az előzetest, lám abban is az említett operarészlet szól, szóval azzal már most is lehet ismerkedni. 

Aki látta már az első két évadot, annak különösebben nem kell ajánlanom a sorozatot, de aki még nem nézte meg egyik részt sem, annak azt mondom, érdemes belevágni.

Szuper szereplők, szuper történet, szuper korábrázolás, és persze egy kis X-akták jellegű beütés, hogy a borzongani valót se hiányoljuk. És most furcsa lesz, amit mondok: én nem készíteném el a negyedik évadot. Félek, a karakterekből mindent kihoztak, amit lehetett, ráadásul egy kedvenc szereplőm meg is halt.... Én nem akarok folytatást... Ez az egy szívfájdalmam van...

Jó sorozatnézést mindenkinek!

Már eltelt pár hét az idei Múzeumok éjszakája óta, de úgy gondoltam pár mondatban azért megemlékeznék róla,hiszen ezzel is gazdagítottam az élmények sorát az idei évben. A valósághoz hozzá tartozi, hogy legalább 5 éve nem jártam a rendezvényen, mivel egy bizonyos családi eseménnyel esik általában egy hétvégére, így ritakságszámba megy, hogy pont ezen a hétvégén szabadok voltunk.

Terveink szerint egymáshoz közeli helyeket akartunk bejárni, és kicsit az irodalomra fókuszálni. A IX. kerületi József Attila Emlékhelyen kezdtük az esténket (Gát utca 3.).

A múzeum, vagy inkább tényleg egy emlékhely egy régi, de szépen felújított függőfolyosós bérházban található, ahol a költő született. Maga a múzeum picike, egyetlen helyiségből áll, de azt sikerült tartalommal megtölteni és érdekessé tenni, mind a költő életének fontos mozzanataival, mind verseivel. Magával a múzeumi résszel tehát hamar végeztünk, viszont a belső udvarra még leültünk egy kicsit beszélgetni, zenét hallgatni, Hobo József Attila estjébe is belehallgattunk, ugyanakkor ez az élmény nem volt marasztaló… Sajnos sem a dallamok, sem maga az előadás megrendezése nem okozott túl nagy hatást, inkább zavaró volt. József Attila versei egyébként sem könnyen értelmezhetőek, de ebben a feldolgozásban csak tovább nehezítették a befogadást: én maradok akkor inkább a versolvasásnál.

Innen a nem túl messzi Páva utcai Holokauszt Emlékközpontba sétáltunk át (kb 5-10 perc séta), ahol a belső udvaron több program is zajlott megérkezésünkkor. Volt zene, tánc, gasztronómia, de mivel még itt sosem jártunk, mi lementünk az alagsori részben megnézni a kiállítást. Mi tavaly jártunk Auschwitzban, azóta még érzékenyebben érintenek bennünket a témát feldolgozó alkotásokat, kiállítások, így elég sok időt töltöttünk el itt is. Az emlékhely kifejezetten alapos, hosszú kiállítás, így este 9-10 felé már elég fáradtnak érezheti magát, aki végigjárja. Amikor kibukkantunk a mélyből, egyből szembesültünk is a ténnyel, hogy az ígért vihar megérkezett, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna.

Hiába terveztük tehát, hogy innen gyalog sétálunk át a Petőfi Irodalmi Múzeumba (V. ker. Károlyi utca), végül igénybe vettük a BKV múzeumi járatát a Corvin negyedtől a Kálvin térig. De legalább láthattuk, hogy a közlekedést is hogy segítik ezen az éjszakán, a buszon pontos menetrendet és információkat találtunk a Múzeumok éjszakája során közlekedő járatokról.

Elázni a buszozás és egy esernyő ellenére is sikerült, így jól esett az irodalmi múzeumban megszáradni. Sajnos az eső miatt, a kertben már itt sem tartózkodott senki, pedig nagyon szép hátsó udvara van ennek az V. kerületi palotának. Végignéztük az állandó kiállítást, örültem, mert tudott újat mondani nekem Petőfiről, majd az ideiglenes tárlatra is betévedtünk, Csáth Gézáról: nem hozzáértőként nem hatott volna ránk sehogyan sem (például az első teremben random festmények és kották voltak elhelyezve), azonban itt pont sikerült egy tárlatvezetéshez csatlakoznunk, ahol a kiállítás szervezői maguk mesélték el, melyik tárgy miért van ott, miért ebben a sorrendben, melyiknek mi a jelentősége. Kifejezetten örültem, mert ugyan ismertem Csáth Géza novelláját, és tudtam róla néhány dolgot (függőség, gyilkosság), teljes képet azonban úgy érzem, most először kaptam róla, most először villant fel előttem a zsenialitása, most először éreztem azt, hogy nem azért volt különlegese, mert morfinfüggő volt. Sokkal összetettebb a kép, és megdöbbentő volt, mennyi minden érdekelte, milyen sokoldalú művész volt.

Reményeinkkel ellentétben a múzeumból kilépve még mindig ömlött az eső, így haza felé vettük az irányt. Kellemes tempóban, egy kis ücsörgéssel, zenehallgatással együtt is tehát kényelmesen 3 múzeumot be lehet járni este 6 és éjfél között. A tömeg, amiről sokat hallani, lehet, hogy a nagyobb múzeumokban jelen van, de mi ezeken a kis-közepes helyeken egyáltalán nem tapasztaltuk, vagy úgy mondanám, hogy nem volt zavaró a látogatók száma, mindent kényelmesen meg tudtunk nézni. Azért is jó ez a program, mert míg külföldi utazások során az ember mindig betéved 1-2 múzeumba, addig itthon szinte sosem jut el. Ha nem ütközik tavaly sem családi eseménnyel, biztos, hogy újra részt veszünk az eseményen.

Az utóbbi időben elég sok zenés film készült, azok között is több életrajzi ihletésű, így biztos nagy igény van rá, kiemelkedő bevételi forrást jelenthet a nagy stúdióknak. Valamiért az Elton John-ról készült alkotás mégis kicsit kilóg ezek sorából. Talán azért is, mert itt még él a főhősünk, és mert a homoszexualitást kendőzetlenebbül vállalja és mutatja (egyébként semmi vállalhatatlan, vagy sokkoló nincs benne, aki most megijedne az ajánlómtól). 

Sőt, koncentráljunk arra, hogy ez egy film. És nem koncertfilm, mint a Bohém rapszódia, sokkal inkább egy musical: a dalok nem a színpadokon, arénákban szólalnak meg, hanem a szereplők szájából, az élethelyzetekhez passzolva. A dalokkal épül a történet, nem pedig a történetben ágyaztak meg néhány koncertjelenetnek. Ezt a stílust van, aki szereti, míg másokat kifejezetten bosszant, ha egy beszélgetés közben hirtelen dalra fakad valaki. Engem egyébként nem zavar, ugyanakkor a musical filmek nagy általánosságban cukormázzal leöntött felszínes történetek, lásd a Mamma Mia-t például. De a Rocketman egyáltalán nem olyan, mint a Mamma Mia (szerencsére), és a Bohém rapszódiához sem érdemes hasonlítani, a műfaji eltérés miatt.

A Rocketman egy egyedi, különös, nagyon élvezhető alkotás, tele vidámsággal és bánattal egyaránt. A filmet végigköveti az apa-fiú kapcsolat, vagy leginkább annak teljes hiánya és hatása egy gyerek jellemfejlődésére. Ezen túl kiemelkedőnek tartom Elton és szövegírója, Bernie Taupin barátságának ábrázolását is. Mindezzel dicsérem a rendezőt és a forgatókönyvírót is.

A film borzasztóan színes képi világgal rendelkezik, ami nyilván köszönhető a 80-as évek popdivatjának: a látványtervezés és a jelmezek egészen elképesztőek lettek, passzolnak nem csak a korhoz, hanem a megformált legendához is.

A rendező, Dexter Fletcher, már korábban is dolgozott együtt a film főszereplőjével, Taron Egertonnal az Eddie a sasban, de ha hiszitek, ha nem, szerintem a mostani együttműködés nem onnan származik. Taron Egerton ugyanis az egyik kedvenc fiatal színészem, Töki a Kingsmanből. A Kingsamn második epizódjában pedig Tökinek nem csak a világot, hanem Elton Johnt is meg kellett mentenie - az igazit -, így az én romantikus elképzeléseim szerint Elton és Taron a Kingsman forgatásának szüneteiben tervezgették ezt a filmet, és dolgozták ki alaposan a karakterábrázolást, aminek köszönhetően a színészi alakítás az egyik legfigyelemreméltóbb a Rocketmanben. Le a kalappal Taron Egerton előtt, csak miatta újranézném a filmet.

Szóval egy látványos, színes musical, de nem a megszokott fajtából, sok-sok zenével. Nálam 8 pontos, egyértelműen ajánlott. Utána nem tudod megállni, hogy ne indíts el egy Elton John válogatást, még akkor is, ha korábban sosem hallgattad a zenéit, vagy még a műfajtól is tartózkodtál.