Knausgard norvég író Harcom című regényfolyamának első kötetét, a Halált azért vettem kézbe az idei nemzetközi könyvfesztiválon, mert az író volt a díszvendég. Továbbá azért, mert tényleg mindenhol mindenki szuperlativuszokban beszélt róla. Korunk egyik legnagyobb írója, így a műveit ismerni kell. Egyébként tényleg kíváncsian vettem kézbe a könyvét, hiszen a skandináv írók valóban nem rosszak, ugyanakkor féltem is egy kicsit, mert már máskor is volt olyan, hogy egy istenített könyvbe nekem beletört a bicskám.
Most legalább nem adtam fel. Végig olvastam, de a nagy hype-ot egyszerűen nem értem.
A könyv egyébként az író apjának haláláról szól, vagyis sokkal inkább annak feldolgozásáról, a teljes apa-fiú kapcsolat értelmezéséről, értékeléséről, a halálhoz való viszonyról, a családi kapcsolatokról.
Nem azt mondom, hogy rossz, hanem inkább azt, hogy túl sokat vártam tőle. Nehezen tudott megérinteni, még akkor is, ha egy mindenkit foglalkoztató kérdés volt az előtérben, és akkor is, ha személyes élményeket dolgozott fel.
Knausgard tipikusan depressziós, magába forduló, öncélú művész alkatnak tűnik nekem. A könyve is ezt sugározza. Engem kicsit dühít is, hogy ennyire személyes élményekből építi a regényét, hiszen mondhatnám erre kicsit leszólóan azt, hogy naplót írni mindenki tud. Persze több ez annál, vannak benne kifejezetten szépen írt részek, irodalmi mondatok, de közben másik oldalról meg annyira semmilyen, annyira egyszerű. Ahogy leírást ad a leghétköznapibb dolgokról nem azért bosszant egy idő után, mert hétköznapi a dolog, hanem azért, mert a leírása is hétköznapi. Próbálom példával alátámasztani: többször van benne kávéfőzés vagy vacsorakészítés, ami ugye szorosan nem kapcsolódik a történethez, csak hátteret ad neki. Borzasztóan részletesen leírja, hogyan főz kávét, de azt sem metaforákkal, vagy valamilyen szép költői képpel, esetleg csak egy frappáns gondolattal, hanem teljesen puritán, egyszerű módon. Mintha én a rántotta sütést így prezentálnám egy irodalmi alkotásban:
Elővettem egy lábast a szekrény alsó rekeszéből, nem a legkisebbet, de nem is a legnagyobbat. Utána három tojást vettem ki a hűtő tojástartójából, és hideg vízzel alaposan lemostam. Ezután a tojásokat egyesével felütöttem, egy kisebb, piros tálban pedig felvertem. Pár csepp olajat kezdtem hevíteni. Stb, stb.
Van tehát egy ilyen leírás, miközben például a nagymamájával beszélget.
Tehát úgy egyébként megemlíthetné, hogy a diskurzus közben tojásrántottát süt, vagy kifejthetné a tojásokon megcsillanó, reggeli fényeket, amelyek pontosan olyanok voltak, mint a nagymamája tekintete, de semmi ilyesmi nincs. Csak egy uncsi leírás a rántotta sütésről. Bocsánat, az ő esetében a kávéfőzésről. A könyve tizedét ki lehetne húzni az ilyen leírások miatt.
Valószínűleg egyedül vagyok egyébként az ellenérzésemmel. Annyian imádják őt. Hát nem tudom. Ezerszer megrendítőbb és gyönyörűbb volt (nem könnyű olvasmány pedig), a Felhőtlen boldogság minisztériuma, vagy az Én vétkem című könyv. Knausgard Halál című regénye egyszerűen csak nem jelentett nekem szinte semmit, nem tudok róla úgy nyilatkozni, hogy ez volt életem egyik legmeghatározóbb könyvélménye. Ezért a ciklus további köteteivel sem tudom, mikor próbálkozom majd.
Ezer éve nem jártam fesztiválon, de a Slipknot volt olyan húzónév számomra, hogy még a munka világából is kiszakítsam magam fél-fél napra (szerda délben indulás, majd másnap délben már újra irodában), hogy kapjak egy kis emlék-élményt. (A 20-as éveimben egyébként nagy fesztiválozó voltam, manapság már többre értékelek egy-egy önálló stadion koncertet, és persze nehezebben is viselem az egész napos porban-sorban álldogálást.
Lássuk a pozitívumokat!
Egyértelműen a koncertek azok: ahhoz képest, hogy fesztivál-körülmények között játszottak, valamennyi zenekar megszólalása vállalható volt, sőt, egészen kiemelkedő is bizonyos esetekben. A hangzáson túl a látvány sem volt rossz. A nagyszínpados eseményekre koncentráltunk egyébként, egész kemény (rock, metál) nap volt ebből a szempontból a szerda, ami szintén ritkaság számba megy a nagy nyári szabadtéri fesztiválokon. (Persze megjegyezném, hogy annyian voltunk, mint az oroszok, olyan hangulat volt, mint a rock aranykorában! Vagyis: nagyon mesze vagyunk még a rock/metál halálától! Sőt!)
Az Amaranthe kezdett délután 5-kor, az általunk csak diszkó-metálnak csúfolt, három énekessel felálló svéd banda. De egyébként nem csúfnévnek szántam, én kifejezetten szeretem azt a stílust, amit képviselnek. Máskor is hangoztattam már, hogy műfajban mindenevő vagyok, csak legyen minőségi. Én, aki egyik pillanatban még Rihannára rázom, a másik pillanatban meg Rammsteinra bólogatok, kifejezetten örülök, hogy a kettőt lehet ötvözni is akár. Egy szó, mint száz, én a svéd Amaranthe koncertjét borzasztóan élveztem, erős kezdés volt, jókat táncoltam, ugráltam a 40 fokos meleg ellenére is. Ráadásul az énekközpontú zenéket imádom, és azért három énekessel a maximumot ki lehet hozni: nem csak hangzásban, hanem látványban is.
Az Amaranthe után egy rövid időre átnéztünk az Esti Kornél koncertre, akiket én régen nagyon-nagyon bírtam, de valamiért most mégis olyan érzésem volt, hogy elfáraszt a zenéjük, kicsit untat. Vagy csak nagyon pörögtem az előző élménytől, minden esetre siettünk vissza a nagyszínpadhoz Papa Roach koncertre.
Nekem ők nem kedvenceim, vagy inkább azt mondanám, hogy teljesen hidegen hagytak eddigi életem során. A koncert mégis megfogott. Na nem az énekes párducmintás ingje (az volt egyáltalán?), hanem az egésznek az őszinte hangulata, a zenészek profizmusa.
A következő fellépő a Cypress Hill volt: ők tényleg nagyon távol állnak tőlem. Vissza is utalnék az énekközpontúságra, ami sajnos a hiphop műfajban tényleg minimálisra van szabva. Éppen ezért – elnézést kérek minden rajongójuktól – néhány szám után én borzasztóan elkezdtem unatkozni. De ez csak én vagyok, volt, aki az egész nap legjobb (leglazább) koncertjének titulálta.
A Slipknot előtt még elugrottunk pár dal erejéig Deák Billt hallgatni, aki hozta a formáját, sőt, becsülendő, hogy még mindig ilyen jól bírja a fellépéseket. A Slipknot volt az aznapi csúcspont, ennek megfelelően annyi ember volt a nagyszínpad előtt, hogy nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára ennyi egyszerre bólogató fejet! Vagy mikor láttam, hogy egyszerre ennyi ember hajlandó az énekes kérésére leguggolni, majd adott pillanatban egyszerre felugrani, megőrülni! A hangulat egészen elképesztő volt. A zenekar borzasztóan profi. Maga a zene: igen, igen, a Slipknot egy legenda, de azért az ő zenéjükből töményen hallgatni kb másfél órát: borzasztóan megterhelő. Megterhelő a fülnek és a léleknek is. Ez az a metál, amivel kiadhatjuk a dühünket, a haragunkat, de hihetetlenül ki is veszi az energiánkat. Nem arról beszélek, amikor pozitív, kellemes fáradtságot érzel, hanem amikor már úgy érzed, nem bírsz többet befogadni, mert szinte már kellemetlen. Lehet persze, hogy csak én voltam így, de kb a koncert felétől úgy éreztem, minden erőmtől megfosztottak, és már kisebb fájdalmat is okoz a zenéjük. Hogy ebben közrejátszott-e az, hogy talán egy kicsit a hangosítás is itt-ott kásás lett, egybefolyt minden hangszer, nem tudom. Mert az is lehet, hogy nem a hangosítás volt rossz, hanem a fülem fáradt el annyira, hogy nem tudott külön-külön értelmezni mindent.
Amiben biztos vagyok: nagyon profi, nagyon brutál koncert volt, örök emlék marad.
Mi egyéb jut eszembe a fesztiválról?
Egyrészt, hogy ha tehetitek, tényleg ne menjetek autóval! (Figyelmeztetnek erre a szervezők is. Persze annak, aki dolgozik, és nincs több napja erre, annak nehéz máshogy megoldani). Az a dugó, amit a megérkezéskor és a haza induláskor is ki kellett várni, idegőrlő volt! Nem is igazán értettük, mi lehet az oka a fennakadásnak – hiszen odafele mindenki be akart állnia a parkolóba, visszafelé meg mindenki elmenni, mégis mindkét alkalommal egy-egy óránkba került, hogy a sorban csordogáltunk…
Hogy a várakozási és sorban állási élményt folytassam, a következőket kell még tolerálni egy fesztiválon:
Negyed-óra húsz perc várakozás, hogy jegyedet karszalagra válthasd.
Következő negyed óra várakozás azért, hogy beléphess.
Kb 30-40 perc (!!!) várakozás azért, hogy a csomagmegőrzőben egy táskát lerakhass. (Utólag butaság volt, de mégis készültem némi meleg ruhával, ha este hideg lenne, és nem akartam cipelni a hátamon.)
20 perc várakozás minden egyes korsó sörért!!!
30 perc várakozás, hogy legalább egy hamburgert megehess, ha semmi mást nem is. Mert még egyszer nincs az a pénz, amiért beállsz a sorba.
Összességében szerintem kb három-négy órát töltöttünk várakozással. Azért csak ennyit, mert nem ittunk sokat – tekintettel a melegre. Na meg a sorra. Egyik esetben, konkrétan a szépen egymás mellett kígyózó soroktól, az egyik pultos lány elment wc-re. Ami tök ok, hiszen neki is kell wc-znie, na de hoppon maradt egy egész sornyi ember, miközben a Slipknot koncertet elkezdték…. csak azért voltunk többen is kiakadva ezen, mert ugye este 11-ig már órákat töltöttünk egyébként is sorban állással.
Hogy lehetne ezt kiküszöbölni? Nem tudom. Valószínűleg csak öreg vagyok én már ehhez. Ezért járok kevesebbet fesztiválra, és többet önálló koncertekre.
Amit még meg lehet említeni az a forróság volt, de túléltük. Mást? Lehet páran szeretnék, de nem tudok említést tenni politikai szempontból semmiről: én bulizni voltam kint, és a színpadok előtt csak akkor álltam, ha koncert volt, így én nem láttam semmit.
Minden felület attól hangos, hogy mennyire fantasztikus lett az HBO 5 részes minisorozata a csernobili katasztrófáról.
Nem tudok vitatkozni ezen megállapításokkal – a sorozat abszolút megérdemli a pozitív kritikákat. Még azoknak is bátran ajánlom, akik nem szeretik a sorozatokat, mert úgy érzik, túl sok időt vesznek el az életükből. 5 rész azért nem a világ vége, maximum 2-3 este alatt végignézhető még azoknak is, akiknek tényleg nincs sok idejük.
Garantált viszont a döbbenet és a borzongás.
Ez a film nem akciófilm, nem horror, hanem egy kőkemény, valóságízű megrázkódtatás. Nem csak a konkrét katasztrófa miatt, hanem a döntéshozók, az akkori vezetők, politikusok hozzáállása, döntései miatt is: félelmetes, hogy mi minden lehet előrébb való, mint a biztonság.
Hosszas elemzésre nem készültem, csak éppen ha valaki még bizonytalankodott volna, hogy nézze vagy ne nézze, talán én adom meg a végső lökést.
Ne számítsatok hatalmas hollywoodi, vagy képregény világú filmre, ne várjatok lépten-nyomon akciót, hanem készüljetek egy lassú, de minden pillanatában megrázó élményre.
Én hétről-hétre néztem, ahogy megjelentek az HBO go-n az új részek, és minden vége főcím alatt teljesen lefagyva bámultam magam elé, és kirázott a hideg a látottaktól, és persze attól, ahogy a feliratok alatt még hallgatnom kellett a geiger-müller számláló hangját.
A sorozat sikere egyébként nem a valóság alapjának, hanem nagyobb részt a kivitelezésnek köszönhető: elsősorban a forgatókönyvnek (Craig Mazin), hogy ilyen feszült hangulatot tudott teremteni. De kellettek persze a színészek, a látványvilágot megálmodók és a rendező is (Johan Renck). Érdeklődéssel várom, hogy a stáb milyen új munkával rukkol majd elő.
A sorozat tehát szerintem is egy 10 pontos alkotás, én viszont nem tartozom azok közé, akik szeretnének elmenni Csernobilba, és turistaként felfedezni a helyszíneket...
Ha meg kellene nevezni a kedvenc európai városomat, nagyon nagy bajban lennék, mert több olyan hely is van, ahol nagyon jól éreztem magam és bármikor szívesen visszamennék. Az egyik biztos befutó azonban Prága lenne, a top 3-ban a helye. Miért? Nyilván mindenkinek más élményei vannak, másra fókuszál saját jelleme szerint, de azért szerintem elég egyértelműen van néhány vitathatatlan pozitívuma a városnak. Ezeket veszem most sorra.
Egy igazi ékszerdoboz
Ha időhiányban vagyunk, és csak a belvárost járjuk be, akkor is egyértelmű, hogy Prága gyönyörű városképpel rendelkezik. Elég a Károly a hídon átsétálni és ránézni a várra vagy a folyóra, a part menti házakra, hogy ezt ne tudjuk kétségbe vonni. Aki pedig nem először jár itt, vagy egyébként sem egy nap alatt nézi meg a kötelező látnivalókat, azt is alá tudja támasztani, hogy a város a külső kerületekben is szép, tiszta, rendezett, mindenhol gyönyörű házak sorakoznak, és nagy általánosságban ezeket a távolabb eső régi épületeket is karbantartják, felújítják.
A sörök városa
Lehet, hogy ez sokakat, például a bor rajongó lányokat nem hatja meg, de azt hiszem, hogy a magyarok között azért még mindig sok a sörbarát, férfiak, nők vegyesen, akik mind tudják, hogy a sör semmivel sem alávalóbb ital a bornál, és hogy a csehek világszínvonalon gyártják ezen nedűt. Ha valaki múzeumba vágyik Prágában, akkor biztos, hogy valamelyik közeli sörgyárat látogatja majd meg. Ki ne akarna frissen csapolt Krusovicet vagy Pilsnert, esetleg Kozelt inni a tavaszi napsütésben? Ráadásul még a belvárosban is, menőnek számító helyen, maximum 600 Ft körüli árért csapolnak… De az igazi eldugott, helyi kis sörözőkben akár 300-400 forintnak megfelelő összegért is ihatjuk a sört, csalódni sehol nem fogunk a minőségben.
Árak
Nem csak a sörökre jellemző egyébként, hogy még nekünk, magyaroknak is megéri ár-érték arányban a cseh fővárost meglátogatni. Nagyon jó árakon találhatunk szállást, éttermeket, nem kell azzal spórolnunk, hogy zacskós levesekkel és konzervekkel pakoljuk tele a bőröndöt, hiszen az éttermi árak is megegyeznek, de inkább alatta vannak a budapesti áraknak. A belvárosban egy főételért talán 3000-4000 forint körül is elkérhetnek, de ha csak néhány utcával arrébb sétálunk, akkor már ehetjük a gulyást knédlivel akár 1500-2000 forintnak megfelelő áron is.
Összességében azt tapasztaltuk idén, hogy drágult Prága (pl. 2 évvel ezelőtt talán csak egyetlen egy hely volt, ahol 50 koronáért mérték a sört, idén már több helyen is találkoztunk ezzel, és az éttermi árak is átlagban emelkedtek valamennyit), még mindig elmondhatjuk, hogy itt otthon érezhetjük magunkat abból a szempontból, hogy nem kell folyamatosan a pénztárcánkat csekkolnunk, mire lesz még elég a váltott pénzünk.
Távolság
Prága Magyarországról nem távolság. Választhatjuk a repülőt vagy a buszt, ugyanakkor véleményem szerint 6 órát bárki el tud vezetni Budapesttől Prágáig (akik nem állnak meg pihenni, felfrissülni, ennél gyorsabban is odaérhetnek), és a kocsival való utazás előnyeit könnyen kihasználhatjuk: a Prága környéki látnivalókat is könnyedén megnézhetjük, akkor indulunk, amikor kedvünk tartja, és a csomagtartóban annyi sört hozunk haza, amennyit nem szégyellünk.
Vízibiciklizni a Moldván
Eddig akármikor Prágában jártunk, ez a program nem maradt ki: igaz, hogy télen még nem voltunk sosem, számomra Prága a tavaszt jelenti (áthallásoktól mentesen is), amikor már süt a nap, egy szál pólóban lehet mászkálni, és a sörözők kerthelyiségei is nyitva vannak. A folyó közepéről nézni Prága gyönyörű látképét, ringatózni, és elveszni a naplementében. Számomra Prágában ez az igazi kikapcsolódás, az élmény megkoronázása.
Az általános ajánlón túl hamarosan jelentkezem konkrétumokkal is, hogy a pár napos utazásunk során, most mely sörözőket látogattuk meg, teljesen szubjektív alapon nekünk melyik volt a kedvencünk, és miért. Ne feledjétek: Prágában a látnivalókat is úgy kell sorra nézni, hogy két látványosság közé beillesztetek egy hangulatos kiskocsmát, ahol kicsit felfrissülhettek.
Ha kihagytam valami nagyon fontos érvet (például a pácolt camambert sajtot!!!), jelezzétek! :)
Talán még van egy nap arra, hogy megbízható forrásként ajánljam a Muse budapesti koncertjét, ugyanis május 26-án európai turnéjuk első állomásán Prágában láttuk őket.
Az elején le is szögezem, hogy szeretem a Muse-t, bár nem vagyok őrült rajongójuk – hiszen ahhoz egy kicsit keményebb zenét kellene játszaniuk. Van néhány általam sokat hallgatott számuk, illetve egyszer már a Szigeten is láttam őket, ahol egyértelművé tették, hogy élőben elképesztően jól működnek. Ha a rajongók nem köveznek meg érte, még azt is mondanám, hogy élőben jobbak, mint felvételen.
Egy prágai hosszú hétvégét egyébként is érdemes összekötni egy koncerttel, mi két éve így tettünk a Rammstein esetében is: Prága mindig bőven ellát élményekkel néhány napra, mindegy hanyadszorra térsz vissza, a koncertekre pedig előfordul, hogy olcsóbban találsz jegyet, mint Budapesten. (De ha bécsi koncerttel akarod összehasonlítani, akkor ez egyértelműen igaz.). Na de Prágáról majd egy másik beszámolóban bővebben, most csak a koncertről pár mondatban:
A fellépést a város határában található Letnany Airport-on tartották, ami egy óriási szabad terület, ráadásul közvetlenül metróval elérhető. Keresni egyébként sem kellett, csak követtük a Muse-pólóban haladó tömeget. Boldogan nyugtáztuk, hogy Pilsner Urqellt mérnek a helyszínen, és persze beszereztük a nem eldobható MUSE logós poharakat is hozzá.
Maga a koncert: egy egybefüggő látványorgia az elejétől a végéig. Egy óriási kivetítőfal szolgáltatta a hátteret, de azon természetesen nem csak az élő képeket nézhettük a zenekar tagjairól, hanem a tökéletesen megkomponált vetítéseket is, amivel egy olyan történetet kaptunk, amely szorosan kapcsolódott a Simulation tour tematikájához. De nem csak a háttérvetítések, hanem a táncosok és a koreográfiák is mind nagyon erős koncepció mentén zajlottak, hogy a megépített robotokról (vagy nem tudom, mi a jó elnevezés rájuk) ne is beszéljünk.
Hogy miről van szó kb, ezen a kisfilmen talán látszik:
Szóval a látvány egyszerűen elképesztő volt, szavakat nehéz rá találni. Aki nagyon akar, nézelődhet még mobilos felvételek után a neten, de egyébként nem ajánlom: rossz minőségben nem éri meg, csak lelövi a poént, míg az élmény nagyon erősen tud hatni, ha felkészületlenül ér. Mobilos képekkel sem fárasztok senkit, mert nem méltó a koncert színvonalához.
Annyit biztosan állíthatok, hogy a szemetek egy idő után elfárad, annyi látvány kell befogadnia…
De persze nem egy látványszínházat néztünk meg, hanem koncertet: a fülünk sem panaszkodhatott: a Muse élő megszólalása mindig is kiemelkedő volt, most is úgy szólalt meg minden hangszer és ének, hogy az már stúdióban sem lehetne tökéletesebb: az arányok, a hangerő, minden a helyén volt, az énekes-gitáros Matt énekteljesítményéről pedig szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni.
Lehet, hogy lesznek, akik hiányolják majd néhány kedvenc számukat, (szerencsére az én kedvencemet, Knights of Cydonia-t nem kell), de ne erre koncentráljatok, engedjétek az élményt áramlani: egy tökéletesen egységes zenei performanszt láthattok, ami higgyétek el, megéri a belépőjegy borsos árát is.
Ha valaki tehát még csak gondolkodik azon, hogy elmenjen-e május 28-án a budapesti koncertre, annak azt üzenem, hogy most azonnal vegyen jegyet! Olyan látványban és hangzásban lesz része, ami a jelenkori pop-rock kultúrának talán a csúcspontja. Ha van még jegy persze…
És akkor az én kedvencemmel le is zárom a dicsérethimnuszt.
A Trónok harca 8. évadának kvázi minden része után azt hallhattuk, olvashattuk – de különösen igaz ez a 3. és 5. részre, amelyek a két nagy csatát jelenítették meg – hogy mennyire csalódottak a rajongók, mennyire elégedetlenek az események alakulásával, hogy a forgatókönyvírók mindent elrontottak, lerombolták a jellemeket és a felépített történetvezetési elveket.
Sokan emlegették a Dallast is, amikor Bobby halála miatt akkora volt a felháborodás, hogy a műsor készítői inkább visszakoztak, és a halálból is visszahozták a nézők kedvenc szereplőjét. Nekem pedig eszembe jutott a Dexter című sorozat, amelynek az utolsó évada, és főleg a legutolsó rész nálam is kiütötte a biztosítékot, de akármennyire is kiborultam, nem kezdtem petíciót gyűjteni a sorozat újraforgatásáért. Mert ugye most erre is van példa a Trónok harca esetében.
Tényleg ennyire egyértelmű, hogy borzalmas lenne a Trónok harca befejező évada?
Tudjátok: kinek a pap, kinek a papné, van akinek tetszik, van, akinek nem. Egyáltalán nem lehet véleményem szerint kategorikusan kijelenteni, hogy ez az évad és ez a befejezés nem jó.
Tény: én imádtam az évad két legtöbb kritikát kapott részét: a 3. részt az Éjkirállyal vívott csatáról és az 5. részt, a Királyvár elleni ütközetet. Számomra akció szempontjából kidolgozott, látványos volt (igen, az éjszakai, sötét csata is), mindkét epizódban sikerült olyan fordulatot mutatniuk, amire nem számítottam, mindkettő részben volt, amikor sírtam, volt, amikor örültem, volt, amikor a szívem a torkomban dobogott. Nem bántam, hogy kinyírták az Éjkirályt, mert hát lássuk be, milyen konfliktus adódhatott volna még vele, aki még csak beszélni sem tud. Hova futhatott volna az a történet tovább, ha ő nyer, vagy ha csak túszokat ejt? Miről diskuráltak volna? Nagyon is örültem, hogy ezt a szálat a lehető leghamarabb lezárták.
Semmi különösebb gondom nem volt azzal sem, ahogy a másik támadásban Cersei meghalt, legalább ennyi szerelmes pillanatunk maradt erre az évadra, ha már ilyen véres időkben nincs idő a romantikára. Valamint az is nagyon látványos volt, ahogy Arya végig menekülte az egész részt az utcákon a sárkánytűz elől.
A gyorsasággal már voltak gondjaim. A sorozat második-harmadik évadában egy-egy ekkora csata talán nem egy részbe fért volna bele, hanem akár kettőbe is, úgy pedig több idő lett volna a szereplőinknek is kibontakozni, hogy a motivációikat, cselekedeteiket jobban megérthessük. Mert számomra nem kétséges, hogy volt minden mögött mozgató rugó, csak éppen nem volt idő kifejteni azokat.
Tény a következő is: a 8. évad utolsó részét utáltam.
Ez még egy bizonyíték arra, mennyire szubjektív ez a tv-s műfaj is. A rajongók egy része utálta az előző részeket, a 6. részben mégis úgy érezték, a sorozat visszaállította a méltóságát. Eközben én totálisan kiborultam tőle.
Ne olvasson tovább, aki még nem látta az utolsó részt!
Nem, nem azon buktam ki, hogy Dany meghalt. Sőt! Én már hetek óta mondom, hogy látszik az arcán, egy-egy apró jeleneten, érződik a beszédén, hogy meg fog kattanni, vagyis hogy elő van készítve a megőrülése, a pálfordulása. Barátaim kérdezték, hogy de hát akkor ki fog uralkodni, kié lesz a vastrón? Nos erre azt feleltem, hogy azt én sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy nem a sárkányok anyjáé, neki halnia kell. És így is lett, ezzel a szállal nem volt bajom. De az utolsó rész ritmustalanságával és idegőrlő mindent-le-akar-zárni stílusával már annál inkább.
Rendben van tehát, hogy Danytől meg kellett szabadulni, de miért kellett ezt már a rész első egyharmadában elintézni? Utána lényegében azt nézte az ember 40 percen keresztül, amit egy tisztességes egy estés nagy játékfilmnél csak a vége cím után kiírnak néhány szívszorító sorban:
„Havas Jont a gyilkosságért arra ítélték, hogy az Éjjeli őrségben éljen száműzve.”
Hatásos zene közben természetesen.
„A Hét Királyság életben maradt legnagyobb urai Brant választják királynak, mivel tőle remélik, hogy a birodalom békében tud élni. Megfogadják, hogy Bran halála után a trónt mindig választással ítélik oda a legmegfelelőbb személynek.”
Na persze.
„Sansa Észak királynőjeként végre békére lel, és bölcsen uralkodik.”
Igen, és valószínűleg sosem megy férjhez az átélt tapasztalatok miatt, és emiatt gyereke sem lesz.
„Arya új életet kezd, és tengerre száll, hogy felfedezzen addig ismeretlen tájakat a Hét Királyságon túl.”
Aha. Szóval ő sem lesz az a családalapító típus, kihaltnak tekinthetjük a Stark házat is.
Köszönjük. Ez, vagy hasonló négy kiírt mondat is megtette volna a dögunalmas utolsó elnyújtott rész helyett, mivel ténylegesen semmilyen csattanót vagy kérdést felvetni már nem tudott.
Utáltam. Tökéletes lezárás? Miközben a való életben nem létezik olyan? A Trónok harcában sosem létezett olyan?!
Legalább egy gonosz személy maradt volna életben, vagy utaltak volna arra, hogy Jon esetleg új Éjkirály lehet, vagy bárkiben pislákolt volna egy ici-pici becsvágy, vagy kétszínűség.
Úgy hihetetlen ez az egész lezárás, ahogy csak van. A legizgalmasabb legkegyetlenebb, legvéresebb fantasy sorozatunkból disney-rajzfilm ihlette rózsaszín befejezés lett. Eltűntek a kettős karakterek, eltűnt a szürke, a semmi sem fekete vagy fehér világ. Mindenki fehér. Mindenki tisztességes és jó, még az is, aki korábban egyáltalán nem volt az. Nincs Más.
Komolyan van, aki szerint ez jó befejezés???
A legutolsó rész pozitívumai nálam technikai jellegűek:
Néhány gyönyörű kép: Daenerys megérkezése a lerombolt városba, mögötte a sárkány szárnyaival, vagy ahogy Drogon gyászában felperzseli a vastrónt, Sansa koronázása, a záró kép a vadak hazatérésével. Valamint a zene is kiemelkedő volt ebben a részben.
Összességében mi a véleményem?
Az utolsó két évadra mérhetetlenül felgyorsultak az események: ahova korábban évadokon keresztül utaztak a szereplők, oda most ripsz ropsz úgy repültek, mintha mind sárkányháton utaztak volna. A cselekmény felgyorsulását egyértelműen a karakterek és az érdekfeszítő párbeszédek kárára tudták véghez vinni. Nagyon hiányzott a kerti lugasokban szőtt ármányok sora.
Az első néhány évad még tobzódott a meztelenkedésben, szex jelentekben, annyi cicit, fütyit láttunk, mint még talán egy sorozatban sem, és ez is nagyon lecsökkent az utóbbi időben. Ez nem hátrány vagy előny, bár egy olyan jelzés mindenképpen, hogy a naturalisztikus ábrázolásmód némiképp visszafogottabbá vált, az események semmiképpen sem erősítettek szerelmi szálakat, minden erőfeszítés a végső csatákra koncentrált. Na nem azért, mert máshol, ha nagyon akar, ne nézhetne az ember meztelenkedést és erotikus tartalmat, azért ez is a sorozat védjegye volt, ami megszűnt, és nekem némiképp hiányzott.
Engem egyáltalán nem zavart Dany megkattanása, sőt, mint fentebb említettem, számítottam is rá, nem ért meglepetésként, szerintem ez egy utolsó de mégis erős karakterborulás volt, ami számomra elfogadható. Az viszont már sokkal jobban zavart, hogy Jon amolyan kis málészájú, gyenge, sírós, túl becsületes karakter lett, akit nem lehet igazán szeretni. Igen igen, tudom, végül szíven szúrta a szerelmét, de még ezzel együtt is egy másodhegedűs, a sorozat végére egyre inkább nyáltenger szépfiúvá vált, mint hőssé. Hol maradt egy igazi hősi jellem a sorozatban?
Sansa szinte már a sorozat eleje óta a kedvenc karakterem volt, a sok hiszti, majd a sok szenvedés ellenére folyamatosan érződött benne az egyre erősödő jellem, én imádtam az ő történet lezárását, maximum amiatt sírhatok, hogy valószínűleg nem lesz olyan férfi az életében, akit közel merne magához engedni.
Arya meg Kolumbusznak áll: vele sosem tudtam mit kezdeni, általában utáltam azokat a jeleneteket, amikben ő szerepelt, kivéve a mostani 3. részt, mert én tökéletesen imádtam a nagy deresi csatát, és az Éjkirály legyőzését. Imádtam, de hiányoltam a magyarázatot hozzá.
Szóval alapvetően az utolsó évaddal kapcsolatban a leghangosabb rajongói véleményekkel nem értek egyet, én alapvetően bírtam a cselekmények alakulását, bár a hibákat, hiányosságokat én is érzékeltem. Újra nem forgatnám. És nem vagyok egyedül a kettős véleményemmel… Csak a panaszkodók mindig sokkal hangosabbak.
A címe alapján bizony sokan továbbléphetnek a boltban a könyvespolcok nézegetése közben, pedig ezt a könyvet nem bánjuk meg, ha kézbe vesszük.
Közvetlenül a második világháború után játszódik a történet: a németek a háború alatt szerették volna ugyan Londont is bevenni, de valójában csak a Csatorna-szigetekig jutottak, köztük Guernseray szigetéig, egy kb 50 ezer fős kis szigetig, a francia partokhoz közel. A sziget lakóit teljesen elvágták a hazájuktól, a segélyszállítmányoktól, a rokonaiktól. Bezárva kellett élniük a megszállóikkal. Az ő történetük, a háborús hétköznapjaik állnak össze sok apró képből egy egésszé, ahogy 1-2 évvel később levelezni kezdenek egy londoni írónővel.
A könyv ennek köszönhetően is nagyon könnyű nyelvezettel íródott, és tele van romantikával. Éppen ezért gyorsan olvasható, egy másodpercig sem unalmas, és a kb 360 oldalas terjedelmét egy hétvége alatt ki lehet végezni. Ennek ellenére egy másodpercig se gondolja azt senki, hogy egy könnyű ponyvát vagy bestsellert olvas, mert bizony könnyen tartozhat ez a könyv a szépirodalmi alkotások közé.
Annyi szépirodalmi utalás van benne folyamatosan – lévén, hogy egy irodalmi társaság tagjai a szereplők, akik a háború alatti könyvélményeikről számolnak be, vagy éppen csak idéznek azokból, - hogy általános irodalmi felkészítő könyvnek is felfogható akár. Természetesen talán mindenki hallott a Bronte testvérekről, vagy William Wordsworth-ről, ugyanakkor Charles Lamb neve nekem például teljesen ismeretlenül csengett, a könyv elolvasása után mégis azon vagyok, hogy megszerezzem a nővérével közösen írt, Shakespeare drámák nyomán készült mesés könyvét.
Nem hallottam Wilfred Owen-ről sem korábban, aki a britek leghíresebb első világháborús költője volt. Sajnos, nem érte meg a háború végét, de gyönyörű versek maradtak tőle: egyet idéznek a regényben is:
„Mily harang szól értük, kik mint barmok
halnak? Csak ágyúk vad dühe kiált
csak részeg puskák ropogása vartyog
felettük sebtiben búcsúimát.”
De nem csak brit írók kerülnek terítékre, van, aki Senecát olvas, és utalnak Victor Hugora is, aki egy ideig a szigeten élt.
Tehát a könyv tele van irodalmi utalásokkal, így miközben a történet alakulásán izgulunk, aközben lubickolhatunk az irodalmi részletek között is. Azt gondolom, egy tökéletes könyv ahhoz, hogy a kevésbé olvasott közönséget is megfogja és rávegye arra, hogy akár komolyabb, régebbi irodalmi alkotásokat is kézbe vegyen. Az viszont, hogy már filmet is készítettek a könyvből, kicsit megriaszt: pont az irodalmi utalásokat és irodalmi szépségeket nem tudom, hogy lehet visszaadni a vásznon, így nem biztos, hogy valaha is meg merem majd nézni.
És a végére egy idézet a könyvből:
„Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.”
Hétvégére kerestem egy filmet, és a Bosszúállók utolsó része helyett megakadt a szemem a norvég black metál híres-hírhedt zenekarának, a Mayhemnek a történetét feldolgozó filmen, a Lord of Chaoson. Én, aki szeretem a metál zenét, kifejezetten kíváncsi voltam, ugyanakkor kicsit féltem is az élménytől.
Sajnos úgy érzem, a félelmeim beigazolódtak. Mindig azt bizonygatom mindenkinek, hogy a metálosok a legjobb arcok, a legnormálisabb emberek, és a fiúk is talán a legudvariasabbak. Én ezt az állításomat igyekszem továbbra is fenntartani, és a filmben látott végleteket, borzalmakat leginkább nem a metál műfajának, hanem néhány borzasztóan depressziós, beteg elme őrületének látni. És őrültek minden zenei stílus kedvelői között vannak.
Nem vagyok finnyás, és pár dolgot egyébként is tudtam már a Mayhem történetéről, a film puszta horrorrá alakítása viszont engem teljesen kiábrándított belőlük, és nemcsak a zenéjükből, hanem a filmből is.
Pozitívumként értékelem mindenképpen, hogy nagyon jó színészeket találtak a feladatra, valamint örömmel konstatáltam a Budapesten forgatott jeleneteket is, ugyanakkor az egész film stílusa inkább egy közepesre sikeredett horrorra hasonlított, mint érdekes életrajzi /zenekartörténeti filmre.
Akinek nem mond semmit a norvég együttes neve, annak pár infó: a 80-as években alakult zenekart tekintik a norvég black metál megteremtőjének, akik komolyan is gondolták a sátánista és fekete, horrorszintű dalszövegeiket. Nem csak azért gyújtottak fel templomokat Norvégiában, mert azzal hírnévre tehetnek szert, hanem azért is, mert a legkomolyabban azt gondolták, hogy a társadalom ellensége a kereszténység. A templomgyújtogatás pedig csak az első megálló a még brutálisabb végkifejletnek.
Végig kényelmetlenül éreztem magam a székemen, és hiába próbáltam megszeretni a filmet, nem tudtam. Miért kap mégis 5,5 pontot, ahelyett hogy csak 3-4-et? Mert a maga kényelmetlen módján mégis állandóan itt motoszkál a fejemben, a hatása erős, és hosszan tartó. Néhány ismerősöm pedig hajlamos lenne akár 8 pontot is adni rá, tehát egyértelműen egy nagyon megosztó filmről beszélünk.
Csak azoknak ajánlom, akik minimálisan érdeklődnek a téma iránt!
Ebben a májusi novemberben, amikor úgy jöttem haza, hogy fázott a fülem, a kezem, sapkáért és kesztyűért sírtam, szinte hihetetlennek tűnt, hogy a húsvéti hosszú hétvégén nyárias meleg volt.
Nem feltétlenül akartam blogbejegyzésben megemlékezni az akkor tett bükki kirándulásunkról, de most kifejezetten jól esik visszagondolni a kellemes melegre, a napfényre, a víz hűsítő erejére a felfelé mászás közben.
A Molnár-szikla és a Szelete-barlang volt terítéken, amihez a kezdőpontot a legegyszerűbb úgy megtalálni, ha Miskolcról kiérve a Chinoin gyárat állítjuk be a kocsi gps keresőjébe (de buszmegálló is van ott), a parkolóban letesszük az autót, majd a sínek mentén történő pár perces séta után egy éles jobb kanyarral elindulunk a piros jelzésen felfelé. Már egy rövid kaptató után nagyon szép kilátásban lehet részünk, érdemes megállni, és elveszni a bükk erdőinek látványában.
Balra a Molnár-szikla keresztje is látható, ahonnan a legenda szerint két boldogtalan szerelmes vetette magát a mélységbe.
Az utat folytatva egy idő után a piros sávról balra kell fordulnunk, a piros omega, vagy általam barlangjelnek hívott jelzést követve. A barlangot felülről tudjuk megközelíteni, miután egy újabb kilátó pontnál már a festői Palotaszállót is megcsodáltuk.
A barlang óriási bejáratánál csak az meglepőbb, mennyivel hűvösebb van, ahogy belépünk, a kinti meleg után szinte szükség lenne egy kabátra is.
Mi csak könnyű túrát terveztünk erre a napra, várt minket még Diósgyőrben a híres Kisgergely cukrászda a fagylaltjaival, majd otthon a húsvéti készülődés, ezért mi a barlangtól visszafordultunk a kocsihoz, de a túra tovább is folytatható egészen Lillafüredig, ahol a vízesés vagy a Hámori tó is fényképre kívánkozik.
Most már csak újra vissza kell térnie a jó időnek, hogy azok, akik kedvet kaptak elinduljanak a Bükk felé.
Mostoha sorsa van nálam az olvasásnak. Igaz, nem reménytelen. Előnyben részesítem a mozit, a színházat, a koncerteket, ugyanakkor ha jó könyv akad a kezembe, mindennél nagyobb hatást tud rám gyakorolni.
Hagyományosan minden évben ott vagyunk áprilisban a Nemzetközi Könyvfesztiválon, általában ott szerzünk be 5-6 könyvet az évre. A választásra nagyon készülünk előtte, sok ajánlót, kritikát elolvasunk (Kifejezetten szeretem a Könyvesblog írásait, köztük az év végi összefoglalót vagy a fesztivál ajánlót.)
A fesztiválon akadt kezembe az évek során több nagy kedvencem is: Jaume Cabré: Én vétkem című könyve, amely zsigerig hatol, Elena Ferrante nápolyi regények folyama, vagy éppen Stefano Benni zseniális alkotása, a Gyorslábú Achille. (De persze csalódások is értek már az ajánlások ellenére: Bolano 2666 című regényét nem bírtam befejezni mind a mai napig.)
Idén megfogadtuk, hogy maximum 1-1 könyvet veszünk – mert hát spórolni kellene, meg egyre kevesebbet olvasunk…
Nem sikerült: 6 könyvvel érkeztünk haza… Az a cél, hogy őszig mindet elolvassuk, bár közte van David Foster Wallace Végtelen tréfa című végtelenül-hosszú-és-nehezen-befogadható regénye is. Próbát teszünk.
Ott van még Ferrante Nápolyi regényfolyamának 3. része, talán könnyebben befogadható a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, vagy egy New York Times bestseller, az Elrabolt életek. A méhek története tavaly kimaradt a kosarunkból, de most nem hagytam ott, és igen, aki szemfüles, kiszúrja a képen Karl Ove Knausgard Harcom folyamának első kötetét, a Halált is. Lassan kirekesztik az értelmiségi körökből, aki nem ismeri Knausgard írásait, és nem tud véleményt alkotni róluk… Nem szeretnék kimaradni a sorból, de az őszinte kíváncsiság is hajt, hogy mitől lehetnek úgy elájulva az olvasók szerte a világon.
Aztán ahogy végzek a könyvekkel úgy születnek majd a beszámolók is, ígérem….csak sajnos sokkal lassabban és ritkábban, mint a filmekről. Azért nem adom fel könnyen, még ha az biztos is, hogy a Végtelen tréfát a végére hagyom.
A könyvfesztivál egyéb programjain, dedikálásain nem szoktunk részt venni (Stefano Benni volt az egyetlen kivétel évekkel ezelőtt), órákat el tudunk tölteni a standokat járva és a könyveket lapozgatva. Kötelező tavaszi programunk: ahogy lecsendesedik a mozis időszak, úgy erősítünk rá a tavaszra, és a szabadban végezhető tevékenységekre, mint az olvasás!
Könyveket a kézbe, és ha jártatok ti is a könyvfesztiválon, írjátok meg, milyen művekkel gazdagodott a polcotok!
