Ezer éve nem jártam fesztiválon, de a Slipknot volt olyan húzónév számomra, hogy még a munka világából is kiszakítsam magam fél-fél napra (szerda délben indulás, majd másnap délben már újra irodában), hogy kapjak egy kis emlék-élményt. (A 20-as éveimben egyébként nagy fesztiválozó voltam, manapság már többre értékelek egy-egy önálló stadion koncertet, és persze nehezebben is viselem az egész napos porban-sorban álldogálást.

Lássuk a pozitívumokat!

Egyértelműen a koncertek azok: ahhoz képest, hogy fesztivál-körülmények között játszottak, valamennyi zenekar megszólalása vállalható volt, sőt, egészen kiemelkedő is bizonyos esetekben. A hangzáson túl a látvány sem volt rossz. A nagyszínpados eseményekre koncentráltunk egyébként, egész kemény (rock, metál) nap volt ebből a szempontból a szerda, ami szintén ritkaság számba megy a nagy nyári szabadtéri fesztiválokon. (Persze megjegyezném, hogy annyian voltunk, mint az oroszok, olyan hangulat volt, mint a rock aranykorában! Vagyis: nagyon mesze vagyunk még a rock/metál halálától! Sőt!)

Az Amaranthe kezdett délután 5-kor, az általunk csak diszkó-metálnak csúfolt, három énekessel felálló svéd banda. De egyébként nem csúfnévnek szántam, én kifejezetten szeretem azt a stílust, amit képviselnek. Máskor is hangoztattam már, hogy műfajban mindenevő vagyok, csak legyen minőségi. Én, aki egyik pillanatban még Rihannára rázom, a másik pillanatban meg Rammsteinra bólogatok, kifejezetten örülök, hogy a kettőt lehet ötvözni is akár. Egy szó, mint száz, én a svéd Amaranthe koncertjét borzasztóan élveztem, erős kezdés volt, jókat táncoltam, ugráltam a 40 fokos meleg ellenére is. Ráadásul az énekközpontú zenéket imádom, és azért három énekessel a maximumot ki lehet hozni: nem csak hangzásban, hanem látványban is.

Az Amaranthe után egy rövid időre átnéztünk az Esti Kornél koncertre, akiket én régen nagyon-nagyon bírtam, de valamiért most mégis olyan érzésem volt, hogy elfáraszt a zenéjük, kicsit untat. Vagy csak nagyon pörögtem az előző élménytől, minden esetre siettünk vissza a nagyszínpadhoz Papa Roach koncertre.

Nekem ők nem kedvenceim, vagy inkább azt mondanám, hogy teljesen hidegen hagytak eddigi életem során. A koncert mégis megfogott. Na nem az énekes párducmintás ingje (az volt egyáltalán?), hanem az egésznek az őszinte hangulata, a zenészek profizmusa.

A következő fellépő a Cypress Hill volt: ők tényleg nagyon távol állnak tőlem. Vissza is utalnék az énekközpontúságra, ami sajnos a hiphop műfajban tényleg minimálisra van szabva. Éppen ezért – elnézést kérek minden rajongójuktól – néhány szám után én borzasztóan elkezdtem unatkozni. De ez csak én vagyok, volt, aki az egész nap legjobb (leglazább) koncertjének titulálta.

A Slipknot előtt még elugrottunk pár dal erejéig Deák Billt hallgatni, aki hozta a formáját, sőt, becsülendő, hogy még mindig ilyen jól bírja a fellépéseket. A Slipknot volt az aznapi csúcspont, ennek megfelelően annyi ember volt a nagyszínpad előtt, hogy nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára ennyi egyszerre bólogató fejet! Vagy mikor láttam, hogy egyszerre ennyi ember hajlandó az énekes kérésére leguggolni, majd adott pillanatban egyszerre felugrani, megőrülni! A hangulat egészen elképesztő volt. A zenekar borzasztóan profi. Maga a zene: igen, igen, a Slipknot egy legenda, de azért az ő zenéjükből töményen hallgatni kb másfél órát: borzasztóan megterhelő. Megterhelő a fülnek és a léleknek is. Ez az a metál, amivel kiadhatjuk a dühünket, a haragunkat, de hihetetlenül ki is veszi az energiánkat. Nem arról beszélek, amikor pozitív, kellemes fáradtságot érzel, hanem amikor már úgy érzed, nem bírsz többet befogadni, mert szinte már kellemetlen. Lehet persze, hogy csak én voltam így, de kb a koncert felétől úgy éreztem, minden erőmtől megfosztottak, és már kisebb fájdalmat is okoz a zenéjük. Hogy ebben közrejátszott-e az, hogy talán egy kicsit a hangosítás is itt-ott kásás lett, egybefolyt minden hangszer, nem tudom. Mert az is lehet, hogy nem a hangosítás volt rossz, hanem a fülem fáradt el annyira, hogy nem tudott külön-külön értelmezni mindent.

Amiben biztos vagyok: nagyon profi, nagyon brutál koncert volt, örök emlék marad. 

Mi egyéb jut eszembe a fesztiválról?

Egyrészt, hogy ha tehetitek, tényleg ne menjetek autóval! (Figyelmeztetnek erre a szervezők is. Persze annak, aki dolgozik, és nincs több napja erre, annak nehéz máshogy megoldani). Az a dugó, amit a megérkezéskor és a haza induláskor is ki kellett várni, idegőrlő volt! Nem is igazán értettük, mi lehet az oka a fennakadásnak – hiszen odafele mindenki be akart állnia a parkolóba, visszafelé meg mindenki elmenni, mégis mindkét alkalommal egy-egy óránkba került, hogy a sorban csordogáltunk…

Hogy a várakozási és sorban állási élményt folytassam, a következőket kell még tolerálni egy fesztiválon:

• Negyed-óra húsz perc várakozás, hogy jegyedet karszalagra válthasd. 
• Következő negyed óra várakozás azért, hogy beléphess.
• Kb 30-40 perc (!!!) várakozás azért, hogy a csomagmegőrzőben egy táskát lerakhass. (Utólag butaság volt, de mégis készültem némi meleg ruhával, ha este hideg lenne, és nem akartam cipelni a hátamon.)
• 20 perc várakozás minden egyes korsó sörért!!!
• 30 perc várakozás, hogy legalább egy hamburgert megehess, ha semmi mást nem is. Mert még egyszer nincs az a pénz, amiért beállsz a sorba.

Összességében szerintem kb három-négy órát töltöttünk várakozással. Azért csak ennyit, mert nem ittunk sokat – tekintettel a melegre. Na meg a sorra. Egyik esetben, konkrétan a szépen egymás mellett kígyózó soroktól, az egyik pultos lány elment wc-re. Ami tök ok, hiszen neki is kell wc-znie, na de hoppon maradt egy egész sornyi ember, miközben a Slipknot koncertet elkezdték…. csak azért voltunk többen is kiakadva ezen, mert ugye este 11-ig már órákat töltöttünk egyébként is sorban állással.

Hogy lehetne ezt kiküszöbölni? Nem tudom. Valószínűleg csak öreg vagyok én már ehhez. Ezért járok kevesebbet fesztiválra, és többet önálló koncertekre.

Amit még meg lehet említeni az a forróság volt, de túléltük. Mást? Lehet páran szeretnék, de nem tudok említést tenni politikai szempontból semmiről: én bulizni voltam kint, és a színpadok előtt csak akkor álltam, ha koncert volt, így én nem láttam semmit.