Alapos késéssel, de végre mozikba került a németek idei Oscar-jelölt filmje, a Mű szerző nélkül, amelyet nem csak mint filmet jelöltek, hanem a legjobb operatőri munkára is esélyesnek tartották.
Emiatt február környékén eléggé morcos is voltam, hogy ezt a filmet sehol sem lehet látni, ráadásul az előzetesét nézve, mindenképpen olyan alkotásnak tűnt, amit látni kell, ami egyszerre lehet gyönyörű és sokatmondó.
Ugyanakkor kicsit kritikusan is álltam hozzá, mert a tavalyi német felhozatalból A néma forradalom című film számomra olyan erős volt, és akkora hatást ért el, hogy nem tudtam felfogni, miért nem azt a filmet küldik versenybe. Létezik, hogy még annál is jobb film lett a Mű szerző nélkül?
Nem.
Míg A néma forradalom egy borzasztóan koncentrált méretű világban és koncentrált időben játszódik (az 56-os magyar forradalom idején egy konkrét kelet-német gimnáziumi osztályban), addig a Mű szerző nélkül megpróbálja nekünk a teljes német történelmet lefedni az 1930-as évektől a 60-as évekig. Látjuk a nemzetiszocialisták előretörését, a második világháború borzalmait, a kommunizmus megerősödését egy család életén keresztül, ahol így vagy úgy mindenkit érintenek ezek az események, de valamiért még sincs akkora hatása a filmnek. A néma forradalom kifacsarja a szívünket, tényleg apró, szinte nem megfogható dolgokkal hozza közelebb az 50-es évek eseményeit, a Mű szerző nélkül pedig a lehető legszélesebbre tárja a perspektívát, és mindenképpen mesélni akar nekünk, de nem csak Németország történelméről: mesélni akar nekünk a holokausztról, a köpönyegforgatókról, a túlságosan tisztességes emberekről, a nácikról, a szerelemről és mindenekelőtt a művészetről, a művészi szabadságról, a művészek önkifejezéséről.
És ez a legnagyobb baja a filmnek: monumentális alkotás, monumentális játékidővel (több, mint 3 óra!), és ezzel, hogy túl sok mindenről mesél, túlságosan a felszínen marad.
A főhős, Kurt, még csak kisfiú, amikor a nagynénjét pszichiátriai intézetbe zárják (a beteg, sérült emberek nem indultak jó eséllyel az életben maradásért, még ha egyébként teljesen árjáknak számítottak is), de már kamasz, amikor a tehetségére felfigyelnek és felveszik a képzőművészeti főiskolára. Ott aztán rátalál a szerelemre, de azzal is szembesül, hogy a művészeknek nem az önkifejezés, hanem a rendszer dicsőítése lenne a fő feladatuk. Ennek a fiúnak az útkeresése, a művészi kifejezőerő megtalálása talán a leghangsúlyosabb elem a filmben, de még itt is hiányérzetünk maradhat a sok egyéb téma láttán.
A történet másik buktatója, hogy túl sokszor esik túlzásokba. Keresem a szebb szót rá, de nem találom: bizonyos részek még a romantikus filmek kedvelőinek is túl nyálasak lehetnek. Mondom ezt még akkor is, ha a szerelmi szál egyébként önmagában szép, annak ereje és az egymás melletti kitartás példaértékű. De több ponton mégis soknak hat, és akkor még nem is beszéltünk az egész hátteréről, hogy ki is a főszereplőnk szerelme egészen pontosan, hogyan kapcsolódik az egész eseményszálhoz.
Monumentális alkotás, de valamiért mégis nagyobb a füstje, mint a lángja. Az előzetesben gyönyörűnek ható képek, a film egészében nem okoznak operatőri mennybemenetelt, sok esetben tűnik úgy, mintha a pénz sem lett volna elég a látványvilágra, vagy az utómunkára, néhol a látvány a történettel együtt már giccsesnek hat.
Értékelem a próbálkozást, és vannak jó jelenetek benne, kiemelkedő festmények, de számomra egyszerűen nem éri el a kifejezetten maradandó film (8 ponttól) kategóriáját, sőt, kicsit még lejjebb kell pontoznom, ha A néma forradalom eszembe jut. Nem értem, miért ez a film utazott az Oscarra, de azt már értem, miért nem nyert. (Kevés ugyanis önmagában az, hogy a rendezőnek, Florian Henckel von Donnersmarcknak már van egy Oscar-díjas filmje, A mások élete, ha ez a film nem közelíti meg az elődjét, és ha én folyamatosan azon bosszankodom, hogy nem ez volt a németek legjobb filmje tavaly.)
Pontszám: 6,5
Ajánlom: a német történelem iránt érdeklődőknek, a romantika kedvelőinek, akiknek van 3 óra 10 percük egy ilyen filmre. De százszor inkább A néma forradalom!
