Nagyon a szívünkhöz nőtt Lecce, de sokáig persze itt sem bírtunk a fenekünkön megmaradni, kocsiba pattantunk, és úgy döntöttünk, hogy körbeautózzuk a csizma sarkát, egészen pontosan a Lecce környéki tengerpartokat. Arra már az út elején rádöbbentünk, hogy erre legalább két nap kellene, ha minden híres, gyönyörű partszakaszt meg szeretnénk nézni, így tehát itt is le kellett mondanunk jó pár helyről: bőven maradt látnivaló, amiért megérné visszajönni.
Keletre indultunk, és először Torre del Orso-t vettük célba (kb 25-30 perc út Leccetől), attól kicsit északra található az egyik leghíresebb picike fürdőhely, a Grotta della Poesia (A költészet barlangja). Megdöbbentő pompázatos színekben fogadott minket ez a partszakasz, a kék, a zöld, a türkiz ezer árnyalatával. Ez az a hely, ahol nyáron el sem lehet férni a turistáktól, így talán nem meglepő, hogy most is többen voltak ott, sőt, volt, aki úszott is (naná, hogy a szelfi kedvéért ugrott az apró kis természetes medencébe).
A táj egyébként közvetlenül a parton jellemzően sziklás erre, de a part menti üdülővárosok inkább sík terepen fekszenek, különösebben szót nem érdemelnek, inkább apartmanházakból állnak. Megállni emiatt egészen Otranto-ig csak közvetlenül a partszakaszoknál érdemes. A következő kilátópontunk tovább délre, a Le Due Sorelle (Két nővér) elnevezésű sziklánál volt. Itt egy kicsit távolabb kellett letenni az autót, de a séta során egy csodaszép, illatozó fenyőerdőn kellett átmenni: én nem tudtam betelni ezzel az édes, finom illattal. A látvány sem rossz, bár innen fentről a vizet nem lehetett megközelíteni, azt inkább a város felől javasolt.
Ha továbbhaladunk délre (nagyon sok megállási lehetőség lenne még, mi például Torre Sant'Andrea-t is kihagytuk), akkor hamarosan elérjük a Baia De Turchi-t (A törökök öble), amelynek konkrétan a környékén nincs lakott település, és itt azért már kell 15-20 perc gyaloglásra számítani, hogy elérjük a tengert. De megérte! Még felhős időben is, hihetetlenül pompázatos színekben tündökölt. Egyébként nagyon nehéz kedvenc strandot választani ezen a környéken, mindegyik szebbnél szebb. Nekem talán azért tetszett a legjobban ez, mert eléggé kiesik, és így ősszel, senki nem járt ezen a szakaszon rajtunk kívül, míg máshol most is akadtak turisták.
A part arról is híres egyébként, hogy állítólag a XV. században itt szálltak partra a szaracénok, és innen kiindulva foglalták el a közeli Otranto-t. Nem is lehetett más a következő állomásunk, mint ez a kisváros, amelynek történelme erről a szomorúan végződött török támadásról híres: a győzelem után a törökök 800 lakost végeztek ki, mert nem voltak hajlandóak áttérni az iszlám hitre. Az áldozatok csontjai és koponyái az otrantoi katedrálisban ma is láthatóak. Természetesen csak akkor, ha nem szieszta idején érkezünk, mert mint ahogy azt már megszokhattuk, ilyenkor még a templomok is zárva vannak. Sajnáltuk, hogy nem tudtunk bemenni, mert a katedrális az építészetéről és a padlómozaikjáról is nagyon híres.
Otranto manapság igazi turista város. A sétányon, a kikötőben, mindenütt a látogatókra vannak berendezkedve. Az óvárosa szerintem gyönyörűszép. Én egy egy hetes, salentoi pihenéshez bátran választanám akár bázishelynek is (ha mindenképpen a parton akarnék lenni és nem Lecceben), ugyanakkor volt, aki óva intett: állítólag nyáron itt már lépni sem lehet az emberektől.
Itt nem álltunk meg, de ha valaki mégis két napos programnak tervezi, hogy megkerüli a teljes csizma sarkát Lecceből, én megnézném még ennél a foknál a világítótornyot, majd visszamennék Leccebe, és másnap folytatnám az utat, csak akkor éppen nyugati irányba, Gallipoli felé indulva.
Mi viszont azt tűztük ki magunk elé, hogy nem a legkeletibb, hanem a legdélibb csücsköt érjük el, megkeressük a csizmának is a sarkát, ahonnan nincs tovább. Az ott található helyet Santa Maria di Leuca-nak hívják. Itt elmerenghetünk a távolba, körülöttünk mindenhol a tenger, de nem biztos, hogy mindenkinek megéri az élmény: Otranto és Leuca között elég kihalt lett a táj, a városok, települések egyre kisebbek, egyre kihaltabbak, egyre lepusztultabbak. Persze ennek is megvan a romantikája, tehát nem akarok lebeszélni senkit sem.
Innen folytattuk a körünket, immár átérve a csizma sarkának nyugati felére. Nagyon sok mindent szerettünk volna még megnézni, de lassan kezdett lemenni a nap. Egy helyet választottunk még, a Pesculose strandot, amit a salentoi Maldívnak is neveznek, annyira csodás, fehér közeli, finom homokos partja van. Mi előbb fél órát még ücsörögtünk az autóban, mert egy óriási zivatar utolért minket, de aztán végül, már a lemenő nap fényében még gyorsan megnéztük a partot.
Nagyon szerettem volna még Gallipolit megnézni, vagy pedig még az onnan északabbra lévő partokat is, mint a Porto Cesario és a Punta Prossciutto. Ha képeket néztek ezekről a helyekről, megértitek majd, miért fájt úgy a szívem, hogy ezekre nem jutott időnk. Még legalább egy nap kellett volna tehát, hogy a csizma sarkának ne csak a keleti, hanem a teljes nyugati oldalát is felfedezzük.
Nagyon sok tengerparti részt láttunk az utunk során: a Gargano-félszigetet, a Monopoli környéki, az Ostuni környéki partokat, most pedig a Salentoi-félsziget partjait. Nagyon nehéz választani. Ha kifejezetten strandolós, pihenős egy hétre keresnék helyszínt, vagy a Gargano-félszigetre mennék, vagy Leccebe, ahonnan kiindulva akár minden egyes nap új partszakaszt lehetne felfedezni. Nehéz választani…
