A vaskos, közel 700 oldalas, nagy méretű könyvet nagyon sokáig nézegettem a polcon, mielőtt rászántam volna magam, hogy elolvassam. Pedig dicsérték, és a férjem is azt mondta, hogy az egyik legjobban megírt könyv, amit mostanában olvasott. Január, a hideg, sötét hónap, a begubózás és olvasás ideje kitűnően adta magát, hogy most végre belekezdjek.
Jaume Cabré katalán író regénye még 2011-ben jelent meg, magyar fordításban pedig először 2014-ben. A tavalyi nemzetközi könyvfesztiválom akadt a kezünkbe, és az eladónő meg is győzött minket arról, hogy érdemes hazavinnünk. Kicsit akkoriban már elegünk volt azokból a regényekből, amiket mindenki hatalmas művészi alkotásként ajánlott, majd amikor olvastuk rádöbbentünk, hogy vagy mi nem vagyunk elég művésziek vagy ezek a könyvek mind túl elvontak, és megragadtak egy olyan korszakban, amikor még az embereknek volt ideje arra, hogy több száz oldalon keresztül unalmas leírásokat, elemzéseket olvassanak… Az eladónak is elmondtuk ezen félelmünket, és ránk kacsintott: ezen nem fogunk unatkozni, mégis egyedi élményben lesz részünk.
Igaza volt. Életem egyik legjobb könyvének tartom az Én vétkemet. Hossza, riasztó terjedelme ellenére, vagy annak ellenére, hogy bonyolultnak tűnik elsőre megérteni a könyv szerkezetét és elbeszélési módját, mégis végig fenntartja az érdeklődést: folyamatosan izgatottan olvastatja magát.
A könyv lényegében egy hegedű története, egy Storionié, egy olyan hegedűé, amely a valóságban is létezik. Vagyis olyan emberek története, akik kapcsolatba kerültek vele. Egészen onnantól, hogy a hegedűhöz használt fát sok száz évvel ezelőtt valaki kitermelte, eladta, majd a XVIII. században egy akkor kezdő mester hegedűt készített belőle. Egy hegedűt, amely az elbeszélőnk, a történet elmesélőjének, Adria Ardevolnak a tulajdonában áll a XX. század végén. A könyv viszont a gonoszság története is. Áthaladunk az évszázadokon keresztül és mindig mindenhol felbukkan a gonoszság, a bűn is, mely miatt biztos, hogy ez az a könyv, amelyet minden este egyre szomorúbban teszünk majd le az éjjeli szekrényre elalvás előtt.
Mitől különleges ez a könyv? Hogy miközben ugra-bugrál a különböző időkben, hol a XVIII. században, hol a második világháborúban, hol a 60-as majd a 90-es években járunk, ezt az ugra-bugrálást nem jól elhatárolható módon teszi: nem külön fejezetek vagy legalább fejezeten belüli különálló bekezdések adják az alapját a váltásnak, hanem sokszor minden átmenet nélkül, egy mondaton belül, vagy egy bekezdésen belül vált időt, helyszínt, szereplőket. Ennek egyik leggyötrelmesebb része, amikor párhuzamosan, mondatról mondatra olvassuk egy középkori inkvizíciós kínzás, valamint egy második világháborús haláltábori jelenetet, melyek így szinte összemosódnak, párhuzamba kerülnek. Halálra rémisztenek minket, miközben az író zsenialitásán is ámuldozunk.
Nem könnyű könyv, de azt gondolom, hogy az első száz oldalon elválik, hogy valaki ráérzett-e az ízére. Ha igen, akkor nem érzi majd a nehézséget, hanem éppen hogy folyamatosan, minden idegszálával, érdeklődve figyeli a mondatokat egymás után, mikor, hova vált a történet, és hogy amiről éppen olvasunk, az hogyan és miként kapcsolódik egy 100 oldallal korábban olvasott, de esetleg 100 évvel későbbi történéshez. Amikor már körülbelül hozzászoktunk a szerkezethez, és körülbelül tudjuk is hogy mikor hol mi és miért történik, még akkor is, a könyv utolsó oldalain is tud meglepetést, megdöbbenést okozni.
Számomra az utóbbi idők egyik legnagyobb olvasmányélménye volt a könyv, azok közé tartozik, amit tudom, hogy újra kell majd olvasnom, újra kell majd értelmeznem. Akkor is, ha a könyvtől egészen biztos, hogy mindig szomorú leszek.
Pontszám: 9
