Elena Ferrante egy írói álnév, és Olaszországban állítólag elég nagy felhajtás alakult ki akörül, hogy ki is lehet ő valójában, aztán meg is jelent az igazi neve, de erről inkább nem írok részletesebben, hiszen engem sem ez izgatott elsősorban, hanem az, hogy a nápolyi-regényeknek nevezett négykötetes története valóban olyan jó-e, mint sokan hangoztatták.
Az első részt, a Briliáns barátnőmet még tavaly olvastam el, és magam is meglepődtem rajta, hogy mennyi érzelmet váltott ki belőlem. Két barátnő életét kíséri nyomon a regény, Olaszország egyik legszegényebb környékéről, a nápolyi szegénynegyedekből kiindulva. Az első regényben egészen kicsi koruktól fogva követjük a két barátnő történetét, keresztül az általános iskolán és a középiskola első éveiben, ahova már csak egyikük jut el. Aki még nem olvasta az első regényt sem, de tervezi, annak szólok, hogy nem tudok úgy írni a második regényről, hogy esetleg el ne áruljak néhány fontos végkifejletet az első részből. Ilyen szempontból spoileres írás következik!
Az első regény végén ott hagyta az írónő az olvasót leforrázva. Egy esküvő közepén, hívatlan vendégekkel, ráadásul egy cipővel, aminek nem lett volna szabad azon a bizonyos lábon lennie, aki végül viselte azt. Ez majdnem olyan volt, mint amikor a Trónok harca véget ér, és majdnem egy évet kell várnod a következő évadra, pedig azonnal néznéd a folytatást. Valahogy így voltam ezzel a regénnyel is, hiszen az első rész teljesen felcsigázott, olyan kamaszkori ismerős történetek, ismerős érzések áradtak belőle, amikből minduntalan saját magamra ismertem, és megijedtem attól, hogy a tizenéveskori butaságaim még a mai napig mekkora erővel hatnak rám.
A másik borzasztó felismerés, hogy mennyi olyan elkallódott tehetséges gyerek lehet, akik tényleg pusztán anyagi okok miatt nem tudnak továbbtanulni. A két barátnő közül Elena az, akinek megadatik a tanulás lehetősége, míg Lilának a kamaszkori házasság és a hirtelen felnőtté válás marad, amiből nem csak az iskola lehetősége, de valójában a fiatalság teljes felszabadultsága, az élet élvezete is kimarad. Miközben Lila az, aki a regény első oldalaitól kezdve apró kis gonoszságokkal éri el, hogy az olvasó ne tudja a szívébe zárni őt, a második regény számomra arról szólt, hogy egyre jobban megsajnáljam és közben kicsit meg is szeressem. Pedig a benne lévő gonoszság nem tűnt el, csak a körülötte összefonódó, bezáródó élet, az őt körülvevő emberek talán még nála is rosszabbak, és az ő apró gonoszsága csak az erős jelleméből fakadó kitörésvágy és annak lehetetlensége közötti ellentmondás eredménye. Sajnálom Lilát, sajnálom az életét.
Barátnője, Elena, a jó tanuló, de közben saját magát csúnyának látó kamaszlány, sokkal közelebb áll a hétköznapi emberek jelleméhez, így az enyémhez is. Annyiszor szeretném megrázni olvasás közben, hogy ne legyen ilyen kishitű, és ha Lilát a barátnőjének tekinti, akkor ne mérje magát folyamatosan ő hozzá, sem tudásban, sem külsőben. Azért szépen halad előre az életben, és benne van a vágy, hogy sose kelljen Nápoly nyomornegyedében élnie, bár ezzel, mintha magától Lilától is szeretne örökre elszakadni.
Elena nagy szerelme már az első regényben is, Nino, a kicsit magának való, de szintén okos, tovább tanuló srác, természetesen a második regényben is jelen van. Elena rajongása iránta még jobban eltitkolt, mint az első regényben. Ezért fáj olyannyira azzal szembesülni, hogy a nyaralás végül hová vezet majd. Majdnem eldobtam a könyvet a kezemből, amikor körvonalazódni láttam, hogy mi is történik itt valójában, és merre halad a cselekmény szála.
Nagyon szerettem az első kötetet. Ezt a másodikat csalódottsággal kezdtem: a könyv első harmada egyszerűen nem tudott lekötni, untam, sokszor félretettem…
Aztán, ahogy az én gimnáziumi éveim alatt is a nyári szünetet vártuk a legjobban, és az hozta az igazi élményeket, kalandokat, úgy indult be ez a regény is a nyaralás közben, és hozta folyamatosan a fordulatokat, majd utána már a hónapról hónapra változó viszonyokat, hogy a könyv második felén szinte egyszuszra végig sodródtam.
A könyv vége megint jól otthagyott, pislogások közepette (talán kicsit kevésbé volt váratlan a fordulat, mint az első regény végén), most viszont nem kell majd egy évet várnom a harmadik kötetre: már kapható, úgyhogy legalább egy könyv biztos, amit a jövő heti könyvfesztiválon beszerzek majd.
Kinek ajánlom: talán nem kellene ilyet írnom, de elsősorban lányoknak és nőknek. Fiataloknak is, de azoknak még inkább, akik még mindig úgy tekintenek vissza a fiatalságukra, mintha tegnap történt volna!
Pontszám: 8,5
Utóhatás: rengeteget gondolkoztam az „íráson” is a könyv kapcsán… De ez is inkább a regény vége felé jött elő bennem, így anélkül, hogy elárulnám a végkifejletet, nehéz erről többet mondanom.
