A címe alapján bizony sokan továbbléphetnek a boltban a könyvespolcok nézegetése közben, pedig ezt a könyvet nem bánjuk meg, ha kézbe vesszük.

Közvetlenül a második világháború után játszódik a történet: a németek a háború alatt szerették volna ugyan Londont is bevenni, de valójában csak a Csatorna-szigetekig jutottak, köztük Guernseray szigetéig, egy kb 50 ezer fős kis szigetig, a francia partokhoz közel. A sziget lakóit teljesen elvágták a hazájuktól, a segélyszállítmányoktól, a rokonaiktól. Bezárva kellett élniük a megszállóikkal. Az ő történetük, a háborús hétköznapjaik állnak össze sok apró képből egy egésszé, ahogy 1-2 évvel később levelezni kezdenek egy londoni írónővel.

A könyv ennek köszönhetően is nagyon könnyű nyelvezettel íródott, és tele van romantikával. Éppen ezért gyorsan olvasható, egy másodpercig sem unalmas, és a kb 360 oldalas terjedelmét egy hétvége alatt ki lehet végezni. Ennek ellenére egy másodpercig se gondolja azt senki, hogy egy könnyű ponyvát vagy bestsellert olvas, mert bizony könnyen tartozhat ez a könyv a szépirodalmi alkotások közé.

Annyi szépirodalmi utalás van benne folyamatosan – lévén, hogy egy irodalmi társaság tagjai a szereplők, akik a háború alatti könyvélményeikről számolnak be, vagy éppen csak idéznek azokból, - hogy általános irodalmi felkészítő könyvnek is felfogható akár. Természetesen talán mindenki hallott a Bronte testvérekről, vagy William Wordsworth-ről, ugyanakkor Charles Lamb neve nekem például teljesen ismeretlenül csengett, a könyv elolvasása után mégis azon vagyok, hogy megszerezzem a nővérével közösen írt, Shakespeare drámák nyomán készült mesés könyvét.

Nem hallottam Wilfred Owen-ről sem korábban, aki a britek leghíresebb első világháborús költője volt. Sajnos, nem érte meg a háború végét, de gyönyörű versek maradtak tőle: egyet idéznek a regényben is:

„Mily harang szól értük, kik mint barmok

halnak? Csak ágyúk vad dühe kiált

csak részeg puskák ropogása vartyog

felettük sebtiben búcsúimát.”

De nem csak brit írók kerülnek terítékre, van, aki Senecát olvas, és utalnak Victor Hugora is, aki egy ideig a szigeten élt.

Tehát a könyv tele van irodalmi utalásokkal, így miközben a történet alakulásán izgulunk, aközben lubickolhatunk az irodalmi részletek között is. Azt gondolom, egy tökéletes könyv ahhoz, hogy a kevésbé olvasott közönséget is megfogja és rávegye arra, hogy akár komolyabb, régebbi irodalmi alkotásokat is kézbe vegyen. Az viszont, hogy már filmet is készítettek a könyvből, kicsit megriaszt: pont az irodalmi utalásokat és irodalmi szépségeket nem tudom, hogy lehet visszaadni a vásznon, így nem biztos, hogy valaha is meg merem majd nézni.

És a végére egy idézet a könyvből:

„Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.”