Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon Elena Ferrante regényei csak a nők számára olyan húsbavágóak-e. Én legalábbis többször borzongok meg olvasás közben, annyira eltalál bizonyos érzéseket, gondolatokat. De lehet, hogy olyan érzéseket, gondolatokat, amelyek inkább nőkre jellemzőek? Ráadásul, ha dióhéjban elkezdem elmesélni a regény sztoriját a páromnak, három mondat után már mosolyog rám, hogy mi ez a brazil szappanopera. De persze lehet, hogy én nem tudok mesélni, mindenesetre az az érzésem, hogy Ferrante könyvei női könyvek: nő írja és nők is olvassák azokat. Ha van valaki, aki meg tud cáfolni, férfi, olvasta és imádta is, ne habozzon a kommenteknél.

Pedig esküszöm, nem szappanopera! Az összetett, olasz történetet, amely több családot is érint, és hosszú évtizedeken átível, nem nevezed annak, ha tényleg megismered. (Egyébként Jonathan Franzen is elismerően beszél róla, és Amerikában teljes Ferrante-fever tombol.)

Ferrante Nápolyi regények ciklusának a 3. kötetét olvastam ki pár napja, és olyan durva befejezése volt a könyvnek, hogy az utolsó 10-15 oldalt többször újraolvastam.

Örültem az erős érzelmeknek, ugyanis kicsit csökkenő lelkesedéssel vettem kézbe a könyvet. Az első regény kétségkívül meghatározó volt, ugyanakkor a második rész (amiről itt írtam is röviden) egy fokkal lehűtötte a lelkesedésemet, és azt gyanítottam, nem tud már érdekeset mesélni nekem ez a könyv.

De tudott.

A könyv ott folytatódik, ahol a második rész véget ért: Elena kitört a mélyszegénységből, volt lehetősége tanulni, és már az esküvője előtt áll, első könyvének jó-rossz kritikái révén igazi szárnyaló csillagnak tűnik a telepen maradtak szemében. Lila pedig, akinek erősebb kanyarokat vett az élete az előző részben, mintha most megnyugodva, megtörten, de mégis keményen nézne szembe az olasz munkásasszonyok mindennapi életével.

Ha az előző könyvben Lilát éreztük központnak, akkor most Elena végre teljes önállósággal előre lép. Tudja magát függetleníteni a férjétől, a családjától, és majd valamennyire Lilától is. Ebben a részben sokkal inkább az ő karaktere fejlődött, ő volt az érdekesebb, vibrálóbb személyiség. Még akkor is, ha Lila élete is izgalmasan alakul, vele is folyamatosan történnek fontos események.

A régi szereplők mind újra és újra felbukkannak, talán mondhatjuk, hogy ez a 30 körüli életkor rejti magában egyébként is a legtöbb változást, élettörténést, így izgatottan figyeljük, mi történik Pasquale-val, Ninoval, Enzoval, Gioiolaval vagy a Solara testvérekkel. Persze egyikről sem akarok elárulni semmit, hogy ne spoilerezzem el a regényt. A lényeg, hogy mindenkivel meghatározó dolgok történnek, és a regény teljesen magába szippant, olvastatja magát megállás nélkül. Kell azon csodálkozni, hogy van, aki a negyedik rész fordítását sem bírta megvárni, és már beszerezte angolul/olaszul??? Én megvárom az őszi megjelenést...

A regény címe is a végén nyer kettős értelmet - elsőre arra asszociálunk, hogy milyen sorsot követ Lila, aki maradt és Elena, aki megszökött a telepről).

A másik értelmezéshez mindenképpen olvassátok el a könyvet.

A három eddigi rész közül, talán a legerősebb: 9 pont