Azt hiszem, elfáradtam. Imádok filmeket nézni, de azért napi 6-8 órában ezt csinálni, egy idő után nagyon le tudja szívni az embert. Tegnap én már az összes filmet végigásítoztam, pedig nem kevés kávét is fogyasztottam napközben. Persze a filmek sem voltak túlságosan pörgős alkotások, és ez a pontszámokon is meglátszik majd. Három versenyfilmet láttam, az amerikai Vadont, a szerb Ederlezi ébredését és végül a szintén amerikai Madeline a mélybent. Most kivételesen a legjobbal kezdünk.

Vadon (Wildlife)

A Paul Dano (akit eddig színészként ismertünk) rendezte dráma a 60-as években játszódik egy amerikai kisvárosban, ahova nem rég költözött apa (Jake Gyllenhaal), anya (Carey Mulligan) és 14 éves fiúk. A család, vagyis pontosabban a házasság megromlását, végét mutatja be a film, elsősorban a tinédzser fiú szemszögéből követve az eseményeket, de közben a szülők jellemét is részletgazdagon kibontva.

Azt hiszem sokat szidtam mostanában a lassú filmeket (például ebben az írásban). Ha lassú filmet akarsz feltétlenül készíteni, akkor legyen ilyen, mint ez. Ez ugyanis erős volt, a nézőt beszippantó, az érdeklődést végig fenntartó, olyan témában, ami sok mindenkihez szólhat, valamint története is volt, nem csak hangulata.

A család a film elején úgy tűnik, hogy teljes egyetértésben, boldogságban él, látjuk mind a szülő-gyerek kapcsolatot, mind a két felnőtt közötti meghittséget, vagy éppen azt, hogy az anya mennyire megértő a férjével, amikor az elveszti az állását. Gondolkodásra adhat persze okot, hogy akkor ehhez képest mi történhetett velük korábban, ha mégis egy döntés hatására – az apa úgy határoz, hogy álláskeresés helyett inkább önkéntesként elmegy a közeli hegyekben tomboló erdőtüzek oltásába segédkezni - az anya kivetkőzik önmagából.

Innentől elsősorban az anyát látjuk, ahogy úgymond megoldást keres a helyzetre – másik férfi lenne a megoldás? Ezért gondolkodunk el azon, hogy vajon a múltban hány hasonló helyzetet kellett megélnie? A tinédzser fiú pedig az egészet végigköveti, látjuk a tekintetén, ahogy próbálja megérteni, feldolgozni a helyzetet. Az előző napok filmjei hány megkattant, rossz útra tévedt hasonló korú fiatalt mutattak be? Végre olyan valakit látunk, aki nem a saját önpusztításán munkálkodik, hanem éppen a lehető legérettebb fejjel néz szembe a szülei válságával.

A film tehát lassúsága ellenére is tetszett, a színészek mind jók (pedig Carey Mulligant kifejezetten nem kedvelem), de nagyon gondolkoztam, hogy hány pontot ér, mert 7 pontot adtam ennél jobb filmeknek is mostanában, a 6,5-et kicsit kevésnek érzem. Valahol a kettő között adnék…legyen 7 pont. (Majd a fesztivál végén a sok 7 pontos között is mutatok egy sorrendet)

Madeline a mélyben (Madelin’s Madeline)

Az amerikai film egy mentálisan sérült tinédzserről szól (nahát, még egy tini a Cinefesten!), aki egyetlen helyen tud igazán kibontakozni, mégpedig egy fiatalokból álló színjátszókörben. A színpadon hol állatokat, hol erős érzéseket kell megjeleníteni, amely helyzetekben olyan lehengerlően alakít a lány, hogy a rendező/színházvezető Evangeline különös odafigyelést tanúsít iránta. Ez akár pozitívan is értékelhető lenne, de a néző mégis kicsit ellenérzéssel figyeli ezt a pótanya-lánya kialakulóban lévő viszonyt, hiszen közben látjuk a lány igazi édesanyját, aki egyáltalán nem egy rossz anya. Sőt. Csak a lánya ezt nem látja benne, és még van, hogy rá is támad.

A történetről nagyon mást nem lehet mondani, a rendezői kivitelezést lehet még csócsálgatni (éles-homályos képek, nézőpontok váltakozása, az ég szerepe), illetve a főszereplő lány játékát dicsérhetjük. De azt is csak némi fenntartással, ugyanis számomra a legnagyobb színészi alakítások pont nem az üvöltözésben és a túlságosan hangsúlyos megjelenítésben mutatkoznak meg, hanem abban, ha valaki finom különbségtételekre képes, és ordibálás nélkül is jelen tud lenni a szerepében. Éppen ezért, az alakításnak köszönhetően is ez a lány számomra sokkal inkább negatív szereplő volt, semmilyen együttérzést nem tudott belőlem kicsikarni.

A film érdekes volt, kifejezetten rossznak nem mondanám, de végtelen türelem kell a végignézéséhez. 5,5 pont.

Ederlezi ébredése (Ederlezi Rising)

A szerb film (ami valamilyen okból angolul lett leforgatva?), a távoli jövőben játszódik egy űrhajón. A főszereplőnk, Milutin egyedül indul útnak egy távoli kolóniára, hogy teljesítsen egy megbízást. Társat kap maga mellé, egy női kiborgot, Nimanit, hogy mégse legyen teljesen egyedül, legyen kivel beszélgetnie, legyen, aki kielégíti a szexuális igényeit az évekig tartó úton.

Ez a film egyébként lehetett volna nagyon jó. De nem lett az. A felmerülő kérdések tényleg megértek volna egy jó forgatókönyvet: beleszerethet-e egy ember egy robotba? És viszont? A robot szerethet önálló akaratából? A robot programjai, beállításai, felülírhatóak-e, lehet-e neki saját tudatot, saját döntési képességet adni?

Miért nem lett jó a film? Ühüm.

A film játékidejének több mint felében ezek ketten szexelnek. Ha nem szexelnek, akkor a maradék játékidő felében Nimani akkor is tök pucéran van jelen. Ez most egy dráma vagy egy soft pornó? Egy sci-fi vagy egy romantikus-erotikus film? Egy férfiálom? Könyörgöm: a rendező beleszeretett a lányba, hogy az ő picike mellét kell 70 percen keresztül bámulnunk? Engem egy idő után nagyon dühített a történetnek ez a típusú kivitelezése, és őszintén megmondom: untatott is.

Amit értékelni tudtam benne: végre egy film, aminek gondot fordítottak a zenéjére is (a legtöbb itt bemutatott művészfilm csak minimálisan foglakozik a zenével, ezek a rendezők teljes némaságban gondolkodnak, pedig a zene hihetetlen erőre képes, nagyon sokszor hiányolom.). A zene mellett elismerem, a film befejezése és zárójelenete nagyon sokat dobott az addig látottakon, és ezért kap tőlem 4,5 pontot.

A nap filmje a Vadon.