Végre! Megtaláltam azt a filmet, amiért érdemes volt a Cinefestet idén is célba vennem. És ugyanakkor egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mindenki egyetértene velem, szerintem a mai társadalmi kérdéseket leginkább feszegető, érdekes, laza, elgondolkodtató, olykor humoros filmet láthattam végre, amely nem egy-egy elszigetelt problémakörrel foglalkozik, hanem végre nekem is mond valamit, rólam is akar szólni. Nem érdekel az sem, hogy a legkevésbé sem egy művészfilmről van szó, nálam akkor is ez az eddigi befutó: Saint Frances. De erről a filmről az írás végén, lássuk a másik két tegnapi mozis élményemet előbb.
A mennyországnak kell lennie (It must be heaven)
A francia és még jó pár ország koprodukciójában készült film rendezője Elia Suleiman, aki egyben főszereplője is filmnek, és minden bizonnyal életrajzi ihletésű mozit készített: Elia elhagyja hazáját Palesztínát, és új otthont keres először Párizsban majd New Yorkban. Közben ráébred, hogy saját otthona sem igazán különbözik ezektől, ezért hazamegy. Upsz, elárultam a film végét! Elnézést, de direkt volt.
Annyira erős jelenettel kezdődött a film (egy vallási ünnepségen, kellemesen megnevettető szituációval), hogy sokkal többet vártam tőle. Ehelyett egy nagyon lassú, vontatott filmet kaptam, amelyben főszereplőnk első megszólalása valahová a 60. perc környékére tehető. Így készüljetek, még a beszéd is ritka a filmben….az élethelyzetek, a szituációk, Párizs vagy New York bemutatása csak abból áll, hogy a főszereplőnk sétálgat az utcákon, és megfigyel. Külső szemlélőként figyel, a saját szemüvegén keresztül, saját értelmezésében látja a városokat. És ez a szemszög annyira idegen tőlünk, hogy nem értjük az egész film érzelmi mondanivalóját: mármint értjük, értjük, de nem mond nekünk mégsem semmit. Nekünk Párizs nem ez, nem ilyen, mi másképp élnénk meg New Yorkot is, egyszerűen azért, mert nem ugyanonnan jöttünk. Így hiába érdekes a mondanivaló – inkább hazamegyek, mert hát otthon is kb ugyanilyen volt az élet – mégsem tudja szerintem a nézőt megérinteni.
Tényleg nem gondoltam volna a nyitó jelenet után, de a fesztivál eddigi legunalmasabb filmje volt, néhány szépen beállított képpel, és néhány jól megválasztott zenével. Összességében nehezen tudnám bárkinek is ajánlani, az pedig az jelenti, hogy 7 pontot semmiképpen sem érdemelhet tőlem. Az ajánlóm alapján a legjobban várt filmek között szerepelt, de azok közül mindeddig ez volt a legnagyobb csalódás.
Pontszám: 5,5
Gully Boy
Az indiaiak tényleg megtanultak hollywoodi filmeket készíteni. Ugyan néhány korábbi próbálkozásom mindig kiakadással végződött, mert a túlzásba vitt romantika és nyálcsorgatás engem kifordít az élményből, reménykedtem, hogy ebben a filmben már nem ez a faktor fog dominálni. Összességében, ha ebből a szempontból értékelem a filmet, akkor a nyálassági mértékegységet alaposan lejjebb tekerték, de azért még mindig érzékelhető. Nem durva mennyiségében, de pont akkora adagban, hogy engem kicsit elidegenítsen, és a film profizmusa ellenére (operatőri munka, zenék, színészek, jelmezek, jól megírt forgatókönyv, pörgős jelenetek), kicsit lejjebb pontozzam.
A történet szerint Murad India egyik városának nyomornegyedében él nagyon szegény szüleivel, de ő próbálna kitörni ebből a közegből, amelyhez nyitva áll előtte egyrészt a szülei által támogatott út – tanulás, egyetem – másrészt az önkifejezés eszköze, a zene, egészen pontosan a rap világa.
A film nagyon összetett, borzasztóan sok dolgot akar megmutatni nekünk, és mindegyik téma iránt érzékenyíteni is akar, és ennek az erőlködésnek talán egyértelmű következménye, hogy több témája is csak a felszínt kapargatja. Szó van az indiai társadalmi szakadékról, a nagyon gazdagok és nagyon szegények között, a kasztrendszer átjárhatóságáról vagy átjárhatatlanságáról, a vallási és családi hagyományokról, a szerelemről, a lányok kitörni vágyásáról, az álmok megvalósításáról, az indiai árva gyerekekről, és még biztos sorolhatnám tovább. Túl sok minden, és túl sok mindenre csak egy-egy pillanatnyi ideje van a filmnek, még úgy is, hogy a játékidő rémisztő 150 perc. Egyáltalán nem unalmas egyébként a film, de ha a témákat is letisztázták volna magukban az alkotók, és néhánytól megszabadultak volna, akkor a film is lehetett volna fél órával rövidebb, és összességében értékesebb.
Kiknek ajánlom? Ezt egyébként bárkinek, nem művészfilm kategória, sok benne a zene, szerethetőek a karakterek, minden adott egy hollywoodi filmélményhez. Azok legyenek óvatosak, akik nem bírják az ilyen túlcsorduló, kissé nyálas sikertörténeteket, amikor igazából bármilyen akadály is gördül a főhősünk elé, minden meg lesz oldva rövid úton belül, és a film végén még azok is könnyes szemmel, boldogan nézik a csúcsra ért fiút, akik előtte ellenezték a terveit.
Pontszám: 7
(Erősen gondolkoztam, hogy 7,5-et is megérne, de akkor talán némelyik 7 pontos filmmel szemben túlértékelném... Profi munkát látunk, és ez legalább nem untatott és nem fárasztott, mint az idei 7 pontos filmek. De ha önmagában értékelem, és meg kell próbálnom így tenni, akkor erre is 7 pont jár.)
Saint Frances
Igen, végre! Végre egy film, amiről úgy álltam fel, hogy gyorsan szereznem kellett egy közönségszavazó cédulát. Az idei fesztiválon még egyszer sem éreztem, hogy egy filmre voksolnék, hogy szívesen hírét vinném, őszintén és bátran ajánlani merném. Eljött a pillanat, csak idén sokat váratott magára.
Adott Bridget, az amerikai 34 éves lány, akinek se gyereke, se pasija, se menő munkája. Azonnal felkaphatjátok a fejeteket, hogy egy újabb Bridget Jones? Miért kell megint a szinglikről filmet forgatni? És még ugyanúgy is hívják a karaktert? Kell ez nekünk? Megnyugtatok mindenkit, hogy a nevük azonosságán kívül semmi hasonlóság nincs a két filmben, de a két karakterben sem. A brit Bridget eléggé a külsőségekre adó csaj volt, akinek a legnagyobb problémáját a kilói és a pasivadászat jelentette. Ez a Bridget, az amerikai, véleményem szerint sokkal közelebb áll a valósághoz, ahhoz, amilyenek a mai 30-as identitásválságban szenvedő nők, akik kiesnek a társadalmi elvárások körein kívülre, és úgy tűnik, senki nem érti meg őket (Pedig nincsenek egyedül!) Ez a Bridget inkább önmagát keresi, saját magát szeretné meglelni, és amikor végre lehangoló pincérnői munkáját ott tudja hagyni, bébiszitternek áll, hogy a 6 éves Francesre vigyázzon: ez a kislány és a családja fogják ráébreszteni őt a film végén saját értékeire, és arra, hogy talán ő maga is rossz irányból közelíti meg a saját életét.
Ez a film csak úgy, mint a fenti Gully Boy, borzasztóan sok témával próbál foglalkozni egyszerre. Ugyanúgy mondani akar nekünk valamit a 30-asok identitásválságáról, mint a szülés utáni depresszióról, vagy az egynemű párok gyerekvállalásának nehézségeiről, vagy a nyilvános szoptatásról és az abortuszról. Borzasztóan kemény témák, hatalmas veszéllyel fenyegetve, hogy ezek a kérdések ugyanúgy a felszínen maradnak, mint az indiai filmnél. És igen, nincs teljes játékidőnk arra, hogy csak azzal foglalkozzunk, egy abortuszt hogyan él át lelkileg egy nő, vagy mit lehet tenni, ha kismamaként rá sem bírsz nézni a saját pár hónapos gyerekedre, mégis, ebben a filmben valahogy összeállt a mondanivalók sokasága. Mégpedig azért, mert minden egyes téma visszavezethető Bridgethez, vagy azért mert ő éli át, vagy azért, mert segít másoknak átélni, de ez a sok-sok kérdés mind benne összpontosul.
Imádtam a filmet. Igen, akik ismernek majd azt mondják, hogy azért, mert sok közös vonást véltem felfedezni magam és a karakter között, vagy pusztán csak azért, mert 30x évesen még én sem tudom azt sem – a mai napig sem – hogy mivel szeretnék foglalkozni… Csak vágynék valamilyen jó, érdekes, értékes, kihívásokkal teli munkára…. De miért is? Minek is?
Ez volt az a film, ami nem bent a teremben akart megríkatni – mert az érzékeny pillanatokat is óvatosan tudta kezelni – hanem akkor, amikor kimentem a moziteremből, és pofon vágott az élmény: az utóhatásától kezdtem el majdnem bőgni az utcán.
Csak nőknek ajánlom-e? Nem, természetesen férfiaknak is nézhető film, ráadásul egyáltalán nem lassú a tempója, több helyen lehet rajta őszintén kacagni, és ha nem is mindent értenek meg belőle a pasik, legalább pár helyen elgondolkoznak rajtunk, nőkön.
Nem számítok arra, hogy a zsűri különösebben értékelné az alkotást, nem is mondanám kifejezetten művészfilmnek, teljesen hagyományos keretek között készült, de ki tudja: nekem egyértelműen az idei kedvencem lett.
Pontszám: 9
(És elnézést, de képtelen módon még mindig nem találok ehhez a filmhez előzetest...nem is létezne? A Cinefest oldalán is csak ennyit találtok róla.)
Előző napi beszámolók:
