Általában eljön az a pillanat, amikor pihenésre van szüksége egy átlagos fesztivállátogatónak (nem csak filmfesztiválok esetén), és nálam ez a keddi napon jött el. Határozottan elzárkóztam attól, hogy kedden versenyfilmet nézzek meg, inkább a dokumentumfilmek és a Kitekintő program felé kacsintgattam, de a fáradtságom azon is észlelhető volt, hogy nagyon hamar hazamentem, pedig még bőven lett volna film, ami belefért volna az időmbe.
Szia A.I.! (Hi, A.I)
Elsőnek egy német mozit választottam a dokumentum szekcióból. A film két egymástól távoli történetet követ, miközben tudósokat is meghallgathatunk, ahogy arról elmélkednek, milyen irányba fejlődik a robotika, lesz-e a robotoknak tudatuk, milyen etikai kérdéseket vet fel a tudomány ilyen irányú fejlődése stb. A tudományos részt körbeölelő két történet közül az egyik Japánban játszódik, ahol egy nagymama kap egy robotunokát, akivel beszélgethet az unalmas hétköznapokon, a másik Amerikában, ahol egy középkorú férfi egy próbababa kinézetű női robot mellett szeretné megtalálni a társát, vagy legalábbis a magány ellenszerét.
A tudományos elmélkedéseknél kételkedés nélkül elfogadtam, hogy amit látok-hallok, az tényleg dokumentum jellegű, még akkor is, ha már önmagában az információk frusztrálóak: valóban megriadunk attól, hogy hol tartanak a fejlesztések, milyen robotok vannak már, és hova tartanak a kutatások. Azonban a két konkrét példa bemutatása nekem inkább volt fikció jellegű, mint dokumentum. Tényleg elbizonytalanodtam, hogy amit látok, az nem csak a rendező plusz fantáziája-e az alaptémához: nem csak azért gondolom így, mert nem akarom elhinni, hogy már ilyen robotok léteznek, hanem azért is, mert a beállítások és a párbeszédek is mind műnek hatottak, nem egy meghitt pillanatot elkapó dokumentumfilmes jelenetnek. Ha valaki bármi konkrétat tud, hogy esetleg ez egy kevert műfajú film lett volna, megnyugtatna, mert anélkül értékelni is nehezen tudom a látottakat. Dokumentumfilmnek nem hiszem el, játékfilmes részekkel vegyített kísérleti dokumentumfilmnek érdekes volt.
Pontszám: 6
Diamantino
Könnyed, pihentető kikapcsolódásnak szántam a portugál filmet, de inkább volt zavarba ejtő és néhol a hülyesége már fájó. A portugál focilegenda, Diamantino élete meccsén kihagyja a döntő tizenegyest, majd úgy határoz, hogy visszavonul és inkább örökbe fogad egy afrikai menekültet. Nem rossz alapötlet, nem rossz elgondolás, akár kifejezetten ütős komédiaként is megállta volna a helyét, de egy idő után már annyira sok volt a hihetetlen és ökörködésbe hajó szituáció (a női melleket növesztő a focista, vagy hogy egy pillanatra sem esik le neki, hogy az örökbefogadott tinédzserfiú valójában egy 26 körüli nagyon is formás lány, azért az már fájt.) A bolyhos kiskutyákra nem mondok semmi rosszat, ők cukik voltak. És jó pár poén is ütött, nem állítom, hogy egyszer sem nevettem el magam, de azért mégis inkább egy B kategóriás filmérzésem volt a végeredmény láttán.
Pedig az előző években láttam hasonlóan őrült alapokon nyugvó vígjátékot (pl. Heavy Tour), ami nagyon jól sikerült, érzésem szerint ez a film megragadt egy közepes tv film szintjén, amit sajnálok, mert a focis történetekben szerintem sokkal több van. Az alaplehetőségeket el is csípte a film, csak a végeredmény mégis átfordult egy filmes amatőrklub agymenésébe. Ettől még simán lehet, hogy a vállalkozó kedvűek élvezik, én is többször nevettem, csak majd ti is felteszitek a kérdést a végén - főleg a legvégén: mégis mi a fene volt ez?!
Pontszám: 5,5
A Diamantino után még erősen gondolkodtam, hogy beülök a Diego Maradonáról szóló dokumentumfilmre, legyen ez egy focis nap, de alaposan elriasztott a 130 perces játékidő. Így haza felé vettem az irányt, hogy a BL meccsekkel folytassam a focis lazulást. Holnap úgy is visszatérek a versenyfilmekhez!
Előző napi beszámolók:
