Három filmmel indítottam a fesztivált, és nem éppen ez volt a legegyszerűbb napom. Mondhatni, még akklimatizálódom, szokom a hangulatot, kicsit még nyűgös vagyok, nem vettem fel az ütemet. Ez leginkább azon érződött meg, hogy mindhárom filmnél nyűglődtem, rossz kedvem volt: küszködtem azzal, hogy a feliratot nem látom, és a nyakam töröm ki annak érdekében, hogy a belógó fejek között valahogy a szemem utat törjön magának, vagy hogy azt látom, hogy nagyobb a tömeg, mint amire számítottam, és már nem 20 perccel film előtt, hanem már 40 perccel korábban sorban állnak az emberek…

Úgy érzem tehát, az első napom a panaszkodásé, és a filmek sem hozták meg a várt felüdülést, az ellazulást. A korábban összeállított ajánlóm alapján is számítottam rá, hogy nem a mai lesz a leglazább filmes élményem.

Beats (Lüktetés)

Ez a film benne volt az általam legjobban várt 10 film között, és ugyan nem dobtam el magam teljesen tőle, azért összességében esélyes arra, hogy a végső elszámolásnál is szerepeljen a legjobb 6-8 alkotás között (első háromba azonban nem várom).

A fekete-fehérben készült film egy skót kisvárosba kalauzol minket a 90-es évekbe, amikor a tuc-tuc zene felívelő pályán volt, ugyanakkor Nagy-Brittaniában például betiltották az ilyen stílusú zenei összejöveteleket.

A történet tömören annyi, hogy két fiatal srác hogyan próbál eljutni egy ilyen illegális buliba. Bár a zenei részek is erősek voltak, és a rendezés is egyértelműen művészi jegyeket vonultatott fel (pl. a buli csúcspontján, a zene és a cseles kis tabletták hatására átélt élményekre az alkotók színesbe váltották a képeket, és ezek a víziók erős kifejezőerővel bírtak), mindent összevetve a mozi mégsem ezen filmes megoldásoktól hanem a két főszereplőtől volt igazán hatásos. Két srác, akik meglehetősen különböző családi háttérrel rendelkeznek, mégis gyerekkoruk óta jóban vannak és kitartanak egymás mellett. Nekem ez a barátság és a két színész nagyon erős játéka húzta fel a pontszámomat 6-osról 7-esre. (Közülük is elsősorban a Spannert alakító Lorn Macdonald volt kiemelkedő, kíváncsian várom, miben lehet majd még látni).

Pontszám: 7

Szuvenír

Ettől a filmtől kifejezetten féltem, mert lassú, vontatott, unalmas, kicsit öncélú filmnek véltem az előzetese és a leírása alapján. A számításom bejött, lényegében azt kaptam, amit vártam, pedig szívesen csalódtam volna. Nagyon untam, nagyon utáltam és a közepétől már kifejezetten idegesítettem is magam a film miatt.

Értem én, hogy a kritikusok és a filmkészítők mindig elérzékenyülnek, ha egy kicsit róluk is szól egy mozi – és itt tömören kaptuk a párbeszédeket egymás után a filmkészítés hátteréről, motivációiról, miértjeiről – de azért ez édeskevés volt összességében egy jó filmélményhez. Folyamatosan a Csodálatos fiú jutott eszembe róla, és az a film hirtelen nagyon sokat nőtt a szememben, mondhatni megszépültek az emlékeim, látván ezt a mostani alkotást. Sok párhuzamot lehet vonni a két drogfüggő történet között, hiszen mindkettőben hangsúlyos figyelmet kapott, hogy azok, akik a közvetlen környezetében élnek, akik szeretettel vannak egy ilyen függő személyiség iránt, ők maguk miket kell, hogy átéljenek, és hogyan szenvednek ők maguk is.

Na. Ha erre kíváncsi vagy, akkor nézd meg a Csodálatos fiút, a Szuvenírt pedig csak akkor, ha folyamatosan idegeskedni akarsz, és legszívesebben behúznál egyet a főszereplő csajnak, hogy viselkedjen már felnőtt emberként. Ráadásul itt sokkal kevésbé éreztem azt is, hogy a lány segíteni szeretne a függő szerelmének, itt csak azt láttam, hogy mennyire gyenge jellem a lány, és mennyire hagyja, hogy csak sodródjon az eseményekkel. Egyáltalán nem győzött meg, sem a karakter, sem a színésznő, akiről pedig annyit áradoznak állítólag a kritikusok (Tilda Swinton lányáról van szó, Honor Byrne-ről). Számomra ő egy lapos arcú, kicsit formátlan, semmilyen lány, akinek óriási szemei vannak, de az, ahogyan nézett, úgy szerintem minden kezdő színésznő tud nézni… De egyszer talán Diana hercegnőt még megformálhatja, mivel az arcvonásaiban őt véltem felfedezni.

Sajnálom, ez a film indul nálam az utolsó helyről az idei fesztiválon.

Pontszám: 4

A világítótorony

Ettől a filmtől is féltem, mint a tűztől. És nem állítom, hogy pozitívan csalódtam, mert ez is egy lassú, vontatott film volt, mégis értékesebbnek tartom a Szuvenírnál. Ebben a filmben legalább értékelhető volt a színészi játék (William Defoe egyszerűen csodálatos), az operatőri munka, de még a hangmérnök is igazán értékes munkát végzett. Mondom ezt úgy, hogy volt pár kép, aminél inkább becsuktam a szemem, és voltak olyan hanghatások, amiknél önkéntelenül is befogtam a fülem. Nem mondom, hogy szeretni lehet ezt a mozit, ugyanakkor egyértelműen művészi egyéniséget, egyedi történetmesélést itt fedeztem fel, nem a Szuvenírnál.

Aki csak azért menne el megnézni, mert Robert Pattinson az egyik főszereplő, inkább ne tegye. A Szuvenírnál kb a 30. percnél álltak fel az első elszivárgó emberek, ennél már volt, aki a 20. percben feladta. (Egyébként sokan nem mentek el egyik filmről sem, de azért érezhető volt, hogy egyik alkotás sem éppen a kommerszfilmeket erősíti. Ez nem baj, én sem kasszasikereket keresek itt, de azért olyan filmeket igen, amik elgondolkodtatnak vagy legalább megérintenek valamilyen módon.)

Pontszám: 6,5

A nap filmje tehát nálam a Lüktetés.

Ja és a felirat: nem lehetne inkább a vászon tetejére vetíteni? Értem én, hogy ezekre a kópiákra nem lehet ráégetni a feliratot, de azzal, hogy a fim alá vannak pozicionálva, annak ellenére, hogy emelkednek a sorok, képtelenség látni a feliratot, és borzasztó kínlódást okoz, hogy élvezni próbáljuk a filmeket… Ennél még az is jobb lenne, ha felfelé kellene bámulnom, mint az operában az ottani feliratvetítéseknél….