Élménypulzus

Élménypulzus

2019 legjobb filmjei: egyáltalán láthattuk azokat?!

2019. december 28. - Konika

Az év vége közeledtével szokás összeszedni az év legjobb könyveit, koncertjeit, színdarabjait, ugyanakkor a filmes értékelésemet egyértelműen hagyományosan az Oscar gála előtt szoktam megírni. Most inkább az késztetett írásra, hogy olvasva néhány külföldi lap éves értékelését, rá kellett döbbennem, hogy konkrétan az idei termés legjava még csak el sem jutott hozzánk a mozikba! Teljesen felhúztam magam azon, hogy csak a szuperhősfilmeket és a gagyi vígjátékokat tolják a hazai forgalmazók, és gyakran még a művészmozikba sem jutnak el egyébként fontos és kiemelkedő alkotások – vagy legalábbis nagy késéssel. Persze nyilvánvalóan az Oscar jelölésekre várnak már ilyenkor, és majd azt hozzák be január-februárban amit esetleg a jelöltsége okán nézőmágnesnek tartanak. Ugyanakkor számos jó film nem kerül Oscar listára sem, hiszen tudjuk, hogy ott sem feltétlenül a minőséget díjazzák.

Először lássunk pár filmet azok közül, amiket idén volt szerencsém látni, szívesen újra nézném, és bátran ajánlanám is megtekintésre - vagyis nálam az év legjobb filmjei a következők:

Saint Frances

Foglyok

Élősködők

Us

Joker

Rocketman

Volt egyszer egy Hollywood

 

De ezek közül is csak 1 olyat tudok mondani, ami teljesen széttörte a szívem, ami teljesen magával ragadott, és az a Saint Frances, amit a miskolci Cinefesten láttam, de fogalmam sincs, hogy valaha esélye lesz-e bárkinek is arra, hogy megnézze itthon – nincs hír bemutatóról.

És mennyi film van még, amiket eddig nem láthattunk! Szóval addig idegesítettem magam ezen, hogy végül összeírtam egy listát azon filmekről, amiket Amerikában már bemutattak (akár már tavasszal, vagy nyáron!), itthon viszont egyelőre nem láthattuk, pedig ott vannak a éves értékelési listákon… Én szeretném ezeket a filmeket megnézni! Ha lehet, moziban!

 

Waves IMDB 8

Több idei külföldi írás egyenesen az év egyik legjobb filmjének tartja, én kicsit tartok tőle az előzetes alapján, de majd kiderül.

The Farewell IMDB 7,8

Kedves, egyszerre vidám és megható történet, ezt kifejezetten szívesen nézném a családommal.

 

Honey Boy IMDB 7,5 

 Apa-fiú történet, az előzetes alapján nagyon erős színészi játékkal támogatva.

 

A Hidden Life IMDB 7,7

Nehéz történet a második világháborúból, talán már sokan unják a témát, de hátha tud nekünk valami újat mondani Terrence Malick. A gyönyörű képek garantáltak, a film kiemelkedősége azért még számomra nem egyértelmű...

 

The Last Black Man In San Francisco IMDB 7,4

Előzetese alapján számomra talán ez a legjobban várt film azok közül, amikre még várnunk kell. Nehéz megmagyarázni, hiszen tőlünk távoli történet, de nagyon erős az atmoszférája már az előzetesnek is. Meglátjuk!

 

Ti még vegyétek fel a listátokra a Saint Francest is, amihez én még mindig nem találtam előzetest, de itt írtam róla bővebben.

További filmek, amiknek legalább van magyarországi kitűzött bemutató dátuma már:

Portrait of a lady on fire IMDB 8,3 dec. 26. (igen, igen, ez már megy!)

Jojo Rabbit IMDB 8,1 jan. 23. (Imádom a rendezőt, ez egy biztos januári mozi nálam!)

Little Women IMDB 7,7 jan.30.

 

Vajon a fentiek között lesznek Oscar jelöltek is? Hamarosan kiderül…

Addig bosszankodjunk együtt, és rágódjunk azon, hogy a Star Wars film miért kerül napra pontosan a mozikba ugyanakkor itt, mint az USA-ban, más filmekre meg miért várunk hónapokat? Vagy reménytelenül….(Természetesen vágom, hogy a kasszasikerekben van a pénz, de hogy a művészmozikba sem jutnak el a fent említett filmek, az azért szomorú.)

És igen, én sem vagyok tökéletes, állandó időhiányban szenvedek: van pár film, amik szintén ott lehetnek a legjobbak között, és csak magamat okolhatom, hogy még nem láttam:

Marriage Story

Pain and Glory

The Irishman

 Pótlom mielőbb ezeket is!

Nektek melyik film a legnagyobb idei kedvenc? Ha csak egyet mondhattok? Nekem az az egy a Saint Frances. Szorosan mellette van Deák Kristóf Foglyok című filmje, amit 28-án este a tv-ben bárki megnézhet!

Év végi színházélmények

Az őszi olasz utazásunk, valamint a vizsgaidőszakom megkezdésével eléggé megcsúsztam a blogírással, így csak egy tömör összefoglaló keretében lássuk, milyen színházi élményeim voltak az utóbbi időben:

 

Secondhand

Szvetlana Alekszijevics írásaiból készítettek darabot az Örkény Sínházban Secondhand címmel. (Még tavaly, 2018 őszén volt a bemutató, de mi csak nem rég láttuk.)

Az Örkényben általában erős előadások kerülnek színpadra, ez is az volt, bár először elképzelni nem tudtam, hogy hogy fognak az írónő maratoni könyveiből darabot összehozni. A széthulló Szovjetunióból kapunk apró életképeket, így többek közt az afgán háborúban harcoló kiskatonákról, az édesanyjukról, a Csernobili atomkatasztrófáról, a kiköltöztetések és a megbetegedések következményeiről, az örmény-azeri ellentétről, a terroristákról...

Sok-sok, látszólag egymástól nagyon is távoli történet, amit az óriási Szovjetunió köt össze: olyan életek, emberek, akik valójában szinte áthidalhatatlan távolságokra éltek egymástól.

A csernobili rész mindössze azért nem volt számunkra annyira erős és átütő, mivel az idei HBO sorozat a katasztrófáról, úgymond mindent vitt… Sorozatot nagyon ritkán nézek újra, de a Csernobilt igen. Annyira kerek és megrendítő volt, hogy emellett ebben a darabban néhány elmesélt történet róla – még ha a színészek nagyon is jól megdolgoztak vele, mégsem tudott átütő lenni ahhoz képest.

Összességében az egész darab jól felépített volt, fiatalos, néhol pörgős betétekkel, így bátran ajánlható bárkinek, aki úgy érzi, hogy a Szovjetuniót a benne élő egyszerű emberek szemszögéből is szeretné megismerni. Azért vigyázat: szünet nélkül adják, 1 óra 50 perc, és volt, ahol leült a darab!

7,5 pontot kap tőlem, mert a katarzis elmaradt.

 

2. Bernd Róza

Nagyon jókat lehetett hallani Tarnóczi Jakab rendezéséről a Thália új színjátszóhelyén, a Télikertben, így tettünk mi is egy próbát.

A darab kilóg a Thália image-éből, de én ennek kifejezetten örülök, mivel a bárgyú vígjátékokat sosem szerettem. Ez a darab viszont meglehetősen sötét és elgondolkodtató, volt értelme foglalkozni vele, ugyanakkor nem hagyott közben nyugodni az a gondolat, hogy talán kicsit idejétmúlt is. És most nem a témájára gondolok elsősorban, hiszen a női sorsok a mai napig aktuálisak, legyen szó szerelemről, kihasználásról, megcsalásról, erőszakról, terhességről, bármiről. Itt sokkal inkább gondolok a darab konkrét idejére, a cselekményekre, a nyelvezetére, megfogalmazásmódjára, eszközeire. 

Egyszerűen úgy érzem, a mai világban már más kell. Tehát nem több vagy kevesebb, hanem más. A történetek felett eljár az idő, még akkor is, ha az alapigazság, vagy az alaptéma felett nem. Úgy éreztem, nem viselkednek ma már így az emberek, nem beszélnek így az emberek, nem kerülnek ma már ilyen szituációkba emberek. És ezt most csak azért említem ilyen központi gondolatként, mert végig nagyon kirekesztve éreztem magam a darabból, a történet teljesen eltávolodott tőlem, a nézőtől: kívülállóként néztem, és ilyen szemmel inkább a színészeket figyeltem, a játékukat elemezgettem. Ami nem baj, csak persze nem feltétlenül jó, vagy nem feltétlenül ez lenne a cél. Ügyes és tehetséges a főszerepet játszó Mentes Júlia, hozta az igazi, megszokott élményt Molnár Piroska, de valódi elképedésre Schell Judit játéka késztetett: ledöbbentem, mert őt még sosem láttam élőben, komoly darabban.

Szünet nélkül, másfél órában adják a darabot, aki vidámságra vagy könnyed darabra vágyik, semmiképpen sem ezt ajánlom.

Pontszám: 7

 

3. Musical gála a MÜPA-ban

Talán a két fenti színházélményem, de a korábbi írásaim is jelzik, hogy inkább a komoly, prózai darabok felé húz a szívem, ugyanakkor nem tagadhatom meg fiatalságomat sem: tini koromban számomra a musical jelentette a világot, a boldogságot, az igazi kikapcsolódást. Ezért nem is elsősorban színházként, hanem zenei koncertként, megrendezett zenei élményként tekintek rá, és ha olyan az énekhangok színvonala, akkor a mai napig képes vagyok bőgni akár olyan dalokon is, amiket már vagy 15-20 éve ismerek.

Amolyan nosztalgiának is hívhatjuk ezt, pláne, ha az Operettszínház művészei kedvéért megyek el a MÜPA-ba, pláne, ha Szabó P. Szilvesztert hallgathatom, mint Halált és Janza Katát, mint Sisit, az Elizabeth című musicalből. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még én is eljutok oda, hogy egy ilyen színházi élmény, vagy maguk a színészek nosztalgiát, gyerekkori emlékeket idéznek fel bennem: már ettől önmagában elfacsarodott a szívem… És igen, bőgtem most is, főleg az Elisabeth, a Mozart vagy a Rebeca cím darabokból felcsendülő dalok miatt…

Kicsit sajnálkoztam, hogy nem csak én, hanem ők is öregszenek, hogy talán már a hangjukon is érezni, hogy fáradtak, elnyűttek, de karakterben még mindig nagyon ütnek a színpadon állva. A társulat fiatalabb, feltörekvő művészei számomra még nem tudják a katarzist hozni, valamiért a személyiségük talán nem olyan átütő, de persze az is lehet, hogy én vagyok elfogult a régiekkel szemben. Ez amolyan adventi ráhangolódás volt, családi körben, sok-sok könnyel.

 

Pontszám: 7

 

Az idei évadban elég jelentős lemaradásom van egyébként színházi élmények terén.

Egyrészt, képtelenség jegyet venni a Radnótiban a 10 című darabra, pedig már elég régóta folyamatosan próbálkozom. Legutóbb a vásárlási lehetőség megnyitása után 10 perccel már ott voltam a weboldalon, de 10 perc is súlyos késésnek számított...vagyis még februárban sem fogom látni. Ezen felül az új bemutatók között is van számos darab, amire szívesen elmennék, meglátjuk, jövőre sikerül-e pótolnom.

A rideg város, Matera

Az október végi puglia-i utazásunk utolsó két napjával még adósotok maradtam, igyekszem most pótolni. Igaz, most már nem Puglia lesz soron, hiszen átléptünk Basilicata régió területére: a Lecce-től mindössze 2 órás autóútra található Materát nem érdemes kihagyni, ha már erre járunk, és ezt nem csak azért mondom, mert idén ez a város lett Európa egyik kulturális fővárosa, hanem azért is, mert ilyen látványt, tényleg nem találunk máshol, még Olaszországon belül sem. A városnak egészen az őskorig visszanyúló történelme van, köszönhetően a mészkőhegységben megtalálható természetes barlangoknak, valamint az idők folyamán a hegybe vájt mesterséges barlanglakásoknak. Ezeket a barlanglakásokat nevezik sassinak: a látvány egyszerre lenyűgöző és félelmetes.

dsc_0704_2.JPG

A városról mindjárt bővebben, előtte pár mondatot az autóútról: 

Két irányból lehet Materát megközelíteni Lecce felől. Ha Tarantoig eljutottunk (nagy iparváros, ahol most nem álltunk meg, de egyszer még megnéznénk), ott két különböző opcióból választhatunk: nyugati vagy keleti irányból akarunk-e majd megérkezni Materába, a városba, ami egy hegy tetején áll. Nem gondoltunk bele, hogy lehet nagyobb eltérés a két útvonal között, így mi vettünk egy balost, és a nyugati megközelítést választottuk (időben ugyanannyi egyébként mindkét irány). Nos kiderült, hogy az elhagyatottabb, kacskaringósabb és kalandosabb utat választottuk. Az út során egyrészt romantikus gránátfa ültetvények mellett mentünk el (akkora gránátalmákkal a fákon, mint nálunk egy kisebb sárgadinnye), de az utak egyre szűkebbek, a falvak egyre lepusztultabbak és elhagyatottabbak lettek. Egész itt tartózkodásunk során soha egyetlen egy kóbor kutyát sem láttunk, most viszont több helyen is falkába tömörülve feküdtek az út mentén. A GPS-nek is hasznát vettük, mert egy-egy útelágazásnál semmilyen támpontot nem kaptunk, hogy mégis merre kellene fordulnunk. Egyrészt megvolt a romantikája ennek az útnak, de másnap a városból továbbindulva tapasztaltuk, hogy a keleti irányból teljesen felújított, többsávos autóút jóval kényelmesebb opció lett volna.

Visszatérve Materára: nagyon felkapott turisztikai látványosság lett belőle, amit teljesen megértünk, ugyanakkor emiatt készüljetek fel a tömegre. Ezt nem csak az óvárosban sétálva érhetitek tetten, hanem sajnos a forgalomban is: most először voltunk olyan helyzetben, hogy dugóba kerültünk itt a déli részen, és csak araszolni tudtunk, majd fél órán át köröztünk azért, hogy parkolóhelyet találjunk. Mindezt már november elején, tehát nem a turistaszezonban (elképzelni sem merem, mi lehet ott tavasszal vagy nyáron).

Miután lepakoltunk a szálláson, és bejutottunk az óvárosba, az első pillanatban leesett az állunk a látványtól, és már kevésbé zavart minket a turistaáradat, de jó tudni róla, mire számíthatunk. Korábban is több filmet forgattak már itt – az ókori háttérhez nagyon ideális – például a Mel Gibson-féle Passiót, de ha a jövőre mozikba kerülő James Bond film előzetesét megnézitek, ott is Matera tűnik fel többször a háttérben, így a népszerűsége lehet, hogy még tovább is nő majd a következő években. Tömeg, tömeg, tömeg...

dsc_0763_2.JPG

A materai barlanglakásokban még az 1950-60-as években is mindenféle közmű, víz és áram nélkül éltek az emberek. A helyzetre az akkoriban ide száműzött festő, Carlo Levi hívta fel a figyelmet, ezután indultak programok arra, hogy a város modernebb negyedeibe átköltöztessék az embereket. Ezt a részt hívták Olaszország szégyenfoltjának. Majd később rájöttek, hogy ugyanakkor turisztikai szempontból nagyon is érdemes erre a városrészre odafigyelni, és nem engedni, hogy teljesen lepusztuljon. Nagyon sok barlanglakás ma már felújított, és bizony akár 4-5 csillagos szállodák, vagy kisebb butik hotelek is működnek bennük. (Mi nem itt az óvárosi részen laktunk, bár ahhoz nagyon közel, kb. 5 perc sétára; vigyázat, az egész városban véleményem szerint elég magasak a szállás árak).

Ha valaki nem rajong sem a templomokért, sem a múzeumokért, akkor is nagyon értékesen tudja tölteni az idejét, hiszen megunhatatlan ezeken a szűk sikátorokon sétálni, és elveszni a barlanglakások látványában, ugyanakkor van néhány olyan múzeum, illetve templom, ami szót érdemel. Ilyen például a Musma nevű múzeum, ami maga is egy barlangban található, és különleges, főleg kortárs szobrokat lehet benne megnézni, de ha valaki például Carlo Levi festményeit szeretné látni, akkor a Palazzo Lanfranchiban megteheti. Némelyik barlanglakás maga is múzeummá van alakítva, megnézhető, hogy milyen körülmények között éltek ott emberek nem is olyan régen.

Gyönyörű barokk templomokkal is rendelkezik a város, ugyanakkor a legkülönlegesebbek a 12-13. század környékén épültek, nagyobb részt azok is barlangokban. Kifejezetten érdemes megnézni a Santa Maria de Idris templomot, vagy a Santa Lucia alle Malve templomot. Mindkettő kialakítása nagyon különleges, nem beszélve a középkorból származó falfestményeikről (egyik helyen sem volt szabad bent fényképezni).

dsc_0765_2.JPG

dsc_0769_2.JPG

Amit még érdemes lett volna megnézni, azonban nekünk nem jutott rá időnk, illetve korlátozottan látogatható, (mindenképpen jóval érkezés előtt interneten javasolt helyet foglalni), az egy, a városon kívül található barlang, amelyet az 1960-as években fedeztek fel fiatalok. Vagyis nem a barlangot fedezték fel, mert azt menedéknek a pásztorok is használták, hanem az abban található, úgy nevezett Eredendő bűn kriptáját, benne freskókat, amelyek készítési idejét a 8. századra becsülik. Én magam nagyon sajnáltam, hogy nem tudtuk megnézni, aki teheti, ne hagyja ki.

A városon kívülre egyébként is időt kell szánni: a leggyönyörűbb látképet ugyanis a szemközti hegygerincről kapjuk, ahova leginkább autóval lehet feljutni. Ha csak arra van időnk, hogy pár képet kattintsunk, akkor is érdemes, ugyanakkor ha jobban ráérünk, itt különböző ösvényeken, turistavonalakon bejárhatjuk a hegyoldalt, ezer éves barlangokat fedezhetünk fel saját magunk. Azért óvatosan, sok helyen nagyon meredek az út!

dsc_0831_2.JPG

Enni természetesen itt is lehet mindenhol tésztát, de ha valami helyi specialitást kóstolnánk, akkor érdemes a bárányhúst keresni, vagy a híres materai kenyeret. A kenyér számomra olyasmi volt, mint amilyet Erdélyben sütnek (nagyon sűrű az állaga, ugyanakkor pirítósnak az a legjobb talán), főételből szerettem volna a cserépedényben, nagyon lassú tűzön, több órán át készülő pignata-t megkóstolni, de sajnos az étterem, ahova betértünk, még azt mondta, hogy arra nagyon sokat kellene várnunk. Így megelégedtünk végül egy helyi hidegtállal és egy forró bablevessel.

Az étteremről – ha még lesz egyszer időm a teljes utazást kizárólag gasztronómiai szempontból jellemezni, akkor bővebben is mesélek, mert hát megér pár mondatot, főleg a vendéglátás mikéntje...

Matera tehát egy nagyon különleges hely, ahol megállás nélkül tátjuk a szánkat, de teljesen őszintén a végső benyomásunk azért nem a csodálat, hanem sokkal inkább a borzongás.

Az óvárosi részen – a nagy turista hype ellenére – még mindig vannak teljesen lepusztult részek, ahova ha sötétedés után tévedünk (lássuk be, ez ősz végén már délután 5-kor is megeshet), nagyon félelmetes tud lenni: korom sötét mindenfelé, lakattal lezárt barlanglakások, némelyiknek az ajtaja beszakadva… Nem sokszor fordulunk vissza külföldi séták alatt, de itt inkább ezt tettük, nem bolyongtunk tovább a kihalt sikátorokban, pláne, hogy pár lépésre tőlünk már a szakadék volt.

A legtöbb része egyébként tényleg csodás, de valamiért annyira áthatja az egész helyet egy furcsa, hideg, borzongató légkör, hogy őszintén elárulom nektek: ez az egyetlen hely Olaszországban, ahova nem költöznék szívesen. Van benne valami nyugtalanító...lehet, hogy persze mindez a történelmének köszönhető, vagy annak, mennyire szegény emberek laktak itt, vagy a misztikus barlangba vájt templomoknak. Nem tudom: semmi esetre sem a napfényes, örökké mosolygós olasz kép ugrik be, ha erre a városra visszagondolok.

dsc_0802_2.JPG

dsc_0815_2.JPG

Másnap Magyarország felé vettük az irányt, de mint ahogy idefelé, úgy haza felé is szükség volt még egy egy éjszakás szállásra. Sokat nem gondolkoztunk rajta, Bolognát választottuk, ahol tavaly jártunk, és akkor szerelembe estünk a várossal: bővebben itt olvashattok róla. A gasztronómia fővárosában egy finom vacsora mindig megéri, most sem csalódtunk, a nevezetességeket meg már láttuk tavaly.

A fiatalos város most is lüktetett, rengetegen voltak este az utcákon, éppen a helyi focicsapat, a Bologna is játszott valakivel, így a szórakozóhelyeken is mindenki focit nézett. Igen, ez már Észak-Olaszország: sokkal nyüzsgőbb, pergőbb, fiatalosabb, mint a déli rész – bár hidegebb és esősebb is ősz végén.

Haza felé Materából Bolognába 7 óra az út, majd másnap Bolognából Budapestre (egy-két rövid megállóval), kb. 9 óra.

Sok idő, de megérte az utazás minden perce...

A teljes pugliai út előző írásait itt találjátok:

Autóval Dél- Olaszországba

Az első nap, megálló Chioggaban

A Gargano-félsziget

Monopoli és Polignano a Mare

A fehér városok

Lecce és a nagy bevásárlás

Tengerpartok Lecce környékén

 

Tengerpartok Lecce környékén

Élmények Pugliaban VII.

Nagyon a szívünkhöz nőtt Lecce, de sokáig persze itt sem bírtunk a fenekünkön megmaradni, kocsiba pattantunk, és úgy döntöttünk, hogy körbeautózzuk a csizma sarkát, egészen pontosan a Lecce környéki tengerpartokat. Arra már az út elején rádöbbentünk, hogy erre legalább két nap kellene, ha minden híres, gyönyörű partszakaszt meg szeretnénk nézni, így tehát itt is le kellett mondanunk jó pár helyről: bőven maradt látnivaló, amiért megérné visszajönni.

Keletre indultunk, és először Torre del Orso-t vettük célba (kb 25-30 perc út Leccetől), attól kicsit északra található az egyik leghíresebb picike fürdőhely, a Grotta della Poesia (A költészet barlangja). Megdöbbentő pompázatos színekben fogadott minket ez a partszakasz, a kék, a zöld, a türkiz ezer árnyalatával. Ez az a hely, ahol nyáron el sem lehet férni a turistáktól, így talán nem meglepő, hogy most is többen voltak ott, sőt, volt, aki úszott is (naná, hogy a szelfi kedvéért ugrott az apró kis természetes medencébe).

dsc_0562_2.JPG

dsc_0574_2.JPG

A táj egyébként közvetlenül a parton jellemzően sziklás erre, de a part menti üdülővárosok inkább sík terepen fekszenek, különösebben szót nem érdemelnek, inkább apartmanházakból állnak. Megállni emiatt egészen Otranto-ig csak közvetlenül a partszakaszoknál érdemes. A következő kilátópontunk tovább délre, a Le Due Sorelle (Két nővér) elnevezésű sziklánál volt. Itt egy kicsit távolabb kellett letenni az autót, de a séta során egy csodaszép, illatozó fenyőerdőn kellett átmenni: én nem tudtam betelni ezzel az édes, finom illattal. A látvány sem rossz, bár innen fentről a vizet nem lehetett megközelíteni, azt inkább a város felől javasolt.

dsc_0596_2.JPG

Ha továbbhaladunk délre (nagyon sok megállási lehetőség lenne még, mi például Torre Sant'Andrea-t is kihagytuk), akkor hamarosan elérjük a Baia De Turchi-t (A törökök öble), amelynek konkrétan a környékén nincs lakott település, és itt azért már kell 15-20 perc gyaloglásra számítani, hogy elérjük a tengert. De megérte! Még felhős időben is, hihetetlenül pompázatos színekben tündökölt. Egyébként nagyon nehéz kedvenc strandot választani ezen a környéken, mindegyik szebbnél szebb. Nekem talán azért tetszett a legjobban ez, mert eléggé kiesik, és így ősszel, senki nem járt ezen a szakaszon rajtunk kívül, míg máshol most is akadtak turisták.

dsc_0665_2.JPG

dsc_0667_2.JPG

A part arról is híres egyébként, hogy állítólag a XV. században itt szálltak partra a szaracénok, és innen kiindulva foglalták el a közeli Otranto-t. Nem is lehetett más a következő állomásunk, mint ez a kisváros, amelynek történelme erről a szomorúan végződött török támadásról híres: a győzelem után a törökök 800 lakost végeztek ki, mert nem voltak hajlandóak áttérni az iszlám hitre. Az áldozatok csontjai és koponyái az otrantoi katedrálisban ma is láthatóak. Természetesen csak akkor, ha nem szieszta idején érkezünk, mert mint ahogy azt már megszokhattuk, ilyenkor még a templomok is zárva vannak. Sajnáltuk, hogy nem tudtunk bemenni, mert a katedrális az építészetéről és a padlómozaikjáról is nagyon híres. 

Otranto manapság igazi turista város. A sétányon, a kikötőben, mindenütt a látogatókra vannak berendezkedve. Az óvárosa szerintem gyönyörűszép. Én egy egy hetes, salentoi pihenéshez bátran választanám akár bázishelynek is (ha mindenképpen a parton akarnék lenni és nem Lecceben), ugyanakkor volt, aki óva intett: állítólag nyáron itt már lépni sem lehet az emberektől.

Otranto-tól kissé délebbre van az Otrantoi-fok, Olaszország legkeletibb pontja, mindössze 71 km-re Albániától, amit szép időben állítólag látni is lehet.

Itt nem álltunk meg, de ha valaki mégis két napos programnak tervezi, hogy megkerüli a teljes csizma sarkát Lecceből, én megnézném még ennél a foknál a világítótornyot, majd visszamennék Leccebe, és másnap folytatnám az utat, csak akkor éppen nyugati irányba, Gallipoli felé indulva.

Mi viszont azt tűztük ki magunk elé, hogy nem a legkeletibb, hanem a legdélibb csücsköt érjük el, megkeressük a csizmának is a sarkát, ahonnan nincs tovább. Az ott található helyet Santa Maria di Leuca-nak hívják. Itt elmerenghetünk a távolba, körülöttünk mindenhol a tenger, de nem biztos, hogy mindenkinek megéri az élmény: Otranto és Leuca között elég kihalt lett a táj, a városok, települések egyre kisebbek, egyre kihaltabbak, egyre lepusztultabbak. Persze ennek is megvan a romantikája, tehát nem akarok lebeszélni senkit sem.

img_20191031_145819_hdr_2.jpg

Innen folytattuk a körünket, immár átérve a csizma sarkának nyugati felére. Nagyon sok mindent szerettünk volna még megnézni, de lassan kezdett lemenni a nap. Egy helyet választottunk még, a Pesculose strandot, amit a salentoi Maldívnak is neveznek, annyira csodás, fehér közeli, finom homokos partja van. Mi előbb fél órát még ücsörögtünk az autóban, mert egy óriási zivatar utolért minket, de aztán végül, már a lemenő nap fényében még gyorsan megnéztük a partot.

img_20191031_154724_hdr_2.jpg 

Nagyon szerettem volna még Gallipolit megnézni, vagy pedig még az onnan északabbra lévő partokat is, mint a Porto Cesario és a Punta Prossciutto. Ha képeket néztek ezekről a helyekről, megértitek majd, miért fájt úgy a szívem, hogy ezekre nem jutott időnk. Még legalább egy nap kellett volna tehát, hogy a csizma sarkának ne csak a keleti, hanem a teljes nyugati oldalát is felfedezzük.

Nagyon sok tengerparti részt láttunk az utunk során: a Gargano-félszigetet, a Monopoli környéki, az Ostuni környéki partokat, most pedig a Salentoi-félsziget partjait. Nagyon nehéz választani. Ha kifejezetten strandolós, pihenős egy hétre keresnék helyszínt, vagy a Gargano-félszigetre mennék, vagy Leccebe, ahonnan kiindulva akár minden egyes nap új partszakaszt lehetne felfedezni. Nehéz választani…

Lecceről itt.

Lecce és a nagy bevásárlás

Élmények Pugliaban VI.

A pugliai utazásunk a chioggiai megállóval kezdődött, két napos Gargano-félszigettel folytatódott, majd 3 napig Monopolit és a környező városokat fedeztük fel. Egy hétre tehát ennél többet nem is szabad véleményem szerint tervezni. Lecce és környéke vagy egy teljesen külön utazás, vagy pedig legalább másfél héttel kell számolni a dél-olasz útra.

Lecce egyébként véleményem szerint kötelező. Akkor is, ha eddig csak kisvárosokban jártunk (márpedig mi igen, mivel Barit kihagytuk), és akkor is, ha már egy kicsit elegünk van a pugliai fehér városokból: itt végre más látvány fogad. :)

dsc_0448_2.JPG

dsc_0505_2_1.JPG

Nekünk mindkét szempontból felüdülést jelentett a város, amely egy pezsgő, fiatalos, nem csak turistákra építő, gyönyörű hely. Nem fehér, ugyanis itt az úgynevezett helyben bányászott homokkőnek köszönhetően mindennek sokkal inkább homokszíne van, a halvány sárgától egészen a rózsaszínbe hajló bézsen át. Ez a homokkő egy könnyen megmunkálható anyag, ennek is köszönhető, hogy a barokkos díszítés nagy divatnak örvendett itt.

Lecce-t a gyönyörű építészete miatt a dél Firenzéjének is hívják, azonban emiatt senki ne várjon Firenzéhez hasonló pörgést, turistahadakat vagy lépten-nyomon múzeumokat. Annál visszafogottabb, emberi léptékűbb, és – ha teljesen őszinte akarok lenni – akkor talán nem annyira szép, mint Firenze, de kétségtelenül ebben a régióban talán a legszebb építészettel rendelkező város, élen a barokk templomaival (elsősorban a Santa Croce és a Dóm, amiket érdemes kívülről-belülről megnézni), de a belvárosban szinte minden egyes épület magán viseli a barokkos stílusjegyeket.

A Piazza Sant'Oronzo téren található egy ókori amfiteátrum romja is, aminek csak a fele látható, ugyanis a többi része a téren, az épületek alatt rejtőzik. Ez a piazza egyébként a helyiek központi találkozóhelye, sokan gyülekeznek itt az esti séta vagy vacsora előtt.

dsc_0435_2.JPG

Élveztük, hogy egy igazi nagyvárosba keveredtünk, hiányzott nekünk is a lüktetés, vagy az, hogy az esti forgatagban válogassunk, melyik bárba üljünk le egy igazán jó sörre, esetleg hol találhatunk bulisabb társaságot. Még így október legutolsó napjaiban is teraszos helyek csábítottak egy-egy italra vagy pizzára, a helyiek is mind kint ücsörögtek.

Érdemes kipróbálni a helyi szendvicset, a puccia-t, amit bármi jóval meg lehet tölteni, akár sajtokkal, akár felvágottal, vagy grillzöldségekkel. Nagyon finom söröket ittunk itt is (szintén helyi kézműveseket), ugyanakkor a teljes elájulást egy pizzázó okozta, az óváros falain kívül. A Pizzeria Rosetta egy ici-pici hely, egy óriási kemencével, 3 igazi olasz arccal, akik a helyi törzsközönség nagy kedvencei lehetnek. Amikor megérkeztünk, még csak 1-2 ember volt rajtunk kívül, de mire észbe kaptunk, már az utcán kígyózott a sor…..csupa-csupa helyi arc, akik 4-5 euróért várták a pizzájukat, de olyan finomat, olyan gazdagon megrakva feltéttel, hogy csak ámultunk….ez a hely konkrétan úgy nézett ki, mint otthon nálunk némelyik késdobáló kocsma, így bizonytalanok voltunk, amikor benyitottunk, de utána bántuk, hogy nem előző este is itt ettünk (előző este ugyanis egy étteremben ettünk – szintén pizzát, de az inkább volt csak tészta, mert a feltétet sajnálták róla – dupla árért.

Ha már az ételeknél tartunk: Lecce-ben ejtettük meg a nagybevásárlást is, amit, ha autóval vagytok, semmiképpen se hagyjatok ki. Legalább két bevásárlószatyrot (nagy méretűt) érdemes megtölteni a következő árucikkekkel: tészta, olívaolaj, sör, sajt, tonhal, aperol (vagy egyéb olasz alkohol, bor, prosecco, ki mit szeret).

A magyarországi árak töredékéért vásárolhattok be, és azért ezek többsége hosszú ideig eláll, nem kell félni, hogy megromlik. Konkrét példa összehasonlításképpen: leccei szupermarketben a Barilla tésztát (spagetti, penne, bármelyik), 0,49 centért adták. Ugye vágjuk, hogy árfolyamtól függően kb 160-170 forintról beszélünk? (Észak-Olaszországban inkább 0,60-0,70 körül mozog, de még az is nagyon jó ár.) Ki látott utoljára 200 Ft alatt bármilyen tésztát? Akár XY gazdaságosat is?

Én, ha betérünk Olaszországban egy boltba, mindig a fejemet kapkodom ezek láttán…. Rendben, a hús- és tejtermékek azért nem annyira olcsók, de az alapélelmiszerek bőven jobb áron vannak, mint otthon. A Barilla tésztát nem egyszer látom már 600 forintért is, szóval, egy szatyornyi jöhet csak abból, de érdemes más, ismeretlen tésztamárkákat is kipróbálni, akár 1,5 euróért is. Az olívaolaj is jó áron van, de itt már persze – márkától függően, és itt van miből válogatni – mehetnek feljebb az árak, átlagosan azért 6-7 euró körül lehet venni nagy üvegeset.

Sörrajongóknak ajánlom a kézműves részlegen nézelődni, de a Birra Morettinek is vannak olyan típusú sörei, amik nálunk nem kaphatók (pl. a régióról elnevezett Pugliese nagyon finom). Ottjártunkkor egy Aperol 8 euró volt, egy Campari 11.

Tehát Lecce olcsó. A város szép, és érdemes nézelődni, vásárolgatni is.

De érdemes a környékén található tengerpartokat is felfedezni. Annyi gyönyörűség van a közelben, amire valójában további két napot kellene szánni, de a következő részben leírom, nekünk miket sikerült megnézni egy egy napos kocsikázással.

A fehér városok

Élmények Pugliaban V.

A bázisunkról, Monopoliból, egyik nap kocsiba szálltunk és felfedeztük a szárazföld belseje felé található városokat. Alberobello, Locorotondo, Martina Franca: ezeket a helyeket szinte minden utazónak ajánlani szokták, ha Pugliban jár, és egyébként ez egy egy nap alatt kényelmesen teljesíthető program. Egyrészt nincsenek egymástól nagy távolságra (kb 30 perc volt az út Monopoliból Alberobelloba, a többi még ennyi sem), továbbá a települések óvárosai maximum egy-másfél óra alatt bebarangolhatók. Így már akár délután 3-4 felé újra Monopoliban lehetünk egy kis pihenésre vagy tengerparti programra.

Alberobello

Az Aprajafalvának is becézett város valóban olyan, mintha egy elvarázsolt, törpe-faluba érkeztünk volna meg. Az autót valamivel kijjebb lehet letenni a központtól, de ennek meg van az az előnye, hogy pár percig csendes környéken sétálhatunk, szinte egyedül. Ugyanis ha Monopoliban mérsékelten, Polignano a Mareban már érezhetően sok volt a turista, akkor Alberobellora mit is mondhatnék? Puglia Szentendréje, vagy Tihanya, ami egy jól behatárolt sugarú körön belül zsúfolásig tele van olyan turistákkal, akik csak egy óra alatt gyorsan végig akarnak rajta szaladni. Emiatt kicsit én is szégyelltem magam, hogy beállok ebbe a sorba, ugyanakkor tényleg elbűvölő ez a hely.

Alberobello a trullikról híres (egyesszámban csak trullo), ezekről a kőből épült, kúp alakú tetejű házakról. A történet szerint a középkorban egy herceg akarta így elkerülni az adózást, mivel házak után kellett fizetni, ezeket az épületeket pedig gyorsan le lehetett bontani, amikor jöttek az adószedők, majd utána újra felállítani. Később, amikor már nem működött az adóelkerülésnek ez a formája, az építési stílus megmaradt, és a helyiek továbbra is ilyen jellegű házakat húztak fel. Manapság a turistáknak kifejezetten ilyen típusú szállásokat is kínálnak több helyen, általában nagyon luxus stílusban felújítva, de én egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy egy szűk és feltehetően sötét pici házikóban szálljunk meg…

Ha valaki végképp irtózik a tömegturizmustól, akár megpróbálhatja azt is, hogy a várost kihagyja és csak a környéken kocsikázik egyet, mert a környező településeken, de az olajfa ligetek között is számtalan ilyen házikó található, igazán romantikussá téve a vidéket.

Locorotondo

Az úgynevezett „kerek város”, egy egészen pici, de annál szebb hely, amely egy domb tetején áll. Az óvárosának utcácskái csigavonalban, körbe-körbe vezetnek, mindenhol gyönyörű fehér házikókkal. Romantikus, viszonylag csendes hely, bár szieszta idején érkeztünk, és tényleg semmit nem találtunk nyitva.

Talán a képeken is jól látszik, hogy milyen tisztaság uralkodott az utcákon - egyébként ez az előző helyre, Alberobellora, és a következőre, Martina Francára is teljesen igaz volt: a város patyolattiszta, a házakat láthatóan gondozzák (sokszor úgy tűnik, mintha az észak-olasz házak homlokzataihoz képest is jobban karban lennének tartva). Pont ezért érthetetlen, hogy az utak mentén mégis miért van annyi szemét, ha a városaikra ennyire tudnak vigyázni.

Martina Franca

Szintén fehér város (már nem lepődünk meg), mégis egy kicsit elüt az előzőektől: igazi barokk hangulata van, a házak, az ablakok, az ajtók mind gazdagon díszítettek. Ez a hely egyébként egyáltalán nem tűnt kicsinek, egész sok embert láttunk az utcákon, (szieszta idején, és nem csak turistákat), nekem abszolút bejött a hangulata, ráadásul nagyon finom, könnyű ebédet ettünk itt. Már nagyon éheztünk, és egy eldugott, de annál különlegesebb helyen, egy pici rejtett hátsó udvaron ettünk hidegtálat, tele isteni helyi sajtokkal, felvágottakkal, olívabogyóval (Itt ettem életemben először burrata-t, egy olyan tipikus helyi sajtot, ami lényegében mozzarella, ugyanakkor, amikor belevágsz, meglepetést tartogat: belül ugyanis krémsajttal van megtöltve.) 

Ha valaki egyébként nem vágyik a tengerre, és ezek közül a városok közül keresné valahol a szállását, talán Martina Francát ajánlanám első helyen: nekem ez tetszett a legjobban, itt elképzelhető, hogy este is van élet, nem túl pici hely, az óváros pedig elképesztően gyönyörű.

Még több más pici városkát is érdemes lehet megnézni erre felé, de sajnos mindenre tényleg nincs időnk, és már így is úgy éreztük, hogy az utazásunk első felében annyi élményben volt részünk, hogy lassan elfáradunk pusztán az újabb látnivalók befogadásától. Javaslom, hogy próbáljatok időt hagyni a pihenésre, ha ilyen hosszú útra szánjátok el magatokat.

Utazás Leccebe: Ostuni és Brindisi

Másnap Monopolit elhagyva Lecce felé vettük az irányt: az út alig másfél óra alatt megtehető, így bőven belefért, hogy útba ejtsünk még pár látnivalót. Elsőként megnéztük a tengerpartot Ostuni környékén (nagyon dicsérték), majd magát a várost is felkerestük, ami a tengertől kicsit messzebb, pár perc autóútra található.

A tengerpart ezen a szakaszon vegyes élmény volt: egyrészt a gyönyörű színek, a kék ezer árnyalata csodásan megmutatkozott még mindig, de a világos, finom homokos tengerpart már kicsit lehangolóbb volt: mivel véget ért a szezon kicsit elhanyagolt volt, bizononyos szakaszokon túl sok tengeri hínár ülepedett le a parton, ugyanakkor még így is szép látvány volt (természetesen a szebb részeket fotóztam).

dsc_0318_2.JPG

Leültünk, és kicsit relaxáltunk, hallgattuk a tenger hangját, néztük a távolban halászókat, és mindössze egy kutyasétáltató és egy futó járt arra rajtunk kívül. (Nyáron állítólag nagyon népszerű ez a partszakasz.) 

Eljött végre az ideje annak is, hogy lefotózzuk az út menti olajfákat: gyönyörű látvány volt mindig, akárhova mentünk, több száz, vagy akár ezer éves fák szegélyezték az utat. (Természetesen az egyik legfontosabb szuvenír, amit innen hazavihetünk, az a pugliai olívaolaj.)

Ostunit nevezik „A” fehér városnak, ugyanakkor az elmúlt napokban már annyi más fehér várost láttunk, hogy különösebben nem okozott meglepetést a látvány. De természetesen ez is gyönyörű volt, ennek is megvolt a saját, egyedi bája (itt talán a felfelé vezető utat, a megmászásra váró lépcsőket emelném ki, amiket ha legyűrtünk, egy-egy helyről a tengerig ellátni), valamint még itt is szép számban találtunk turistákat rajtunk kívül.

Egy finom kávé után mentünk is tovább (nem fogott meg minket annyira a hangulat, mint Polignano a Mare-ban vagy Martina Franca-ban, de ez tényleg nagyon szubjektív, sokaknak ez a kedvence), és mentünk is tovább Brindisi felé.

Így utólag nem tudom már megmondani, miért pont Brindisi-t szemeltük ki a Lecce felé útba ejthető városok közül. Nem mondanám turista városnak, szinte egyedül éreztük magunkat, viszont kapcsolódik egy meghatározó élményünk ide: egy helyi apró kifőzdébe tértünk be, ahol a szakács, egy kb. 150 kg-os megtermett olasz papa volt, és a vendégek csak helyi arcok. De a lényeg: 7-8 euróért olyan tésztás specialitások, mint a tengeri gyümölcsös lasagna, vagy a helyi, húsgombócos, orecchiette tészta, annyi parmezánnal megszórva, amennyit itt délen senki sem szégyell. Nem éttermi íze volt az ételeknek, hanem tényleg, mintha otthon főzte volna valaki nekünk….

A város központi részét körbe sétáltuk (határozottan elhagytuk a fehér városok környékét), megnéztük az óriási kikötőt, ahol hadihajókat is fel lehet fedezni (jelentős kikötő az Adrián Brindisi), nagy teherhajók is állnak itt, és persze ne lepődjünk meg, ha olyan útjelző táblákkal találkozunk, hogy Albánia jobbra. (Innen megy komp oda, nagyon közel van).

A tésztás étteremből záráskor távoztunk, kezdődött a szieszta, ami egy olyan nagyvárosban is, mint Brindisi még mindig szent és sérthetetlen: kiürültek az utcák, sehol, senki, teljesen magunk sétáltunk még a legnagyobb sugárúton is. Látnivalókban nem éreztem kihagyhatatlannak a helyet, ugyanakkor mégis nagyon élveztük az itt eltöltött kb másfél-2 óránkat.

Innen már csak egy rövid útra volt Lecce, de arról a városról a következő bejegyzésben mesélek majd.

Aki lemaradt volna, itt találja az előző bejegyzéseket:

Autóval Dél- Olaszországba

Az első nap, megálló Chioggaban

A Gargano-félsziget

Monopoli és Polignano a Mare

Monopoli és néhány tengerparti város

Élmények Pugliaban IV.

Ahogy a Gargano-félszigetnek búcsút mondtunk, kicsit szomorú szívvel indultunk tovább délre.

Ráadásul kezdődött az újabb számolgatás, hogy mi az, ami belefér az időnkbe, és mi az, ami nem. A következő három napra Monopoli városába foglaltunk szállást, onnan tűnt úgy, hogy csillagtúraszerűen a legtöbb mindent meg tudjuk majd nézni, és az odavezető úton is betérhetünk valahova. Többek között most esett volna útba Bari is, a régió székhelye, azonban végül elvetettük az ötletet: sok érdekeset és jót olvastunk róla, de ugyanakkor tudtuk, hogy ez egy olyan nagy város, ahol lehet, hogy nem csak másfél órát töltenénk el, szívnánk a bejutással, a parkolással, és csak rohanás lenne a vége. Így végül pont a központot kihagytuk – fájt lemondani róla, de hátha jövünk még erre.

A Gargano-félszigetet elhagyva egyébként nagyon gyorsan megváltozott a táj.

Az addigi hegyes, dombos, buja zöld vidéket egy teljesen lapos síkság váltotta fel. Amerre a szem ellátott, mezőgazdasági ültetvényeket láttunk, elsősorban zöldségeket, salátákat, paradicsomot. Nem mentünk fel az autópályára, mivel időben nem lett volna gyorsabb, így áthaladtunk jó pár kisvároson is. Az SP141-es úton haladtunk, közel a parthoz, mert bíztam benne, hogy ez szép útvonal lesz, de inkább csalódás volt. Mondjuk nagyon autentikus, de ez a Manfredonia és Barletta közötti táv inkább olyasmi látvánnyal szolgált, amilyenre egy dél-olasz maffia filmben számítanánk: kosz, szemét az utak mellett, a pici városokban nem túl bizalomgerjesztő arcok, és plusz ez a síkság a végtelenségig, egyáltalán nem volt hívogató. 

Traniba érve - kb. 2,5 óra út Viestéből - már egy fokkal jobban éreztük magunkat, tudtuk, hogy ezt a helyet már ostromolni szokták a turisták, van egy hangulatos óvárosa, aztán mégis: a biztonságérzetünket valahol parkolás közben elvesztettük, és ezért Traniban végig feszélyezve éreztük magunkat. Miközben igazi déli olasz arcok bámulták végig, ahogy leparkolunk az egyetlen nem olasz rendszámú autóval, tele minden csomagunkkal, nem túl jó szívvel indultunk el felfedezni az óvárost. Hogy ez az érzés nyomta-e rá a bélyegét egész Tranival való benyomásunkra, nem tudjuk biztosan megmondani. De kétségtelen: úgy éreztük, ez a város nem hívogat, nem marasztal, nem lengi át az olaszokra oly jellemző barátságosság. Nagyvárosi jellege volt, a kikötőben és az óvárosban sok turista nézelődött, és olvastam, hogy sokan nagyon szeretik ezt a helyet, így elrettenteni senkit nem akarok - az autónk is megmaradt. :) 

dsc_0914_2.JPG

dsc_0922_2.JPG

Az óváros egyébként a katedrálisáról híres, a hatalmas épület a parton áll, szieszta idején azonban zárva van. A kikötő egész nagy, sorban mindenfelé éttermek, kávézók.

Tovább Monopoli felé még úgy éreztük, egy helyszín belefér a napunkba, mi pedig egy különleges várat választottunk, csupán néhány kilométerre Tranitól. Castel del Monte a tengertől beljebb, a szárazföldön, kisebb dombok között található. A táj itt mutatta meg először nekünk igazi jellegzetes, bájos, barátságos pugliai arcát. Puglia tehát mégsem az a mezőgazdasági sík és unalmas vidék, amit délelőtt láttunk, hanem ez a dimbes-dombos, idilli táj, mégpedig olajfákkal, amerre csak a szem ellát. Már ezen a kis útszakaszon is megpillanthatunk néhány jellegzetes trullo-t (majd Alberobello-nál bővebben), a környék jellegzetes középkori lakóépületét. 

dsc_0927_2.JPGCastel del Monte egy domb tetején áll: II. Frigyes német-római császár az 1240-es években építtette. A vár különleges, nyolcszögletű alaprajzú, és több érdekességet lehet róla olvasni, amely akár temlomos szimbólumokról, akár a vár szakrális jelentőségéről ír, emiatt misztikus jelleg miatt voltunk rá kíváncsiak. Sajnos a helyszínen nem kaptunk több infromációt a várról, mint az interneten, maga a vár sem nagy, így kicsit csalódás volt. Az odavezető út nagyon tetszett, de igazán akkor ajánlom, ha valaki kifejezetten a várak szerelmese, vagy tényleg egy rövid idő alatt teljesíthető programra vágyik: egy óra alatt az egész út, a várlátogatással együtt megtehető.

Innen már az utunk a szállásunkra vezetett, Monopoliba, ahol sokkal jobban éreztük magunkat, mint Traniban, a páromnak egyenesen ez lett a kedvenc helye. A tenger partjára épült városról van szó, szintén egy csodás kikötővel, jellegzetes pugliai fehér óvárossal. Az egész település sokkal emberközelibb, barátságosabb volt, mint Trani, még akkor is, ha egyébként október vége ellenére nagyon sok turista rótta az utcákat.

Első esténken már csak barangolni volt időnk az óvárosban - itt már hallottunk magyar szót is körülöttünk, valamint találtunk egy nagyon jó kézműves kocsmát, ahol külön sörkönyv is volt a világ minden tájáról származó különlegességgel, de mi elsősorban a helyi kézműves alkotásokra voltunk kíváncsiak. Mind csapról, mind üveggel lehetett legalább 10-15 féle olasz, egyenesen Puglia régióból származó söröket is kóstolni. Az árak 4-7 euró között mozogtak. Mondanom sem kell, hogy erre a helyre másnap is visszatértünk, hogy még több finom sört tudjunk kóstolni. Elnézést az olasz bor szerelmeseitől, mi sörhívők vagyunk! Külön figyelmetekbe ajánlom a gose típusú sört, amit itt tengervízzel készítenek, de nagyon finom volt a dubbel is, mint ahogy a csapon találhatóak is. (A hely neve: La Tana del Luppolo.)

A szállásunk az óvárostól 10 perc sétára volt, teljesen korrekt, új fürdő, viszonylag tágas szoba, de én nem mindig alszom jól idegen helyeken, így viszont a második napunkat a napfelkeltével indítottuk a tengerparton (persze az idillhez hozzátartozik, hogy a párom még tudott volna aludni.

A hajnali séta két dologra jó: ilyenkor még alig vannak turisták az utcán - rajtunk kívül talán két párt láttunk még sétálni -, felmérhetjük, hogy a helyiek közül hányan járnak futni a tengerpartra, megnézhetjük a várost, amikor még csak ébredezik. Ez néha jól sül el, máskor kevésbé: jelen esetben engem kicsit elszomorított: a reggeli fényben jobban látszódott a parton hagyott szemét. A képeslapokon sokszor megjelenő strand, Monopoli óvárosa mellet, már egyáltalán nem volt rendben tartva így ősszel, az én szememet és orromat bántotta a vastagon álló tengeri hínár és a jellegzetes szaga (nem is volt kedvünk lefotózni). 

Ezt leszámítva a Monopoliban tett sétáink - főleg a délutáni, és az esti séták - mindig nagyon kellemesen teltek, élveztük a helyi lakosok társaságát, akik délutánonként a szieszta után összegyűltek a tereken, mentek vacsorázni vagy szórakozni. Szép hely, hangulatos, különösen érdemes megnézni az öreg kikötőt, a parton álló várat, a bazilikát, ahol egy ikont is őriznek, és oly nagy becsben tartják, hogy a másolataival úton-útfélen találkozhatunk a várost járva..

dsc_0142_2.JPG

dsc_0185_2.JPG

dsc_0158_2.JPG

dsc_0154_2.JPG

Az az igazság, hogy a párommal ellentétben, Monopolinál nekem sokkal jobban tetszett Polignano a Mare. Monopoli nagyvárosnak számít, jelentős kikötővel, sőt hajógyárral. Emiatt a parti sétánk során a tekintetünk mindig belefutott vagy egy ipari létesítménybe vagy nagy teherhajók látványába. Ettől persze még egyedi volt a város középkori hangulata, különösen megkapó az öreg kikötő a kis csónakokkal, de az az érzés, hogy én itt szeretnék élni, az nem itt, hanem Polignano a Mare-ban tört rám.

Polignano egy jóval kisebb város, kicsit északra található Monopolitól, sziklákra épült - szinte mint Cinqueterre pici falvai, azonban teljesen más látképet ad: itt a házak nem színesek, mint Észak-Olaszországban, hanem hófehérek, esetleg szürkék, a nap nem délután, hanem délelőtt éri őket jobban, ettől a megvilágításuk, a fényük is más lesz.

Polignano óvárosa elképesztően gyönyörű. Hogy mi ezzel az egyetlen baj? Hogy tele van turistával, még október végén is. Érezhetően többen sétáltak itt, mint Monopoliban, ahol szintén bőven voltak azért külföldiek.

Mégis, a szilákra épült házak, a szűk, apró sikátorokban való bolyongás teljesen magával ragadott, és néhány utcával a főbb turistacsapástól már kihalt, csendes helyeken jártunk, csupa olyan házat láttam, ahol szívesen laknék. Igaz, ez bátor kijelentés, mert miközben Monopoliban több napot is voltunk, és ezért nem csak a pozitív oldalát láttam, Polignanoban csak pár órát.

A következő bejegyzésben a szárazföld felé vesszük az irányt, és nagy mennyiségben elmerülünk a fehér városokban.

(Az előző bejegyzést a Gargano-félszigetről itt találjátok.)

Chioggia és utazás tovább délre

Élmények Pugliaban II.

Ahogy ígértem, a dél-olasz utazásunk részletesebb beszámolójával folytatom, igaz, ebben a bejegyzésben még nem délen járunk majd, hanem az útba ejtett helyekről mesélek. Tehát aki repülővel szánja el magát a pugliai utazásra, annak talán kevésbé érdekes rész következik, ugyanakkor Chioggia és környéke máskor is meglátogatható, akár Velencével, akár Padovaval összeköthető.

Chioggia, a Kis- Velencének is nevezett város Velencétől délre, kb. 7-8 órás autóútra található Budapesttől (mindenkinek egyéni tempója és igényei szerint). Olcsóbb itt megszállni akkor is, ha valaki Velencére kíváncsi, és nyáron egy kis tengerparti élménnyel összekötné az utazást. Chioggia ugyanis egy nagyon hangulatos óvárosi részen kívül egy több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparttal is rendelkezik (Sottomarina), ahova egy 20-25 perces sétával át lehet jutni az óvárosból.

Mi most nem fürdeni jöttünk, nem is Velencébe, hanem csak délre menet kerestünk egy olyan helyet ahol kb. fél úton megpihenhetünk, nem jártunk még ott korábban, és talán érdemes arra, hogy fél nap alatt megnézzük a látnivalóit és együnk egy jó vacsorát. Ez utóbbi volt a döntő szempont, amikor szálláshelyünknek végül Chioggia-t választottuk, ugyanis Európa egyik legnagyobb halászkikötője is itt található, így a tengeri finomságok frissességéről és minőségéről csak dicshimnuszokat olvastam.

Van azonban ennek a halászkikötő témának egy másik oldala is: amikor az óvároshoz közeli szállás előtt kinyitod a kocsiajtót, azonnal megcsap a nagyon erős halszag, de olyan mértékben, ami el sem ereszt, amihez nem szokik hozzá az orrod még másnap sem. Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy emiatt ne gyertek ide, mert ez a szagot nem lehet kibírni hosszabb távon. De ez nem igaz, és egyébként az óvárostól messzebb, vagy a Sottomarina résznél már egyáltalán nem lehetett érezni.

 

A főbb látnivalók közé sorolható az óváros főutcája (Corso del Popolo), a San Domenico templom, ahol Carpaccio utolsó festményét őrzik (ingyen be lehetett menni, és nem is volt rajtunk kívül senki a templomban), a Szent András harangtorony, amely a világ legrégebben működő órájával büszkélkedhet, a főutca végén pedig egy fehér márványhíd, ami tényleg emlékeztet kicsit Velencére. Az óvárosban csatornák mentén sétálhatunk, és választani sem lehet annyi étterem, bár van mindenfelé. Pedig pici a hely, az egész óvárosi részt szerintem 1-1,5 óra alatt bőven körbe lehet sétálni. Mi ezután még elgyalogoltunk a homokos tengerparti szakaszra is, Sottomarinára, ahol ettünk egy isteni fagyit, leültünk a parton, és bámultunk ki a fejünkből egészen addig, amíg már farkaséhesek lettünk.

Halászkikötő lévén nem is érdemes itt mást enni, mint tengeri mütyürökkel gazdagított spagettit (ez például tintahalas).

img_20191023_192022_2.jpg

Másnap reggel ébredés után még kíváncsiságból pár percre beugrottunk a szintén az óvárosban található halpiacra, ahol valóban óriási választékban kínálták a legfrissebb fogásból származó finomságokat.

Kinek ajánlom Chioggiat? Azoknak, akik minden évben csak Lido di Jesolo vagy Bibione partjait veszik célba. Chioggia nincs sokkal messzebb, és a halszagot is el lehet kerülni, ha a homokos tengerparti sétányhoz közel, Sottomarinán keresünk szállást. Velence innen is gyorsan megközelíthető, Padova sincs messze, ugyanakkor hosszabb tartózkodásra, akik nem a homokos partok szerelmesei, nem javaslom: tovább haladra délre, sokkal gyönyörűbb partszakaszokat találhatunk.

 

Mi is folytattuk utunkat Puglia felé, azonban az autópályára nem mentünk azonnal vissza. Helyette, az SS309-es jelzésű úton haladtunk egészen Ravennáig. Ez az út közel halad a tengerhez, itt is mindenfelé homokos tengerparti szakaszokat lehet találni, kíváncsiságból meg is álltunk pár helyen: Lido di Spina például hasonló a többi északi, homokos partszakaszhoz, itt azonban olyannyira csak a nyári szezonra építenek, hogy egy valódi kísértetvároshoz hasonlított a lehúzott redőnyökkel búson álló apartmanházak sora. Ha már itt voltunk, benéztünk egy ici-pici helyre is, pár km-re a parttól, a neve: Comacchio. Ha Chioggia a kis-Velence, akkor Comacchio a miniatűr változata. Ez a hely, tényleg csak egy apró benyúló csatornának köszönhetően mostanában vonzza a turistákat (bár gondolom inkább csak nyáron, amikor unják a tengerben pancsolást). Egy kávéra mindenesetre jól esett megállni.

Talán a képeken is látszik, hogy ez a hely, még nagyon a helyieké, és leginkább az elvándorlás problémájával küzd: a főutcán is elhagyatott, összedőlés szélén álló házakat láttunk, pedig a városkának nagyon kedves hangulata van: csendes, nyugodt, különleges, ugyanakkor a tenger csak pár perc kocsikázásra található: én el tudnám képzelni, hogy itt élek, de valamiért az olaszok úgy tűnik, elmennek innen. Egy rövid sétát tettünk itt, nekünk tetszett, ha mondhatok ilyet, még a lepusztultságával együtt is szerethetőbb helynek tűnt, mint Chioggia, ahol például sötétedés után már nem éreztem teljesen komfortosan magam.

Továbbmenve a Pó deltáját követve a táj még nagyon egysíkú, lapos volt, ráadásul minden felé elhagyatott épületeket, régen talán jobban menő ipari részeket láttunk. Nem annyira csábító a látvány tehát Chioggia és Ravenna között, ugyanakkor az égre pillantva elcsíphetünk különleges madárfajokat is – ez a mocsaras, lagúnás rész kedvez a madaraknak, sokan járnak a helyiek közül madárlesre erre a vidékre. Mi éppen egy vonuló flamingó csapatot csíptünk el az égen.

Ravenna után felmentünk az autópályára. (Ravennát már láttuk egyszer, szép, de legalább fél napot érdemes ott tölteni és a mozaikok világában elveszni). A sík terep valamikor Rimini környékén váltott dombos, hegyes-völgyes tájba, amit már sokkal élvezetesebb volt útközben nézni, főleg, hogy a dombok tetején minduntalan apró, feszői olasz falvak bukkantak fel.

Szomorú, ugyanakkor érdekes, hogy több elgázolt tarajos sült is láttunk a pálya mentén. Korábban nem gondoltuk, hogy egyáltalán Európában őshonosak lennének ezek az állatok, de Ancona környékén egyértelműen vannak, és egy gyors utánaolvasás szerint valóban: Olaszország az egyetlen hely, ahol megtalálható ez az egyébként Afrikában őshonos faj.

Az autópályán suhanva dél felé, többször eszembe jutott, hogy érdemes lenne egyszer ezt a szakaszt is bővebben felfedezni: Ancona és Tremoli között csak az autóból láttuk például Loretot, egy kisvárost, ami a hegy tetején azért ragadja meg a tekintetet, mert egy tekintélyes méretű bazilika, óriási kupolájával kimagaslik a tájból. Ennek is csak neten néztünk utána, hogy Olaszország legjelentősebb búcsúhelye, állítólag a szent család házikója áll ott (angyalok mentették át a Szentföldről valamelyik keresztes háború idején), és a házikó köré épült fel a templomegyüttes.

Az autópálya egyébként is végig az Adriai-tenger mellett halad, így nagyon sokszor a tenger kékjében is elvész a tekintetünk. Szintén érdekes városkának tűnt útközben Grottammare, Marche, Pescara, Vasto. Egy következő utazás célja, akár ez a vidék is lehetne, tehát az autóval utazásnak egyik előnye, hogy kedvet kaphatunk akár egy új nyaralást is szervezni, mert sokkal több mindent látunk útközben, mint repülőről.

A délelőtti rövid megállások miatt már szürkületben mentünk le az autópályáról a Gargano-félsziget előtt. Ez Puglia régió legészakibb része, a csizmának a sarkantyúja, egy apró kiszögellés, ami egy gyönyörű nemzeti parkot rejt, mészkőhegységgel és buja zöld tájjal. Tudtuk, hogy valami egészen rendkívüli, gyönyörű hely felé tartunk, bár a pályáról a sima autóútra letérve először még a szeméttel szembesültünk – amit mintha direkt az autóból dobálnának szét az emberek. Gyorsan teljesen ránk sötétedett, így küzdöttünk meg a félsziget kacskaringós, szerpentines utacskáival, míg végre megérkeztünk szálláshelyünkre, Viestébe.

Az út utolsó egy óráját már nagyon kedvetlenül, fáradtan tettük meg, de a következő részben kiderül, hogy érdemes volt-e erre kanyarodni. Elárulom: ha lehet ilyet mondani, akkor talán Puglia leggyönyörűbb részét fedeztük fel ezen az eldugott félszigeten.

Autóval Dél-Olaszországba

Élmények Pugliaban I.

Talán sok ismerősünk gondolta azt, hogy őrültek vagyunk, amikor kitaláltuk, hogy mi nem egyszerűen Pugliaba szeretnénk utazni, hanem mindezt autóval tennénk meg. Nem úgy tehát, hogy leszállunk Bariban a repülőről és bérlünk egy kocsit, hanem úgy, hogy Budapestről egészen levezetünk az olasz csizma sarkába, hogy ott aztán mindent megnézzünk, amire csak időnk lesz bő másfél hét alatt.

Hogy őrültek lennénk-e, nem hittem még akkor sem, amikor az egyik városban kerestünk parkolóhelyet a H jelzésű autónkkal, miközben már napok óta nem láttunk I, azaz olasz jelzésű autón kívül semmi mást a miénken kívül, és furán bámultak ránk a helyi nagymenő srácok. És ez nem azt jelenti, hogy nem voltak turisták a régióban, csak azt, hogy akik jöttek, azok mind helyben béreltek autót. Sem a városokban, sem az utakon nem láttunk olasz rendszámon kívül mást (na jó, egyszer egy franciát), és miközben emiatt kicsit izgultunk is, közben büszkék is voltunk magunkra, hogy megvalósítottuk a tervünket (a helyi srácok sem vitték el végül az autót, még úgy sem, hogy tele volt csomagokkal).

Az útvonalat jó előre elterveztük, összeírtunk minden látnivalót (tudtuk, hogy húzni kell majd belőle), és természetesen úgy számoltunk, hogy oda- és visszafelé is szükség lesz egy 1 éjszakás megállóra, de azt is igyekeztünk úgy tervezni, hogy legyen mit megnézni a megállóhelyen is.

 

Ezt az útvonalat álmodtuk meg:

Budapest – Chioggia (Velencétől valamivel délebbre): kisebb megállásokkal kb. 8 óra út

Chioggia – Vieste (Gargano-félsziget, a csizma sarkantyúja, semmiképp nem akartuk kihagyni): kisebb megállásokkal kb. 8 óra út

Vieste – Monopoli (Puglia közepe, jó kiindulópont a környéket felfedezni) kb. 3,5 óra út

Monopoli – Lecce (dél Firenzéje): kb. 1,5 óra út, de útközben is volt miért megállni, majd másnap Lecceből kirándulni

Lecce – Matera (ez már nem Puglia régióban van, de vétek lenne kihagyni, ha ilyen délen jár az ember): kb. 2,5 óra út

Matera – Bologna (ez már hazafelé, az egyik kedvenc városunkban aludtunk): kb. 7,5 óra út

Bologna – Budapest: kb. 8-9 óra út, pihenőktől függően

A teljes utazás, ide értve azokat a kisebb kirándulásokat is, amiket a szállásokról megterveztünk összesen 3900 km-rel növelték az autónkban a megtett kilométereket.

A teljes idő október 23-tól november 3-ig tartott, ami több szempontból jelentett előnyt: mindössze 6 nap szabadság kellett hozzá (ünnepnapok miatt az élmény mégis 12 nap volt), az időjárás Dél-Olaszországban kedvezett a tökéletes kirándulásokhoz és városnézésekhez, kb 20-24 fok között változott, esténként már hűvös volt. Az egyetlen hátrány - valószínűleg az esti hidegek miatt - hogy a tengervíz már nem volt kifejezetten fürdésre alkalmas: kb. 19-20 fokosra tippeltük, de néhány bátor vállalkozót még láttunk fürdeni.

Talán pár embert a költségek is érdekelhetnek, ha ilyen mértékű autókázásra szánja el magát mostanában, így az összesített adatokat megadom.

Összes benzinköltés háztól házig: 110.000 Ft

(Igyekeztünk egyrészt Magyarországon teletankolni, valamint Olaszországban is keresni az olcsóbb lehetőségeket, és a fogyasztást is ideális sebességgel csökkenteni, valamint dízeles autónk van)

Összes autópályadíj: 46.000 Ft

(Itt is sokat spóroltunk: Puglian belül már nem sok pálya van, ahol van, mi ott is kihagytuk, így pályadíjat ténylegesen az utazás első, második, valamint utolsó két napján fizettünk, amikor a hazautat tettük meg.)

Parkolás: 0 Ft

(Spórolósra vettük a figurát e tekintetben is: addig kerestük az ideális helyeket, amíg mindig találtunk ingyenes parkolási lehetőséget. Lehet, hogy ez néha több gyaloglást jelentett, valamint az is igaz, hogy bizonyos helyeken tábla jelezte, hogy bizony szeptember 30-ig még fizetni kellett volna a parkolásért, de októberben már nem.)

Két főre tehát 156.000 forint az útiköltség: egyáltalán nem biztos, hogy fapados repülőjárattal (amikor ugye bőröndért sem biztos, hogy fizetünk, és nem tudunk annyit pakolni, vásárolni, amennyit szívünk szerint tennénk), plusz a helyi kocsibérléssel spóroltunk volna annyit, hogy megérte volna lemondani a hosszú vezetésről (és mi élvezzük is a hosszú autóutakat, többet tudunk ilyenkor egymással beszélgetni, mint bármikor máskor, élvezzük a tájat, a kedvenc zenéinkre lazulunk.)

A szállásköltséget már nem tartom érdemesnek megadni, hiszen mindenkinek mások a preferenciái: van, akinek jó egy ágy is egy közösségi hálóteremben, más ragaszkodik a saját fürdőszobához, vagy mindenképpen a belvárosban akar lenni, vagy még kilátásra is vágyik. A költőpénz is hasonló kérdés, hiszen van, aki konyhás szállást keres, és megoldja az étkezését minden nap magának, van, aki pedig a helyi ízeket szeretné kipróbálni (de cserébe mondjuk egyáltalán nem megy múzeumba, vagy nem száll fel egy hajós kirándulásra), tehát ezen árakat már mindenkinek magának kell előre becsülnie.

Mit láttunk az autóval vállalt hosszú útért cserébe?

Összesen 16 városban jártunk (és biztos, hogy még ugyanennyit érdemes lett volna megnézni, de majd visszajövünk)

Számtalan tengerparton is megálltunk, amik nem közvetlenül egy városhoz tartoztak, akár Lecce környékén, akár a Gargano-félszigeten, vagy Ostunihoz közel.

A kocsinak köszönhetően nem csak kiszálltunk a repülőből és belecsöppentünk a pugliai vidékbe, hanem végig láttuk, ahogy változik a táj, ahogy a hegyek, a dombok, a síkságok követték egymást. Láttuk, ahogy megérkeztünk a kicsit szemetesebb utakra, vagy ahogy az autópálya mellett a tenger kísért minket, vagy ahogy egész Pugliaban az olajfa mezők mellett suhantunk, de azt is, ahogy Matera irányába gránátalma ligetek mellett vitt az út, akkora gránátalmákkal a fákon, mint egy sárgadinnye.

Fárasztó volt az utazás? Igen. Megérte? Minden perce!

A látnivalókról és a legmaradandóbb élményekről írok a következő néhány bejegyzésben: sokat törtem rajta a fejemet, hogy mennyire legyen hosszú a beszámolóm, mennyire terjedjen ki minden részletre, látnivalóra, éttermekre, anyagiakra, szállásokra. Rájöttem, hogy nincs értelme túlságosan terjengősnek lennem, aki érdeklődik a régió iránt, úgy is utána tud olvasni mindennek, így koncentrálok majd a legfőbb élményekre, a saját benyomásokra. Próbálom elsősorban megosztani veletek, hogy mi tetszett a legjobban, mi a legkevésbé, mi az, amire még hosszú évek múlva is emlékezni fogunk. Ha bárkinek kérdése van, nyugodtan kérdezzen majd a kommenteknél, vagy akár levélben.

Holnap folytatom Chioggiaval és az utazással a Gargano-félszigetre.

FOMO – a kritika túlszárnyalta

Feltüzelve ültem be a moziterembe, hogy végre megnézzem Hartung Attila, FOMO - Megosztod, és uralkodsz című filmjét. A túlzottan jó kritikai visszhang nálam most a csalódásfaktort növelte, pedig a magyar filmeknek mindig duplán szurkolok.

Először is nagyon jó a témaválasztás, mert igenis, kell foglalkozni a mai tinédzserek világával, az abban rejlő veszélyekkel, problémákkal, ugyanakkor akár a filmes világ, akár az irodalmi, nem ezzel a korosztállyal képviselteti magát, így mondhatni, a generációs szakadékok miatt nehéz róluk jól és őszintén mesélni, mert tényleg annyi minden van, amit akár már egy 25-30 év feletti sem ért meg a tizenévesekkel kapcsolatban.

Éppen ezért mindenképpen a film pozitívuma, hogy vállalja ezt a témakört, és még hitelesen is mesél róla valamennyire. A problémáimat is mindjárt elárulom röviden, de előtte a történet: fiatal, gimis, érettségi előtt álló srácok youtube csatornát üzemeltetnek, bevállalós videókat tesznek közzé, de a videók tartalmában a bevállaláson túl nagy hangsúlyt kap mások megalázása vagy cikizése. Gondolhatjuk a pár évvel/évtizeddel a korosztály előtt járva: mégis miért lenne már vicces az, hogy lányok seggét fogdossák az utcán, hogy hajléktalanokat vesznek rá „produkcióra” némi készpénzért cserébe, mindezt azért felvegyék és gyűjtsék a like-okat.

A fiúk igazi nagymenők, és egy házibuliban is folyamatosan forgatnak, kiélik nagypályás ötleteiket: a nem kevéssé illuminált állapotban lévő lányokról pedig nem is nehéz olyan videókat gyártani, amik józanon már egyáltalán nem lennének vállalhatók számukra. Kimerítik a ribi fogalmát, és csak a nézőnek egyértelmű, hogy a piáláson túl a főszereplő lány bele is van zúgva az egyik fiúba: naná, hogy tiniként megtenne bármit, hogy felkeltse a figyelmét. Egy ponton túl azonban a fiúk túlzásba esnek. Nem akarom elárulni, egészen pontosan mi is történik, de legyen annyi elég, hogy felnőtt - vagy csak épelméjű - fejjel az már abszolút nem a poén része.

A történethez kapcsolódó kritikát itt már meg is fogalmazhatom.

Nem létezik – remélem – a való világban, hogy a filmen végighúzódó következetes hozzáállása ezen tini fiúknak őszintén az, hogy minden ami történt, az teljesen rendben van, meg hát a lány amúgy is úgy viselkedett, ami felhívás volt keringőre. Budai, látszólag menő gimibe járó értelmes fiatal srácok esetében egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ennyire ne érezzék morálisan, etikailag, hogy ami történt, az nem helyénvaló. Egyedül a főszereplő srác gondolataiba férkőzik be ez a gondolatfoszlány, de még nála is olyannyira lassan, és olyannyira más indokokra visszavezethetően, hogy fáj azt gondolni, a mai fiatalok ennyire híján lennének az erkölcsi értékeknek, és amikor a csapból is a meetoo kampány folyik, ne érzékelnék, hogy nem csak a konkrét tettük, de az alapviselkedésük is mennyire elfogadhatatlan. Értsétek úgy, hogy ha a minimális bűntudatot lehetett volna rajtuk látni, vagy ha legalább a részegségükre próbálták volna fogni a történteket, másképp állnék én is hozzá, de olyannyira a valóságtól elrugaszkodottnak hatott az őszinte hozzáállásuk, hogy engem az teljesen kidobott a filmélményből. Éppen ezért nem általában a tinikről, hanem néhány gyökeresen elfogadhatatlanul viselkedő srácról szólt a film szerintem. (Ha mégsem, úgy tényleg nagy baj van a korosztállyal.)

A másik kritikám sajnos a kicsit amatőr jellegnek szól. Mert igen, egyrészt tele volt "amatőr" videókkal a film, amiket elvileg mobillal forogtak, és a fiúk által a netre szánt képanyagok voltak, de nem is a képi részével volt bajom, és az amatőrséget sem arra értem. Nekem nem csak fájt, de az első fél órában konkrétan idegesített, hogy egy árva szót sem értettem a filmből. Úgy hegyeztem a fülem, mint egy tünde, de akkor sem hallottam, egyszerűen olyan érthetetlenül motyogtak a fiatal színészek. Illetve a film közben elgondolkozhattam azon – mivel folyamatosan fennálló problémáról beszélünk – hogy most a) a hangmérnök volt alulfizetve, b) a vágásnál a hangsávok keverésénél csúsztak félre a dolgok c) egyszerűen a fiatal színészek nem tudnak beszélni. Mivel általában a szülői szerepekben feltűnő színészeket tökéletesen értettem (pl. Stohl András), ezért hajlok arra, hogy a fiatal gárdával volt a gond, ugyanakkor a felnőttek jeleneteinél általában nem voltak zavaró háttérzajok (zene, városi zaj, éjszakai élet), így azért nem teljesen tudom egyértelműen kijelenteni, hogy a fiatalok nem tudtak beszélni (ha utószinkron volt, a probléma ugyanaz).

Viszont ez olyan idegesítő volt végig, hogy tényleg a történetből való kiesést fokozta, mikor odafordultam a páromhoz, mégis mit mondott az előbb az egyik szereplő, láthatóan fontos, kulcsmondat lehetett, majd ő is közölte velem, hogy fogalma sincs - legalább tudtam, hogy nem velem van a baj. Nem lenne szabad magyar filmnek úgy moziba kerülnie, hogy azért imádkozom, bárcsak feliratozták volna…

A képek egyébként egész szépek voltak, élveztem, ahogy bejártuk fél Budapestet éjszaka, jók voltak a fények, kellemesen ismerősek az utcák.

Az, hogy annyira nem ájultam el az egész mozitól, bizonyosan visszavezethető arra, hogy a napokban vágtam bele az Eufória című sorozatba, ami szintén a mai tinédzserek problémás világát mutatja be, de annyira húsbamarkolóan erősen, mind képi, mind színészi játék tekintetében, hogy amellett tűnt ez a film kevésnek. (A sorozatnál sem vagyok mindennel elégedett, majd természetesen írok róla, ha befejeztem, de az legalább egy nagyon erős élmény.)

A FOMO egy nagyon jó próbálkozás, a rendezőnek mindenképpen szurkolok a továbbiakhoz, de technikailag annyira zavartak a fent már említett dolgok, hogy ugyan vacilláltam a 6 és a 7 pont között, így, hogy aludtam rá egyet, mégis a 6-os felé hajlik az értékelésem. Kiknek ajánlom? Talán azoknak, akik egyáltalán nincsenek képben a mai tinik életével, a szülőknek okulásképpen, de ha igazán jó filmet akartok nézni, akkor már erős kétkedéssel üljetek le a moziszékbe.

Pontszám: 6

süti beállítások módosítása