A teljes jelölti listát sok helyen elolvashatjátok, de engem ilyenkor inkább az szokott érdekelni, hogy legalább a főbb kategóriákban felbukkanó alkotásokat láthattuk-e már magyar mozikban, vagy van-e rá esély, hogy lássuk még a díjkiosztó előtt. Hiszen mégis csak jobb úgy tippelgetni, vagy szurkolni, ha a lehető legtöbb filmet láttuk, és ténylegesen van véleményünk azok minőségéről – még akkor is, ha az Oscar talán már rég nem arról szól, hogy melyik film volt a legjobb, legértékesebb az előző évben.

A legjobb film kategória jelöltjei:

Fekete párduc

Csuklyások

Bohém rapszódia

A kedvenc

Zöld könyv

Roma

Csillag születik

Az alelnök

A nyolc jelölt közül hármat még nem mutattak be a magyar mozik, de kedveznek a forgalmazók, és még időben elcsíphetjük azokat:

A kedvenc várható premierje: február 7.

A Zöld könyv várható premierje: február 21.

Az alelnök várható premierje: február 21.

A másik öt filmet már láthattuk, és láttam is, de egyiknek sem adnék teljesen jó szívvel Oscar díjat, így bízom benne, hogy a maradék három közül – elsősorban a Zöld könyv és A kedvenc esetében látok rá esélyt – lesz olyan, amelyikre szívesen voksolnék.

A legjobb animációs film kategória jelöltje:

Hihetetlen család 2.

Kutyák szigete

Mirai

Ralph lezúzza a netet

Pókember: Irány a Pókverzum

Mindegyiket bemutatták már a hazai mozik, igaz, ezek közül jómagam csak a Hihetetlen családot és a Kutyák szigetét láttam. Ez utóbbi nekem benne volt a 10 kedvenc filmem között a 2018-as válogatásban, így annak szurkolok majd. Nekem a Ralph első része nem jött be, a Pókemberre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, viszont még szeretném bepótolni a díjátadóig a Mirait, mert arról viszont jókat hallottam.

Legjobb idegen nyelvű film kategória jelöltjei:

Kafarnaum (Libanon)

Hidegháború (Lengyelország)

Mű szerző nélkül (Németország)

Roma (amerikai-mexikói)

Bolti tolvajok (Japán)

Ezek közül eddig a Roma-t és a Bolti tolvajokat láttam, és teljes mértékben le vagyok nyűgözve Cuaron rendezői munkájától (rendezésre is jelölték a Roma-ért - azt szívesen oda is adom neki, azonban legjobb filmnek járó díjat szerintem nem érdemel). A Bolti tolvajokat nagyon szerettem a miskolci Cinefesten, de már a mozikban is vetítik, bátran ajánlom.

A Kafarnaum hazai bemutatója: február 7.

A Hidegháború bemutatója: február 14.

A Mű szerző nélkülnek egyelőre nem találtam bemutató időpontját, pedig nagyon ígéretes az előzetese:

Ezen kívül találunk még ismeretlen filmcímeket a legjobb adaptált forgatókönyv vagy a színészi díjak kategóriáiban, amelyek közül azért jó párra kíváncsi lennék az előzetes alapján (pl. Can You Ever Forgive Me) de ezekhez nem igazán találtam bemutató időpontot (kivétel talán a Két királynő, január 31.)

A jelölti listát böngészve két érdekes dologra hívnám még fel a figyelmet:

Legjobb operatőri díjra 5 filmből, hármat a legjobb idegen nyelvű film kategóriában (is) jelöltek (Roma, Hidegháború, Mű szerző nélkül), ami számomra meglepőnek tűnik.

A Roma című film viszont különösen érdekes: egyáltalán hogy lehetséges az hivatalosan, hogy egy filmet jelöljenek a legjobb film és a legjobb idegen nyelvű film kategóriában is? Számomra egyébként ez azt jelenti, hogy szavazáskor a rengeteg akadémia tag, (akik esetleg a filmet sem látták), meg lesznek győződve arról, hogy ez nyilván egy fantasztikus film, ha két helyen is jelölve van, de inkább az idegen nyelvű filmnél fognak rá voksolni. Vagyis jelenleg biztosra veszem, hogy azt a díjat bezsebeli a Roma – csak éppen kicsit előnytelen húzásnak tűnik a többi külföldi filmmel szemben, és mert én nem is találtam annyira kiemelkedőnek.

Mozizásra fel! Nekem még legalább 5-6 filmet meg kell néznem az Oscarig, miközben egyéb filmek is várnak a listámon, amiket rövid időn belül szeretnék látni, de nem kapcsolódnak az Oscarhoz (pl. A 64-es betegnapló, Az átkelés madarai, Instant család – elég vegyes felvágott egy lista, igaz?) :)

De mi másról is szólhatnak egyébként a január-február, mint a moziba járásról?

A finn Amorphist valamikor 10-15 éve láttam először élőben egy Rockmaratonon. Emlékszem, az énekes miatt fogott meg a zene (Nem kell félreérteni, én nem elsősorban a külső, hanem a hang alapján ítélek meg egy énekest.). Metál rajongóként azokat a frontembereket becsülöm a legjobban, akik egy dalon belül képesek hörögni és gyönyörűen tisztán énekelni is. Igaz, féltettem is az énekest, hogy ilyen kevert technikával valószínűleg nem tud majd sokáig magas színvonalon teljesíteni, és rámegy majd a hangja.

Ez a dal volt nagyon sokáig a kedvencem tőlük:

Benne van minden: ének és hangszerek összhangja, a hörgés és a tiszta dallam találkozása, egy nulláról induló, szépen építkező dalszerkezet és persze az előadóból áradó energia.

Aztán az utóbbi években már kevesebb Amorphist hallgattam, kicsit eltávolodtam a stílusuktól, ugyanakkor tavaly megjelent új albumuk ismét eszembe juttatta, hogy mennyire szeretem őket. És az énekesnek, Tomi Joutsen-nek még mindig eget rengető hangja van, akár hörög, akár tisztán énekel!

A The Bee című dalukat bármennyiszer képes vagyok meghallgatni, nem beszélve a The Gathering ex-énekesnőjével  (Anneke van Giersbergen) felvett közös produkcióról, az Amongst Stars-ról. Ez a dal biztos nem lesz a pénteki koncert tracklistjén - sajnálatomra, hiszen nem valószínű, hogy felvételről betennék a női énekes részt, ezért hallgassuk meg itt.

A koncert a Barba Negrában lesz, és nem csak az Amorphis dalaira rázhatjuk a fejünket/hajunkat, hanem a Soilwork-re is: micsoda párosítás! A Soilworknek ráadásul most jött ki a vadonatúj lemeze, jobbnál jobb dalokkal. Egyelőre nekem ez a kedvencem róla:

Mondanám, hogy nyomás koncertjegyet venni, akinek még nincs, de sajnálom: már telt ház van, minden jegy elkelt. De ne szomorkodjatok, majd beszámolok a pénteki élményeimről!

Sok jót hallottam Reisz Gábor új filmjéről, a Rossz versekről, ezért mindenképpen szerettem volna megnézni. Az első filmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant én csak mértékkel szerettem, miközben tényleg voltak benne olyan pillanatok, amik nagyon találóak voltak, és a korosztály számára meghatározó lehetett. Ugyanezt mondták a Rossz versekről is: akik eddig látták az ismerőseim közül, és a 30-as férfi korosztályt képviselték, mind nagyon magukénak érezték a filmet, mintha pont róluk szólna, pont az ő érzéseiket vetítené vissza.

Én 30-as vagyok, de nő, mégis tényleg sok mindenben éreztem én is, hogy nekem/rólam szól a film.

A főhősünk (akit a rendező is játszik), Tamás, akivel Párizsban a film elején szakít a barátnője. Ez a szakítás vezet oda, hogy az egész addigi életét átértékelje, felidézze a legmeghatározóbb pillanatokat, mind kisiskolás, mind kamasz éveiből. Mindannyian találhatunk benne olyan momentumokat, amikről saját iskolás éveink, esetleg életünk első csókja, életünk első szerelme eszünkbe juthat.

Szerettem a filmet alapvetően, mert kedves film volt, és belőlem is előhozott emlékeket. És igen, hiába vagyok nő, én is gyakran ugyanazt éreztem, amit a főhős… Ugyanazokba a hibákba estem/esem én is. Csak eddig azt hittem, én vagyok ezzel egyedül...hogy nálam mindenki más életképesebb, határozottabb, céltudatosabb. De ha nem így van, akkor miért van az, hogy annyian a 30-as korosztályból tényleg nem találják a helyüket a világban?

Hogy lehet ebből a helyzetből tovább lépni?

Erre a kérdésre nem adta meg a választ a film sem…

Más is volt ezzel úgy, hogy lényegében az egész életét álmodozással töltötte, kb 12-32 éves koráig? 20 évet? Majd 32 évesen felébredt, és azt látta maga körül, hogy semmi sem stimmel, hogy az élete nem olyan, amilyenről álmodozott? Hogy a tehetség, a szorgalom vagy bármi más ami megvolt benne, önmagában mégis csak kevés volt ahhoz, hogy az élete olyan irányba haladjon, amilyet igazán szeretett volna? Vannak kivételek, nagyon is sokan, az én saját ismeretségi körömből is: pont azok, akikről a legkevésbé gondoltuk volna, azok vitték a legtöbbre…ők talán nem álmodoztak. Mégsem cserélnék velük. De mi van az álmodozó, a túl sokat gondolkodó, az életet mindig túlbonyolító, már nem húszas éveiket taposókkal, akik még csak a feleszmélésnél tartanak? Mi lesz velem? A film nem ad választ, segítséget: pusztán azért mert felmondok az aktuális munkahelyemen, még nem változik meg az életem.

A film jó, mert elgondolkoztatott a saját életemen, de ugyanakkor haragszom is rá, mert nem mutatott kiutat a helyzetből.

Tudom, azt mindenkinek saját magának kell megtalálnia.

Hogy a filmről is mondjak még pár szót: a színészek nagyon jók, (a színészek, és nem a rendező-színész), külön kiemelném a kedvencemet, Monori Lilit. Engem kicsit zavart ugyanakkor, hogy miközben az időben ide-oda ugrálunk, a szülőket nem tudták fiatalítani//öregíteni az adott időszakhoz – kizökkentett az élményből.

A zenék tetszettek, a karakterek jól eltaláltak voltak.

A film vége viszont egy kicsit felbosszantott (spoiler!): a levendula. Most komolyan: Franciaország szerintem a világ legnagyobb levendula termesztője. Komolyan kellett ez az értelmezhetetlen „az életem múlik rajta” akció? Értem, kellett valami ütős a végére, de hülyeség volt, vehetett volna bármelyik sarkon levendulát, így ezen jól felhúztam magam, és sokat rontott a pontozásomon.

Pontszám: 7

Ajánlom: minden önmagát kereső 30-asnak, de talán a szüleinknek is, hátha jobban megértenek minket, miközben csodabogárnak tartanak és nem értik, hogy nekünk miért nem jó soha semmi...

Nagyon sok helyről hallottam dicsérni ezt a filmet, ezért gondoltam, megér egy próbát. Igaz, bizalmatlan voltam, mert a rendező (Sean S. Baker) előző filmje (Tangerine) nekem nem jött be, különösebben mély nyomot nem hagyott bennem.

A történet szerint Floridában járunk, egy városszéli motelben - olyan igazi amerikai típusú szállás, amiktől egyébként engem személy szerint kiráz a hideg, inkább horrorfilmeket juttat eszembe. Itt azonban a hotel egy apró menedékkel ér fel. Vannak ugyan néha turisták is, de inkább szegény, rossz sorsú családok húzzák meg magukat. Többek között egyedülálló fiatal anyák, akik talán még bőven 20 éves koruk előtt, tehát szinte még gyerekként váltak szülővé, és próbálják a gyerekeiket nevelni. Ki jobban, ki rosszabbul. A gyerkőcök ugyanis - főleg az egyik kislány - egyáltalán nem a jógyerekek mintapéldányai. El is érkeztünk a film erősségéhez: a gyerekekhez.

Hiteles, nagyon jól megtalált gyerekszereplők hétköznapjait követhetjük nyomon, néha talán még a saját gyerekkorunkra is ráismerünk, ahogy a panelek között játszottunk annak idején.

Ugyanakkor, mivel tényleg kicsit neveletlen gyerekekről van szó, nehéz azonosulni velük. Mint ahogy a főszereplő édesanyával is nehéz, mert nem elég, hogy szegény, hogy nincs munkája, hogy esetleg olyasmiből teremti elő a pénzt a lakhatásra, amire senki nem lenne büszke, hanem ráadásul a jelleme, az indulatai, a stílusa, mind-mind taszítóak.

Sajnos nekem emiatt a film átélése, a szereplőkkel való együttérzés teljesen megbicsaklott, és a film közepe táján végleg elmúlt.

Úgy pedig nagyon nehéz szeretni egy filmet, ha nem tudunk együtt érezni a főszereplők sorsával. Ha szinte azért szurkolunk, hogy a kislány elkerüljön innen, amíg még nem késő.

Elgondolkodtató, összességében szomorú film, Willem Dafoe kiemelkedő alakításával, de nem kerül fel a tavalyi kedvenceim közé, utólag sem.

Pontszám: 6,5

A bosszú című francia thriller sem előzetese, sem storyja alapján nem fogott meg, magamtól nem mentem volna el soha megnézni moziba. Viszont az év végi filmes értékelések között többször is szerepelt másoknál a legjobbak között, ezért kíváncsi lettem rá.

Három 30-as végi, vagy 40-es eleji férfi a szokásos évi sivatagi vadászatát tartja. Annyiban más ez a vadászat az előzőekhez képest, hogy az egyik fickó a fiatal szeretőjét is magával hozta, és ugyan nem volt tervben, hogy találkozzon a többi férfival is, mégis így sült el a dolog.

A lánynak valószínűleg vérmes reményei voltak a jóképű fickóval kapcsolatban – aki hiába egy sármos szerető, a feleségét, családját mégsem hagyná el. A lány nagyon fiatal, nagyon szexi, talán kicsit könnyűvérű, és nagyon úgy viselkedik, ahogy a mai 15-25 éves korosztályról hírlik. Abban a közegben, abban az életkorban már nem biztos, hogy feltétlenül keringőre való felszólításként értékelnek a srácok egy szexin lejtett táncot, itt azonban, a 15-20 évvel idősebb férfiak igen. Külön vitát lehetne tehát arról nyitni, hogy a lány viselkedése mennyire volt elfogadható vagy sem. Vagy hogy az ő korában elfogadható, de a középkorúak számára még nem? Hogy a viselkedése miatt elővehetjük-e az áldozathibáztató oldalunkat, és kezdhetjük-e mondani, hogy lám, aki így viselkedik, az meg is érdemli?

Valószínűnek tartom, hogy az ilyen elvi felvetések és gondolatok miatt gondolják nagyon sokan azt, hogy ez egy kiemelkedő film, mely túllép egy egyszerű horror/thriller keretein, és valódi, női (vagy éppen metoo) kérdéseket is felvet.

Én, mint nő mondom, hogy ez a hajszálnyi kis gondolatébresztés még kevés ahhoz hogy ebből a filmből egy top 10-es film legyen. Hogy miért? Egyszerűen túlzó, olykor gagyi, olykor nevetséges, olykor hihetetlen volt az események alakulása.

A lényeg röviden: a lányt a szeretőjének haverjai közül az egyik fickó megerőszakolja. A szerető először sajnálja a lányt, de amikor saját magát is veszélyben érzi, hogy esetleg a felesége előtt is kitudódhat minden, mert ez a lány itt és most nem szeretné a dolgot elfelejteni és egyszerűen túllépni rajta, ezért hirtelen már ő lép elő első számú bunkóvá a társaságban: megöli a lányt. Legalábbis biztos benne, hogy a lány meghalt, miután egy magas sziklafalról lelökte, és ráadásul még egy kiálló korhadt faág fel is nyársalta.

De nem, a lány csodával határos módon túlél, és megkezdődhet a bosszúállás a sivatag közepén a gonosz férfiak ellen.

A film túlságosan elrugaszkodott a hihetőség határain, és még ha szívünk szerint a nő mellé akarunk is állni, inkább volt túlzó a főszereplőnőnk szexiességének folyamatos hangsúlyozása egész végig a film alatt. Nem éreztem magam komfortosan ettől a filmtől, néhány kínos jeleneten még mosolyogtam is.

Benne lehetne-e az éves válogatásomban? Nem...nemhogy egy év múlva, de valószínűleg már egy hónap múlva sem fogok emlékezni rá.

Pontszám: 5

Ajánlom: azoknak, akik bírják a véres bosszúfilmeket, vagy hogy egy nő csak alig valami ruhában fegyverekkel a kezében rohangál.

Alfonso Cuaron filmjét, a Roma-t úgymond megelőzte a hírneve.

A rendező saját filmje, amelyben ő egy személyben a rendező, az író, az operatőr, a vágó. A film, amely számos díj várományosa azon túl, hogy egyébként már megkapta a Velencei filmfesztivál fődíját, az Arany oroszlánt (és a bejegyzés írásával egy időben már egy Golden Globe-ot is magáénak tudhat).

A 70-es évek elején, Mexikóban játszódó filmet családtörténetnek is felfoghatjuk, bár jó magam sokkal inkább éreztem női sorsokat bemutató filmnek. Egy jól szituált 30-as családanya és egy fiatal indián származású szolgálólány társadalmi szempontból a lehető legmesszebb állnak egymástól, mégis, mint nők, a sorsuk között párhuzamot lehet vonni. Ahogy az asszony egyszer ki is mondja a filmben: mi nők, mindig egyedül vagyunk, akárki akármit is mond.

A cselekmény nem gyors, de mégsem unalmas, finom érzékenységgel mutatja be elsősorban a szolgálólány hétköznapjait, és közben fel-felsejlenek a háttérben a 70-es évek közéletének eseményei is – amiről mi magyarok, főleg ha már a fiatalabb korosztályt képviseljük, nem sokat tudhatunk.

A film közepe táján azonban erős kétségeim voltak afelől, hogy mire ez a nagy felhajtás a mozi körül. Cselekmény alig van benne, néhol túlzottan lassú, ugyanakkor a rendező túlzott művészieskedése is egy idő után kezd az ember agyára menni. Rendben, hogy nagyon szép képeket látunk, hogy gyönyörűek a beállítások, de ugyanakkor a századik lassú svenk után már hangos megjegyzéseket tettem – hogy akkor most nézzünk körbe újra, szép lassan, merre fordul a kamera, na vajon mit látunk majd. Szép, szép, de nagyon kiszámítható volt a stílus, és lássuk be, azért sokat vágni sem kellett ezt a filmet – mármint hogy ne ugorjunk rögtön egy hátast azért, mert a rendezőnk volt a vágó is. A totáloknak és a nagy svenkeknek a másik hátránya, hogy közeli képeket szinte egyet sem láthattunk, ez pedig az érzelmek kifejezését, a szereplőkkel való együttélést és együttérzést is hátrányosan érintette. Az egyetlen kivétel a szülés jelenetsora volt, ahol ugyan szintén nem éppen túl közeli képeken, de mégis átérezhettük a lezajló eseményeket.

Szóval hiába csinált minden Cuaron, egyedül a rendezés az, ami miatt tényleg megemelem a kalapom előtte: ilyen hosszú snittekben a színészek vezetése, a háttérben zajló apró mellékszituációk rendezése, mind mind nagy komponálást igényeltek.

Nem akarok spoilerezni, mert őszintén mondom, hogy a film utolsó harmada tényleg megérinti a nézőt, még annak ellenére is, hogy azt fejtegettem, a művészi stílus talán hátrányosan hatott az átélésre. Nos, a film végére elégedetten álltam fel, mégis úgy éreztem, hogy mind kivitelezésben, mind történetben egy nagyon szép mozit láttam.

És hogy bizony mindegy, hogy egy nő gazdag vagy szegény, a sorsukban, életük megélésben bizony nem sokban különböznek.

Ajánlom, de csak azoknak, akik szeretik a lassú filmeket!

Pontszám: 7

Az idei év első könyvélménye nálam Stefano Benni regénye, a Margherita Dolcevita volt (a 2005-ös könyv 2015-ben jelent meg magyar fordításban, én most vettem kézbe). Az olasz író egy másik regényét, a Gyorslábú Achillét pár éve olvastam, és az a könyv bekerült a legnagyobb kedvenceim közé. Teljesen egyedi hangvétel, mással össze nem hasonítható írásmód, könnyed, jól olvasható, mégis művészi értékkel bíró regény. (Kevés az ilyen sajnos, mert ami általában művészi, az nem éppen gördülékeny, sőt, kifejezetten vontatott és nehezen olvasható, ami pedig friss és jól olvasható, általában ponyvának minősül. Pedig üdítő, ha a kettő ötvöződik!)

Nagy reményekkel vettem kézbe a régi tapasztalat miatt a Margherita Dolcevitát: nem csalódtam a könnyed nyelvezetben, az egyedi írásmódban, a jó humorú apró megjegyzésekben, de valami mégis hiányzott ebből a regényből nekem: nem tudtam teljesen beleélni magam, ráadásul a lezárása sem igazán tetszett.

A történet egy olaszországi város szélén játszódik, ahol a város és a természet találkozik, viszont bőven megfér egymás mellett az emberi jelenlét és a "vadon". Margherita családja él itt, a szülők és 3 gyerek, akik egy kicsit talán otthonülős, kihívásokat nem kereső embereknek tűnnek, és talán éppen ezért lesz rájuk olyan nagy hatással, amikor a szomszédba költözik egy másik család: szülők és gyerekek ott is, de a modern fogyasztói társadalom mintapéldányai, akik minden termékből a legjobbat viszik haza, és szívesen terjesztik is az igét, megbabonázva a hétköznapi családot, hogy ott is hirtelen mindenkinek fontos legyen, milyen tv-t néz, milyen játékkal játszik, milyen krémet ken az arcára, vagy hogy egyáltalán milyen a haja.

Nagyon úgy tűnik, hogy elsőre csak a kamaszlánynak, Margheritának (aki nem túl szép és nem túl vékony, de annál inkább eszes és kreatív aggyal megáldott) esik le, hogy valami nagyon nem stimmel a szomszédok körül: egyáltalán miért van olyan házuk, aminek nem is valódi ablakai vannak, milyen jogon szólnak bele az életükbe, és akarják megmondani mit vegyenek, milyen ruhát hordjanak? Csak ő veszi észre, hogy ártanak a természetnek, a közeli rét és erdő állatvilágának. Aztán persze kiderül, hogy Margherita nincs egyedül, a furcsaságokat a nagyapja is kiszúrja, de a szomszédok fura gyereke, Angelo is mintha nem simulna bele a családjába, sőt, kamaszhoz méltóan lázad is.

A könyv tehát az új szomszédok megjelenésének furcsa körülményeit, és Margherita családjának változásait mutatja meg, mindössze néhány hét történéseit. Bennitől nem áll messze a kicsit szürreális elemek csepegtetése sem, tehát nem biztos, hogy a logikát minden apró történésben felfedezhetjük.

A könyv számomra túl hirtelen ért véget, maga a lezárás nem kifejtett, még sok kérdésem lett volna. Éppen ezért maradt hiányérzetem, és összességében hiába szeretem az író írásmódját, stílusát, most nem volt katarzisszerű élményem. Ha csak egy könyvet olvasnál el Bennitől, akkor a Gyorslábú Achillét javasolnám inkább.

Kezdőmondat a regényből:

„Elmentem lefeküdni, és többé nem voltak meg a csillagok.”

Még egy kedvenc mondatom a regényből, amely számomra azt jelenti, hogy ne akarjunk feltétlenül belesimulni a mai társadalmi elvárásokba, megszokásokba:

„Csak a döglött halak úsznak az árral.”

7 pont

Számomra önmagában az, hogy elindult a blog 2017 év végén, felért egy csodával. Sajnos az a típus vagyok, aki néha tényleg a kanapén ülve várja a csodát, anélkül, hogy tenne is érte valamit. Éppen ezért nagy szó, hogy elindult a blog, és 2018-ban rendszeresen írtam is rá.

Nem vagyok önfényező típus, nagyon is messze áll tőlem, ezért inkább csak egy rövid statisztikával értékelném az idei bejegyzéseket: egyrészt azért, hogy én magam is lássam, miből mennyit sikerült írnom egy év alatt, másrészt, hogy a 2019-es évre is legyen egy mércém, akár túlteljesíteni az idei számokat, akár csak tartani az elért eredményt.

2018-ban az összes blogbejegyzés száma: 80 db

Ez átlagban havi: 6,6 db, heti 1,5 db

A konkrét havi megoszlás:

Január: 7

Február: 5

Március: 9

Április: 6

Május: 7

Június: 4

Július: 5

Augusztus: 5

Szeptember: 14 (Cinefest idején napi tudósítások)

Október: 8

November: 5

December: 5

A blogbejegyzések megoszlása témakörönként:

Film: 52

Színdarab: 5

Zene: 8

Könyv: 7

Egyéb: 8

Mondhatni, hogy erre az eredményre azért számítottam: legtöbbször moziba járok, és itthon is többet nézek filmet, mint amennyit olvasok.

A legolvasottabb bejegyzések (lapletöltés darabszám):

1. Bologna a gasztronómia városa - 3877

2. Élménytúra a félméteres hóban - 1093

3. Escobar – filmélmény - 998

4. Nehéz istennek lenni – színházélmény - 917

5. A legboldogtalanabb szurkolók - 725

6. Ismerkedés egy új zenekarral - 225

7. A nap filmje - Beszámoló a Cinefest 3. napjáról - 157

8. Twin Peaks – 1. évad - 86

9. Éles tárgyak – minisorozat - 79

10. Hang nélkül – filmélmény - 59

Nincsenek illúzióim. :)

Az első négy helyen található írás egyértelmű, hogy kikerült az I2-oldalra, vagyis meg lett támogatva az Index által, magamtól ennyi olvasót nem tudnék elérni - nulla marketinggel. (Egyébként külön visszajelzést nem kapok arról, ha kikerül egy írásom az I2-re, egyedül a bolognai beszámolót találtam meg jómagam is a címlapon, a többinél csak feltételezem, hogy így történt. A diósgyőri szurkolók talán maguktól is megtalálták az írásomat a stadionavató után. A zenekari írás a banda (Einstand) Facebook oldalára került ki, így ott az ő rajongóik is segítették az olvasottságot 200 felé. A Cinefestről írt egyik írásom azért kerülhetett 150 lapletöltés felé, mert én magam megosztottam a saját Facebook oldalamon – nem jellemző rám, hogy magamat reklámoznám a közösségi hálón, emlékeim szerint egész évben ez volt az egyetlen írásom, amit kitettem oda. A 100 alatti de 50 feletti lapletöltéseknél gyanítom, hogy az adott film iránt érdeklődők találhattak rá az írásra. Ugyanis legyünk őszinték: a bejegyzéseim többségét, tehát a 80 írásból kb. 50-60-at kb 5-10 ember olvasott el. De semmi gond, innen szép fejlődni, ugyanakkor a bolognai írás majdnem 4000-es olvasottságát nehéz lesz túlszárnyalni. De kellenek a kihívások 2019-re is!

Úgyhogy ezek az alapcélok jövőre:

- kitartani, és egész évben írni a blogot

- ismét újra legalább 80, de még jobb lenne, 100 bejegyzést készíteni egy év alatt

- ismét legyen egy írás legalább, ami eléri a 3000-es olvasottságot

És persze a legnagyobb vágyam az lenne, ha nem csak blogot írnék jövőre, hanem megpróbálnám a kreativitásomat előtérbe helyezni. és elkezdeni a fikció irányába is mozogni… Meglátjuk, leszek-e elég bátor és kitartó!

Mindenkinek olyan célkitűzéseket kívánok a jövő évre, amik ugyan tartalmaznak kihívásokat, de önmagunkhoz mérten meg is valósíthatóak!

Boldog új évet mindenkinek!

Én nem szabok magamnak határt, hogy csak olyan filmeket jelölhetek meg, amelyeket 2018-ban mutattak be a magyar mozik, hiszen nem értékelhettem olyan filmet tavaly, amit még nem láttam csak idén, mint ahogy azt sem szívesen hagynám ki a sorból, amit például filmfesztiválon láttam, de a hazai mozik egyáltalán nem mutatták be. Tehát a válogatás az általam idén látott filmek közül áll össze, függetlenül attól, hogy pontosan mikor és hol mutatták be.

Kedvencek

Kezdjük a kedvenceimmel, azokkal a filmekkel, amelyeket bármikor szívesen újra is néznék. Szubjektív lista, de rám ezek hatottak a leginkább, és az állandó olvasóknak nyilván nem is okozok meglepetést. (Aki bővebben kíváncsi, a címekre kattintva találja a kritikákat.)

1. A néma forradalom

2. Három óriásplakát Ebbing határában

3. A bűnös

4. Coco

5. Kutyák szigete

6. Profil

7. Silvio és a többiek

8. Szeretet nélkül

9. Nyitva

10. Bohemian Rhapsody

Rövid indoklás:

A néma forradalom volt az, ami a leginkább megérintette a szívemet, amin sírtam, ami elgondolkodtatott, amelyben nem csak a szüleim korosztálya, de a mai fiatalok is olyan témát találhatnak, amiben önmagukra ismerhetnek. És mindezt egy 56-os filmben, amit nem is magyarok készítettek.

A Három óriásplakátot még az év elején láttam, de abban a pillanatban, hogy véget ért, úgy álltam fel a székből, hogy még néztem volna tovább bármeddig. Imádtam a nyelvezetét, a szereplőket, a történetet és a jellemfejlődést, amit olyan ritkán látni manapság filmekben.

A bűnös nyerte a miskolci Cinefestet, és nem érdemtelenül: az egyetlen helyszínen játszódó, csak telefonhívásokon keresztül zajló cselekmény olyan szinten fenntartja a feszültséget, végig izgalomban tartja a nézőt, amihez igazi rendezői bravúrra volt szükség.

A Coco hivatalosan nem 2018-as film, én viszont idén láttam, és azonnal nagy kedvencem lett: ha jól számolom, eddig négyszer néztem meg… :) A halál témáját felvetni egy animációs filmben az egyik legbátrabb vállalkozás.

Kutyák szigete: Wes Anderson nálam nem feltétlenül jelent sikert, azonban ezzel az animációs, bábos, kutyákról, barátságról szóló filmjével sikerült teljesen elvarázsolnia.

Profil: a Cinefesten láttam, a listámon talán az egyetlen film, amit nem mutattak be a hazai mozik. Az újságírónő története, aki neten keresztül próbál a bizalmába férkőzni egy iszlám terroristának, hogy aztán a film végén mi magunk is megrettenjünk attól, hogy valójában ki férkőzött kinek a bizalmába. Feszült, pörgős, egy monitor előtt játszódó film, nem érdemtelenül kapott a közönségtől is óriási tapsot.

A Silivio és a többiek év végi filmélményem, de olyan erős hatása van a rendezőnek, olyan egyedi stílusban mesél történetet, és végre a nők szerepét is tudtam nála értékelni, hogy mindenképpen helye van a listámon az olasz filmnek.

Szeretet nélkül: az orosz film a legsötétebb, sőt inkább azt mondanám, a legnyomasztóbb film a listámon. Éles kritika a társadalomról, a szülőkről, és egy szinte elfeledett kisfiúról.

A Nyitva az egyetlen magyar film a listámon, de mentségemre legyen szólva, hogy sok idei magyar filmet kell még bepótolnom (listát lásd lejjebb). Ez a film azonban frissességével, kellemes, jó humorával, pörgésével belopta magát a szívembe, és örvendetes hogy egyáltalán felvetődik a téma: hogyan lehet a tartós párkapcsolatokban túlélni a varázs, az izgalom elmúlását.

Bohemian Rhapsody: a film kettős érzéseket váltott ki belőlem, akár a csalódásokról szóló, lenti listába is bekerülhetett volna, hiszen nem voltam vele maradéktalanul elégedett. Azonban mégis bármikor újranézném, a főszereplő színészi játéka és a Queen zenéje örökérvényű marad, és ezt a filmet is sokkal előkelőbb helyre repíti, mint azt a zenei rész nélkül megérdemelné.

A legnagyobb csalódások

Azok a filmek kerülnek erre a listára, amelyekre nagy elvárásokkal ültem be: vagy azért, mert az előzetese nagyon ígéretesnek tűnt, vagy mások ajánlották nagyon lelkesen, de végeredményben inkább kínzásként éltem meg a moziban eltöltött perceket, órákat. Szerencsére azonban nem tudok 10 filmet összeszedni a nagy csalódásokból, így azért talán elmondható, hogy csak ritkán nyúltam mellé idén. 

1. Gyújtogatók

2. A víz érintése

3. Kaliforniai rémálom

4. Sosem voltál itt

5. Mária Magdolna

6. Ne hagyj nyomot

Pótlásra váró filmek

Természetesen sok film kimaradt ebben az évben, sosem lehetséges mindent megnézni, van mit bepótolnom, és terveim szerint 2019. első hónapjaiban meg is teszem.

Top 10 film 2018-ból, amit mindenképpen szeretnék megnézni:

1. Nem vagyok boszorkány

2. Remélem, legközelebb sikerül meghalnod

3. Floridai álom

4. Fantomszál

5. Örökség

6. Nyughatatlan özvegyek

7. Az első ember

8. Rossz versek

9. X – a rendszerből törölve

10. Ruben Brandt

Amennyiben bármelyik filmnél azt tapasztalnám, hogy megérdemelte volna a legfelső 10-es listában is a helyet, úgy update-tel is jelezni fogom!

Nektek mi volt a legmeghatározóbb idei film? Amire még 5-10 év múlva is emlékezni fogtok? Amit majd sokadszor is szívesen újranéznétek?

Nem tagadom: rajongok Paolo Sorrentinoért. Korunk egyik legegyedibb hangvételű rendezőjének tartom, aki művészfilmeket és valódi mondanivalókat tud olyan egyedi stílusban tálalni, amiről két képkocka után megmondja az ember, hogy ő rendezte: rajta van a kézjegye. Nekem A nagy szépség (amiért Oscar díjat kapott) még a szívembe nem tudott igazán beférkőzni, azonban az Ifjúság című filmjével örökre megvett engem. Természetesen ennek ilyenkor vannak hátrányai is, hiszen minden filmjére nagy elvárásokkal ül be az ember, és tagadhatatlan, hogy néha csalódás is érheti.

A Silvio Berlusconival foglalkozó filmje (Silvio és a többiek) nem csalódás, egyik ámulatból a másikba ejti a nézőt, de ugyanakkor bevallom: nekem az Ifjúság maradt egyelőre a kedvencem tőle.

A Silvio nem annyira Berlusconi élettörténete, nem az ő tündöklése és bukása, nem a politikai karrierjének az események történeti sorrendjét követő bemutatása. Nem: sokkal inkább egy személyiség, egy egyéniség bemutatása párbeszédeken, sőt monológokon keresztül, ami ugyan nagyon egyedivé varázsolja a filmet, de ugyanakkor meg is kérdőjelezheti, hogy vajon mennyire a valós személyiséget ismerhetjük meg, és mennyire a művészi szabadságot látjuk felsejleni a megírt forgatókönyvben. Bár nekünk innen sokkal kevesebb fogalmunk lehet arról, hogy milyen ember is lehet valójában Silvio Berlusconi – talán az olaszok sokkal jobban átlátják ilyen szempontból a film valóságalapját, mint mi. 

Azonban, ha csak mint filmet tekintjük, akkor mi is egyértelműen meghajolhatunk Paolo Sorrentino zsenialitása előtt. A film képi világa, az operatőri munka, a zeneválasztások, a színészvezetés, mind mind egy nagyívű zsenit sejtetnek. Sajnos tényleg elfogult vagyok vele, de egyszerűen technikailag nem tudtam fogást találni a filmen.

A történet pedig? Egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Silviot nem is látjuk a film első felében, akkor egy nagy álmokkal rendelkező, kisvárosból induló stricit (na jó: menedzsernek is hívhatjuk) követünk nyomon, aki az előrejutást, az élete megváltoztatását attól reméli, ha valahogy Berlusconi közelébe férkőzik. És hogy máshogy lehetne a közelébe férkőzni, mint csinos lányokon keresztül?

Az olasz belpolitika talán megérett a bukásra: az orgiák, a könnyen kapható lányok, a drogok, a pénz megszámlálhatatlansága: egyszóval a felső rétegek dőzsölése, a római ókori romok között megrendezett bulik egyfolytában azt juttatták eszembe, hogy a nyugati társadalmak lassan elérik az ókori római birodalom romlottsági szintjét, a bukás előtti legerkölcstelenebb éveket: ha ókori ruhákban lettek volna a szereplők és kokain helyett csak bort és százfogásos étkeket fogyasztottak volna, akkor egészen jól beleilleszthetőek lettek volna abba az időszakba. Az egész filmet éppen ezért átjárta számomra egy bukás előtti végső örömmámor érzése.

Na és persze a nők: ha valamit felróhatok Sorrentinonak, az az, hogy a nők nála sosem kapnak hangsúlyos szerepet, és leginkább a testükért szerepelteti őket: gyönyörű nőkből most sem volt hiány: a legutolsó kis szerepben is az olasz lányok legszebbjei tűntek fel a vásznon, de Silvio 50 körüli felesége is egy gyönyörű olasz asszony volt. Igen, a melle is szép. De éppen ezért nőként engem sokszor zavart, hogy ennyire kihasználja a női testet a filmvásznon, és ennyire csak húst lát bennük.

Egészen addig fanyalogtam ezen, amíg rájöttem: az egész film alatt két ember volt, aki őszintén be mert olvasni Silvionak, akit egyébként csak talpnyalók vesznek körbe: az egyik a felesége volt, aki a film vége felé a képébe vágja, hogy ott volt a lehetőség: vezetőként tényleg tehetett volna valamit a hazájáért, tényleg javíthatott volna az olaszok életén, de elszalasztotta az alkalmat. A másik pedig egy 20 éves fiatal lány volt (aki egyébként teljesen kilógott a könnyű erkölcsű lányok sorából, és talán pont ezért is akarta őt a leginkább elcsábítani Silvio). Ő pedig szembesítette a megközelíthetetlen ex kormányfőt, hogy olyan a lehelete, mint a 76 éves nagypapájáé (hiába a hajbeültetés, festés, és a fiatalosság minden látszata, amit magára akar aggatni, akkor is csak egy öregember már). Azt is felveti a lány, hogy mégis mire való a pillanatnyi öröm. Mi követi a pillanatnyi élvezetet? Mi lesz azután? A lány szemében tehát miért kellene magát odaadnia egy öregembernek? Talán néhány ékszerért? Ez az a két női karakter, akik ki is lépnek egy ponton a történetből: a feleség ugyan nagyon sokáig várt arra, hogy tovább merjen lépni, és az életét másik irányba terelje. A fiatal lány viszont még a legelején, mielőtt belezuhanna a fertőbe, tesz egy bátor lépést, és az egészből kiszáll. Mi lesz ennek a két nőnek a sorsa? Az elfeledettség? A magány? A karrier vége, az előrejutástól való teljes kirekesztettség? Egy bizonyos nézőpontból talán igen. De másik nézőpontból a szabadság, a nyugalom, az, hogy tükörbe tudnak nézni, és éjjel nyugodtan tudnak aludni.

A választás természetesen alap természetükből is fakad.

Silvio választása, hogy marad olyan, amilyen: kiváló szónok, kiváló ügynök, aki bárkinek bármikor lyukat beszél a hasába, és talán még a hatalmat is újra magához ragadhatja. Nagy jelenet, amikor egy nem is létező ingatlant próbál telefonon eladni egy ismeretlennek. Ha ez sikerül, akkor bármi sikerülhet?

Kiváló film, kiváló színészek, és zseniális rendező. Művészfilm igen, de talán még az a fajta, amivel bátran próbálkozhatnak azok is, akik nem csak Marvel filmekre járnak egyébként moziba.

Aki tud, segítsen viszont megfejteni a végén, a földrengés rázta templomból kiemelt Jézus szobor jelentését, szimbolikáját. Keresem azóta is, de nekem még nem esett le... Nem tudok Jézus és Silvio között párhuzamot vonni... Hacsak ő maga meg nem próbálta ezt.

Pontszám: 8