Nem tagadom: rajongok Paolo Sorrentinoért. Korunk egyik legegyedibb hangvételű rendezőjének tartom, aki művészfilmeket és valódi mondanivalókat tud olyan egyedi stílusban tálalni, amiről két képkocka után megmondja az ember, hogy ő rendezte: rajta van a kézjegye. Nekem A nagy szépség (amiért Oscar díjat kapott) még a szívembe nem tudott igazán beférkőzni, azonban az Ifjúság című filmjével örökre megvett engem. Természetesen ennek ilyenkor vannak hátrányai is, hiszen minden filmjére nagy elvárásokkal ül be az ember, és tagadhatatlan, hogy néha csalódás is érheti.

A Silvio Berlusconival foglalkozó filmje (Silvio és a többiek) nem csalódás, egyik ámulatból a másikba ejti a nézőt, de ugyanakkor bevallom: nekem az Ifjúság maradt egyelőre a kedvencem tőle.

A Silvio nem annyira Berlusconi élettörténete, nem az ő tündöklése és bukása, nem a politikai karrierjének az események történeti sorrendjét követő bemutatása. Nem: sokkal inkább egy személyiség, egy egyéniség bemutatása párbeszédeken, sőt monológokon keresztül, ami ugyan nagyon egyedivé varázsolja a filmet, de ugyanakkor meg is kérdőjelezheti, hogy vajon mennyire a valós személyiséget ismerhetjük meg, és mennyire a művészi szabadságot látjuk felsejleni a megírt forgatókönyvben. Bár nekünk innen sokkal kevesebb fogalmunk lehet arról, hogy milyen ember is lehet valójában Silvio Berlusconi – talán az olaszok sokkal jobban átlátják ilyen szempontból a film valóságalapját, mint mi. 

Azonban, ha csak mint filmet tekintjük, akkor mi is egyértelműen meghajolhatunk Paolo Sorrentino zsenialitása előtt. A film képi világa, az operatőri munka, a zeneválasztások, a színészvezetés, mind mind egy nagyívű zsenit sejtetnek. Sajnos tényleg elfogult vagyok vele, de egyszerűen technikailag nem tudtam fogást találni a filmen.

A történet pedig? Egyszerre lenyűgöző és félelmetes. Silviot nem is látjuk a film első felében, akkor egy nagy álmokkal rendelkező, kisvárosból induló stricit (na jó: menedzsernek is hívhatjuk) követünk nyomon, aki az előrejutást, az élete megváltoztatását attól reméli, ha valahogy Berlusconi közelébe férkőzik. És hogy máshogy lehetne a közelébe férkőzni, mint csinos lányokon keresztül?

Az olasz belpolitika talán megérett a bukásra: az orgiák, a könnyen kapható lányok, a drogok, a pénz megszámlálhatatlansága: egyszóval a felső rétegek dőzsölése, a római ókori romok között megrendezett bulik egyfolytában azt juttatták eszembe, hogy a nyugati társadalmak lassan elérik az ókori római birodalom romlottsági szintjét, a bukás előtti legerkölcstelenebb éveket: ha ókori ruhákban lettek volna a szereplők és kokain helyett csak bort és százfogásos étkeket fogyasztottak volna, akkor egészen jól beleilleszthetőek lettek volna abba az időszakba. Az egész filmet éppen ezért átjárta számomra egy bukás előtti végső örömmámor érzése.

Na és persze a nők: ha valamit felróhatok Sorrentinonak, az az, hogy a nők nála sosem kapnak hangsúlyos szerepet, és leginkább a testükért szerepelteti őket: gyönyörű nőkből most sem volt hiány: a legutolsó kis szerepben is az olasz lányok legszebbjei tűntek fel a vásznon, de Silvio 50 körüli felesége is egy gyönyörű olasz asszony volt. Igen, a melle is szép. De éppen ezért nőként engem sokszor zavart, hogy ennyire kihasználja a női testet a filmvásznon, és ennyire csak húst lát bennük.

Egészen addig fanyalogtam ezen, amíg rájöttem: az egész film alatt két ember volt, aki őszintén be mert olvasni Silvionak, akit egyébként csak talpnyalók vesznek körbe: az egyik a felesége volt, aki a film vége felé a képébe vágja, hogy ott volt a lehetőség: vezetőként tényleg tehetett volna valamit a hazájáért, tényleg javíthatott volna az olaszok életén, de elszalasztotta az alkalmat. A másik pedig egy 20 éves fiatal lány volt (aki egyébként teljesen kilógott a könnyű erkölcsű lányok sorából, és talán pont ezért is akarta őt a leginkább elcsábítani Silvio). Ő pedig szembesítette a megközelíthetetlen ex kormányfőt, hogy olyan a lehelete, mint a 76 éves nagypapájáé (hiába a hajbeültetés, festés, és a fiatalosság minden látszata, amit magára akar aggatni, akkor is csak egy öregember már). Azt is felveti a lány, hogy mégis mire való a pillanatnyi öröm. Mi követi a pillanatnyi élvezetet? Mi lesz azután? A lány szemében tehát miért kellene magát odaadnia egy öregembernek? Talán néhány ékszerért? Ez az a két női karakter, akik ki is lépnek egy ponton a történetből: a feleség ugyan nagyon sokáig várt arra, hogy tovább merjen lépni, és az életét másik irányba terelje. A fiatal lány viszont még a legelején, mielőtt belezuhanna a fertőbe, tesz egy bátor lépést, és az egészből kiszáll. Mi lesz ennek a két nőnek a sorsa? Az elfeledettség? A magány? A karrier vége, az előrejutástól való teljes kirekesztettség? Egy bizonyos nézőpontból talán igen. De másik nézőpontból a szabadság, a nyugalom, az, hogy tükörbe tudnak nézni, és éjjel nyugodtan tudnak aludni.

A választás természetesen alap természetükből is fakad.

Silvio választása, hogy marad olyan, amilyen: kiváló szónok, kiváló ügynök, aki bárkinek bármikor lyukat beszél a hasába, és talán még a hatalmat is újra magához ragadhatja. Nagy jelenet, amikor egy nem is létező ingatlant próbál telefonon eladni egy ismeretlennek. Ha ez sikerül, akkor bármi sikerülhet?

Kiváló film, kiváló színészek, és zseniális rendező. Művészfilm igen, de talán még az a fajta, amivel bátran próbálkozhatnak azok is, akik nem csak Marvel filmekre járnak egyébként moziba.

Aki tud, segítsen viszont megfejteni a végén, a földrengés rázta templomból kiemelt Jézus szobor jelentését, szimbolikáját. Keresem azóta is, de nekem még nem esett le... Nem tudok Jézus és Silvio között párhuzamot vonni... Hacsak ő maga meg nem próbálta ezt.

Pontszám: 8