Ajánlásra vettem kezembe Krusovszky Dénes regényét, az Akik már nem leszünk sosem címűt. Leginkább amiatt érdekelt, mert nekem bejönnek a mai 30-asok kilátástalan útkeresései, fura, soha fel nem növő jellemei, tetszett a Rossz versek című film is, így biztosra vettem, hogy ez a könyv is megérint majd.

Most viszont felemás érzések kavarognak bennem.

A történet alapvetően tetszett: Bálint, a 30-as újságíró épp összeveszett barátnőjével, amikor elindult vidékre, egy gimnáziumi osztálytársa lagzijára. Az esküvő előtti nap azonban még egy kis italozgatás is belefér a legjobb haverjával, és néhány más korabeli fiatallal, akikkel végül a vidéki, már bezárt és elhagyatott tüdőgondozóban találják magukat. Miközben levezetik a felgyülemlett, hétköznapi feszültségeiket, Bálint talál egy 80-as években rögzített magnókazettát, amit magával visz. A felvételen pedig az egyik vastüdőben élő gondozott mesél arról, hogy a hajdúvágási településen mi történt 1956-ban.

Nekem önmagában ez a felütés nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és bevallom, hogy önmagában a történet és annak elmesélési módja, a könyv szerkezete nagyon is tetszett.

Igazából lehet, hogy olyan, mintha erőltetnem kellene, hogy kifogást találjak a regényen. De nem igaz, nem kell erőltetnem, csak nem tudom pontosan, hogyan írjam le: pont a korombeli 30-asok leírása nem jött be annyira. Pont a főszereplő jelleme volt számomra kettős. Ez a fickó, ha annyira értelmiségi, és egy menő online híroldalra ír, ráadásul politikai tartalmú cikkeket, akkor ne legyen már annyira bunkó, hogy úton útfélen cigicsikkeket dobál el, pöccint le erkélyekről, stb. Bocsánat, de engem a világból ki lehet kergetni a cigizésből adód szemeteléssel, azzal, hogy fáj valakinek egy hamutálat keresnie, vagy egy szemetesig elvinni a csikket. (Nem, nem mostanában kezdett zavarni, hogy divat lett erről is beszélni, már 10 éve is hajottam el fiút azért a közelemből mert eldobálta a csikket.) 

Nehezen értettem meg azt is, hogy hogy lehet valaki újságíró ennyire antiszociális magatartással? A minimális emberi kapcsolatok megléte nélkül, vagy hogy az anyjával is elfejet olykor kommunikálni, tényleg nehéz megértenem, hogy akkor kemény leleplező cikkeket hogy tud megírni. Szóval miközben a könyv sztorija, a könyv felépítése, szerkezete, az egész írás maga tetszett, aközben olyannyira zavart a főhős, hogy nem tudtam egy pillanatra sem megkedvelni. És a folyamatos siránkozásról és panaszkodásáról ne is beszéljünk. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végén kicsit megbékéltem vele.)

Mindig hiányolom a mai könyvekből az aktuális politikai vagy társadalmi kérdésekkel való foglalkozást, most itt ezt megkaptam, mégis úgy érzem, esetlen utalások lettek ezek az apróságok (pl. menekültkérdés, közvilágítás), amiknek a történethez mégsem volt sok közük, csak mintha az író mégis említés szintjén szerette volna jelezni, hogy ő, vagy a főhőse mit gondol a mai Magyarországról. De valahogy elvesztette a súlyát, hiszen a történethez mindez nem kapcsolódott, ott lógtak ezek a sorok a levegőben, és azt éreztem, hogy jobban zavar, hogy egyáltalán említésre kerültek, mintha ez a könyv is olyan lenne, amelyik egyáltalán nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

A legjobban egyértelműen a 80-as években játszódó rész tetszett, mind a megírásában, mind a karakterekben úgy éreztem, az a legjobban megmunkált, és az adja érzelmileg is a legtöbbet az olvasónak. Annak ellenére, hogy én a 30-as jelenkori figurával akartam a leginkább együttérezni.

Minden kritikámmal együtt is szerettem ezt a könyvet, úgy kerül fel a polcra, hogy nem tartom kizártnak, hogy újra fogom még olvasni, és jó szívvel adok neki 7,5 pontot.

Yorgos Lantimos filmjétől sokat vártam, bár igazán nem tudom miért, mivel az előző, enyhén szólva őrült-beteg filmjei nem igazán találtak utat hozzám, nem nyert meg velük, most viszont az Oscar jelölést hallva azt gondoltam, hátha sikerült valami igazán maradandót alkotnia, amit még az akadémiai tagok is nézhetőnek tartanak.

A kedvenc valóban nem olyan, mint a rendező előző filmjei, sokkal nézhetőbb, sokkal hétköznapibb, talán azért is, mert a történet is valóságon alapszik: az angol Anna királynőről szól, aki a XVIII. században uralkodott, és nem mellesleg a nőket szerette, női szeretői voltak. Két szeretőjének cicaharca (Rachel Weisz és Emma Stone) bontakozik ki a filmben, tehát egy rendhagyó szerelmi háromszöget nézhetünk meg.

A film egyébként nem indul rosszul, Emma Stone karaktere, Abigail megérkezése az udvarhoz, és a kezdeti nehézségek, amikkel szembe kell néznie, elég jó ütemben építkezett. A néző szimaptizált vele, és sokkal jobban a szívébe zárta, mint a királynő tanácsadóját, legfőbb bizalmasát a Rachel Weisz alakította Sarah-t, aki ellenszenves, nagyon kemény és céltudatos nőként, nem éppen finom módszerekkel tartotta a hatalom közelében magát.

Személy szerint nagyon szeretem a kosztümös filmeket, de valahogy ez sehogy sem akart megfogni engem. Hiába a jó kezdet, az érdekes történet, a jó színészek, mintha a film maga is valamilyen módon próbált volna ellenszenves lenni, és távolságot tartani a nézőjétől. Az, hogy egy ilyen inkább tragédiába illő történetet sokszor komédia átfordulva mutat meg a rendező, csak még ellenszevesebbé tette az egészet. Az, hogy végeredményben nem maradt senki, akinek szurkolhattunk volna, vagy aki iránt minimális szimpátiát érezhettünk volna, végképp elidegenített, és gátolt a film megszeretésében.

Nehezen tudom tehát elmagyarázni, hogy mi a bajom a filmmel, ugyanakkor egyértelműen tudom állítani: nincs az a pénz, hogy én ezt még egyszer megnézzem, ami pedig az alapfokmérő nálam a legjobbak közé soroláshoz. Nem teljesen értem a jelölését sem, a színészeket leszámítva.

Nem merem ajánlani senkinek sem. Talán egy 5,5 pontot tudok adni, de ez nálam édeskevés ahhoz, hogy az Oscar tippeknél esélyt adjak a filmnek.

Egyre szomorúbb vagyok: már csak a Zöld könyvben reménykedhetem, hogy az egy jól sikerült mozi lesz.

Wolfgang Herrndorf, német író Csikk című regényét sokan az ifjúsági irodalom közé sorolják, azonban ez ne vegye el senki kedvét: a 14 éves Maik Klingenberg, és orosz származású osztálytársa, Andrej Csicsacsov (vagyis Csikk) nyári szünetben zajló kalandja nem csak a fiataloknak szól.

Még a későbbi korosztályok emlékezetében is élénken élhet, milyen volt kamaszként a nyarakat eltölteni, milyen volt a suliban kiközösítve lenni, milyen balhékkal szembesültünk otthon a szülőkkel. De hogy olyan kalandba is belevágtunk volna mint ebben a könyvben Maik és Csikk, az már bizony biztos nem mondható el mindenkiről.

Csikk egy nap a nyári szünetben elköt egy rozzant Ladát, amivel Maikkal együtt nekivágnak a világnak, és nem máshova, mint Havasalföldre terveznek eljutni. Az utazásról persze a felnőttek mit sem sejtenek, és nem lehet zökkenőmentes jogsi nélkül, lopott autóval tizenéveseknek akár csak Berlin környékén autókázni egyet. Főleg gps és mobil nélkül, nehogy bárki megtalálja őket.

A hangulat a könyv elején nyomott, szomorú: belelátunk Maik családi életébe, kapcsolatába alkoholista anyjával, és a félrelépő apjával, látjuk a reménytelen szerelmét osztálytársába, Tatjanába, a könyv végül mégsem lesz negatív vagy nyomasztó: pont azt mutatja meg, hogy milyen erős köteléket épít ebben a korban a barátság, hogy mit jelent kiállni a másik mellett, mit is jelent ebben a korban a szerelem, és hogy a negatívan lefestett világ talán mégsem annyira borzasztó, mint ahogy a szüleink leírják. Mindezekkel együtt elbeszélőnk, Maik végig humoros, beszólásai, megjegyzései folyamatosan mosolyt csalnak az olvasó arcára.

A könyv nyelvezete nagyon egyszerű, könnyed, gyorsan olvastatja magát, akár strandregény is lehetne, bár mindenképpen több annál: van mondanivalója, elgondolkodtat, nosztalgiát is okozhat.

A könyv írója, kora egyik legtehetségesebb német írója volt, aki gyógyíthatatlan agydaganatban szenvedett, és végül önkezével vetett véget életének 2013-ban. Az új Zabhegyezőnek nevezett regény így szomorú felhanggal is bír, és kifejezetten sajnáljuk, hogy nem sok regény születhetett meg az író tollából.

Pontszám: 8

Jó szívvel, bárkinek olvasásra ajánlott

Még tavaly ősszel ajándékba kerestem metál koncertre jegyet, akkor találtam rá a svéd Avatarra, és leginkább bohókás kinézetük miattam vettem meg a belépőt, az ég világon semmit sem tudtam róluk.

Hogy lehet ez??? Hogy lehet, hogy nem ismertem őket eddig, és tegnap este az A38-on, teltház előtt, életem egyik legnagyobb metálbuliján vettem részt!!!?

Nem viccelek: a régi nagyok közül a Rammstein élő fellépései érnek meg minden pénzt, az újabbak közül nekem a Nothing More az, amelyik energiában, színpadi produkcióban tényleg pluszt tud nyújtani, de az Avatar koncerten úgy éreztem: ők mindkét kedvenc bandámat lepipálják.

Az énekesük az arcfestéssel (tudom, hogy ilyet is láttunk már), na meg a száj és szemmozgásával engem folyamatosan a Heath Ledger-féle Jokert juttatta eszembe… Többször előkerült a „freak” szó is, amit én szintén Jokerhez kötök. Egy kicsit minden Avatar rajongó freak! Na de ők a színpadon! Ami egy-két kép alapján bohóckodásnak tűnhetett ismeretlenül, az a színpadon átváltozott, valódi őrült világ lett, vicces, de mégsem bohóckodós szereplőkkel. Egy teljesen más világgal. Az Avatar világgal – ahová érdemes csatlakozni, a kicsit őrültek közé. 

Nagyon sok volt a kommunikáció is a közönséggel, az énekes szerencsére szépen, nagyon jól érthetően beszélt angolul, így könnyű volt megérteni a poénokat és sztorikat a koncert közben. Ami nem is egy szimpla koncert volt: egy megkomponált, tökéletes színpadi show, a dalok között is komoly átvezetésekkel, amit nyilván nagy munka és tervezés előzött meg.

A külsőségek és a folyamatos színpadi teljesítmény sem lenne persze elegendő, ha zeneileg nem nyújtanának legalább egy stabil átlag szintet. Na de zeneileg is kiemelkedőt alkotnak! Imádom a rockot, a metált, és valahol hirtelen megértettem, hogy a múlt heti Amorphis koncertre miért mondta valaki azt, hogy zeneileg unalmas. Na az Avatar zenéje mellett valóban az (félreértés ne essék, továbbra is imádom az Amorphist).

Modern metált játszanak az új kedvenceim  (van ebben groove, heavy, death, és még ki tudja mi minden). A koncert dalai közül egyik erősebb volt a másiknál, mindegyikben voltak meglepő elemek, fordulatok, az énekes is hol énekelt, hol sikított, hol üvöltött (csatlakozott azon félistenekhez, akiknek több különböző technikával is őrült jó hangjuk van), és ritmikailag is valami olyat hoztak, hogy nem túlzás azt mondanom, képtelenség volt megállni, hogy még a legutolsó sorban is ne mindenki headbangeljen megállás nélkül. Mi viszonylag elől álltunk, ott aztán tényleg vitt magával a hangulat, még én is, aki viszonylag visszafogottan szoktam azért jelen lenni a metál koncerteken, úgy beszippantott a hatás, hogy én is eggyé váltam a tömeggel és a hajóval: mert az A38 is velünk bólogatott, a hullámzás a zene ritmusát vette fel.

Valami ilyesmit kell elképzelni....

A szédítő zenei élményhez kellett egyébként a kiváló hangosítás: tökéletesen megszólaló mélyekkel, és fantasztikus gitárokkal. (Az ének egyszer-kétszer talán lehetett volna hangosabb). 

Nagy szavakat használok, de tényleg felejthetetlen élmény volt. A különleges hangulatot érezték a zenészek is: mint az énekes, Johannes Eckerström elmondta, 10 éve léptek fel Magyarországon utoljára, és azóta győzködték a szervezőket, hogy ide vissza kell jönniük, de erre még ők sem számítottak. Tényleg úgy tűnt, hogy elérzékenyültek attól, hogy a telt házas közönség velük üvölti a dalokat, hogy szűnni nem akart visszatapsolás. Valóban úgy tűnt, hogy ők is meghatódtak ettől az élménytől, egyáltalán nem olyan mondatoknak tűntek, amiket minden egyes fellépési helyszínen eldurrogtatnának.

Természetesen gyorsan elkezdtem hallgatni az albumaikat. Nem a legutóbbi, a legfrissebb termés tetszik a legjobban tőlük (talán kicsit ott lágyabbra vették a figurát), inkább most a Hail The Apocalypse-t választanám. Zeneileg csak én érzem azt, hogy néha kicsit Rammstein vagy System of a Down hatások is keverednek benne? Aminek én persze csak örülni tudok.

Jelen pillanatban, most ez a kedvencem tőlük! Jó zenehallgatást!

Tudjátok mire lehet jó egy hét influenza, amikor lényegében csak feküdni bírtok a rossz közérzettől? Például arra, hogy bepótoljatok olyan régebbi filmeket, amiket mindig csak terveztetek megnézni, mert általában közbe jött valami más, érdekesebb mozi, és inkább arra mentetek el. Szóval biztos mindenkinek vannak ilyen folyamatosan halogatott filmjei. Na ezek bepótlására tökéletesen jó az influenza. Az már más kérdés, hogy ezen filmek többsége nekem még a betegségnél is nagyobb kínzásnak bizonyult. Nem hiába halogattam ezeket régebben – a rossz előérzet szinte mindig bejön.

Szóval lássuk ezeket a nem éppen friss filmeket, és hogy esetleg van-e mégis olyan, amit megnézésre tudok javasolni.

Fantomszál

Az Oscar jelölt filmeket nekem kötelező lenne megnézni, de valamiért az előzetese alapján sosem vonzott különösebben ez a történet. A már idős korba lépő nagynevű divattervező, aki egy fiatal, 20 körüli lányt választ új múzsájának és szeretőjének. A kapcsolatban eleinte egyértelműen a férfi különcködései és goromba stílusa veri ki a biztosítékot, de amikor a fiatal lányt is jobban megismerjük, rájövünk, hogy ezek ketten körülbelül ugyanolyan elmebetegek és meg is érdemlik egymást. Az már más kérdés, hogy ezt az unalomba fulladó, kétségbeejtő vergődést és két elmebajost miért lenne jó két órán át bárkinek is néznie. Én kellőképpen kiakadtam rajta. Egyszerűen nem bírom azokat a filmeket, amik ilyen szinen abnormális embereket próbálnak bemutatni, és esetleg megértetni velünk. Nem, a színészi játék sem kárpótol a rossz élményért.

Nagyon nem ajánlom. Nálam ez 3 pontot ért.

Alpha

A kutyás filmekkel mindig óvatos vagyok, mert általában ugyan nagyon cukik, meg én imádom a kutyákat, de olyan bugyuta nyálas végeredmény szokott belőlük születni, amik miatt ritkán válogatnék ilyen filmet a kedvenceim közé. Nos az Alpha nem olyan durván nyálas, de közben mégis elég bugyuta. Ráadásul nehezen érthető hogy egyáltalán mozikba kerülhetett ilyen középszerű kivitelezéssel. Mert ugyan szívesen élveztem volna az első megszelídített farkas történetét, ha közben nem azon törtem volna folyamatosan az agyam, hogy milyen szipi-szupi alapozója volt 20 ezer évvel ezelőtt az ősembereknek, vagy hogy a háttér mennyire mű, hogy bizonyos állatok mennyire távol állnak a hihetőségtől, hogy úgy összességében az egész úgy nézett ki, mint amit elejétől a végéig egy zöld háttér előtt vettek fel. A farkas persze cuki, de mondjuk mire ő is felbukkan legelőször a filmben, már kb letelt a játékidő egyharmada.

Nem igazán ajánlom, csak tényleg ha kutya mániás vagy, de sok újdonságra ne számíts - 4 pont.

Mamma Mia Sose hagyjuk abba (2. rész)

Én azok közé tartozom, akik már az első részt sem bírták különösebben. Ugyan nagy musical rajongónak tartom magam, de azért a színvonalat elég magasra szoktam rakni, kezdve azzal, hogy a színészek – könyörgöm! – tudjanak rendesen énekelni. Talán az én fülem túl jó ehhez, de borzasztó kínzásnak érzem, amikor olyan színészekre osztanak énekes szerepet, akik úgy persze el tudják kb tisztán énekelni a dalokat, de gyenge, erőtlen és érzelemmentes hangokon. Ez egy külön műfaj: az éneknek ténylegesen érzelmeket kellene kifejeznie, nem uncsi tingli-tangli karaoke hangzást. (lásd az egyik kedvencemben, a Dreamgirls-ben: ott aztán mindenki úgy énekel, hogy közben borsódzik a hátad).

Na ilyen hosszú bevezetést nem akartam, de a lényeg, hogy itt is az énektudásbeli hiányosságokon dühöngtem folyamatosan, illetve a túl gyerekes sztorin: a múltkor látott fiatal lány anyukája meghalt, és most ő az anyja álmát váltja valóra: megnyit egy görög szigeten egy régi, romos, de helyrehozott szállodát. Közben pedig az anya története is felidézésre kerül, hogy jutott Görögországba, hogy jött össze rövid időn belül annyi fiúval – ugyebár.

Egy percig nem izgultam, egy percig nem élveztem. 4 pont, de persze ajánlom azoknak, akik az első részt is imádták. Nekik be fog jönni.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Imádom Nicole Kidmant. És a rendező, Giórgosz Lánthimosz beteg filmjei közül is volt már ami tetszett (pl A homár), azonban ezen alkotásában nem tudtam feloldódni, és akár csak kicsit is szeretve nézni a szereplőit és azok cselekedeteit.

A történet szerint egy kardiológus szívsebész (Colin Farrel) műtét közben hibázott, emiatt meghalt egy páciense. Annak fia viszont úgy érzi, az orvosnak felelnie kell ezért, és legalább egy szerettének meg kell halnia. Először a kisfia, utána a lánya bénulnak le megmagyarázhatatlan okból: orvosilag semmi magyarázat rá. Csak annyit tudunk, hogy a félárva fiúnak van ehhez valami köze.

Ultrabrutál módon idegesített a film, főleg a fiú karaktere, és jó párszor gondoltam azt, hogy ez lesz az a film, amit végig sem nézek, és a felénél hagyom az egészet. Bár tényleg kikapcsoltam volna. Teljesen megmagyarázhatatlanul, sőt alapjaiban ellentétesen cselekedetnek benne a szereplők, mint azt elvárnád. Például egy orvostól. És nem akarom elspoilerezni az egészet, de a vége kifejezetten nagy hülyeség volt.

Nem – nem ajánlom senkinek. 2 pont.

(És mégis mennyire kíváncsi vagyok a rendező új filmjére, A kedvencre!)

Kicsinyítés

A Matt Damon-nal készült film az előzetes és a rövid ismertetők alapján valami könnyed kis vígjátéknak tűnt, és igazából a kíváncsiságomat sem keltette fel – gondoltam, ilyen Drágám a kölykök összementek-féle történet lehet, és lám, mégis tudott meglepetést okozni. És nem, nem azt akarom mondani, hogy felejthetetlen film volt, de mégis ez az egy az utóbbi filmek közül, amely pozitív csalódást okozott nekem.

Először is, már a film első harmadában történik egy olyan csavar, amire igazán nem számítottam egy könnyednek titulált filmnél, másrészt fokozatosan bontakozott ki előttünk egy társadalomkritika is: annak a lehetősége, hogy bizonyos csoportok lekicsinyítik magukat, mások nem, komoly problémákat vethetnek fel. Valamint, hogy a tökéletesnek látszó kicsinyített világban a társadalmi gondok ugyanúgy felbukkannak – és azok nincsenek lekicsinyítve.

Az az igazság, hogy a film legvége kicsit csalódást okozott, én nem vittem volna bele a norvég világvége irányt, hanem sokkal inkább az eredeti helyszínen jelentkező társadalmi problémákra fókuszáltam volna, és hogy azokra milyen megoldási lehetőségeket kínálhat a megváltozott környezet. Érdekes kérdések vetődtek fel, azonban a film elfelejtett ezekkel foglalkozni a lezárásnál.

Ezt a filmet egy kellemes délutáni kikapcsolódásnak ajánlom, azonban a 7-es pontot az utolsó harmada miatt nem adom meg a filmnek: 6,5 – mindenképpen magasabb, mint az előző filmeknek adott pontszám.

Kicsit megint úgy érzem, hogy rászedtek. Annyiszor mondtam már el magamnak, hogy nem szabad a kritikusokra hallgatni. De senki másra sem. Most mégis megint azért mentem el megnézni egy filmet, a kolumbiai átkelés madarait, mert istenítették. Ritkán látok olyat, hogy egy bizonyos weboldalon, mind a hivatalos kritika, mind a nézői voksok a maximális 10-es pontszámon állnak, ezért hagytam magam elcsábítani, teljesen fellelkesültem, és rohantam a moziba megnézni ezt a filmet. Nem azt mondom, hogy rossz, de azért nagyon távol áll a 10-es pontozástól, ráadásul az Oscar előtti hetekben tényleg lenne más is, amit meg kell néznem. 

A történet a 60-as évek végén kezdődik, és átölel kb. 10-12 évet, egy kolumbiai család életén keresztül. De nem ám egy egyszerű, hétköznapi családról van szó, hanem egy apró törzs, a wajúk törzsében élőkről. Ráadásul úgy, hogy miközben ez a népcsoport viszonylag elszigetelve él a világtól, és a saját hagyományait, szokásait, hiedelmeit követi, mégis belevágnak a könnyű pénz ígéretével kecsegtető marihuána bizniszbe. Hiszen a fű terem, itt van, csak el kell adni a jól fizető amerikai piacnak.

Hihetetlen, hogy mindez igaz történeten alapul, hiszen egyértelművé teszi: az ember gyarló és még a legstabilabb, leghagyománytisztelőbb közösség, vagy annak tagjai is elcsábulnak a pénz, a gazdagság láttán.

A főszereplőnk, Raphayet valójában egy wajú lány kezéért, a hozomány megszerzése reményében vág bele az üzletbe, és sodródik tovább úgy, hogy annak ellenére, hogy ő az értelmi szerző, mégis ő az egyetlen, aki valamennyire megőrzi, meg tudja őrizni becsületét. Természetesen ebben a világban, ahol valaki bűnözőnek áll, lehetetlen a hagyományos értékeket követni, így a bukás és a tragédia előre kódolva volt a történetben.

A film képi világa szép, a történet egyébként különleges, nem egy hagyományos drogkartellt mutat be, inkább mondanám családtörténetnek, de a gondom az volt, hogy mindezzel együtt sem volt elég érdekfeszítő, elég izgalmas. Kifejezetten dühített néhány karakter a filmben, és nem értettem, hogy a cselekedetek motivációja mikor mi, mivel láthatóan saját maguknak is ellentmondtak a keményen felvázolt karakterek, és nem tudtuk meg, miért viselkednek néha gyökeresen másképp, mint várnánk tőlük. Talán kemény vagyok, de azt gondolom, hogy egy olyan hagyomány, ami nem tud az ép ész szerint működni, alakulni, ahol legalább minimálisan is nem alkalmazkodnak a megváltozott élethelyzetekhez, ott megérdemli mindenki a maga pusztulását.

Érdekes film, de engem inkább dühített, ezért 6,5 pontnál semmiképpen sem tudok többet adni rá.

Könnyed, szórakoztató vígjáték az örökbefogadás nehézségeiről. Kicsit ellentmondásosan hangzik, hiszen a legkevésbé sem gondolom, hogy szórakoztató és könnyed lenne az a szituáció, amikor valaki örökbefogadásra szánja el magát, ráadásul nem kisbabát, hanem már kialakult jellemmel rendelkező gyereket, sőt, testvéreket vesz magához. 

Itt bizony ez történik. A főszereplő házaspárnak egyébként nincs semmilyen problémája, ami miatt esetleg ne lehetne saját gyerekük, inkább úgy tűnik, egy hirtelen jött ötletet alapul véve vágnak bele az örökbefogadásba. És hogy nem kisbabát akarnak? Egy nem túl erős érvük erre az, hogy már ők sem fiatalok, és szeretnék, ha nem vén aggastyánként mennének majd a ballagására. Végül is, ha egy 5 évest hoznak el, akkor már nyertek 5 év előnyt ebből a szempontból.

Aztán véletlenül úgy alakul, hogy egy tinédzser lány lesz a legszimpatikusabb számukra egy olyan eseményen, ahol örökbefogadásra váró gyerekekkel lehet megismerkedni. Viszont vele együtt jár két testvére is, egy kb 8-10 éves fiú és egy kb 5 éves kislány is.

Alapvetően azt gondolom, hogy a téma nehézsége ellenére, sikerült egy jól emészthető, és egész könnyed filmet összeraknia az alkotóknak. A két főszereplő Mark Wahlberg és Rose Byrne hozzák amit tőlük megszoktunk, a gyerekszereplőket is jól megtalálták, a film pörög, nem unalmas, és nem gagyi. Értem ezt úgy, hogy ez nem az a tipikusan böfögős-fingós-káromkodós vígjáték, hanem még egy pillanatra el is tud gondolkodtatni, hogy milyen lehet tényleg egy gyereket örökbe fogadni…

Persze azért nem az év filmje, de vígjátékok között mindenképpen megér 7 pontot.

A programhoz a Nailed to Obscurity is hozzátartozott, de pont akkor érkeztünk meg, amikor ők befejezték a színpadon, így az első kör sör megszerzése után a Jinjer-rel hangolódtunk az estére. Viszont mégsem velük kezdem a beszámolót, hanem az est fő fellépőjével, az Amorphis-szal (de meglátjátok, a Jinjer azért marad a végére, mert hosszabban is megemlékezem róla).

Nagyon vártam a finn Amorphis fellépését, és őszintén mondom, panaszra nem lehetett okunk: meglepően jól szóltak, nem is tudtam, hogy ilyen hangzásra képes a Barba Negra (még akkor is, ha nyilván saját emberekkel keverték ki a hangzást a fellépők). Tisztán, minden egyes hangszert jól lehetett hallani, az énekes hangja is pont úgy szólt, pont annyira elől, amennyire annak kell, nem volt hiányérzetem ezen a téren (pedig nálam ritka, hogy nem találom úgy, hogy egy metál koncerten az ének háttérbe van szorítva).

Ahogy sejthető volt, az új albumról a The Bee című számmal kezdtek, ami engem azonnal be is pörgetett. A koncert első felében bent álltunk viszonylag elöl, középen, de egy idő után be kellett látnom, hogy hering módjára nagyon nehéz élvezni a koncertet, így feladtuk az egyébként pozícióban tökéletes helyezkedésünket és kijjebb mentünk – ahol persze már nem szólt ugyanolyan kraftosan a zene, viszont könnyebben lehetett táncolni, mozogni, ugrálni, anélkül hogy egy vadidegen könyök a mellemen, egy vadidegen izzadt mellkas a hátamon pihent volna…

A párom szerint egyébként az Amorphis kicsit unalmas: minden számuk ugyanúgy építkezik, hasonló dallamstruktúrában gondolkozik, így egy idő után kiszámítható és nem okoz sosem meglepetést. Bevallom, néha egyet értek vele – de csak néha.

Neki a kedvence ezen az estén a Soilwork volt: mind zenében mind énekben őket találta a legjobbnak. Én nem, bár szerintem pont náluk a hangzás sem volt annyira kifogástalan, mint az Amorphisnál: az ének az én értelmezésemben elveszett a hangszerek között, egy volt azok között, miközben ki kellene emelkednie. Ráadásul egy kicsit olyan érzésem is volt a Soilworknél, hogy a hangzásban mintha a mélyek, a teltség, valami a zene aljából is hiányzott volna, és emiatt tompábban szólt, mint a többi együttes – pedig kifejezetten jó helyről hallgattuk őket. Egyébként tényleg jó bulit nyomtak, együtt éltek a közönséggel.

A végére hagytam a fent már említett, ukrán, női frontemberrel zúzó zenekart, a Jinjert. Alapvetően szeretem a női énekeseket, de óvatos vagyok velük, főleg az élő fellépéseket tekintve, mert azért a metál az a műfaj, ahol hiába van jó hangod a stúdióban, élőben kiderülhet, hogy gerjedésig hangosíthatnak, de akkor sem tudod túlkiabálni a dobokat és a metálriffeket, valamint a kedves lányos félénk attitűd sem mindig passzol a látványhoz.

Nos: a Jinjertől eldobtam az agyam, teljes pozitív csalódás ezen a téren: hangban és jelenlétben is férfiakat megszégyenítő teljesítményt nyújt a frontember, Tatiana Shmaylyuk. Igaz, elsőre nehéz elhinni, hogy ugyanaz a személy énekel és hörög is – mivel olyan hörgéseket produkál, hogy esküszöm nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges minden plusz effekt vagy egyéb technikai segítség nélkül: de az élő koncert alapján igen, ez a csajszi egyedül hozza mindkettőt, ráadásul egyformán jól.

Az energiák is átjöttek a színpadról, így egy kiemelkedő, nagyon élvezhető koncertet nyomtak: csupán azt sajnálom, hogy itthon hallgatva a dalaikat, a stúdiókörülmények valamiért mégsem adják vissza az élményt: talán pont az az energia hiányzik, ami ott a színpadon megmozgatott mindenkit.

Úgyhogy most bocsi a rossz hangzásért, mégis két élő felvétel kerül ide kedvcsinálónak, mert egyszerűen látni is kell, nem csak hallani:

A második beszúrt videón pedig nézzétek a gitáros, a basszeros kezét, a dobos munkáját: nagyon durván tolják. Szóval egy pöpecül összerakott zenekar, és én még csak most fedezem fel őket!

Az HBO go kínálatában két tenisszel kapcsolatos filmet is meg lehet nézni.

Mindkettő igaz történeten alapul, és most, hogy épp az Australian Open döntőjét néztem a tv-ben, eszembe jutott, hogy megemlékezhetnék erről a két alkotásról is.

Nemek harca

A 2017-es film két főszereplője Emma Stone (elég felismerhetetlen a szerepben), valamint Steve Carell. Két valóságos, létező teniszezőt formálnak meg, Billie Jean Kinget (női többszörös wimbledoni győztes) és Bobby Riggst, szintén wimbledoni győztes teniszezőt. Viszont nem éppen egy korosztályba tartoznak: a 70-es években járunk, Bille Jean a karrierje csúcsán, 30 előtt jár, míg Bobby Riggs már túl az 50-en, de még mindig egész jó formában lévő játékos. Ennél persze nagyobb különbség, hogy az egyikük nő, másikuk férfi (mekkora felfedezés!), és ennek elég nagy jelentősége van a film sztorija szempontjából: Billie Jean ugyanis a film elején kiakad az amerikai tenisz szövetségre, mivel megtudja, hogy a női játékosok díjazása messze elmarad a férfiakétól: kb. nyolcszoros a különbség. És ez akkor, a 70-es évek Amerikájában, az erősödő feminizmus idején ugyancsak ki tudja verni a biztosítékot egy talpraesett, önálló nőnél.

Miközben azt szeretné elérni, hogy a nők díjazása ugyanannyi legyen mint a férfiaké, aközben a film szépen bemutatja nekünk, hogy a hippi korszak Amerikájában bizony még mennyire uralkodó volt az a nézet, hogy márpedig a nőknek a konyhában a helye. Bobby Riggs is ezen a véleményen van, bár nem teljesen egyértelmű, hogy csak ez hajtaná akkor, amikor kihívja egy meccsre Billie Jeant. Egy meccsre, ami számára kellő médiafigyelmet, pénzt, és egy kis hazárdjátékot is hozhat. Lévén Bobby Riggs szerencsejáték függő.

A film nem rossz, egyszer nézhető, egy 7-es pontot megér, azonban inkább gálamérkőzést láthatunk: ha még ennél is jobb teniszezős filmet szeretnétek, akkor ezt nézzétek meg:

Borg/McEnroe

A film az 1980-as wimbledoni tornán két kiemelkedő tehetség összecsapását mutatja be: a svéd Björn Borg és az amerikai John McEnroe között. Szintén 2017-es alkotás, svéd mozi – azért már ez is biztatóan hangzik.

Ez a film nagyon mélyen belemegy a két játékos jellemrajzába, de mindezt nem unalmasan teszi, hanem tényleg érdekfeszítő módon, úgy hogy a végső összecsapásnál már szinte a körmünket rágjuk az izgalomtól. A leírás alapján hiába gondolnátok azt, hogy ez az unalmasabb film a kettő közül, ne hagyjátok magatokat megtéveszteni: számomra ez volt az ütősebb, az elgondolkodtatóbb.

Egészen a kezdetekig visszanyúl, még a gyerekkori emlékeket is felidézi a film, hogy jobban megérthessük miért és hogyan váltak olyan emberekké ezek a teniszcsillagok, amilyenek lettek, és hogy mekkora óriási különbség van kettejük jelleme között. Talán Borg több figyelmet kap a készítőktől, ami nem meglepő, hiszen svéd alkotókról beszélünk.

És lám, a tanulság szerint mindkét hozzáállás, lelki attitűd elvezethet a csúcsra: a hidegvérű nyugalom és a csapkodó idegesség is. Ezek szerint nincs tuti recept, hanem az számít, hogy kit mi tud jobban tüzelni: van akinél az egyik jön be, van akinél a másik. Még akkor is, ha a tenisz a teljes hidegvér és önuralom játéka elméletben. Ki nyeri az összecsapást? Ha nem ismeritek a sztorit, ne is olvassatok utána, izguljátok végig a filmet!

Pontszám: 8

A vaskos, közel 700 oldalas, nagy méretű könyvet nagyon sokáig nézegettem a polcon, mielőtt rászántam volna magam, hogy elolvassam. Pedig dicsérték, és a férjem is azt mondta, hogy az egyik legjobban megírt könyv, amit mostanában olvasott. Január, a hideg, sötét hónap, a begubózás és olvasás ideje kitűnően adta magát, hogy most végre belekezdjek.

Jaume Cabré katalán író regénye még 2011-ben jelent meg, magyar fordításban pedig először 2014-ben. A tavalyi nemzetközi könyvfesztiválom akadt a kezünkbe, és az eladónő meg is győzött minket arról, hogy érdemes hazavinnünk. Kicsit akkoriban már elegünk volt azokból a regényekből, amiket mindenki hatalmas művészi alkotásként ajánlott, majd amikor olvastuk rádöbbentünk, hogy vagy mi nem vagyunk elég művésziek vagy ezek a könyvek mind túl elvontak, és megragadtak egy olyan korszakban, amikor még az embereknek volt ideje arra, hogy több száz oldalon keresztül unalmas leírásokat, elemzéseket olvassanak… Az eladónak is elmondtuk ezen félelmünket, és ránk kacsintott: ezen nem fogunk unatkozni, mégis egyedi élményben lesz részünk.

Igaza volt. Életem egyik legjobb könyvének tartom az Én vétkemet. Hossza, riasztó terjedelme ellenére, vagy annak ellenére, hogy bonyolultnak tűnik elsőre megérteni a könyv szerkezetét és elbeszélési módját, mégis végig fenntartja az érdeklődést: folyamatosan izgatottan olvastatja magát.

A könyv lényegében egy hegedű története, egy Storionié, egy olyan hegedűé, amely a valóságban is létezik. Vagyis olyan emberek története, akik kapcsolatba kerültek vele. Egészen onnantól, hogy a hegedűhöz használt fát sok száz évvel ezelőtt valaki kitermelte, eladta, majd a XVIII. században egy akkor kezdő mester hegedűt készített belőle. Egy hegedűt, amely az elbeszélőnk, a történet elmesélőjének, Adria Ardevolnak a tulajdonában áll a XX. század végén. A könyv viszont a gonoszság története is. Áthaladunk az évszázadokon keresztül és mindig mindenhol felbukkan a gonoszság, a bűn is, mely miatt biztos, hogy ez az a könyv, amelyet minden este egyre szomorúbban teszünk majd le az éjjeli szekrényre elalvás előtt.

Mitől különleges ez a könyv? Hogy miközben ugra-bugrál a különböző időkben, hol a XVIII. században, hol a második világháborúban, hol a 60-as majd a 90-es években járunk, ezt az ugra-bugrálást nem jól elhatárolható módon teszi: nem külön fejezetek vagy legalább fejezeten belüli különálló bekezdések adják az alapját a váltásnak, hanem sokszor minden átmenet nélkül, egy mondaton belül, vagy egy bekezdésen belül vált időt, helyszínt, szereplőket. Ennek egyik leggyötrelmesebb része, amikor párhuzamosan, mondatról mondatra olvassuk egy középkori inkvizíciós kínzás, valamint egy második világháborús haláltábori jelenetet, melyek így szinte összemosódnak, párhuzamba kerülnek. Halálra rémisztenek minket, miközben az író zsenialitásán is ámuldozunk.

Nem könnyű könyv, de azt gondolom, hogy az első száz oldalon elválik, hogy valaki ráérzett-e az ízére. Ha igen, akkor nem érzi majd a nehézséget, hanem éppen hogy folyamatosan, minden idegszálával, érdeklődve figyeli a mondatokat egymás után, mikor, hova vált a történet, és hogy amiről éppen olvasunk, az hogyan és miként kapcsolódik egy 100 oldallal korábban olvasott, de esetleg 100 évvel későbbi történéshez. Amikor már körülbelül hozzászoktunk a szerkezethez, és körülbelül tudjuk is hogy mikor hol mi és miért történik, még akkor is, a könyv utolsó oldalain is tud meglepetést, megdöbbenést okozni.

Számomra az utóbbi idők egyik legnagyobb olvasmányélménye volt a könyv, azok közé tartozik, amit tudom, hogy újra kell majd olvasnom, újra kell majd értelmeznem. Akkor is, ha a könyvtől egészen biztos, hogy mindig szomorú leszek.

Pontszám: 9