A programhoz a Nailed to Obscurity is hozzátartozott, de pont akkor érkeztünk meg, amikor ők befejezték a színpadon, így az első kör sör megszerzése után a Jinjer-rel hangolódtunk az estére. Viszont mégsem velük kezdem a beszámolót, hanem az est fő fellépőjével, az Amorphis-szal (de meglátjátok, a Jinjer azért marad a végére, mert hosszabban is megemlékezem róla).
Nagyon vártam a finn Amorphis fellépését, és őszintén mondom, panaszra nem lehetett okunk: meglepően jól szóltak, nem is tudtam, hogy ilyen hangzásra képes a Barba Negra (még akkor is, ha nyilván saját emberekkel keverték ki a hangzást a fellépők). Tisztán, minden egyes hangszert jól lehetett hallani, az énekes hangja is pont úgy szólt, pont annyira elől, amennyire annak kell, nem volt hiányérzetem ezen a téren (pedig nálam ritka, hogy nem találom úgy, hogy egy metál koncerten az ének háttérbe van szorítva).
Ahogy sejthető volt, az új albumról a The Bee című számmal kezdtek, ami engem azonnal be is pörgetett. A koncert első felében bent álltunk viszonylag elöl, középen, de egy idő után be kellett látnom, hogy hering módjára nagyon nehéz élvezni a koncertet, így feladtuk az egyébként pozícióban tökéletes helyezkedésünket és kijjebb mentünk – ahol persze már nem szólt ugyanolyan kraftosan a zene, viszont könnyebben lehetett táncolni, mozogni, ugrálni, anélkül hogy egy vadidegen könyök a mellemen, egy vadidegen izzadt mellkas a hátamon pihent volna…
A párom szerint egyébként az Amorphis kicsit unalmas: minden számuk ugyanúgy építkezik, hasonló dallamstruktúrában gondolkozik, így egy idő után kiszámítható és nem okoz sosem meglepetést. Bevallom, néha egyet értek vele – de csak néha.
Neki a kedvence ezen az estén a Soilwork volt: mind zenében mind énekben őket találta a legjobbnak. Én nem, bár szerintem pont náluk a hangzás sem volt annyira kifogástalan, mint az Amorphisnál: az ének az én értelmezésemben elveszett a hangszerek között, egy volt azok között, miközben ki kellene emelkednie. Ráadásul egy kicsit olyan érzésem is volt a Soilworknél, hogy a hangzásban mintha a mélyek, a teltség, valami a zene aljából is hiányzott volna, és emiatt tompábban szólt, mint a többi együttes – pedig kifejezetten jó helyről hallgattuk őket. Egyébként tényleg jó bulit nyomtak, együtt éltek a közönséggel.
A végére hagytam a fent már említett, ukrán, női frontemberrel zúzó zenekart, a Jinjert. Alapvetően szeretem a női énekeseket, de óvatos vagyok velük, főleg az élő fellépéseket tekintve, mert azért a metál az a műfaj, ahol hiába van jó hangod a stúdióban, élőben kiderülhet, hogy gerjedésig hangosíthatnak, de akkor sem tudod túlkiabálni a dobokat és a metálriffeket, valamint a kedves lányos félénk attitűd sem mindig passzol a látványhoz.
Nos: a Jinjertől eldobtam az agyam, teljes pozitív csalódás ezen a téren: hangban és jelenlétben is férfiakat megszégyenítő teljesítményt nyújt a frontember, Tatiana Shmaylyuk. Igaz, elsőre nehéz elhinni, hogy ugyanaz a személy énekel és hörög is – mivel olyan hörgéseket produkál, hogy esküszöm nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges minden plusz effekt vagy egyéb technikai segítség nélkül: de az élő koncert alapján igen, ez a csajszi egyedül hozza mindkettőt, ráadásul egyformán jól.
Az energiák is átjöttek a színpadról, így egy kiemelkedő, nagyon élvezhető koncertet nyomtak: csupán azt sajnálom, hogy itthon hallgatva a dalaikat, a stúdiókörülmények valamiért mégsem adják vissza az élményt: talán pont az az energia hiányzik, ami ott a színpadon megmozgatott mindenkit.
Úgyhogy most bocsi a rossz hangzásért, mégis két élő felvétel kerül ide kedvcsinálónak, mert egyszerűen látni is kell, nem csak hallani:
A második beszúrt videón pedig nézzétek a gitáros, a basszeros kezét, a dobos munkáját: nagyon durván tolják. Szóval egy pöpecül összerakott zenekar, és én még csak most fedezem fel őket!
