Ajánlásra vettem kezembe Krusovszky Dénes regényét, az Akik már nem leszünk sosem címűt. Leginkább amiatt érdekelt, mert nekem bejönnek a mai 30-asok kilátástalan útkeresései, fura, soha fel nem növő jellemei, tetszett a Rossz versek című film is, így biztosra vettem, hogy ez a könyv is megérint majd.

Most viszont felemás érzések kavarognak bennem.

A történet alapvetően tetszett: Bálint, a 30-as újságíró épp összeveszett barátnőjével, amikor elindult vidékre, egy gimnáziumi osztálytársa lagzijára. Az esküvő előtti nap azonban még egy kis italozgatás is belefér a legjobb haverjával, és néhány más korabeli fiatallal, akikkel végül a vidéki, már bezárt és elhagyatott tüdőgondozóban találják magukat. Miközben levezetik a felgyülemlett, hétköznapi feszültségeiket, Bálint talál egy 80-as években rögzített magnókazettát, amit magával visz. A felvételen pedig az egyik vastüdőben élő gondozott mesél arról, hogy a hajdúvágási településen mi történt 1956-ban.

Nekem önmagában ez a felütés nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és bevallom, hogy önmagában a történet és annak elmesélési módja, a könyv szerkezete nagyon is tetszett.

Igazából lehet, hogy olyan, mintha erőltetnem kellene, hogy kifogást találjak a regényen. De nem igaz, nem kell erőltetnem, csak nem tudom pontosan, hogyan írjam le: pont a korombeli 30-asok leírása nem jött be annyira. Pont a főszereplő jelleme volt számomra kettős. Ez a fickó, ha annyira értelmiségi, és egy menő online híroldalra ír, ráadásul politikai tartalmú cikkeket, akkor ne legyen már annyira bunkó, hogy úton útfélen cigicsikkeket dobál el, pöccint le erkélyekről, stb. Bocsánat, de engem a világból ki lehet kergetni a cigizésből adód szemeteléssel, azzal, hogy fáj valakinek egy hamutálat keresnie, vagy egy szemetesig elvinni a csikket. (Nem, nem mostanában kezdett zavarni, hogy divat lett erről is beszélni, már 10 éve is hajottam el fiút azért a közelemből mert eldobálta a csikket.) 

Nehezen értettem meg azt is, hogy hogy lehet valaki újságíró ennyire antiszociális magatartással? A minimális emberi kapcsolatok megléte nélkül, vagy hogy az anyjával is elfejet olykor kommunikálni, tényleg nehéz megértenem, hogy akkor kemény leleplező cikkeket hogy tud megírni. Szóval miközben a könyv sztorija, a könyv felépítése, szerkezete, az egész írás maga tetszett, aközben olyannyira zavart a főhős, hogy nem tudtam egy pillanatra sem megkedvelni. És a folyamatos siránkozásról és panaszkodásáról ne is beszéljünk. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a végén kicsit megbékéltem vele.)

Mindig hiányolom a mai könyvekből az aktuális politikai vagy társadalmi kérdésekkel való foglalkozást, most itt ezt megkaptam, mégis úgy érzem, esetlen utalások lettek ezek az apróságok (pl. menekültkérdés, közvilágítás), amiknek a történethez mégsem volt sok közük, csak mintha az író mégis említés szintjén szerette volna jelezni, hogy ő, vagy a főhőse mit gondol a mai Magyarországról. De valahogy elvesztette a súlyát, hiszen a történethez mindez nem kapcsolódott, ott lógtak ezek a sorok a levegőben, és azt éreztem, hogy jobban zavar, hogy egyáltalán említésre kerültek, mintha ez a könyv is olyan lenne, amelyik egyáltalán nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

A legjobban egyértelműen a 80-as években játszódó rész tetszett, mind a megírásában, mind a karakterekben úgy éreztem, az a legjobban megmunkált, és az adja érzelmileg is a legtöbbet az olvasónak. Annak ellenére, hogy én a 30-as jelenkori figurával akartam a leginkább együttérezni.

Minden kritikámmal együtt is szerettem ezt a könyvet, úgy kerül fel a polcra, hogy nem tartom kizártnak, hogy újra fogom még olvasni, és jó szívvel adok neki 7,5 pontot.