Március második hétvégéjén hátrahagytuk a várost, és elmentünk feltöltődni a Bakonyba. Tervezetten nem akartunk semmilyen extra programot szervezni, csak túrázni, kicsit kiszellőztetni a fejünket, este jókat beszélgetni, enni, inni.
Rólam azt is tudni kell, hogy nem vagyok egy nagy természetjáró - igaz, az utóbbi években javult a helyzet - a Bakonyban még sosem jártam, így kifejezetten örültem, hogy ezt a tájat is megismerjük.
Első nap a Cuha-szurdokba terveztük a kirándulást, egy kb. 13 km-es körtúrát. A kiindulópontunk a vinyei vasútállomásnál volt, ahol kényelmesen le lehetett tenni az autót, ittunk egy kávét az út menti büfében, majd nekivágtunk a szurdoknak. Néhány méter megtétele után a pataknál találtuk magunkat, és törhettük a fejünket, hogy hol tudunk átgázolni a vízen anélkül, hogy máris vízben tocsognának a cipőink.
Az első kalandos átkelést még számtalan követte: mint kiderült a patak és a túraösvény folyton keresztezte egymást. Nekem sikerült viszonylag szárazon megúsznom, de ezt nem mondhatta el mindenki a társaságból.
Az útvonal nagyon szép így tavasz elején is, amikor még nem igazán zöld a táj, de a hóvirágok már előbukkantak.
A kiindulópontra visszaérve (hivatalosan kb 4-5 óra alatt megtehető az út, nekünk a sok patakátkelés és fotózás miatt közel 6 volt) betértünk a Kőpince fogadóba, ahol jól esett a forró leves és egyáltalán az, hogy végre leülhettünk. Tényleg bátran ajánljuk, a vadas kifejezetten finom volt.
A szállásunk már Bakonybélben volt, útközben elsuhantunk a cseszneki vár mellett és a zirci apátságot is láttuk, de valójában másra sem vágytunk mint egy forró zuhanyra és egy pihentető alvásra.
Másnap folytattuk a túrázást, újra egy kb. 14-15 km-es útvonalat választottunk, amihez kocsiba már nem kellett szállni, mert Bakonybélből közvetlenül is számtalan túraút indul. A Bakony legmagasabb pontjára, a Kőris-hegyre (709 m) másztunk fel egy körtúrát követve, hogy onnan vissza is jussunk a szállásra. Meglepő módon a sár sokkal nagyobb volt, mint előző nap, pedig ott a patak menténk gyalogoltunk, itt meg az erdőben, hegynek felfelé. A szintkülönbség miatt a tegnapi túra gyerekjátéknak tűnt ehhez képest: bizony bőven kapkodtuk a levegőt felfelé menet. A csúcson egy radar mellett megcsodálhattuk a bakonyi kilátást is, már amennyire a felhős időben ez lehetséges volt.
A második napi menetelést is kb. 6 óra alatt tettük meg, majd a frissítő zuhany után a vacsoránkat a bakonybéli Pikoló vendéglőben fogyasztottuk el: többek között már idei, friss medvehagymából készült krémleves volt terítéken.
Este már volt annyi időnk és energiánk, hogy a szálláson egy társasjáték is előkerüljön, de azt meg kell hagyni, hogy a friss levegő és a sok gyaloglás azért hamar ágyba zavart mindenkit.
Utolsó nap még egy rövid levezetés következett, amelyhez a Római fürdő elnevezésű útvonalat választottuk. Az út Bakonynána végéről indul, a Gaja-patak mentén, és egy csodálatos vízesésnél ér véget. Talán azért, mert még ez a március 15-i hétvége előtt volt, de rajtunk kívül senki nem sétált ezen a csodás tájon, így minden pillanatát zavartalanul kiélvezhettük. Ez már csak egy kb 2 km-es séta volt, könnyű terepen, és végre a nap is kisütött.
Fárasztó, de mégis pihentető volt a hosszú hétvégénk, biztos, hogy jövünk még a Bakonyba, hiszen még számtalan szép túraútvonal van erre, amit érdemes lesz bejárni. De az éttermek miatt is megéri, szinte mindegyikben kapható a helyi, zirci apátsági sör – nekem a félbarna belga jellegű lett a kedvencem, most már Budapesten is keresni fogom.
Az az igazság, hogy még mindig azt gondolom - és kb. ezt gondolom 15 éve -, hogy aki a kábítószerfüggőségről akar jó filmet látni, az a Requiem egy álomért című filmet nézze meg.
A Csodálatos fiú csak akkor tud némileg újat mondani, ha nem a fiú szemszögéből nézzük az eseményeket, nem őt akarjuk megérteni (mert véleményem szerint őt nem is lehet), hanem az apjára koncentrálunk, és minden tekintetben őt tesszük meg a film főszereplőjének, és őt próbáljuk megérteni, az ő helyzetét próbáljuk felfogni. Mennyire szörnyű az, amikor a gyerekedből kábítószerfüggő lesz, és ugyan te mindent megteszel érte, a létező összes módon próbálsz rajta segíteni, de eljön az a pont, amikor be kell látnod, hogy nem tudod megmenteni, minden segítség kevés, ha a függő maga nem akar, vagy valamiért nem tud változtatni az életén.
A film egyébként borzasztóan hosszú, lassú, néha kellemetlenül soknak tűnik a szenvedés és legfőképpen az, hogy nehéz megértenünk a függő személyt magát: mert sokkal könnyebb elfogadni, ha olyan valakit látunk elbukni, a mélybe zuhanni, akit a körülményei szinte taszítottak a szakadék felé, mint ha olyan valakit látunk, akinek látszólag tökéletes gyerekkora volt, tökéletes az élete. Márpedig ebben a filmben a csodálatos fiúnak, tényleg mindene megvan: szerető apa, aki ugyan elvált az anyjától, de az új házasságban, szuper-édes féltestvérekkel és jó fej mostohaanyával igazából minden adott volt ahhoz, hogy boldog családi élete legyen. Emellett láthatóan az iskolában is ügyes, kifejezetten jól ír, tud szörfözni, stb. Mi visz tehát rá valakit arra, hogy a legkeményebb drogokhoz is hozzányúljon, ha egyébként az életében nincs olyan pont, ami ezt a gyengeséget vagy menekülést indokolná? Ahhoz szoktam, hogy olyan függőket látok, akiknek vagy a családjuk rossz, vagy nagyon szegények, vagy rossz baráti társaságba keverednek: de itt egyiket sem látjuk, és emiatt nagyon nehéz elfogadni, hogy lehetséges egyáltalán az alapszituáció. Éppen emiatt sajnálni sem tudom ezt a fiút, és együttérezni sem tudok vele.
Az apa lett így számomra a főszereplő, vele próbáltam meg végig azonosulni, neki szurkoltam valójában.
A film végi kiírás megalapozza a film elkészültének okát, és hogy ez egy fontos probléma az Egyesült Államokban: az 50 év alattiaknál a vezető halálozási ok a túladagolás. Ez tehát mindenképpen olyan téma, amivel foglalkozni kell, a helyzet nem javult az utóbbi évtizedekben, hanem inkább romlott. De nem ez a film lesz az, amit a fiatalokkal újra lehetne nézetni, nem hiszem, hogy különösebben lekötné őket, és emiatt azt sem hiszem, hogy ez a film önmagában bárkin is segítene…
Sajnos csak 6 pont, elsősorban tehát a nehéz azonosulás, és a film tempója miatt, valamint hiába imádon Timothée Chalame-t, ebben az esetben Steve Carell vitte el a pálmát alakításban.
Még február közepén láttam Kelemen Kristóf Megfigyelők című darabját a Trafóban, csak a nagy Oscar láz idején, a sok film közepette, nem volt időm megemlékezni róla.
Adódik az első kérdés: ki az a Kelemen Kristóf? Én legalábbis korábban még nem hallottam róla, pedig ennek a darabnak írója és rendezője is egy személyben. Ráadásul sem a darab, sem a rendezés nem rossz, sőt: kifejezetten megtekintésre ajánlott, így a fiatal, dramaturg szakon végzett Kelemen Kristófra érdemes lesz odafigyelni.
A 60-as évek Magyarországára kalauzol bennünket a darab, amikor az akkori színművészeti egyetem egyik filmrendező tanulóját beszervezik, hogy jelentsen angol származású osztálytársáról, akiről azt gyanítják magasabb körökben, hogy az angol hírszerzésnek kémkedik. Mennyire nehéz beszervezni valakit, hogy jelentsen? A darab szerint egyáltalán nem az: mindenkinek van gyenge pontja, és azt egy diktatórikus rendszerben egészen pontosan ismerik, tudják zsarolásra használni: lehet, hogy valakinek rejtegetnivalója van a szexuális érdeklődéséről, lehet valaki szeretne bekerülni egy bizonyos felsőoktatási intézménybe, lehet, valakinek csak elnéznek egy apróbb félrelépést, ha cserébe kapnak valamit.
Érdekes látni, hogy ennyire mai, fiatal művészekkel is készülhet erről az időszakról jó darab: ez valamennyire azt mutatja, hogy ugyan már akár 50-60 évvel is túljutottunk a legsötétebb kommunizmus időszakán, a téma még mindig felcsigázza a fiatal alkotókat.
Látatlanban azt mondtam volna, hogy miért nem készítenek friss darabot a mai világ mai problémáiról, amibe ők, a fiatalok látnak bele a legjobban: a kamerás megfigyelésekről, az internetes követésről, a viselkedésünk és életünk legutolsó, apró kis mozzanatának követhetőségéről: anélkül, hogy erre akár csak egyetlen embert is meg kellene kérni, hogy figyeljen meg minket, ma már megteszi ezt a technika önmagától is.
Ugyanakkor a darab mégis tanulságos, tehát nem róhatom fel neki, hogy a témaválasztásával a múltba nyúl és nem a jelenbe, mert nem bukott bele a vállalkozásba. Jól felépített párbeszédek, egész jó színészi alakítások, jó érzékű ritmus, feszültségkeltés és -oldás, ügyes rendezés.
Kritikám is van? Egy kevés: imádom, ha vannak zenés betétek a prózai darabokban, de azt kevésbé, hogy a prózai színészek nem tudnak énekelni (tisztelet a kivételnek persze). Attól még, mert valaki hangokat és dallamokat viszonylag tisztán vissza tud adni, attól még az énekléstől, mint önálló művészettől fényévekre állhat a végeredmény. Én is meg tudom tanulni hiba nélkül Ady bármelyik versét, Shakespeare bármelyik monológját, de elmondani mégsem tudom majd úgy, olyan érzésekkel, ahogy egy igazi színész tenné. Valahogy így van ez az énekléssel is – persze én túlságosan vájtfülű vagyok, de nálam mindig illúzióromboló, amikor az ének nem ott szólal meg, ahol kellene, nem azok a zengék, arcüregi teltségek vannak meg benne, amiknek kellene, és ha az érzelmek teljesen hiányoznak a kiénekelt hangocskák mögül.
Ezért én magam jobb szeretem, ha a prózai színdarabok zenés betétjei inkább profi énekesek profin előadott, bejátszott felvételei.
Ezen kívül nekem a meztelenség is kilógott a darab egységéből, így miközben nagyra értékelem, amit láttam, 7 pontot tudok adni összességében.
A februári nagy Oscar-lázban jutott eszembe, hogy fel kellene idéznem a korábbi évek nagy nyerteseit és veszteseit a legjobb film kategóriában. (Az idei tippjeimet itt olvashatjátok, a végeredményeket pedig itt.) Felmerült bennem, hogy az eltelt idő távlatából megnézhetném, tényleg jó helyre került-e mindig a díj. (Természetesen azzal tisztában vagyok, hogy az elismerés sokkal inkább egy jól felépített kampány, marketingstratégia eredménye, nem pedig a kiemelkedő alkotásoknak szóló elismerés, de még mindig vagyok annyira naiv, hogy szeretném, ha a kettő találkozna egymással.)
Azért csak a 2000 utáni filmeken futok most végig, mivel körülbelül onnantól számítható a saját filmimádatom is, amikor már én is figyelemmel követtem a díjátadókat és egyre többet jártam moziba. Nem biztos, hogy az utóbbi 2-3 évben már egyértelműen kijelenthető, melyik film lesz igazán örök érvényű darab, de teszek arra is egy kísérletet.
Nyertes: Gladiátor
A mai napig imádom ezt a filmet, nem tudok vitatkozni a díjjal. A jelöltek közül egyébként szerettem még az Erin Brockovich-ot és a Tigris és sárkányt is - bár ez utóbbit nem nézegetem évről évre, míg Julia Roberts filmjét igen.)
Nyertes: Egy csodálatos elme
Nem vitatom, hogy jó film, azonban sosem néztem újra, nem érdekelt annyira a történet, hogy ismét át akarjam élni. A jelöltek közül – vessetek meg! - nálam a Moulin Rouge az örök kedvenc, imádom a rendező, Baz Luhrman látványvilágát, és az egész mozi hangulatát – tudom, hogy megosztó film, de mindenképpen emlékezetesebb, mint a nyertes alkotás.
Nyertes: Chicago
Simán rá fogom, hogy mivel az előző évben nem merték egy musicalnek adni a fődíjat, ezért itt pótolták kicsit az akkori szavazatokat. Csakhogy számomra a Chicago semmiben sem mutat újat, nem elég különleges, ami miatt Oscart érdemelne… Pláne, hogy olyan filmekkel volt versenyben, mint Az órák, A zongorista, vagy a New York bandái. Személy szerint nehezen választanék ezek közül, talán Az órák az a film, ami a leginkább megérintett, és amiben a legkiemelkedőbb alakítások voltak.
Nyertes: A gyűrűk ura: A király visszatér
Valamikor csak muszáj volt ennek a trilógiának díjat adni. De aki ismer, tudja, hogy mennyire nem vagyok Gyűrűk ura rajongó…. Totálisan hidegen hagy az egész történet, egyszerűen nem vagyok fantasy-fan. Melyik mozinak adtam volna helyette? Ebben az esetben jó a kérdés: egyik film sem került be a kedvenceim közé, de lehet, hogy van, aki az Elveszett jelentést említené.
Nyertes: Millió dolláros bébi
Egyet tudok érteni a díjjal, mert valóban kiváló filmről beszélünk. Egyszer láttam. A jelöltek közül az Aviátort talán háromszor, a Ray-t pedig számtalanszor. A Ray nálam minden idők legjobb filmjei listámon is helyet kapott, tehát szívem szerint azt díjaztam volna.
Nyertes: Ütközések
Emlékeim szerint annak idején kifejezetten örültem ennek a díjnak, utólag is csak azért bizonytalanodom el, mert soha nem néztem meg másodjára vagy harmadjára ezt a filmet. Igaz, a többi jelöltet sem (pl. Túl a barátságon vagy a Capote).
Nyertes: A tégla
Imádom Scorseset. Imádom a film eredetijét, a Szigorúan piszkos ügyeket. Mégsem szurkoltam A téglának, pontosan azért, mert nem repestem a gondolattól, hogy egy remake-nek adjanak díjat, ami ugyan jól sikerült, de az eredetinek – szerintem legalábbis – a közelébe sem ér.
Itt persze teljesül az a kikötésem, hogy olyan filmről legyen szó, ami újranézhető és maradandó, de ha megkérdezitek, a jelölt filmek közül melyik maradt meg bennem ennél jobban, akkor A család kicsi kincsét mondanám.
Nyertes: Nem vénnek való vidék
Ebben az évben nem volt egyértelmű kedvencem, a Nem vénnek való vidéket is visszafogottan szerettem csak. A Juno-t jobban bírtam, mégsem igazi Oscar film, de ha valamit újra néznék, akkor az lenne az.
Nyertes: Gettómilliomos
Nagy közönség-kedvenc film volt, emlékszem, hogy tömve volt a moziterem, bár nekem különösebb emlékeim 10 év távlatából nincsenek a filmmel kapcsolatban. Bár szerettem A felolvasót is, ebben az évben talán nem volt igazán maradandó egyik film sem...?
Nyertes: A bombák földjén
Kiemelkedő film, elgondolkodtató, de nálam ez is egyszer nézős mozi volt. A jelöltek között viszont többször láttam a Fel! című animációs filmet, de a Becstelen Brigantyk és az Avatar is ebben az évben volt jelölt – lehet vitatkozni ez utóbbi két film értékein, de kétségtelen, hogy mindkettő nagyon sok embernek ott figyel a polcán egy díszdobozos kiadásban. Ha kényszerítetek, hogy válasszak, akkor a Becstelen Brigantykra voksolok egyébként.
Nyertes: A király beszéde
Nem rossz film, de… a 10 jelölt film között ott van az Eredet, amit órákon keresztül lehet elemezgetni, a hibáit boncolgatni, de akkor is: nem az az a film, amit muszáj újra és újra nézned, hogy minél több réteget megérthess az egymásra halmozott jelentésekből? Szerintem az egy olyan mozi, amiről még 20-30 év múlva is beszélünk majd.
Nyertes: A némafilmes
Igen, tudom: ez egy tisztelgés Hollywood előtt, meg egyébként is különleges, egyedi alkotás, olyan, amilyet már nem láthatunk a mozikban – mivel már nem forgatnak némafilmeket. Nem volt rossz, ne értsetek félre: de kérem, jelentkezzen, aki valaha is otthon újranézte… És közben ott volt Az élet fája és A segítség is! Előbbi nagyon megosztó film, így talán elfogadhatom, hogy sokak fanyalognának, ha az nyert volna, viszont A segítség nálam top 10-es film, és legalább tízszer láttam már.
Nyertes: Az Argo-akció
Annak idején, amikor láttam Az Argo-akciót, kifejezetten jó filmnek tartottam, és a győzelmével is egyet tudtam érteni. Viszont az eltelt időszakot figyelembe véve, nem ezt a filmet nézegetem otthon azóta is. Többször láttam viszont a Django elszabadult, a Pi életét és a Napos oldalt is. Melyiknek adnám? Nehezen tudok választani, de a szívemhez legközelebb talán a Napos oldal áll.
Nyertes: 12 év rabszolgaság
Ez egy nagyon erős év volt. A 12 év rabszolgaság sem rossz, de mondok akár három jobbat is: Gravitáció, Mielőtt meghaltam, A Wall Street farkasa. Utóbbi kettő nálam bármikor újranézős egy esős vasárnapi napon, míg a győztes filmet nem néztem meg soha többé.
Nyertes: Birdman
Most sokan lehet, hogy megrökönyödnek, de imádom ezt a filmet… Nem is nagyon tudom, mit lehetne tenni a helyére: még ha jó film is akár a Whiplash, akár A mindenség elmélete, egyik sem lehengerlő számomra.
Nyertes: Spotlight – Egy nyomozás részletei
Nagyon szerettem a Spotlightot, bár tipikusan egyszer nézős mozi. A többi jelölt közül számomra még kiemelkedő volt A visszatérő és A szoba, de valójában nem akarom vitatni a győztes film sikerét. Bár kétségbe vonom, hogy évek múlva még hány embernek fog eszébe jutni.
Nyertes: Holdfény
Elismerem a Holdfény fontosságát és erényeit, a díjat nem venném el tőle. A jelöltek közül mégis sokkal jobban szerettem akár A számolás jogát, akár a Kaliforniai álmot, és igen, vessetek meg az Oroszlán az, amelyiket már számtalanszor újranéztem a jelöltek közül, nekem az volt érzelmekben a legerősebb film. (És mielőtt bárki felhozná: A régi várost nem szeretném újra megnézni. Soha)
Nyertes: A víz érintése
Azt hiszem 2000-től számítva a nyertesekre eddig egyszer sem mondtam – még ha nem is voltam maradéktalanul elégedett velük – hogy teljesen kiakadtam a győzelmén. A víz érintését viszont én annyira utáltam, hogy legszívesebben már a moziban ott hagytam volna a vetítés felénél. Nem tudom, ki hogy van vele, az utóbbi két évtized legtúlértékeltebb filmjének tartom, és egyáltalán nem hiszem, hogy 10 vagy 20 év múlva bárki ezt a filmet emlegetné a kedvencei között….mondjuk ezt ma sem érteném, nem csak 20 év múlva. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha viszont 20 év múlva, tömegeket találnánk, akik csillogó szemmel idézik fel a Dunkirk egyedi idősíkos rendezését, a Tűnj el meglepő, formabontó történetmesélését, vagy a Három óriásplakát Ebbing határában kiemelkedő színészi alakításait, forgatókönyvét, emlékezetes stílusát. Mindhármat szeretem, de jelenleg a Három óriásplakátot tartom az egyik kedvenc filmemnek.
2018. legjobb filmje a Zöld könyv lett, szerintem nem érdemtelenül kapta a díjat, de hogy hosszú távon is emlékezetes lesz-e, vagy mindenki csak a Bohém rapszódiát esetleg az Alelnököt emlegeti majd erről az évről, azt még nem tudhatjuk biztosan.
Még egy fájó pontot megemlítenék a végén: a 2012-es jelöltek közé sem került fel minden idők egyik legjobb filmje, a Wachowski testvérek Felhőatlasza. (Nálam simán ezé a filmé a legjobb smink, legjobb látvány, legjobb zene, legjobb rendezés, legjobb vágás, legjobb forgatókönyv, legjobb film díja – és még csak nem is jelölték!)
Nagyobb arányban érzem azt, hogy nem életem legmeghatározóbb filmélményei kapták a fődíjat, de ez csak egy valamit mutat, amit eddig is tudtunk: az Oscar végeredményben nem sokat jelent. Legalábbis nekünk, nézőknek.
Mielőtt felsorolnám a nyerteseket, ejtsünk pár mondatot magáról a gáláról.
Nekem kicsit hiányzott a műsorvezető, pedig én is mindig panaszkodom, de a gála nem attól lesz érdekfeszítőbb, hogy nincs hozzá levezénylő, összekötő elem. Elvesztettünk egy olyan pontot, amin ha vicces, akkor szórakozni lehet, ha nem, akkor legalább kibeszélhetjük. Így igazából tényleg nem sok izgalmat lehet felidézni a gáláról.
A kedvenc momentumom egyértelműen az volt, amikor Mike Myers és Dana Carvey a Wayne világának főszereplői felkonferálták a Bohém rapszódiát, és kicsit felidézték a film (mármint a Wayne) hangulatát.
Kicsit csalódtam a Shallow című dal élő előadásában: az még rendben is van, hogy Bradly Cooper nem énekes (csak olyan színész, aki azt hiszi, tud énekelni), tele volt hamiskás hangokkal, de Lady Gagát is hallottuk már ezerszer jobb formában. Izgult volna ő is?
Kedvenc ruhámat a Zöld könyvet bemutató Amandla Stenberg színésznő viselte, aki úgy összességében is csodásan festett, tökéletes frizura, smink, harmonikus, elegáns, mégis egyedi jelenség volt.
Milyen (vagyis mekkora) ékszer lógott Lady Gaga nyakában? (Erősen emlékeztetett arra a darabra, amit Kate Hudson viselt a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt című filmben.)
Térjünk át a díjazottakra, kezdjük a legtöbb díjat kapott filmekkel:
4 díj a Bohém rapszódiának (legjobb férfi főszereplő, legjobb vágás, hangkeverés, hangvágás)
3 díj a Zöld könyvnek (legjobb film, legjobb férfi mellékszerepló, eredeti forgatókönyv)
3 díj a Romanak (legjobb rendezés, idegen nyelvű film, operatőr)
3 díj a Fekete párducnak (legjobb zene, látványtervezés, jelmez)
1-1 díjat azért minden további, legjobb film kategóriában jelölt is bezsebelt: az Alelnök (legjobb sminkért), a Csuklyások (legjobb adaptált forgatókönyvért), A kedvenc (legjobb színésznőért) és a Csillag születik (legjobb betétdalért).
Elmondható, hogy kvázi igazságosan szétosztották a díjakat, ebben hasonlított a gála a tavalyi Oscarra is, ahol szintén 4-5 film között osztották meg a szobrocskák jelentős részét. Igazán nagy meglepetést, amikor kikerekedett a szemen, csak Olivia Colman díja okozott: nem azért, mert nem érdemelte meg, hanem mert a tuti befutó Glenn Close elől happolta el az elismerést. Ha már a színészeknél tartunk, én kiállok Rami Malek mellett, szerintem megérdemelte a szobrot: nem csak leutánozta Freddiet, az ő játékában voltak érzelmek, megrendülés, öröm, bánat, és ami engem elvarázsolt: a magány érzését is sikerült felidéznie. Rami jó színész, aki nem hiszi, nézze csak nyugodtan a Mr. Robot-ot is.
A kiosztott 24 díjból 14 esetben jól saccoltam meg az Akadémia ízlését (a tavalyi évben ez 16 volt), míg 9 esetben őszintén örültem is a díjnak, hiszen olyan alkotás kapta, amelyiknek én is adtam volna (ez a szám tavaly 10 volt).
Picit alábecsültem az Akadémia szuperhős rajongását, és ezt nem csak a Fekete párduc díjai, hanem a legjobb animációs film, a Pókverzum díjazása miatt is mondom. Bár igaz ami igaz, csak emiatt kaptam kedvet ahhoz, hogy megnézzem ezt az alkotást is valamikor.
Alul kategóriánként is a nyertesek, mindenkinek szép napot, nekem jó alvást a délelőttre.
Legjobb film:
Fekete Párduc Csuklyások - BlacKkklansman Bohém rapszódia A kedvenc Zöld könyv Roma Csillag születik Alelnök
Legjobb rendező:
Spike Lee (BlacKkKlansman - Csuklyások) Pawel Pawlikowski (Hidegháború) Yorgos Lanthimos (A kedvenc) Alfonso Cuarón (Roma) Adam McKay (Alelnök)
Legjobb színész:
Christian Bale (Alelnök) Bradley Cooper (Csillag születik) Willem Dafoe (At Eternity's Gate) Rami Malek (Bohém rapszódia) Viggo Mortensen (Zöld könyv)
Legjobb színésznő:
Yalitza Aparicio (Roma) Glenn Close (The Wife) Olivia Colman (A kedvenc) Lady Gaga (Csillag születik) Melissa McCarthy (Megbocsátasz valaha?)
Legjobb férfi mellékszereplő:
Mahershala Ali (Zöld könyv) Adam Driver (Csuklyások - BlacKkKlansman) Sam Elliott (Csillag születik) Richard E. Grant (Megbocsátasz valaha?) Sam Rockwell (Alelnök)
Legjobb női mellékszereplő:
Amy Adams (Alelnök) Marina de Tavira (Roma) Regina King (If Beale Street Could Talk) Emma Stone (A kedvenc) Rachel Weisz (A kedvenc)
Legjobb eredeti forgatókönyv:
A kedvenc (Deborah Davis, Tony McNamara) A hitehagyott (Paul Schrader) Zöld könyv (Nick Vallelonga, Brian Currie, Peter Farrelly) Roma (Alfonso Cuarón) Alelnök (Adam McKay)
Legjobb adaptált forgatókönyv:
The Ballad of Buster Scruggs (Joel Coen, Ethan Coen) Csuklyások - BlacKkKlansman (Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott, Spike Lee) Megbocsátasz valaha? (Nicole Holofcener and Jeff Whitty) If Beale Street Could Talk (Barry Jenkins) Csillag születik (Eric Roth, Bradley Cooper, Will Fetters)
Legjobb idegen nyelvű film:
Kafarnaum (Libanon) Hidegháború (Lengyelország) Never Look Away (Németország) Roma (Mexikó) Bolti tolvajok (Japán)
Legjobb animációs film:
A hihetetlen család 2. Kutyák szigete Mirai - Lány a jövőből Ralph lezúzza a netet Pókember: Irány a Pókverzum!
Legjobb látványtervezés:
Fekete Párduc Az első ember A kedvenc Mary Poppins visszatér Roma
Legjobb fényképezés:
Hidegháború (Lukasz Zal) A kedvenc (Robbie Ryan) Never Look Away Roma (Alfonso Cuarón) Csillag születik (Matthew Libatique)
Legjobb jelmez:
The Ballad of Buster Scruggs Fekete Párduc A kedvenc Mary Poppins visszatér Két királynő
Legjobb vágás:
Csuklyások - BlacKkKlansman Bohém rapszódia A kedvenc Zöld könyv Alelnök
Legjobb smink:
Határeset Két királynő Alelnök
Legjobb zene:
Fekete Párduc Csuklyások - BlacKkKlansman If Beale Street Could Talk Kutyák szigete Mary Poppins visszatér
Legjobb hangkeverés:
Fekete Párduc Bohém rapszódia Az első ember Roma Csillag születik
Legjobb hangvágás:
Fekete Párduc Bohém rapszódia Az első ember Hang nélkül Roma
Legjobb vizuális effektek:
Bosszúállók: Végtelen háború Barátom, Róbert Gida Az első ember Ready Player One Solo: Egy Star Wars-történet
Legjobb dokumentumfilm:
Free Solo (Jimmy Chin, Elizabeth Chai Vasarhelyi) Hale County This Morning, This Evening (RaMell Ross) Minding the Gap (Bing Liu) Of Fathers and Sons (Talal Derki) RBG (Betsy West, Julie Cohen)
Legjobb rövid dokumentumfilm:
Black Sheep - Ed Perkins End Game - Rob Epstein, Jeffrey Friedman Lifeboat - Skye Fitzgerald A Night at the Garden - Marshall Curry Period. End of Sentence - Rayka Zehtabchi
Legjobb animációs rövidfilm:
Animal Behaviour Bao Late Afternoon Once Small Step Weekends
Minden film-őrült, akár hivatásos, akár műkedvelő e téren, egészen biztos, hogy megteszi tippjeit az Oscar gála előtt, utána pedig egészen biztos siránkozik majd, hogy nem az a film nyerte el a legfontosabb díjakat, amelyiket ő látta a legjobbnak. Még akkor is bosszankodik ezen, ha tudja, az Oscar díj nem feltétlenül a legjobb filmnek jár, és a saját véleménye is erősen szubjektív.
Így teszek én is, következnek az én tippjeim, bár rögtön a legjobb film kategóriánál ki is jelentem, hogy egyik filmmel sem voltam maradéktalanul elégedett… Akár a kritikáimból (katt a címekre), vagy az általam adott pontszámokból is sejthetitek, mi volt a véleményem a filmek megtekintése után: nincs sajnos egyetlen meghatározó kedvenc sem, mint például tavaly a Három óriásplakát volt….
A Fekete Párducot láttam, de az fel sem merült bennem, hogy egyáltalán írjak róla a blogon: számomra ez egy ugyanolyan szuperhős-film volt, mint az összes többi, különösebben nem is rajongok ezekért, és a jelölését sem tudom mivel magyarázni. (A maga nemében egyébként nem rossz film, kifejezetten a jobbak közé tartozik, de ha most utólag pontozom is, 6-6,5-nél többet nem adnék neki.)
A Csuklyásokcímű Spike Lee filmet a miskolci Cinefesten láttam, kapott is tőlem 7,5 pontot, mert nem rossz, de kritizáltam is: csak a fesztiválon láttam legalább 4-5 sokkal jobb filmet (amiket persze a jelöltek között sem találunk meg).
ABohém rapszódia kapta tőlem a legmagasabb pontszámot, 8-ast, igaz a kritikámban is hozzátettem, hogy ha nem a Queen-ről és a Queen zenéjéről lenne szó, és képes lennék hideg fejjel pontozni, akkor inkább 6,5-7 között lenne az értékelésem.
A kedvenc kerülne a képzeletbeli sorrendem legaljára a maga 5,5 pontjával, és továbbra is állítom: semmi pénzért nem tudna rávenni senki, hogy még egyszer megnézzem.
A Zöld könyvet láttam utoljára, tegnap este, és 7,5 ponttal az egyik legjobb alkotásnak tartom. Ha James Cameron Titanic című filmjének az éveiben járnánk, talán biztosra is mondanám a díját, de az Akadémia okozott pár meglepetést az utóbbi időben, így pénzben fogadni nem mernék rá.
A Roma című film jelölését azért nem tudom hova tenni, mert az idegen nyelvű filmek között is szerepel, amely díjat boldogan neki is adnám akár, de hogy a legfőbb díjat is elvigye? Az általam kiosztott 7 pont alapján nem tartanám érdemesnek rá, de pont az előbb hangoztatott indok, hogy Hollywood mostanában okoz meglepetéseket a fődíj odaítélésénél, ráadásul ez a film elég sok fontos egyéb díjat is bezsebelt már, azt kell, hogy mondjam, még akár ez is lehet a befutó.
A Csillag születik című filmmel nekem azért voltak problémáim, nem véletlen a 6,5 pont, ugyanakkor tudom, hogy sokaknak nagy kedvence. Tehát a jelölést nem vitatom el tőle, de díjat leginkább csak a Shallow című dalért adnék Lady Gagának.
Az Alelnök című film rám a meglepetés erejével hatott, ugyanis egy nagyon unalmas, lassú filmre készültem, ehhez képest érdekfeszítő volt, hihetetlen alakításokkal: a pontozótáblám itt is megakadt 7 pontnál. Nagyon meglepődnék, ha ez a film kapná a fődíjat, de egyébként ez egy amolyan pozitív meglepetés lenne, mint amilyen maga a film is volt.
Amennyiben szigorúan a pontozásomat venném figyelembe, akkor a Bohém Rapszódia, a Zöld könyv és a Csuklyások lenne a 3 legjobb film, de kiemelkedő és erős alkotás a Roma és az Alelnök is. Nálam nincs egyértelmű győztes.
Úgy érzem, minden korábbi évhez képest nehezebb lesz a tippek megtétele, és vaktában fogok lövöldözni. Mindez nem csak a legjobb film kategóriára igaz, hanem például a színészekére is. A legjobb férfi főszereplő díjat boldogan odaadnám Rami Maleknek, Christian Balenek és Viggo Mortensennek is. Nálam fej-fej mellett állnak, mégis döntenem kell.
Na mindegy, végül is nem az életem múlik rajta, ez csak egy játék, hogy vajon hány találatom lesz hétfő hajnalra. (Ráadásul az utolsó négy kategória filmjeit nem is láttam, ott tényleg csak lottózni készülök.) Lássuk!
Legjobb film:
Fekete Párduc Csuklyások - BlacKkklansman Bohém rapszódia A kedvenc Zöld könyv Roma Csillag születik Alelnök
Szerintem kapja: Zöld könyv
Én neki adnám: Alelnök
Legjobb rendező:
Spike Lee (BlacKkKlansman - Csuklyások) Pawel Pawlikowski (Hidegháború) Yorgos Lanthimos (A kedvenc) Alfonso Cuarón (Roma) Adam McKay (Alelnök)
Szerintem kapja: Alfonso Cuaron (Roma)
Én neki adnám: Alfonso Cuaron (Roma)
Legjobb színész:
Christian Bale (Alelnök) Bradley Cooper (Csillag születik) Willem Dafoe (At Eternity's Gate) Rami Malek (Bohém rapszódia) Viggo Mortensen (Zöld könyv)
Szerintem kapja: Rami Malek
Én neki adnám: Rami Malek
Legjobb színésznő:
Yalitza Aparicio (Roma) Glenn Close (The Wife) Olivia Colman (A kedvenc) Lady Gaga (Csillag születik) Melissa McCarthy (Megbocsátasz valaha?)
Szerintem kapja: Glenn Close
Én neki adnám: Glenn Close
Legjobb férfi mellékszereplő:
Mahershala Ali (Zöld könyv) Adam Driver (Csuklyások - BlacKkKlansman) Sam Elliott (Csillag születik) Richard E. Grant (Megbocsátasz valaha?) Sam Rockwell (Alelnök)
Szerintem kapja: Mahershala Ali
Én neki adnám: Mahershala Ali
Legjobb női mellékszereplő:
Amy Adams (Alelnök) Marina de Tavira (Roma) Regina King (If Beale Street Could Talk) Emma Stone (A kedvenc) Rachel Weisz (A kedvenc)
Szerintem kapja: Regina King (If Beale Street Could Talk)
Én neki adnám: Amy Adams (Alelnök)
Legjobb eredeti forgatókönyv:
A kedvenc (Deborah Davis, Tony McNamara) A hitehagyott (Paul Schrader) Zöld könyv (Nick Vallelonga, Brian Currie, Peter Farrelly) Roma (Alfonso Cuarón) Alelnök (Adam McKay)
Szerintem kapja: Zöld könyv
Én neki adnám: Alelnök
Legjobb adaptált forgatókönyv:
The Ballad of Buster Scruggs (Joel Coen, Ethan Coen) Csuklyások - BlacKkKlansman (Charlie Wachtel, David Rabinowitz, Kevin Willmott, Spike Lee) Megbocsátasz valaha? (Nicole Holofcener and Jeff Whitty) If Beale Street Could Talk (Barry Jenkins) Csillag születik (Eric Roth, Bradley Cooper, Will Fetters)
Szerintem kapja: Csuklyások
Én neki adnám: Csuklyások
Legjobb idegen nyelvű film:
Kafarnaum (Libanon) Hidegháború (Lengyelország) Never Look Away (Németország) Roma (Mexikó) Bolti tolvajok (Japán)
Szerintem kapja: Roma
Én neki adnám: Roma
Legjobb animációs film:
A hihetetlen család 2. Kutyák szigete Mirai - Lány a jövőből Ralph lezúzza a netet Pókember: Irány a Pókverzum!
Szerintem kapja: Kutyák szigete
Én neki adnám: Kutyák szigete
Legjobb látványtervezés:
Fekete Párduc Az első ember A kedvenc Mary Poppins visszatér Roma
Szerintem kapja: A kedvenc
Én neki adnám: A kedvenc
Legjobb fényképezés:
Hidegháború (Lukasz Zal) A kedvenc (Robbie Ryan) Never Look Away Roma (Alfonso Cuarón) Csillag születik (Matthew Libatique)
Szerintem kapja: Hidegháború
Én neki adnám: Never Look Away
Legjobb jelmez:
The Ballad of Buster Scruggs Fekete Párduc A kedvenc Mary Poppins visszatér Két királynő
Szerintem kapja: A kedvenc
Én neki adnám: A kedvenc
Legjobb vágás:
Csuklyások - BlacKkKlansman Bohém rapszódia A kedvenc Zöld könyv Alelnök
Szerintem kapja: Alelnök
Én neki adnám: Alelnök
Legjobb smink:
Határeset Két királynő Alelnök
Szerintem kapja: Alelnök
Én neki adnám: Alelnök
Legjobb zene:
Fekete Párduc Csuklyások - BlacKkKlansman If Beale Street Could Talk Kutyák szigete Mary Poppins visszatér
Szerintem kapja: Fekete párduc
Én neki adnám: Kutyák szigete
Legjobb betétdal:
"All The Stars" - Fekete Párduc "I'll Fight" - RBG "The Place Where Lost Things Go" - Mary Poppins visszatér "Shallow" - Csillag születik "When A Cowboy Trades His Spurs For Wings" - The Ballad of Buster Scruggs
Szerintem kapja: Shallow
Én neki adnám: Shallow
Legjobb hangkeverés:
Fekete Párduc Bohém rapszódia Az első ember Roma Csillag születik
Szerintem kapja: Bohém Rapszódia
Én neki adnám: Bohém Rapszódia
Legjobb hangvágás:
Fekete Párduc Bohém rapszódia Az első ember Hang nélkül Roma
Szerintem kapja: Fekete párduc
Én neki adnám: Hang nélkül
Legjobb vizuális effektek:
Bosszúállók: Végtelen háború Barátom, Róbert Gida Az első ember Ready Player One Solo: Egy Star Wars-történet
Szerintem kapja: Ready Player One
Én neki adnám: Ready Player One
Legjobb dokumentumfilm:
Free Solo (Jimmy Chin, Elizabeth Chai Vasarhelyi) Hale County This Morning, This Evening (RaMell Ross) Minding the Gap (Bing Liu) Of Fathers and Sons (Talal Derki) RBG (Betsy West, Julie Cohen)
Szerintem kapja: Free Solo
Én neki adnám: Free Solo
Legjobb rövid dokumentumfilm:
Black Sheep - Ed Perkins End Game - Rob Epstein, Jeffrey Friedman Lifeboat - Skye Fitzgerald A Night at the Garden - Marshall Curry Period. End of Sentence - Rayka Zehtabchi
Szerintem kapja: Black Sheep
Én neki adnám: Black Sheep
Legjobb animációs rövidfilm:
Animal Behaviour Bao Late Afternoon Once Small Step Weekends
Szerintem kapja: Once Small Step
Én neki adnám: Animal Behaviour
Legjobb rövidfilm:
Detainment Fauve Marguerite Mother Skin
Szerintem kapja: Skin
Én neki adnám: Mother
Mindenkinek jó szórakozást az éjszakára, addig jó pihenést, vagy előzetes nézést. Kifejezetten ajánlom a német jelölt film előzetesét, amit még nem hoztak be Magyarországra, pedig nagyon jónak tűnik:
Az Oscar-jelölt filmek közül ezt láttam utoljára, és talán ettől is vártam a legtöbbet. Megugrotta-e az elvárásaimat? Adnék-e neki Oscar díjat? Idén állandóan bajban vagyok...
A történet szerint Viggo Mortensen karaktere, Tony, az olasz kidobó, mivel szüksége van a pénzre, elvállal egy új melót: egy fekete zongoristát, Don Shirley-t kell sofőrként elkísérnie az USA déli államaiba. Mivel a 60-as években járunk, ez nem tűnik egy könnyű kis kéjutazásnak, kvázi testőrként is vigyáznia kell rá, és biztosítania, hogy minden fellépés rendben megtörténjen.
A film alapkonfliktusa, hogy Tony, aki olasz bevándorlók gyereke, maga is érez némi előítéletet a feketékkel szemben: már a film legelején kidob két poharat a szemetesbe, mert abból feketék ittak.
Ehhez képest talán nem kell túl nagy képzelőerő, hogy a művelt zongorista és a kicsit durva sofőr a film végére mekkora haverok lesznek. Gyönyörű, nagyon pozitív, nagyon hollywoodi történetmesélést láthatunk a rasszizmusról, az igazi értékekről, a magunkért való kiállásról, mindezt kiemelkedő színészi alakításokkal és karakterfejlődéssel. Mind Viggo Mortensen, mind Mahershala Ali esélyes lehet az Oscar díjra (bár elég erős ellenfeleik lesznek). Kettejük közül nekem nagyobb kedvenc volt Viggo Mortensen, bár azért nem tartom kizártnak, hogy Tony karakterével hollywoodi túlzásokba is estek a forgatókönyvírók: Tony jellemfejlődése elég látványos, nehezen hihető. Vagy persze hihető, ha elfogadom, hogy ő amolyan kanapé-rasszista volt, nem gondolta ő azt soha komolyan: nem a végsőkig, őszinte meggyőződéssel hitte amit hitt, csak hozta azt a viselkedést és gondolkodásmódot, amit a családjától vagy másoktól látott, eltanult.
Természetesen ezzel együtt a film üzenete nagyon is fontos, és a hollywoodi befejezés szinte Oscarért kiált. Miért nem tudom mégsem egyértelműen kijelenteni, hogy imádom ezt a filmet, és gondolkodás nélkül díjat adnék neki?
Valamiért olyan érzésem volt a moziszékben ülve, hogy a 130 perces játékidő tele van üres járatokkal: amikor ténylegesen nem történik semmi. Lehetne mindez a környezet bemutatása, vagy hatásfokozás miatt, de nem: semmi ilyet nem fedeztem fel benne olykor, csak hogy megint üresen telnek a másodpercek, és sokadjára látom ugyanazt a helyzetet, vágóképet, szituációt. Más idei jelölt filmet is éreztem unalmasnak, de ennél éreztem a leginkább, hogy bőven lehetett volna belőle kivágni, semmit sem veszítettünk volna el a történetből. Ezek a momentumok, valamint a túl rózsaszínűre festett történet miatt vagyok gondban a filmmel.
7,5 pont, és bárkinek ajánlott egyszeri megtekintésre, kellemes kikapcsolódást nyújt, és fontos dologról próbál mesélni, némi humorral is fűszerezve.
Nem tudom: Oscar-típusú film, lehet, hogy megkapja. Én nem feltétlenül adnám neki, de sajnos egyszerűen nem tudom, hogy melyik másik film érdemelné meg jobban. Pár óra múlva kénytelen leszek megtenni a tippjeimet.
Nagyon nehéz helyzetben vannak az olyan filmek, amelyek viszonylag jelenkori, de maximum 10-20 éven belüli történelmi, politikai eseményeket próbálnak feldolgozni, bemutatni. Az eltelt idő még nem olyan jelentős, hogy távolról, teljesen objektíven mutathasson be egy eseményt, korszakot, pláne egy embert. Az Alelnök, amely George W. Bush alelnökéről, Dick Cheney-ről szól, mégis megpróbálkozik ezzel. A végeredmény nem rossz, köszönhetően elsősorban Christian Bale kiváló színészi teljesítményének, a rendező jó ütemű, lassúsága ellenére is pörgős, izgalmas munkájának. Hiába politikai film, hiába szinte állandóan csak beszélő fejeket látunk, mégis tud izgalmas lenni ez az alkotás. De az izgalom inkább a feszültségből adódik, és abból, hogy a néző szeretné bokán rúgni a film szereplőit, hogy viselkedjenek már normálisan, utána pedig saját magát, hogy tudatosítsa: nem kitalált karaktereket, hanem létező személyiségeket figyel, valós, egész világra kiható szarkavarásaikkal – már elnézést a szóért.
Nagyon sok pozitívuma van a filmnek, hiszen örvendetes, hogy merészen próbál az iraki háborúval, egyáltalán az amerikai kormányzással foglalkozni, vagy ott vannak a színészek, a jól felépített forgatókönyv, néhány humoros pillanat is ráadásként. De mégis: egész végig nem hagyott nyugodni, hogy amit látok, mindezek ellenére mennyire nem tetszik: igen, ez maga a történetnek szól, de mégsem olyan nem tetszik érzés volt, mint amikor egy sorozatgyilkosról nézünk filmet: ez annál - ha lehet ilyet mondani - még kényelmetlenebb volt.
Dick Cheney egy átlagos tehetségű, ráadásul célok és tervek nélküli fiatal személyiségből nőtte ki magát olyan magas szintre, hogy szinte nagyobb hatalommal bírt, mint maga az Egyesül Államok elnöke. Hogy milyen jellem kell ahhoz, hogy valaki ezt elérje? Törtető? Erős? Kegyetlen? Nálam egy szó áll mindenek előtt: hataloméhes. Olyan férfiakat látunk a filmvásznon, akiket ez az egy dolog érdekel: a hatalom. Hogy azt lehetne jó dolgokra is használni? Úgy látszik a kettő kizárja egymást. (Lásd, korábban volt erre utalás Sorrentino Berlusconiról szóló filmjében is). Amikor az ember oda kerül, ahol tényleg tehetne valami jót is, valamit, ami pozitív irányba változtatna az emberek életén, akkor miért mégis csak a pénz, az információ, a mások elnyomása, a hatalom érdekli? Miért? Amikor ő is úgy végzi, mint bárki más: a halál elől ők sem futhatnak el. (Bár Dicknek, mondhatni, ezzel is többször szerencséje volt.)
Ráadásul ezen az antarktiszi hideg karakteren is tud egyet csavarni a rendező/író Adam McKay: mert megismerhetjük Dick emberi vonásait is, ahogy akár feleségéhez vagy akár lányaihoz viszonyul. De hogy ez tényleg, a valódi Dick Cheney-re is igaz lenne, hogy fel tudnak-e sorolni róla jó ismerősei legalább 2-3 pozitív tulajdonságot (és nem pozitívnak értve az előrejutási képességet például), arra nagyon kíváncsi lennék.
Az Oscar szempontjából vizsgálva is kettő érzéseim vannak: nálam fontos kritérium egy esélyesnek tartott filmnél, hogy megérintsen, és úgy érezzem, szívesen újra nézném évek múlva is akár. Az első kritériumnak megfelel a film, hiszen zsongott a fejem az érzésektől, elborzasztott a legfelső szinten zajló politikusok jelleme, ugyanakkor teljesen határozottan állíthatom: nem szeretném megnézni még egyszer ezt a filmet. Taszított a világa, taszított, hogy nehezen azonosultam vele: az érzéseim felháborodásból fakadtak. Továbbá bármennyire is egyedi a filmkészítési technikája (a kicsit dokumentumfilmesre vett módszer, a híradós jellegű bevágások az utca embereiről), ez sem feltétlenül volt újdonság (még a rendezőtől sem), láttunk már hasonlót.
Erős 7 pont, egyszeri megnézésre a politika iránt érdeklődőknek nagyon ajánlott, de nálam nem Oscar film. Ugyanakkor ismerve Hollywood erős véleménynyilvánító késztetését a politikai életről, még azt sem tartom kizártnak, hogy erre voksolnak majd: egy kisebb bemutatás lenne a regnáló elnöknek is.
A libanoni Kafarnaum, az Oscar díjra jelölt film, nem könnyű témát boncolgat, és bizony egy pillanatig nem találjuk majd szórakoztatónak, annál inkább kapkodunk majd a zsebkendőnkért és küszködünk, hogy lehetőleg ne sírjunk megállás nélkül. A Libanonban, mélyszegénységben élő 12 éves Zain néhány hetét követhetjük végig; bár csak sejtjük, hogy 12 körül lehet, ugyanis annyira szegények (és ezzel együtt tanulatlanok is) a szülei, hogy még azt sem tudják pontosan, mikor születtek a gyerekeik, és születési anyakönyvi kivonata sincs egyiknek sem.
Zain nem úgy él, ahogy egy 12 éves fiúnak kellene: nem a tanulás, a játék köti le az idejét, gondolatait. Ő az a gyerek, aki csak álmodozik arról, hogy iskolába járhat, és játék helyett is a szülei főbérlőjénél dolgozik. Ha mindettől még nem komorodna el eléggé a néző, akkor amikor a 11 éves Sahart, Zain húgát hozzáadják egy 30-as férfihoz, akkor aztán végképp tudhatjuk, hogy ez a történet nem csak nem kezdődik vidáman, de nem is végződik majd megnyugvással.
Azt már a film elején megtudjuk, hogy Zain börtönbe kerül valamiért, de onnan beperli a saját szüleit, amiért felelőtlenül vállalnak gyerekeket, amiért ő maga is megszületett. Az ezt megelőző történet tehát a bírósági tárgyalás közben bontakozik ki előttünk.
Zain miután megszökik otthonról, megismerkedik egy etióp menekült lánnyal, aki illegálisan tartózkodik az országban, ráadásul egy kisbabája is van, akit titkol és bújtat, nehogy a hatóságok elvegyék tőle. A lány Zainra bízza a kisfiút, amíg napközben dolgozik, Zain pedig helytáll nem csak dajkaként, de miután egy nap az etióp lány nem jön haza, pénzt és ételt is szereznie kell, hogy a kisbaba és ő maga is túlélje a következő időszakot.
12 évesen felnőttként viselkedni: ilyet láthatunk a szerencsésebb sorsú gyerekek között is. De olyan kilátástalan helyzetben túlélni és még másról is gondoskodni, szerencsére itt Európában talán nem kell egyik gyereknek sem.
A film nagyon erős mind témájában, mind érzelmi hatásában: néha én személy szerint a zenét már soknak éreztem, nem szeretem, ha önmagában a zene (anélkül, hogy nézném mi történik a vásznon), már sírásra gerjeszti a könnycsatornáimat: a néha kevesebb több - nekem jobban megfelelt volna.
Ami egyértelműen a siker záloga lehet ennél a filmnél, az a főszereplő kisfiú, Zain. Nem csak hogy gyönyörű gyereket találtak, de a szemeiben benne van minden fájdalom és minden harag, amit csak egy ilyen korú gyerek elviselni képes.
A film egyébként tavaly Cannes-ban megkapta a zsűri díját, így a rendezőnő talán joggal bízhat az Oscarban is (az első arab nő lenne, aki Oscart kap), bár én egyelőre még mindig a Roma győzelmét tartom valószínűnek.
A Kafarnaum címén is lehet gondolkodni: bibliai település a Galileai tó partján, ahol Jézus elkezdte tanítását, munkásságát. De vajon miért ez a címe a filmnek? Számomra még rejtély. Mert ebben a filmben én nem láttam reményt, egyéb keresztény utalást… Ha valaki tudja, kérem írja meg kommentben.
Pontszám: nagyon erős 7,5
Ajánlom: azoknak, akiknek tetszett a Lion című film, de nem riadnak vissza a lassú történetvezetéstől és a sírástól sem.
Már nincs sok hátra az idei Oscar gáláig, én pedig igykeszem gyorsan minden jelölt filmet megnézni addig, köztük az idegen nyelvű filmeket is. Pawel Pawlikowski lengyel rendező már magáénak tudhat egy Oscart az Ida című filmért, így kíváncsian vártam a Hidegháborút is.
A lengyel szerelmi történet a hidegháború idején, kb a 40-es évek végétől a 60-as évek végéig játszódik.
Adott egy tehetséges zongorista, karmester, aki egy népi együttest vezet. A népi együtteshez autentikusan, vidékről válogatják össze a fiatalokat, és már a legelső meghallgatáson látszik, hogy az egyik lány, Zula, kitűnik a többiek közül, és a zongorista szinte azonnal beleszeret. Zula nem egyszerű lány, úgy hírlik, megölte az apját, és börtönben is volt emiatt. Nem mellesleg szőke, igazi homokóra alkat, mintha a lengyel változata lenne Bridget Bardotnak.
A férfi egy idő után el akar menni az országból, hiszen főleg művészként nem egyszerű az élet, az önmegvalósítás ebben az időszakban, és vinné magával a lányt is Párizsba. Nem akarom elspoilerezni, de fognak ők találkozni Párizsban, csak nem az eredeti tervek szerint.
Messziről érződik, hogy egy tragikus szerelmi történetet láthatunk, hogy bár a férfi is művészalkat, de valójában a vidéki kis fruska lány az, aki az igazi őrült művész kettőjük közül, aki viszont nehezen tudja elképzelni az életét a szülőföldjétől távol. Talán ebből a konfliktusból adódik az ő se veled, se nélküled kapcsolatuk, és drámájuk.
Összességében többet vártam a filmtől.
Kicsit lassú. Kicsit túl szenvedős. Kicsit talán túl európai. Ugyan a Roma című filmért sem voltam kifejezetten oda, de mégis, ha csak abban hasonlítom össze, hogy mindkettő fekete-fehér és mindkettő elég szomorú történet, ráadásul lassú is, a Romát választanám. Valamiért jobban megérintett. Ami elég furcsán hangzik: jobban megérint egy indián cselédlány élete Mexikóvárosban, mint egy lengyel énekesnőé? Furcsa, de igen. Talán azért, mert az én ízlésemnek túl elvont, művészsorsokat bemutató volt a lengyel film, az átlagembereket nehezebben érinti meg az ő küzdelmük. Az indián lánnyal együttéreztem, jobban közelebb tudott férkőzni hozzám. Pedig azzal a filmmel sem voltam maradéktalanul megelégedve.
Viszont a Hidegháborúból ha más nem is, de ez a dal emlékezetes marad, és sokat fogom még hallgatni.
