Még február közepén láttam Kelemen Kristóf Megfigyelők című darabját a Trafóban, csak a nagy Oscar láz idején, a sok film közepette, nem volt időm megemlékezni róla.
Adódik az első kérdés: ki az a Kelemen Kristóf? Én legalábbis korábban még nem hallottam róla, pedig ennek a darabnak írója és rendezője is egy személyben. Ráadásul sem a darab, sem a rendezés nem rossz, sőt: kifejezetten megtekintésre ajánlott, így a fiatal, dramaturg szakon végzett Kelemen Kristófra érdemes lesz odafigyelni.
A 60-as évek Magyarországára kalauzol bennünket a darab, amikor az akkori színművészeti egyetem egyik filmrendező tanulóját beszervezik, hogy jelentsen angol származású osztálytársáról, akiről azt gyanítják magasabb körökben, hogy az angol hírszerzésnek kémkedik. Mennyire nehéz beszervezni valakit, hogy jelentsen? A darab szerint egyáltalán nem az: mindenkinek van gyenge pontja, és azt egy diktatórikus rendszerben egészen pontosan ismerik, tudják zsarolásra használni: lehet, hogy valakinek rejtegetnivalója van a szexuális érdeklődéséről, lehet valaki szeretne bekerülni egy bizonyos felsőoktatási intézménybe, lehet, valakinek csak elnéznek egy apróbb félrelépést, ha cserébe kapnak valamit.
Érdekes látni, hogy ennyire mai, fiatal művészekkel is készülhet erről az időszakról jó darab: ez valamennyire azt mutatja, hogy ugyan már akár 50-60 évvel is túljutottunk a legsötétebb kommunizmus időszakán, a téma még mindig felcsigázza a fiatal alkotókat.
Látatlanban azt mondtam volna, hogy miért nem készítenek friss darabot a mai világ mai problémáiról, amibe ők, a fiatalok látnak bele a legjobban: a kamerás megfigyelésekről, az internetes követésről, a viselkedésünk és életünk legutolsó, apró kis mozzanatának követhetőségéről: anélkül, hogy erre akár csak egyetlen embert is meg kellene kérni, hogy figyeljen meg minket, ma már megteszi ezt a technika önmagától is.
Ugyanakkor a darab mégis tanulságos, tehát nem róhatom fel neki, hogy a témaválasztásával a múltba nyúl és nem a jelenbe, mert nem bukott bele a vállalkozásba. Jól felépített párbeszédek, egész jó színészi alakítások, jó érzékű ritmus, feszültségkeltés és -oldás, ügyes rendezés.
Kritikám is van? Egy kevés: imádom, ha vannak zenés betétek a prózai darabokban, de azt kevésbé, hogy a prózai színészek nem tudnak énekelni (tisztelet a kivételnek persze). Attól még, mert valaki hangokat és dallamokat viszonylag tisztán vissza tud adni, attól még az énekléstől, mint önálló művészettől fényévekre állhat a végeredmény. Én is meg tudom tanulni hiba nélkül Ady bármelyik versét, Shakespeare bármelyik monológját, de elmondani mégsem tudom majd úgy, olyan érzésekkel, ahogy egy igazi színész tenné. Valahogy így van ez az énekléssel is – persze én túlságosan vájtfülű vagyok, de nálam mindig illúzióromboló, amikor az ének nem ott szólal meg, ahol kellene, nem azok a zengék, arcüregi teltségek vannak meg benne, amiknek kellene, és ha az érzelmek teljesen hiányoznak a kiénekelt hangocskák mögül.
Ezért én magam jobb szeretem, ha a prózai színdarabok zenés betétjei inkább profi énekesek profin előadott, bejátszott felvételei.
Ezen kívül nekem a meztelenség is kilógott a darab egységéből, így miközben nagyra értékelem, amit láttam, 7 pontot tudok adni összességében.
