Yorgos Lantimos filmjétől sokat vártam, bár igazán nem tudom miért, mivel az előző, enyhén szólva őrült-beteg filmjei nem igazán találtak utat hozzám, nem nyert meg velük, most viszont az Oscar jelölést hallva azt gondoltam, hátha sikerült valami igazán maradandót alkotnia, amit még az akadémiai tagok is nézhetőnek tartanak.

A kedvenc valóban nem olyan, mint a rendező előző filmjei, sokkal nézhetőbb, sokkal hétköznapibb, talán azért is, mert a történet is valóságon alapszik: az angol Anna királynőről szól, aki a XVIII. században uralkodott, és nem mellesleg a nőket szerette, női szeretői voltak. Két szeretőjének cicaharca (Rachel Weisz és Emma Stone) bontakozik ki a filmben, tehát egy rendhagyó szerelmi háromszöget nézhetünk meg.

A film egyébként nem indul rosszul, Emma Stone karaktere, Abigail megérkezése az udvarhoz, és a kezdeti nehézségek, amikkel szembe kell néznie, elég jó ütemben építkezett. A néző szimaptizált vele, és sokkal jobban a szívébe zárta, mint a királynő tanácsadóját, legfőbb bizalmasát a Rachel Weisz alakította Sarah-t, aki ellenszenves, nagyon kemény és céltudatos nőként, nem éppen finom módszerekkel tartotta a hatalom közelében magát.

Személy szerint nagyon szeretem a kosztümös filmeket, de valahogy ez sehogy sem akart megfogni engem. Hiába a jó kezdet, az érdekes történet, a jó színészek, mintha a film maga is valamilyen módon próbált volna ellenszenves lenni, és távolságot tartani a nézőjétől. Az, hogy egy ilyen inkább tragédiába illő történetet sokszor komédia átfordulva mutat meg a rendező, csak még ellenszevesebbé tette az egészet. Az, hogy végeredményben nem maradt senki, akinek szurkolhattunk volna, vagy aki iránt minimális szimpátiát érezhettünk volna, végképp elidegenített, és gátolt a film megszeretésében.

Nehezen tudom tehát elmagyarázni, hogy mi a bajom a filmmel, ugyanakkor egyértelműen tudom állítani: nincs az a pénz, hogy én ezt még egyszer megnézzem, ami pedig az alapfokmérő nálam a legjobbak közé soroláshoz. Nem teljesen értem a jelölését sem, a színészeket leszámítva.

Nem merem ajánlani senkinek sem. Talán egy 5,5 pontot tudok adni, de ez nálam édeskevés ahhoz, hogy az Oscar tippeknél esélyt adjak a filmnek.

Egyre szomorúbb vagyok: már csak a Zöld könyvben reménykedhetem, hogy az egy jól sikerült mozi lesz.