Akik ismernek, tudják, hogy nagy Pintér Béla rajongó vagyok, talán már közel 10 éve. Akik még jobban ismernek, azt is tudják, hogy egy ideje már kevésbé rajongok, mert nem érzem ugyanazt a katarzist az új darabjainál, mint a régebbieknél. Valamiért az Ascher Tamás Háromszéken című drámáját egyáltalán nem is volt már kedvem megnézni. Aztán persze győzött a kíváncsiságom és végre elmentem rá a Katonába.

Nagyon érdekes volt.

Az első felében nagyon tetszett, meg voltam döbbenve, hogy lám tud ő még nagyon jót írni, szórakoztatva drámát mesélni. A színészek pedig egészen elképesztően zseniálisak voltak.

Közülük is kiemelkedő volt Fekete Ernő Máté Gábor bőrébe bújva, Keresztes Tamás Ascher Tamásként, valamint Jordán Adél, az erdélyi naiv színésznőként. Adélt már csak azért is ki kell emelnem, mert nekem nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, mindig is olyan érzésem volt vele kapcsolatban, hogy túljátszik, és sokkal kevesebbnek kellene lennie ennyire karakteres külsővel: ez volt az első darab, ahol ugyan néha most is soknak tűnt, mégis kifacsarta a szívemet az alakításával.

Aztán a darab kétharmadánál megszállt egy furcsa érzés, és kicsit zavart az egész történet valóságíze: mondhatnátok erre, hogy miért kellene nekem kényelmetlenül éreznem magam valami olyasmi miatt, amit én csak nézőként élek át, és ráhatásom, részem benne nem volt semmi. Mégis, nézőként is volt bennem egyfajta szégyenérzet.

A történet drámai, tragikus végkifejlete miatt – amiről persze nagyon nehéz eldönteni kívülállóként, hogy igaz-e vagy sem – a néző is feszeng a széken. Zseniális rendezés és zseniális alakítások ide vagy oda, a vastaps elmaradt a végén, és talán azért, mert a nézők többsége szintén kicsit kényelmetlenül érezte magát.

Kell-e Pintér Bélának darabot írnia a Katonáról, annak valódi színészeiről, igazgatóiról?

Szíve joga, arról ír, amiről akar. Védekezés vagy fricska lett volna az előző darabját ért kritikák miatt? Válasz arra, hogy miért nem a saját köreiben teregeti ki a szennyest? Kellett-e erre reagálni vagy sem? Vagy egyszerűen csak az izgalmas történetet látta meg? Van jogunk valós történetről, valós emberekkel megtörtént tragédiákról írni, játszani? Alapvetően azt mondom, hogy van. Viszont nagyon vékony a határ, amit átlépve már a művészi alkotószabadság joga porba hullhat.

Hogy igaz volt-e amit láttunk vagy sem? Napokig gondolkoztam ezen. Utána rájöttem: teljesen mindegy.

Ha igaz, akkor azért vagyok szomorú, mert ezeket az általam rajongásig szeretett művészeket tényleg nem bizonytalanították el erkölcsi kérdések az alkotás során. Ha nem igaz, akkor pedig azért vagyok elkeseredett, mert akár igaz is lehetne, azért lett ez a darab vége, mert az alkotók maguk is elhitték, hogy ez így ahogy van, akár meg is történhetett volna, meg is történhet bármikor a színészek világában. Nekünk nézőknek pedig kicsit fáj szembesülni ezzel a valósággal.

Az előadás 9 pontos lenne, ha a végén nem fájt volna úgy, így 7,5 pontnál maradok.

A Magyar Filmhéten sikerült elcsípnem még egy tavalyi elmaradásomat, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod című filmet.

Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmjével egyből felhívja magára a figyelmet. Számomra leginkább az értékelendő a munkájában, hogy egy nagyon is mai témát dolgozott fel, bátran próbálta mind a tinédzserek lelkivilágát, mind az internetes zaklatásokat elemezni, bemutatni a maga valóságában.

A történet szerint Eszter, a 15-16 év körüli gimis lány szerelmes az angol tanárába, aki viszont Angliában kap állást, és elköltözik a családjával. Meglepő vagy sem, a fiatal, helyes tanár Londonból mégis rendszeresen keresi a lányt emailen, chaten, és videóhívásokon keresztül. Mi lesz még ennél is meglepőbb? Sajnos nagyon nagy spoiler lenne elárulni, hogy mi minden derül ki már a fim közel egyharmadánál, hogy csavar egy nagyot a rendező, így a történetről nehéz bármi mást elmesélni.

Esztert helyes lány, bár kicsit kívülálló, manga rajongó, lila hajú, de kedves és segítőkész a körülötte lévőkkel. Álmodozó, naiv, hiszékeny, aki leginkább arra vágyik, hogy szeressék. Nem minden tini ilyen? Az osztályában persze megtalálhatóak vegyesen a menőbb arcok, az átlagosak és a jelentéktelennek tűnő karakterek is, mint bármelyikünk régi osztályában.

A film az erős történetnek köszönhetően, lebilincseli a nézőt, nagyon is élvezhető, a színészek mind nagyon jók (főleg a szülői szerepekben látható mellékszerepben brillírozik például Schell Judit, Rezes Judit, Mácsai Pál), de a gyerekszínészek (vagyis fiatalok, pl. Herr Szilvia, Vajda Kristóf) sem maradnak el sokkal mögöttük.

Ami először furcsa volt, pont a nagyon mai, modern téma miatt, hogy 4:3-as képarányban készült a film. Ehhez még akkor is nehéz volt hozzászoknom, amikor némi funkciót nyert a vászon két oldalán a sötét sáv.

Nem mehetek el amellett, hogy a film vége nekem nem tetszett: eleve ritkán fogadom el az olyan befejezéseket, amiket csak úgy hirtelen elvágnak, valamiért ehhez a történethez még hangsúlyosabban igényeltem volna, hogy adjon további magyarázatot, mesélje el, mi történik később a fiatalokkal: a lánynak és a fiúnak is, milyen esélye lesz a beilleszkedésre, vagy újra a normális életre. Fájdalmasan nyitva hagyta ezeket a kérdéseket a rendező, így miközben rávilágított, hogy milyen óriási problémát jelenthet az iskolán belüli internetes zaklatás, aközben nem mutat sem lehetséges megoldási javaslatot, sem az áldozatoknak az utóéletéből semmit.

Emiatt sajnos az én pontozásom a 8-ról lecsúszik 7,5 pontra, de az még nálam nagyon is jónak számít. A film egyaránt érdekes lehet a mai tiniknek és a szüleiknek: megnézésre ajánlott.

Nagyon erős a mezőny, így nehéz lesz a filmhéten díjakat begyűjtenie, bár mindenképpen esélyesnek tartom a legjobb első film díjára. 

A fődíjat melyik filmnek adnám?

Talán az X-nek, amit szintén most láttam a Filmhéten.

Már nem kell sokat várni a díjazottak listájára!

Jelenleg zajlik a magyar Filmhét a Corvin moziban, vagyis a 2018-ban bemutatott hazai alkotásokat értékeli a szakma, de mi is újranézhetjük, vagy pótolhatjuk azokat, ha esetleg lemaradtunk volna.

Én többről is lecsúsztam, pedig jeleztem a 2018-as összefoglalómban is, hogy több filmet mielőbb látnom kell, de az az igazság, hogy nehéz magyar alkotásokat pótolni: viszonylag hamar leveszik őket a műsorról, és cserébe viszonylag későn kerülnek televíziós forgalmazásba.

Ezért van az is, hogy például Ujj Mészáros Károly filmjét, az X – a rendszerből törölvét, hiába akarom régóta megnézni, amikor adták nem jutottam el a moziba, utána pedig már sehol nem ment. De a lényeg, hogy most sikerült, ráadásul 500 Ft-ért. (Na nem mintha ne ért volna meg akár több pénzt is, ugyanis az a helyzet, hogy a nagyon vegyes kritikai fogadtatást én a pozitív oldalról tudom megerősíteni.)

A film hangulata nagyon nyomasztó, ugyanakkor már az elején felkelti az érdeklődést a nézőben. Lassított, fejre állított képek tárulnak elénk Budapestről, miközben egyszerre több esemény is pereg a szemünk előtt. Köztük öngyilkosságok, amikről nagyon hamar kiderül, hála főhősünknek, a kicsit aktakukac rendőr Évának, hogy gyanús esetek, és az idegenkezűség egyáltalán nem biztos, hogy kizárható. Elindul a nyomozás, és miközben az ügy felgöngyölítése zajlik, Éva magánéletének és múltjának részleteire is fény derül, egyre tisztábban látunk, és végig izgulhatunk.

Számomra a film nagyon jó ritmusú volt, nem pörgött, de mégsem vált unalmassá, volt benne több fordulat, ami folyamatosan lelkesített, nem volt kiszámítható. Még a zenékre sem panaszkodhatom, amire amúgy érzékeny vagyok. Úgy éreztem, technikailag nagyon egyben van az egész, nagyon alaposan kidolgozott munkát tett le az asztalra a rendező.

A színészek, köztük, Balsai Móni, Schmied Zoltán, mind remekeltek, az apróbb szerepekre sem lehet panaszunk (pl. Kulka János, Básti Juli). 

A film persze nem tökéletes (olyan nem is létezik), itt is volt pár dolog, ami zavart. Ilyen volt például Éva pánikrohamainak megjelenítése, a felhangosított lihegés, ami engem nagyon zavart (nem tudom persze, hogy máshogy lehetett volna még érzékeltetni ezt az állapotot), valamint maga a tény, hogy valaki, aki ilyen állapotban van, az hogy lehet egyáltalán állományban a rendőrségnél, valamint hogy hogy volt képes egyáltalán 15 éven keresztül bárhogyan is nevelni a lányát…. Nem alapvetően azzal van bajom, hogy valaki esetleg pánikrohamoktól szenved, de ő olyan súlyos eset – vagy legalábbis annak van feltüntetve - ami alapjaiban kérdőjelezi meg, mind rendőri, mint anyai szerepét. Persze egyikben sem brillírozik. Csak zavaró, hogy hosszú évek óta ellavírozott valahogy mégis, amit a való életben nehéz lenne elképzelni. Ennek ellenére volt olyan izgalmas és jó a film, hogy ezt a fenntartásomat is félre tudtam tenni.

Nagyon tetszett összességében, bátor volt a történet, bátor volt a kivitelezés, nekem bejött a végeredmény, nagyon jó érzéssel álltam fel a moziszékből.

8 pont

Még legalább egy elmaradt művet tervezek pótolni, ha tudtok, menjetek ti is magyar filmeket nézni a Corvinba!

Utálom kimondani, de én már nem a húszas, hanem a harmincas éveimet koptatom. Sok-sok minden, ami a kora-ifjúságomhoz köt, az másnak már igazi retró. (Jóbarátok, Szex és New York, Rammstein, Nightwish stb.). Amikor azonban megnéztem a Netflix igazi kemény-bulizós glam-metál filmjét, a Dirt-öt, akkor rájöttem, hogy azért mégsem vagyok még annyira öreg, ugyanis a Mötley Crüe nevű bandáról nem igazán hallottam még korábban. Vagyis a nevük valahonnan ismerős volt, és a dobos neve (Tommy Lee) is rémlett valahonnan - leginkább onnan, hogy mintha Pamela Anderson férje is lett volna - de a zenekar, hogy egyáltalán milyen zenét játszottak, vagy hogy mennyire botrány-banda volt, az egyáltalán nem. Vagyis kicsit megnyugodtam a tekintetben, hogy a 80-as évek még ha éltem is már akkor, mégsem az én ifjúságom korszaka, az még nálam is retróbb időket idéz.

Szóval a bandát nem ismertem.

A filmről pedig nem hallottam túl jókat.

Ennek ellenére, vettem a bátorságot és megnéztem.

Én kimondhatatlanul jól szórakoztam rajta, élveztem minden pillanatát: a forgatókönyv pörgött, gyorsan adagolta a cselekményeket, nem finomkodott a történettel (mint ahogy a Queen film), itt aztán telibe kaptuk a legdurvább kurvázós-bulizós-drogozós-mindent szétverő bandát.

Volt persze emiatt kettős érzésem is a film közben: mert egyrészt tényleg egy élvezetes filmet néztem, egy menő glam-metál bandáról, ugyanakkor történtek benne bőven olyan dolgok, amik az én ízlésemnek a határát feszegették, és átbillentették a szereplőket a legkevésbé sem szimpatikus karakterek közé.

Mindenképpen pozitívum, hogy a színészeket nagyon eltalálták: elképesztően hasonlítanak az eredeti zenészekre, jól is játszottak – az, hogy néha soknak tűnt az alakításuk, véleményem szerint csak visszaadta az igazi karakterek jellemét.

A zenéjük nem lett a kedvencem, metál-rajongás ide vagy oda (ha már glam metál, akkor tényleg maradok a jelenkori nagy kedvencnél, az Avatarnál). Próbáltam néhány számukat egyébként a film után meghallgatni, az eredeti felvételeket, videóklipeket megnézni, de úgy érzem, konkrétan az a stílus amit ők játszottak, kicsit kikopott, kicsit jellegtelennek tűnik ennyi év távlatából.

A banda története egyébként szokványosnak is mondható: néhány fura fazon, akikben az az egy közös van, hogy imádnak zenélni, bandát alapítanak, gyorsan a csúcsra kerülnek, majd kicsit összevesznek, de végül kibékülnek. Különböző karakterek, de mégis jól működnek együtt, főleg a bulizás terén: meg kell hagyni, hogy valóban egy kisebb csodával ér fel, hogy ezek az alakok túlélték a fiatalságukat és még mindannyian élnek.

Véleményem szerint a film élvezhető, több helyen vicces, több helyen megdöbbentő, néha elborzasztó, de metál és rock rajongóknak kötelező. Én nem bántam meg, talán még újra is fogom nézni, még ha a kritika nem is szereti a filmet.

De eszembe jut a Rock of Ages című mozi, amelyben Tom Cruise alakít egy rocksztárt, és amit úgy lehúzott és eltemetett a kritika, mint a világ legrosszabb filmjét, hogy talán még az is baj, hogy fel merem hozni, és a létezésére emlékeztetek: végtelenül szórakoztatónak tartom azt a filmet, és már legalább háromszor láttam. Miközben kicsit rockparódia, aközben mégis megmelengeti egy rocker szívét. A Dirt pedig lehet, hogy nem egy kiemelkedő művészi alkotás, ugyanakkor egy nagyon is hiteles és megdöbbentő lenyomat a 80-as évek sztárjairól, amit ha nem látnánk, talán el sem hinnénk (Te jó ég, Ozzy Osbourne!)

Egy próbát megér, én ajánlom. Erős 7 pont.

Engem ne ért volna el a Trónok harca láz? Dehogynem! És persze igyekeztem minél több embert megfertőzni vele az évek során, bár az is igaz, az utóbbi időben csökkent a lelkesedésem.

A mostani befejező évad előtt a csapból is sárkányok folytak, én is újra néztem a teljes 7. évadot, olvasgattam az elemzéseket, kitöltöttem néhány Trónok harca tesztet - mennyit is tudok a sorozatról - és persze elgondolkodtam azon, mégis mióta és mennyi időt töltöttem az életemből Sansa és a többiek nézésével.

Nincsenek nagy szavaim, nem elemezgetem nektek a történéseket, csak a saját kis függővé válásomat mesélem el, mivel nekem a legkedvesebb élményem tulajdonképpen az, amikor elkezdtük nézni a sorozatot a párommal.

Amikor már hatalmas rajongó tábora volt az HBO sorozatának, én még mindig csak gondolkoztam azon, hogy érdemes-e belevágni egyáltalán. Aztán egy esős nyári héten, amikor a Balatonon voltunk, de napokig nem lehetett kimozdulni a szobából, belevágtunk. Kb. 4 napig megállás nélkül Trónok harcát néztünk, közben főztünk, romantikáztunk. Örök emlék, hogy egy rosszul indult nyaralást végül mennyire feldobott. Emlékeim szerint az első 3 évadot néztük így meg, és miközben állandóan azt éreztük, hogy borzasztóan vontatottan haladnak előre az események, úgy folyamatosan izgultunk, és egyik ámulatból a másikba estünk.

A legújabb évad első két része még nagyon talányos: természetesen most sem kapkodják el az alkotók, és a félelmeim elég nagyok azzal kapcsolatban milyen irányt vesz majd a történet, melyik kedvenc szereplőmet nyírják ki idő előtt, és mekkora lesz a csalódásom a végkifejletnél.

Innentől már csak olyan általánosságokat mesélhetnék, amiket már ezerszer hallottatok, ezer helyen: hogy ez a műsor a televíziózás megújítása, kiemelkedő minőségű, jellemzik a meglepő fordulatok, a váratlan jellemfejlődések, az állandó taktikázás és a kertekben való sugdolózás, és hogy hányszor hangzik el, hogy közeleg a tél.

Inkább alul kommentben meséljétek el ti is, mikor vágtatok neki a sorozatnak: már az elejétől követitek, vagy valaki tanácsára később vágtatok bele, van-e bármilyen emléketek, ami ide kötődik, mint nekünk az esős Balaton.

Jordan Peele 2017-es filmje, a Tűnj el, olyan hatással volt rám, hogy bizony akkoriban az év legjobb 10 filmje válogatásomba is simán bekerült. Nem is elsősorban azért, mert maga a film olyan fantasztikus, vagy hibátlan lett volna, hanem azért, mert egyedi volt, és még mondanivalóval is rendelkezett.

Ezzel pedig azon rendezők közé is bekerült nálam (pl Tarantino, Nolan), akiknek a munkáit mindig nagy érdeklődéssel várom, és mindig bízom abban, hogy az új filmjük is legalább olyan jó lesz, mint az előző.

Nos a Mi című pszicho-horrorját is nagyon vártam, az előzetesét is jó párszor megnéztem. Végül talán egy hajszálnyival kevésbé tetszett mint a Tűnj el, ugyanakkor egyértelműen nagy hatással volt rám, azzal álmodtam, sőt még másnap is a történeten törtem a fejem.

Nagyon nehéz a storyról mesélni, mivel a meglepetésekben van a film legnagyobb ereje, így csak annyit mondanék el, hogy adott egy kislány, aki 1986 nyarán a tengerparton elcsatangol a szülei mellől, és besétál egy vidámpark kísértetházába (vagy valami olyasmibe), ahol aztán egy tükörfalakkal borított útvesztőben eltéved és halálra rémül. Ezután kb. 30 évvel később járunk, amikor a kislány már maga is családanya két gyerekkel, éppen családi nyaralásra érkeznek. Éjjel pedig egy ugyanolyan család jelenik meg a házuk előtt, mint ők maguk.

Innentől többször vág vissza a film a kislányhoz, és ahogy haladunk előre az időben egyre világosabb lesz, hogy mi is történt sok-sok évvel ezelőtt, ám a teljes valóságra csak a film legutolsó perceiben döbbenünk majd rá.

Nem vagyok horror rajongó, és talán ez a film nem is igazán tipikus horror, mivel imádtam. Rémisztget, ijesztget, de nem azon a nagyon ideglelős szinten, inkább a szívdobogásod ébreszt rá, hogy egyfolytában izgulsz. Valamiféle belülről fakadó feszültséget gerjeszt a film ügyesen. Nagyon nagy dicséret a színészeknek, a vágónak, és persze a forgatókönyvíró-rendezőnek.

Ráadásul nagyon érzékeny vagyok a filmzenékre, hogy egy rendező mennyire érzi a zene és a történet összhangját, jól tud-e választani a már kész dalok közül, vagy hogy a zeneszerzővel mennyire tud együttműködni. Jordan Peele-t istenítő írásom – legalábbis kezd ez az egész annak tűnni – arra is ki kell hogy térjen, hogy mennyire fantasztikus volt a zene: az I've got 5 on it című dalnak horrorisztikussá való keverése, átköltése, valamint az, ahogy erre rávágták a történéseket egy táncjelenettel együtt a film vége felé, az valami igazán katartikus volt. Legalábbis számomra.

Szóval miközben azt érzem, hogy a rendező egyértelműen fejlődött a Tűnj el óta (akár a zenehasználat, akár a történetvezetés, a forgatókönyv feszültséggel való megtöltése tekintetében), közben mégis, valamiért nehéz kijelenteni, hogy ez a film jobb is lett. Vagy mégis? Mire az írás végére érek, kezd megváltozni a véleményem. Nagyon más film, de mindkettő nagyon erős. 

A Mi képes megdöbbenteni, és a végén is csavarni még a történeten, fantasztikusan van összevágva, a színészek zseniálisak. Egy-két jelenetnél azt éreztem, hogy ici-picit gagyiba mentünk át, és valójában a végkifejlet is rengeteg kérdést hagyott nyitva, amiken én még elmerengtem volna - talán ezért van némi hiányérzetem.

Még egyszer hangsúlyozom: ha meg szeretnéd nézni a filmet, lehetőleg ne olvass róla semmit – talán még ezt az írást sem kellett volna, és az előzetest sem feltétlenül ajánlom. Ugyanis hagynod kell, hogy a meglepetések odaszegezzenek a székbe, és hagynod kell, hogy az események magukkal ragadjanak. Utána már nézegethetsz akár teória videókat is, ahol a film végét elemezgetik a máris nagy számban létező Mi-rajongók. Összeesküvéselmélet-hívők előnyben.

Másnak is volt már rémálma ollóval?

Pontszám: 8

Lelkesen, de azért mérsékelt lelkesedéssel nézem már évek óta a dán rendőrpáros, Assad és Carl nyomozásait a Q-ügyosztályon, ahol a megoldatlan, régi poros aktákat veszik elő, és próbálják friss szemmel látva mégis lezárni azokat.

Az eddigi részeket egységesen egy erős 6-7 közötti pontszámmal értékelném, szívesen néztem meg mindet, így kíváncsian vártam az újabb epizódot, a 64-es betegnaplót is. Azt hiszem, ez az első, amelyet még máskor is elő fogok venni, ugyanis nem csak élvezetes időtöltés volt, hanem elgondolkodtató is egyben.

A nyomozóink életében eljött az a pillanat, amikor Assad szeretne előrébb lépni, és mivel erre azért az elfekvő ügyek osztálya kevésbé alkalmas, egy másik egységnél pályázott meg állást. Valójában egy hete maradt a morcos, antiszociális Carl társaságában, ám éppen ekkor egy új ügy is felbukkan. Egy társasházi lakásban, egy rejtett, befalazott szobában kísérteties csoportképre bukkannak: három mumifikálódott holttestet találnak egy asztal körül ülve, a pillanat kísértetiességében megmaradva, várva, hogy egyszer majd valaki rájuk találjon. A gyilkosság kb. 10-12 éve történt, de az ügy szálai még régebbre nyúlnak vissza, a 60-as évekre.

A filmben párhuzamosan vágva, egymás mellett haladunk előre a jelenben a nyomozással, és emellett ismerjük meg a 60-as évekből Nete-t, akit az akkor még hivatalosan is működő női otthonba visznek: egy olyan helyre, ahova az erkölcsileg züllött lányokat, asszonyokat vitték büntetésből.

A hely rémisztő, és nem csak azért, mert ez a távoli sziget, és maga a női otthon valóban létezett, hanem azért is, mert a múlt szálai a jelenbe is elérnek, és a film ügyesen lavírozik az idősíkok között, óvatosan mutatja meg, hogy amiket már a 60-as évek Dániájában is elfogadhatatlannak tartanánk, az akár a jelenben is megtörténhetne. Nehéz a történetből többet elárulni, ha nem akarom lelőni a nyomozás részleteit, és ha tényleg izgulni akartok a film közben. Ez a rész ugyanis abban is különbözött az előző nyomozásoktól, hogy itt egész sokáig vagyunk bizonytalanságban tartva a gyilkos személyét illetően, így szerintem tényleg érdekfeszítőbb lett az előzőekhez képest a 64-es betegnapló.

A történeten túl még a két főszereplőnk kapcsolata is itt éri el az igazi mélységeket: eddig elnézhettük őket, mint két nagyon össze nem illő embert, akiket tényleg csak a közös munka tart össze, most viszont végre megmutatkozott, hogy Carl sem egy teljesen antiszociális lény – csak ügyesen titkolja.

Nálam megéri a 7,5 pontot (a végső jeleneteknél sajnos volt egy kis logikátlanság, de megbocsátható).

Ajánlom mindenkinek, akiknek bejött az előző három nyomozás története is (Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), de azoknak is, akik most először kapcsolódnának bele ebbe a dán krimibe.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős zenés-színész osztályának néhány tagját volt szerencsém látni múlt héten a Tasso című darabban, mely nem egy könnyen értelmezhető/fogyasztható drámája Goethe-nek, de talán még ennél is nagyobb gond, hogy nem is igazán izgalmas, talán eljárt felette az idő: a mai felgyorsult világban egy művész saját magával való küzdelmét nem igazán akarjuk figyelni, megérteni, nincs rá időnk és nem is nagyon érdekel minket.

Egy szó, mint száz, a darab nem lett a kedvencem, nem érintett meg, ugyanakkor a színészeknek láthatóan kemény feladatot adott, a nyelvezet és a szituációk is kihívást jelenthettek, amiket egyébként jó érzékkel mind meg is oldottak.

Korábban ettől az osztálytól a George & Cole-t láttam, ami lényegében egymástól különálló zenés jelenetekből épült fel, és csak az derült ki belőle, hogy az osztályból mindenki elfogadhatóan tud táncolni, énekelni már kevésbé (volt persze, akinek érettebb, képzettebb hangja volt, de az is kiderült, kinek kellene kevésbé erőltetni ezt a zenés dolgot). Az viszont akkor nem derült ki, ki mennyire lenne jó prózai színész. Emiatt mindenképpen örültem, hogy láttam a Tassot, mert összességében pozitív benyomásokkal távoztam: minden szereplő, de kiemelten a főszerepet alakító Mentes Júlia meglepően kidolgozottan, érthetően és színvonalasan oldotta meg a feladatot.

Szurkolok mindannyiuknak, hogy izgalmas, jó munkák várjanak rájuk - persze lehetőleg olyanok, amik a nézőket is felcsigázzák.

Az Oscar gála lassan tényleg a feledésbe merül, bár van még egy-két film, amit a megnézendő listán tartok. Buster Sruggs balladáját is azért néztem meg, mert több kategóriában is jelölve volt (pl. forgatókönyv, jelmez), na meg azért, mert a Coen testvérek rendezték, de ezen felül semmi mást nem tudtam róla.

Ami kicsit hiba volt: nem tudtam ugyanis előre, hogy nem egy egységes egész filmet kapok, hanem egy tematika köré felhúzott rövidfilmek láncolatát, amelyeket a koszos, bűnös vadnyugat tart össze. Sajnos tudatlanságom miatt az első két történet közben ezen kattogtak a gondolataim, így az elején kicsit elvitte a figyelmemet, hogy elfogadjam a mű szerkezetét. De ti, ha tervezitek megnézni a filmet, most már előre tudjátok: összefűzött, egymástól különálló történeteket néztek majd meg az 1800-as évek Amerikájáról.

A film felépítése szerint egy könyvet lapozunk, ahol a különálló fejezetekhez egy-egy rajz is társul, mintegy illusztrációként a meséhez. Mert bizony ezek a történetek apró meséknek is beillenek, még úgy is ezt merem mondani, hogy bizton állíthatom: a történetekben a közös a halál, az embertelenség és az embernek maradás. Főhősünk lesz egy daloló, győztes típusú bandita, egy szépen szavaló színész, egy szótlan-szerencsétlen bankrabló, egy karavánnal tartó egyedülálló fiatal nő, egy aranyásó bácsi és egy érdekes társaság egy postakocsiban utazva. Van-e olyan történet ezek között, amely mutat némi reményt, ami esetleg nem végződik szomorúan? Van. De természetesen nem árulom el előre, hogy melyik az. A többség azonban a vadnyugati világ minden szerencsétlenségét és reménytelenségét bemutatja.

Nem kaptatok még kedvet a filmhez? Pedig nem csak a Coen testvérek miatt éri meg áldozni rá az időnkből, hanem a színészek miatt is: például Liam Neeson szótlan-kegyetlen alakja vagy James Franco ügyetlenkedése miatt.

Személyes kedvencem talán egyben a legsötétebb történet is volt: a végtagok nélküli színészről és kísérőjéről, a vándorszínház tulajdonosáról. A befejezés nagyon erős, mégsem hatásvadász módon váli, azzá.

A második kedvencem a karavánnal utazó lányé volt, az pedig azért, mert annyira meglepett a vége: egészen más befejezést vártam.

Összességében nagyon szerettem a filmet, és miután felocsúdtam a kezdeti csodálkozásomból, és elfogadtam, hogy pici történeteket nézek, már egészen be is szippantott a világa. Azt sajnáltam igazából, hogy a legutolsó történet nem érintett meg, nekem ott leült a ritmus, és nem döbbentett meg: emiatt kicsit lejjebb pontozom az egész filmet, mint szerettem volna: 7,5 pont

Bátram ajánlom bárkinek, bár biztos, hogy nem mindenkinem lopja be magát a szívébe az alkotás. Ugyanakkor akit elkap a varázsa, annak nagyon tetszeni fog.

Szász Attila új filmjét vártam is meg nem is. Számítottam jóra is meg rosszra is. Igazából kaptam jót is és rosszat is. A Félvilág című filmjét szerettem is meg nem is, ott elkapott a hangulat, a korábrázolás, ahogy az Apró mesékben is. A színészválasztással itt is, ott is, volt hogy egyet értettem, volt, hogy kevésbé, annak ellenére hogy alapvetően jó karaktereket talált, akik jól is játszottak, mégis néha volt amolyan idegenérzésem, amikor csak a civil színészt láttam és nem a szerepet. De ez nem a rendező hibája, hanem sokkal inkább a saját előítéleteimé. Most például Szabó Kimmel Tamástól féltem borzasztóan, számomra ő nem egyértelmű megítélésű, és a film elején hozott szélhámos karakterrel nem is tudta belopni magát a szívembe. Összességében azért a film végére meg tudtam barátkozni vele is.

A történet a második világháború után játszódik, akkor, amikor még nagyon sokan keresték, várták haza rokonaikat, férjeiket, fiaikat a frontról vagy a fogságból. Szabó Kimmel Tamás alakította Hankó Balázs is megjárta a poklot, ám hazatérve már abból szerez magának egy kis pénzt – vagy olykor szállást, reggelit – hogy aggódó szülőknek, feleségeknek mesél a háborúból hazavárt gyerekükről, férjükről, akivel közösen együtt járták meg a poklok poklát. Vagyis nem, nem is ismerte őket, de azért mesélni ügyesen mesél ez a fiú, míg egyszer lebukik, menekülnie kell, és egy erdei házikónál talál menedéket, ahol egy fiatal szépasszony szintén hazavárja a férjét. Vagyis hogy egyáltalán nem várja haza, mivel jobb lenne nélküle az élet.

Az alapszituáció nem rossz, egész jól fel volt építve a történet, de összességében sokszor feszengtem a székemen, abban sem voltam biztos, hogy moziba való-e a történet, vagy inkább színházba.

Stílusban előkerült a film noir-ok világa, bár nekem kicsit idegenül hatott az egész a háború utáni vidéki Magyarországon. Valamiért én a noirt a nagyvárosokhoz kötöm és a titokzatos krimikhez. Ez pedig inkább volt vidéki történet, és nem krimi, sokkal inkább egy pszichológiai dráma, ami inkább a szereplők fejében játszódott. Nem nagyon értek meglepetések sem, volt viszont drámai feszültség, és azon agyalás, hogy vajon hazudik-e itt valaki vagy sem. Én valamiért számítottam volna valamilyen csavarra azon felül, hogy a szélhámosból hős lesz, a női karakterben (Kerekes Vica) több lehetőséget láttam.

Sajnos a zenével sem voltam mindig elégedett: volt, hogy pont megfelelő volt, de még többször éreztem azt, hogy túlzott a cselekmény mondanivalójához képest. A feszültséget néha a zene keltette, nem az, amit láttam.

A képek egyébként szépek voltak, és a színészek is mind jól játszottak, ezért mondhatnátok, hogy csak kifogásokat keresek, pedig nem: a moziszékben ülve is sajnos volt időm gondolkodni, elméleteket gyártani….tehát sajnos a tempó is néhol teret engedett az én állandóan zakatoló agyamnak.

Egynek nem rossz, de azért nem mondanám, hogy bekerült a kedvenc magyar filmjeim közé.

6,5 pont