Talán már sokszor említettem: nem vagyok vígjáték rajongó. A legritkábban keresem a lehetőséget mind moziban, mind színházban, hogy nevessek. Az ok egyszerű: legtöbbször nem nevetek a ma olyan divatos disznóvicceken, káromkodásokon, gusztustalankodásokon. Inkább értetlenül szoktam a körülöttem lévőket figyelni, hogy ugyan mégis mit találnak olyan viccesnek például egy fingáson.

De savanyúnak sem mondanám magamat, mert ennek ellenére láttam már olyan vígjátékot, ami engem is megfogott, és dőltem a nevetéstől (most hogy a színháznál maradjunk, ilyen volt például a Ma este megbukunk). Szóval kicsit félve ültem be A bolond lányra a Karinthy Színházba, pedig ugye ez nem is egy mai darab, a fingós vicceket talán már az elején kizárhattuk.

Szerencsére, ugyanis kellemesen csalódtam.

A történet szerint egy frissen kinevezett vizsgálóbíró első esetét követjük nyomon: egy szobalányt vádolnak azzal, hogy lelőtte a szeretőjét. Elvileg minden egyértelmű: a lány szobájában történt az eset, a lányt pedig a pisztollyal a kezében találták meg. Azonban, ahogy elkezdődik a kihallgatás, azonnal egyértelművé válik: ez az eset nem ilyen egyszerű, bőven vannak itt tisztázatlan körülmények.

Talán ezért is tetszett a darab: én még korábban nem láttam, így izgatott, hova fogunk kilyukadni, ki lesz a gyilkos, és mégis kikkel feküdt még össze ez a bolond szobalány.

A színészekkel is kifejezetten meg voltam elégedve. Szabó P. Szilvesztert ugyan a musicalek világából ismerhetjük elsősorban, de teljesen beleillett az itteni kis színházi miliőbe is, gesztusai és mimikája viszont még sokszor a zenés színházat idézte fel bennem. Összességében hitelesen hozta a vizsgálóbíró szerepét.

Földes Esztert talán most először láttam színházban, és ugyan nyilván a karakter magában hordozta, hogy kicsit túl kellett mindent játszani, ezzel együtt szerethető volt, és igazi kis cserfes-bolondos lánykát hozott a színpadon. (Egyedül azon hüledeztem a darab közben, hogy hogy lehet ennyire sovány: pártolom a vékonyságot, de neki az idomai is teljesen eltűntek, ami már nem a szép vékonyságot sejteti a ruha alatt, így remélem, csak átmeneti állapot, és pár kg visszaszökik rá karácsonykor.)

És hogy nevettem-e? Igen, még ha nem is könnyes szemmel, de azért sikerült jó párszor mosolyt csalni az arcomra. Érdemes tehát esélyt adni a Karinthy Színháznak is, még ha olyan messze is van a belvárostól.

Pontszám: 7

Nagyon pozitívan álltam hozzá Fekete Ádám Trafóban játszott előadásához, a Jeditanács összeülhöz, hiszen csupa jót hallottam róla. Ez most nem az a tipikus, ha sokat vársz valamitől, akkor csalódni fogsz jelenség volt, mert nem felfokozott izgalommal mentem, csak nyitottan, pozitívan ültem be rá, készen arra, hogy jó élményekkel távozzak.

Sajnos nem igazán sült el jól a dolog: és amiért nem akarok hosszan írni a darabról, az pont azért lesz, mert lehet, hogy ebben az esetben én voltam kevés ehhez az élményhez.

Fekete Ádám, a darab írója nekem nagyon szimpatikus, nem csak a Tiszta szívvel című filmben nyújtott alakítása miatt, hanem az Ódry színpadon látott Tajtékos napok miatt is. Benne tényleg egy olyan összetett egyéniséget vélek felfedezni, aki érdemes arra, hogy figyelemmel kísérjük a színházi pályán, és újító szellemet, valódi, mai élményeket várhassunk tőle.

Nos, ennél a darabnál talán az összetett egyéniség belső, önmagával vívódó oldalát kaptuk inkább, amivel nekem csak olyan ici-pici problémáim vannak, mint például: meddig, és milyen mélységben tud engem egyáltalán izgatni valakinek az elméjében játszódó, esetlegesen meghasonlott személyiségek (??) között zajló párbeszédek? Akarom-e egyáltalán megérteni? Engedjem el a szavak mögött meghúzódó értelmet és logikát, és koncentráljak csak a színészekre? Ők végül is jól játszanak….de mit is adnak elő? A hangokat a fejemben? Lehetne ez érdekesebb, izgalmasabb? Naná, hiszen láttam én már nagyon izgalmas belső gondolatokban játszódó történetet, de monodrámát is olyat, ahol több különböző személyiség volt előtérben. Itt mégsem történt meg az áttörés, nem hatott a darab az én elmémre. Ültem, gondolkoztam és végül unatkoztam. Kísérletnek elmegy, de kár érte, talán legközelebb! Én szurkolok! 

Pont: 5

A szokásos: lassan haladok az olvasással, sokkal lassabban, mint ahogy szeretném, és már most biztos, hogy nem fogom tudni teljesíteni a januárban kitűzött célt.

Ráadásul nem a legegyszerűbb olvasmányokat választom a polcról. Arundhati Roy regénye, A felhőtlen boldogság minisztériuma hosszú-hosszú éveken át készült, és bizony ez minden ízében érződik rajta: nagyon alaposan megmunkált, nagyon részletgazdag, hosszú, komoly témákat feszegető és nagyon nem egyszerű olvasmány.

Az elején kifejezetten szenvedtem vele: indiai történet, egy olyan kultúráról, amely borzasztóan távolinak tűnik Európából nézve. Tudjuk, hogy van kasztrendszer, hogy sok a mélyszegénységben élő, és talán hallottunk már néhány apró dolgot Kasmírról, és a konfliktusról, ami ezen földterület miatt India és Pakisztán között érlelődik évtizedek óta. De az, hogy ezekről a dolgokról érintőlegesen már hallottunk, még édeskevés ahhoz, hogy a könyv témáját könnyen és gyorsan befogadjuk. Nehezíti a megértést az is, hogy nagyon-nagyon sok indiai (hindu, urdu és még ki tudja milyen nyelven) megjelenő szó, kifejezés van a könyvben, amelyek sokszor egyáltalán nincsenek megmagyarázva. Engem bántott, hogy nem volt lábjegyzet a könyvben, mert amikor egymás után 10 mondatban 5 olyan szóval találkozol, aminek bizony fogalmad sincs a jelentéséről, nagyon el tudja venni a kedved az olvasástól.

A könyv egyébként több, nagyon különböző ember sorsát mutatja be, hosszú hosszú éveken keresztül, hogy aztán a könyv vége felé egyre jobban összeálljon a kép, és végre megérthessük, hogy miképp lehetséges az, hogy egy muszlim származású hidzsrá (én segítek a jelentések kifejtésében: transznemű) és egy indiai keresztény tanult nő, valamint egy kasmíri harcos, és egy elhagyott kisbaba sorsa hogyan és miképpen fonódik össze. Nagy odafigyelést igényel a könyv és nem csak azért, hogy a több szálon futó történetet, a szerepelőket követni tudjuk, hanem azért is, mert az író valami hihetetlen érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy egy történetből elindulva, azon keresztül több kanyart is véve, egyszerre, egy szuszra meséljen akár három történetet is párhuzamosan, hogy aztán valahogy csak visszakeveredjünk a mondat elejére, vagy éppen az adott fejezet szereplőjének eseményeibe.

Nem adtam fel a könyvet, pedig tényleg sokáig olvastam, volt hogy esténként csak 3-4 oldalt haladtam. Ezen döcögős haladásnak az eredménye, hogy egyrészt végül eljutottam a végére a könyvnek, másrészt viszont muszáj lesz újraolvasnom. A könyv utolsó harmada annyira magával ragadó volt, és annyira beszippantott India és Kasmír történetébe, annyi fájdalmat, valódi szenvedést olvastam ki a regényből, hogy a végére borzasztóan bántam, hogy az elején lankadó figyelemmel haladtam sorról sorra és türelmetlen voltam a könyvvel.

Nagyon szíven ütött az élmény, és egészen biztosan vagyok benne, hogy újra fogom olvasni. Sokkal nagyobb lelkesedéssel és odafigyeléssel újra akarom élni a könyvet, úgy hogy már az elején is figyelni tudjak az összefonódásokra, az utalásokra.

Nagyon nehéz olvasmány tehát az elején, de utólag azt mondom, hogy régen érintett meg ennyire történet. Utána sokat olvastam még Kasmírról, Indiáról.

Az emberek gonoszak. Mindenhol. Mindenkor. Talán, ha sokan olvassák ezt a könyvet, van esélye a világnak a változásra.

8 pont

Nagyon ritkán jutok el jazz koncertre.

Szerencsére, amikor összejön, általában jól sikerül a választás. Most az igazsághoz hozzátartozik, hogy a párom vette a jegyeket, én magam nem hallgattam eddig Gregory Portert soha. De mivel nagyon kellemes élményben volt részem november 19-én, így persze írnom is illik róla, nehogy az eddigi zenei bejegyzésekből bárki azt szűrje le, hogy én csak a rock és a metál zenéért rajongok: valójában nagyon is mindenevő vagyok: mindent meghallgatok, ami minőségi zene.

Jazzt is hallgatok otthon néha, de még eléggé le vagyok ragadva a régi klasszikusoknál, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Nina Simone és a többiek.

Semmi rossznak nem vagyok tehát az elrontója, így elmentünk a Mom Sportban tartott koncertre. Sajnos a helyszín nem lett a kedvencem, sportlelátón ülni műanyag székeken, amiken ugye hátra sem lehet dőlni, több mint kényelmetlen egy kétórás koncert alatt, valamint az egésznek nem volt elég elegáns, vagy legalábbis jazzhez passzoló hangulata.

De ha a külsőségeket elengedem, és a zenére koncentrálok, akkor a hangosítás szempontjából nem lehetett panaszunk, talán egyszer-egyszer a hangszereknél volt egy kis gerjedés, de összességében nagyon összeszedetten és tisztán szólt a zenekar. Ha már a zenészek: mindenképpen ki kell emelnem, hogy ízig-ívérig profikat láthattunk a színpadon. Ahogy a zongorista játszott, lélekig hatolt, többször majdnem megríkatott. Ahogy a szaxofonos előadott és bizonyította virtuozitását, az bizony előidézett egy erős bizsergés faktort, ami olyankor szalad végig a gerinceden, amikor igazán különleges zenei élményben van részed. De mondhatnám a bőgőst, vagy a hammond orgona mögött ülő srácot is: egyszerűen le a kalappal mindegyikük előtt.

Na és Gregory Porter: ez az a hang, amit bármikor szívesen hallgatsz: egyszerre virtuóz, profi, technikailag mindent megmutat, és közben a hangszíne olyan simogató, amire bármikor szívesen fölébrednél a legszebb álmaidból is. Simogató és vibráló. (És közben egy óriási emberről beszélünk, mint egy igazi amerikai focista!)

Az egész koncertnek volt emiatt egy simogató-vibráló, összességében békességet és boldogságot sugárzó hangulata. Nehéz megmagyarázni. De az utóbbi időben nekem is elég stresszes napjaim vannak, nehezen kapcsolok ki munka után, viszont ez a koncert ki tudott ragadni a hétköznapokból és tényleg meg tudott nyugtatni, el tudott lazítani. Tehát Gregory Portert ajánlom akár stresszoldó zenének is – annak ellenére, hogy a jazz sokszor felzaklató műfaj a bonyolultsága miatt, ez a stílus pont azokon a határokon belül maradt, amit még azok is szívesen hallgatnak, akik egyáltalán nem rajonganak a jazzért.

Egy kifejezetten megnyugtató Gregory Porter dalt ajánlok most: jó zenehallgatást!

A bolognai utazásunk - amiről itt írtam részletesen – nem teljesen légből kapott ötlet volt. Sokan kérdezték, hogy a sok gyönyörű olasz város közül, miért pont ez jutott eszünkbe? Az az igazság, hogy a kedvenc együttesem, az amerikai Nothing More járt Európában, és amikor a helyszínek között szemezgettem, három maradt a listámon – Bologna, Prága, Bécs. Végül úgy döntöttünk, hogy menjünk olyan helyre, ahol még sosem jártunk. Az utazást nem bántuk meg, mint ahogy a koncertet sem.

Persze a korábbi koncertek közül még mindig az egy évvel ezelőtti bécsi viszi a pálmát (beszámoló arról itt), annak volt igazán exkluzív jellege, de a zenekarban most sem csalódtunk.

A koncerthelyszín a bolognai Estragon volt, amely a külvárosban, egy park közepén található (kicsit olyan régi PECSA feelingem volt). Az odajutás azért volt kalandos (azon túl, hogy esőben, gyalog mentünk), mert a gps ugyan a legrövidebb utat mutatta, na de az egy szögesdróttal lekerített, láthatóan nem 1-2 napja zárt kapuhoz vezetett. Mivel az eső is esett és kicsit késésben is voltunk, ezért amikor találtunk egy szakaszt, ahol át lehetett jutni a kerítésen, belógtunk. (amúgy az sem volt teljesen világos, miért van egy park ilyen hálószerű, szögesdróttal elkerítve, de ez már legyen a helyiek problémája).

A legnagyobb döbbenet: olasz koncerthelyszínen járunk és Becks sör van csapon??? Kár érte, most inkább Birra Morettit választottuk volna, de hát azt ittuk, ami van.

A Nothing More volt a második zenekar (mivel aznap 4 fellépős este volt), éppen csak megkaptuk a sörünket, és már kezdtek is a fiúk: olyan energiával voltak jelen a színpadon, mint eddig mindig, amikor láttuk őket. Berobbannak, és úgy tolják végig az egész fellépést, mintha az életük múlna rajta: nincs megállás, nincs pihenés, csak kapkodjuk a fejünket, hogy az énekes, Jonny, hogy bír ennyit rohangálni, dobolni, ugrálni és énekelni is.

A hangosítás elfogadható volt, de most sem szólt úgy, mint anno Bécsben (a budapesti hangosítás volt a legrosszabb). Persze, mivel itt több zenekar is fellépett, adott, hogy a beállásnál és a színpadi elrendezésnél nem ők élvezték az előnyt. És persze hasonló okokból maga koncert is elég rövidke volt. Kb 30 perc lehetett az egész, emiatt picit szomorkodtam, hiszen én elsősorban miattuk érkeztem.

De legalább a legmenőbb dalaikat most is mind eltolták, ennyi idő alatt is: Don't Stop, Do You Really Want It, Go To War, This Is The Time, és a Skrillex feldolgozás, ha már náluk van a menő színpadi kreálmányuk is, amivel játszani és közönséget szórakoztatni egyaránt lehet.

Mivel nem ők voltak fő zenekar, még nem volt túl nagy tömeg, szellősen álltak az emberek, elég közel lehetett menni, és jókat lehetett ugrálni. Úgy vettem észre, hogy az olasz közönségből is szereztek néhány új rajongót. Elnézést, fotókat nem igazán készítettem, élvezni és átérezni akartam az élményt, nem a mobilomat nyomkodni.

Álmaimban nem gondoltam volna, hogy egy év alatt háromszor is lesz szerencsém látni őket. Hogy nekik ez mennyire leterhelő lehet, ennyit utazni, ennyit turnézni: még belegondolni is durva. Ugyanakkor megéri: ahhoz, hogy minél többen ismerjék őket, kellenek ezek a turnék, és remélem, jövőre is látom őket legalább egyszer.

A margóra: a többi zenekar is egész jó volt, de így három hét távlatából nem mondhatnám, hogy túlzottan megragadtak volna bennem (Of Mice & Men, Bullet for My Valentine).

Olaszországban a legjelentősebb turistalátványosságokat már megjártuk (pl. Róma, Velence, Firenze, Milánó), ugyanakkor folyamatosan visszavágyunk az országba, imádjuk. Új úti célunk, Bologna leginkább abban különbözött az előző helyektől, hogy itt nem a többi turistát kerülgettük a szűk utcákon, és nem futottunk bele gasztrobakikba, mind például Firenzében, ahol életem legrosszabb pizzáját ettem.

Bologna talán nem (sőt biztos, hogy nem) a legszebb olasz város, viszont egy pezsgő, igazi fiatalos hangulat övezi - köszönhetően Európa legrégebbi egyetemének, az egész városban mindenhol diákok jönnek-mennek. Ráadásul csak itt tudtuk meg, hogy a gasztronómiát tekintve első helyen áll az itáliai félszigeten: egyszerűen nem lehet rosszat enni. Ez a régió (Emilia-Romagna) a szülőföldje a parmezán sajtnak, a pármai sonkának, a legnevesebb modenai balzsamecetnek, továbbá Bologna kifejezetten büszke a kézzel készített friss tésztáira, a különféle töltelékekkel és szószokkal ellátott tortellinikre. (Igen, a bolognai spagettit nem említettem, de nem is szabad felhozni ebben a városban, szinte sértésnek veszik: a bolognai spagetti amerikai találmány, és nem sok köze van bármelyik itt kapható helyi specialitáshoz.)

Bolognát a kövér városnak is nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy itt a helyiek Olaszországon belül is megőrülnek az evésért, és tökélyre fejlesztették a konyhaművészetüket. (Hogy a városban még egy gasztro Disneyland is helyet kapott, már tényleg túlzásnak tűnik, de nem vicc! A FICO-ba sajnos nem jutottunk el, de legalább lesz miért visszatérni.)

Élveztük az itt eltöltött négy napot, még akkor is, ha sikerült akkor érkeznünk, amikor attól volt hangos a sajtó, hogy egész Olaszországban milyen esőzések, áradások vannak, úgy összességében 10-13 fokot mérhettünk, fújt a szél – eközben otthon, Magyarországon soha nem látott novemberi tavasz, 20 fok és napsütés volt. De ismétlem: Olaszországot még ebben az időben is csak imádni lehet. Ráadásul a tengerparti részeken volt rosszabb a helyzet, Bolognában a szárazföld belsejében árvíztől nem kellett tartanunk, csak az eső esett különféle intenzitással, de egyszer-egyszer a nap is előbukkant.

Szóval Bologna: nincsenek turisták, nincsenek lehúzós éttermek, nagyon szuvenírboltok sem, még képeslapot sem sikerült vennünk, pedig azt mindig szeretek hazaküldeni az utazásokról. Vannak viszont érdekes látnivalók: például az igazi ferde tornyok (a Garisnda és az Asinelli), mert Pisában az nem igazán torony, hanem harangtorony. Sajnos a fényképek alig adják vissza ezt a látványt, pedig 3 méteres elhajlása is van az egyiknek. Van itt ezen kívül óriási dóm (az egyik legnagyobb a világon), vagy a Jeruzsálem negyedben egybeépített templomocskák, ahol azt a tálat is megnézhetjük, amiben állítólag Pilátus mosta a kezeit. És persze az 1088-ban alapított egyetem, ahova szintén bekukkanthatunk, láthatunk néhány középkori magyar címert is a falon az itt tanuló diákoktól, vagy megtekinthetünk egy több száz éves anatómia bonctermet.

De akit a látnivalók érdekelnek elsősorban, keressen gyorsan egy utazási blogot. Én csak azokat az élményeket osztanám meg veletek, amik igazán megérintettek: és az ebben az esetben tényleg a folyamatos evés volt.

Első nap a belvárosi piacon vacsoráztunk egy Aperol mellett. A piacon, kézműves, eszméletlen finom tortellinit ettünk, ami ricottával, rukkolával volt töltve, és valami egészen csodás tejszínes parmezános szósszal leöntve. Ne féljetek tehát, hogy piacot mondok, a Mercato Centraleban bátran rendelhettek.

Tudtátok, hogy itt a bárok többségében ingyen harapnivaló jár, ha egyébként italt fogyasztasz? Nyilván otthon nem működne, mert lerabolnák a teljes svédasztalt, de itt teljesen normális volt, hogy kikérted a koktélodat, majd apró kis olívabogyós falatkát, esetleg chipset vagy salátát vettél mellé. Mert nem tömted magadba, csak egy pici falatkát valamiből megkóstoltál. És minden falatka ájulás finom volt, a helyi sajtok, krémek őrülten jók.

Nem csak piacon ettünk azonban, étteremben is. A Ristorante Re Enzo az egyik legjobb választás volt. Olvastuk, hogy itt nem kell félni a csalódástól, minden étterem olyan, ahova helyiek is szívesen járnak. Itt is igazi olaszok mellett vacsoráztunk, előételnek jöhetett az igazi bivaly mozzarellából készített caprese saláta és a hidegtál a helyi legfinomabb sonkákkal, szalámikkal. Utána következett a tészta, ami egyrészt egy nagyon különleges ravioli volt – valamilyen sajtos töltelékkel, gombás-paradicsomos szószban, a másik pedig egy kagylós spagetti, eszméletlen finom fokhagymás olajban. Mindehhez pedig egy jó pohár helyi fehérbor. Ettünk volna még, de már nem bírtunk.

Napközben mivel enyhítettük az éhségünket? Nem hiszitek el, de itt a legkisebb talponálló pizzaszeletesnél is olyan pizzát kaptál, hogy egy órával később visszamentél még egyért. De ha nem vagy pizza rajongó, akkor egy piadina is megteszi: lepénykenyér, jó forrón, megtöltve minden finomsággal: nekem a friss sajtos–grillzöldséges változat jött be a legjobban, de ezt is lehet jó húsosan kérni.

Utolsó esténket egy olyan étteremben (Cantina Bentivoglio) töltöttük, ahol minden este élő jazz zene megy, ottjártunkkor egy vak zongorista és a társai adták az aláfestést, mindezt egy újabb isteni tortellini társaságában, némi gyömbéres panna cottával levezetve. Isteni volt. Nem is értjük, hogy tudtak nekünk egy kétfős asztalt szorítani, miközben teljes telt ház volt, és amikor a koncert kezdődött, már a lépcsőkön is álltak az emberek, mozdulni sem lehetett. Ilyen hangulatos jazz étteremben még nem jártunk, érződött, hogy Bolognában ennek is hangulata, hagyománya van.

Miért ajánlom tehát a várost? Mert tényleg nem a turistáknak lett kitalálva: ha idecsöppensz igazi olasz hangulatot találsz, igazi olasz ízekkel, igazi sajátos éjszakai élettel.

És ha megteheted, utazz autóval: 8 óra az út, (ha sokat álltok meg pihenni, akár 9-10 is lehet belőle), azonban ahhoz, hogy feltöltsd az otthoni készleteket tésztával, olívaolajjal és parmezánnal, mindenképpen érdemes bevállalni a vezetést. A Barilla tésztákhoz 0,85 euróért jutsz hozzá a szupermarketekben – akárhogy nézem az itthoni ára közel a duplája (jelenlegi árfolyamon kint kb 280 Ft, itthon mindenhol 500 felett adják – de még a magyar tészták is drágábbak). Az olívaolajak árát nem tudom összehasonlítani, mert mindig olyanokat hozunk, amik itthon nem kaphatóak, most is velünk utazott 4 márka is, 6-10 euró körüli összegekben – de hát itthon a Monini is aranyárban van. Parmezánt is hoztunk, abból sokat persze nem lehet, de pár hétig még élvezni fogjuk az ízeit. Hogy a Barilla és egyéb márkájú tészták meddig tartanak ki, az csak az olasz konyha mániánkon múlik majd. Na meg azon, hogy ezután a pár napos kirándulás után nem ártana tartani egy kis fogyókúrát… :)

Senki nem mondhatja, hogy nem voltam Aranyélet rajongó, az 1. évad tényleg tudott itthoni viszonylatban újat mutatni, tényleg kiemelkedő volt történetvezetésben, kivitelezésben, színészi játékban és még sorolhatnánk. A 2. évad egy kicsit már néha szemöldökráncolásra adott okot, a mostani 3. évadban pedig már az volt a ritka, amikor teljesen ellazultan elmerültem az élményben, mert állandóan csak bosszankodtam valamin…

Figyelmeztetés: nem tudok spoiler nélkül írni róla, úgyhogy innentől tényleg csak azoknak, akik még nem látták a teljes évadot! (Az HBO GO-n fent van az összes rész, míg akik tv-n nézik, még messze nem járhatnak a sorozat végénél.)

Csak néhány hónappal azután folytatjuk a történetet, ahol a 2. évad véget ért.

Persze ennyi idő elég volt ahhoz, hogy Miklósiék – nyilvánvaló politikai és gazdasági segítséggel – felépítsenek egy teljesen új életet Budapesten kívül, a Dunakanyar festői közelségében, egy méretes villában élve, Janka pedig éppen a helyi polgármester választásra készül. Igaz most költöztek ide, de miért ne nyerhetne? A közös üzlet is beindulni látszik Gáll Feri és Boros Zsuzsa államtitkár asszony irányításával, akik kellő befolyással vannak a hatalmas beruházásra. (Wellnessközpont építésére készülnek, amelynek nyereségeiből tervezik az egész további életük bebiztosítását.)

A strómanok országában persze miért ne működhetne a dolog, mégis minden hihetősége ellenére is már az első részekben megkérdőjeleződik, hogy mindez lehetséges-e ennyi idő alatt. Hogy miért nem lehetett későbbre álmodni a storyt, hogy legalább ezen ne gondolkozzunk? Hát azért, hogy Janka terhességével kapcsolatban az egész évadon át töprenghessünk azon, hogy vajon Endre bá vagy Ati az apuka. Az, hogy bőven 40 év feletti petesejtek találkozása bőven 40 feletti hímivarsejtekkel a mai világban valóban csak úgy hirtelen bármikor összejöhet, azon már csak azok a párok fognak gondolkodni, akiknek mondjuk 30 évesen sem jön össze hosszú évek próbálkozása után. 

Márk és szerelme Bius teljesen jól elvannak, megy a pia, drog, és pénzkeresés, lehetőleg úgy, hogy a saját szüleinket is átbasszuk. Ja és teljesen hétköznapi, hogy csak úgy megszöktetünk valakit a börtönből. Ez bárkinek menne – nyilván. Teljesen normális, hogy úgy szétverem az apámat, mint egy utolsó senkit az utcán, ha éppen úgy adódik, és teljesen normális, hogy felbérelek valakit még arra is, hogy megölje. Az indok itt is érthetetlen, logikailag kikezdhető. Már miért tehetne Attila Bius haláláról? Ha arról valaki tehet, akkor az Gáll Feri, Bius maga és kicsit Márk. Ezt nem átlátni még a nagy gyász sem lehet mentség.

Azt sem tudom, hogy hol folytassam a totál képtelenségek felsorolását.

Mira. Állítólag az alkotók azon törték a fejüket, hogy a nézők nem bírják Mira karakterét és ezért írnak neki kicsit keményebb, kicsit sötétebb storyt. Én nem tudom, hogy mondjam el anélkül, hogy magát a színésznőt megbántanám, mert ilyesmi sosem állt közel hozzám: de sajnos szerintem nem Mirával van baj, nem a karakterrel, hanem inkább a színésznővel. Nem vagyok ezzel egyedül. A párom mellettem, akárhányszor feltűnt a színen Mira és kinyitotta a száját, arra kért, hogy vegyem le a hangot. Mondhatnám, hogy túl nyafogós, túl gyenge, túl bármilyen a karakter maga, de én inkább abban látom az ellenszenvünket, hogy míg az összes szereplő elképesztő módon hiteles, egy pillantással, egy arcmimikával tökéleteset alkot, addig Döbrösi Laura legegyszerűbb megszólalásában sincs ott ugyanaz a hitelesség. Én úgy érzem, ő színészkedik, a többiek átlényegülnek. Lehet máskor, régebbi filmeknél ez nem szúrt volna annyira szemet, de itt a többiek alakítása mellett sajnos kilóg a sorból.

És akkor a karaktere is: persze keményítsük be, de ki a fene hiszi már el komolyan, hogy egy kb 150 cm-es lány, a kb 42 kg-jával kicsinál majd két gengsztert puszta kézzel? De most komolyan???? Itt is: néztünk egymásra a párommal és azon gondolkoztunk, hogy akkor most tovább nézzük-e ezt az önmagába forduló paródiát, vagy engedjük el az egészet?

És az, hogy utána majd Mira rendőrnek megy tanulni, azt is a kisovodásoknak szánták szerintem: fenti adottságokkal már a felvételin elvéreztetnek, ha egyáltalán engednek felvételizni.

Az utolsó előtti rész, amit hívhatnánk úgy is, hogy a szülés közbeni horror családon belüli leszámolásokkal fűszerezve, az mindent vitt: ez volt a végső pont, amikor már nem paródiának, hanem ZS kategóriás alászállásnak tudtam csak értékelni a látottakat. Komolyan mondom, hogy nem akartam elhinni amit látok. Vajon a forgatókönyvírók dörzsölték a tenyerüket, hogy milyen fantasztikus részt találtak ki? Egyikük sem vette észre, hogy a szint lesüllyedt a dél-amerikai szerelmi teleregények szintjére, persze megfűszerezve rengeteg erőszakkal, téli hóviharral és némi horrorral? Erre mondom én azt, hogy nem vonultak el a svájci hegyekbe (legalább képletesen), mint az Ifjúság című film forgatókönyvírói, és törték egy kicsit jobban a fejüket az összefüggéseken és a hihetőségen.

A családból basszus mindenki gyilkos, de mindenki megúsz mindent. A végén: a pénzégetésnek úgy mégis mi értelme volt??? Akár megvan a pénz, akár nincs, akiktől elvették, nem fogják annyiban hagyni a dolgot. A nyálas karácsonyi lezárás a tündérmesékben sem létezhetne.

Na jó: egyszerűen én is gonosz vagyok, pedig nem szokásom. Igyekszem ellentételezni a fent leírtakat és összeszedni pár pozitív gondolatot a sorozatról.

1. Endre bá szerepeltetése minden részben, még ha csak ici-pici jelenetekben is, visszaemlékezésekben vagy a Márknak hagyott videóüzeneten keresztül: fantasztikus. Ezt jól érezték, hogy részenként 2 perc Endre báért hálásak lesznek a rajongók, és Anger Zsolt is hozza a nagyon erős alakítást, amit vártunk tőle.

2. A sorozat 4. része: az egyetlen rész, ami meg tudott lepni, ami izgalmassá tette a történéseket, ami után megfeszülten vártam a következő epizódot. Miközben teljes bizonyossággal, 100%-ig tudjuk, hogy Endre bá meghalt az előző évadban, mégis sikerült minket nézőket is annyira elbizonytalanítani ebben a kérdésben, hogy kétségbe esve néztem vissza az előző évad utolsó 1-2 részét, hogy valami elkerülte-e a figyelmemet? Az a rész jól felépített, és nagyon jól vezeti a nézőt is a bizonytalanságba, a döbbenetbe.

3. A színészi játék (a fentebb említett kivételtől eltekintve).

4. A nagy munka, amit a forgatáson beletettek a filmbe: látszik, hogy a minőségre törekvés most is megvolt, mind a látványvilág, a jelmezek, a díszletek, az operatőri munka kiemelkedő.

5. Nincs több.

Összességében 3,5 pont.

Ajánlom? Persze, aki látta az első két évadot, nézze meg, és írja meg, ha esetleg teljesen másképp látta és imádta a lezárást, mert még az is lehet, hogy a hiba bennem van.

Queen rajongóként, és filmrajongóként is már régóta vártam a Queenről szóló filmet, így talán nem meglepő, hogy még premier előtti héten rohantam megnézni, hogy elsők között lehessek, aki látja. (A Filmünnep keretében volt néhány vetítés a Cinema Citykben). Aludtam rá egyet, kettőt, de folyamatosan kettős érzések kavarognak bennem: Queen rajongóként imádtam minden percét, filmrajongóként maradt hiányérzetem.

Talán ez a legnagyobb hibája egyébként a filmnek: a rajongóknak készült. Alapul veszi, hogy a nézők mind ismerik egyébként is Freddie történetét, maguktól is tudják majd, hogy a Live Aid koncertnek mekkora jelentősége volt a zenetörténetben, hogy Freddie a halála előtti utolsó években milyen emberfeletti erővel alkotott: minden egyes percet ki akart használni, ami még hátra volt. Azt is alapul veszi a film, hogy bizony a rajongók a zenéket akarják hallani, hiszen a szívük azonnal gyorsabban kezd verni, ha meghallják a Bohemian Rhapsody első pár hangját, a Killer Queent, vagy azonnal elsírják magukat a Love of My Life első során. Mivel pedig ezt a két állítást alapul vették a filmkészítők, bizony előfordulhat, hogy másokat, a fiatalabb korosztályt, vagy azokat, akik csak egyszerűen nem rajonganak a Queen zenéjéért, nem tudják megfogni ezzel a filmmel. Ha valaki nem ismeri részletekbe menően ugyanis Freddie életét, maradhatnak vakfoltok a történetben, és ha nem szereti a zenéjüket, bizony soknak érezheti, hogy kb. a film fele nem más, mint koncertek visszaálmodása, akár teljes hosszában: én Queen rajongóként szinte sírtam a Live Aid koncertjeleneten, és nem bántam, hogy azt teljes hosszában, kb 20 percen keresztül kellett megnéznem szuper színészi alakításokkal, miközben már százszor láttam az eredetit is, de vajon egy nem rajongó, ha véletlenül betéved erre a filmre, nem érzi majd túlzásnak, túl hosszúnak azt a koncertjelenetet is?

Ha tehát a kritikák nagyon megoszlanak a filmmel kapcsolatban, akkor az ezért lehetséges. Én a legnagyobb Queen rajongóként, aki Freddiet a valaha élt legjobb rockénekesnek tartom, még én is ici-pici hiányérzettel mentem ki a moziteremből.

Pedig alapvetően nagyon sok pozitívumot el lehet mondani:

Színészek: egészen elképesztő, hogy milyen jó karaktereket találtak a zenekar tagjainak megformálására. Mindenki a maga nemében tökéletes, mintha tényleg a Queent látnánk magunk előtt, és nem feltétlenül azért, mert külsőben tökéletesek lennének, hanem mert viselkedésben, karakterben, mimikában, minden egyes mozdulatban tökéletesen hozzák, akit megformálnak. Rami Malek előtt le a kalappal, nyilvánvalóan hatalmas kockázatot vállal, aki megpróbálja Freddiet utánozni a filmvásznon, de ő maga nem szégyenkezhet egy percig sem. Hogy másokkal ellentétben én miért nem kiáltok mégis azonnali Oscar jelölést neki? Talán azért, mert miközben teljesen átlényegült Freddievé, aközben a forgatókönyv, vagy a rendezés mégsem hagyott neki elég teret ahhoz, hogy ennek a különleges fickónak a drámai oldalára rávilágítson. Nem kapott olyan jelentőségű, hosszú monológokat a szájába, nem került bele olyan szituációkba, amikor a leginkább a belső lelkét megláthattuk volna – persze lehet azért, mert azt valójában sem látta soha senki. Tehát nem Rami hibázik, sőt, tökéletes, minden passzol, amit kérnek tőle: csak úgy érzem, többet kellett volna kérni, többet kellett volna forgatókönyvi szinten írni, a lelkivilágát is valahogy jobban bemutatni. Konkrétan például azt, hogy Freddie maga mit gondolhatott, mi játszódhatott le benne, amikor rájött, hogy a férfiakhoz vonzódik, vagy hogy konkrétan hogyan élhette meg, amikor megtudta, hogy AIDS-es, csak nagyon érintőlegesen kezeli a film – az igazi drámák pedig itt lehettek volna, és az Oscar díj is ott lehetett volna.

A film látványvilága tökéletes: a korszak ruhái, díszletei, frizurái, minden stílusjegye ott van, látszik, hogy hatalmas munkát tettek oda a háttérben dolgozók. A film zenéjéről kell-e bármit mondani? Hiszen Queen szól benne folyamatosan!!!! Nyilván tökéletes. :) Azt is nagyon jól érezték az alkotók, hogy más életrajzi filmekkel ellentétben, itt nem kell erőltetni azt, hogy a színész újra el is énekelje a dalokat. Nem azért, mert esetleg nem találhattak volna valakit, aki képes rá, csak egyszerűen azért mert Freddie utánozhatatlan, és én – és valószínűleg minden rajongó is – Freddiet akartuk hallani. Rá akartunk emlékezni.

És talán síni is szerettünk volna. Hogy tudatosan vagy anélkül, a film mégis elejét veszi a sírásnak. Volt pár pillanat, amikor éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim, és arra számítottam, hogy a film végén majd szabad folyást is engedhetek neki, de nem így lett: a Live Aid koncerttel maga a film is véget ér, ami pedig egy felemelő, magasztos, hihetetlen pillanat volt annak idején, és a filmben is az: egyszerűen nincs miért sírni. Nincs tovább a film, nem látjuk Freddiet a halálos ágyán, nem látjuk az utolsó, legrosszabb hónapjait, egyszerűen ott hagyjuk abba, ahol a filmkészítők szerint a legtökéletesebben abba lehetett hagyni: az utolsó legnagyszerűbb pillanatnál. Így elmarad a sírás, de azóta is gondolkozom azon, hogy jó-e hogy itt lett vége a filmnek. Megint azt éreztem, hogy a rajongóknak készült az alkotás, nekik mutassuk csak a szépet és a jót, a legrosszabbtól kíméljük meg őket. Azonban az a kb 3 mondat, amit utána kiírnak, édeskevés információ egy olyan valakinek, aki nem ismeri a zenekart, mert nem tudja meg sem azt, hogy Freddie hogy élte meg a Live Aid utáni időszakot, és nem tudja meg azt sem, mekkora sikerek voltak is valójában a Queen sikerei.

Még egy gyors eszmefuttatás: ugyan fent azt említettem, hogy a homoszexualitás lelki vonulatát nem fejtették ki elég mélyrehatóan, nem hagyva ezzel teret Rami Maleknek sem a nagyobb színészi lehetőségre, ugyanakkor a pozitív oldalát mindenképpen szeretném kiemelni: a homoszexualitás mint téma, nagyon sok filmben előkerült mostanában: azonban ennyire finoman és ennyire érzékenyen mégsem láttam még ábrázolni. Nem Freddie belső vívódásaira gondolok tehát, hanem pusztán csak arra, hogy ezt hogyan kezeli a rendező. Szerintem ahogy ez megjelent a filmben igenis egyszerre volt finom, ízléses, és mindenki számára elgondolkodtató. Lehet, hogy itt is az a cél vezérelte az alkotókat, hogy a rajongóknak ne mutassanak túlzottan kényes képeket, pillanatokat, ugyanakkor ebben az esetben talán még jól is sült el a tervük.

Mitől volt számomra igazán maradandó ez a film? Miért tudott nagyon szíven ütni? Mert megmutatta, hogy Freddie mennyire magányos volt. A sikerek, a buli, a csillogás, a pénz, a hírnév, a rengeteg barát ellenére. Nekem megszakadt a szívem többször is a film közben. Aztán a zenéjük mindig visszadobott egy vidámabb hangulatba. Ide oda dobált a drámák és a zenei élmények között. A drámák kifejtésére talán kevesebb idő jutott, a zenékre több.

Mondhatjátok, hogy összességében akkor nekem nem is tetszett a film? Jaj, dehogynem tetszett! Imádtam! Újra meg akarom nézni! És 8 pontot adok neki a 10-es listámon. De én nagybetűs RAJONGÓ vagyok. Önmagában a zenével megvettek. :) Filmrajongóként 6,5-7 pontot adnék. De a szívem most erősebb mint az eszem, és marad a 8! 

És könyörgöm: nehogy szinkronosan nézzétek meg!!! Ez mondjuk minden filmre igaz, de ezt aztán végképp ne!

Ahogy írtam az októberi filmajánlómban, az én érdeklődésemet már korábban, az előzetes alapján felkeltette Nagypál Orsi első nagyjátékfilmje, a Nyitva. Nyitva, mármint egy párkapcsolat. Nyitott párkapcsolat. Bizonyára ez a kérdés sokak fantáziáját birizgálja. Vagy ha nem is rögtön ez a kérdés, hogy mindenki kalandozzon a maga útján, de az, hogy hogyan lehet a szexuális élet izgalmát, szenvedélyét fenntartani egy hosszú, tartós párkapcsolatban, az biztos eszünkbe jutott már. Először talán mindenki csak egyszerűbb dolgokra gondol: szerepjátékok, pornófilmek közös megnézése, aztán lehet, hogy továbblép az ember, fantáziálgat egy édeshármasról, vagy felveti egy swinger klub meglátogatásának lehetőségét. Netán-netán teljesen odáig eljut, hogy a teljes nyitottságra szavaz, amikor mindkét félnek megengedett a külön utakon történő félrelépés. És természetesen elengedhetetlen a 100%-os őszinteség.

Nos, ez a film ezeket a lépcsőfokokat járja végig, egy szimpatikus fiatal pár szemszögéből: két főhősünk (Radnay Csilla és Kovács Lehel) egyáltalán nem azok a nagypályás pasizós, csajozós alkatok, teljesen hétköznapi, átlagos emberek, átlagos álmokkal, átlagos vágyakkal. És mégis eljutnak addig a kérdésig, hogy valamilyen megoldást szeretnének találni a szexuális életük fellobbantásához. Hogy ez a téma borzasztóan kevés embert érdekelhet? Senkinek meg sem fordulna a fejében? Márpedig a mai világban egyre többször téma, hogy a monogámia nem tartható elvárás: két ember elkötelezheti magát egymás mellett, de a szexuális életben eddig is ritka volt az egy életen át tartó hűség, maximum titokban, hazugságok közepette csinálták. Miért ne lehetne másképp hozzáállni a kérdéshez? Valahol kezd divatba jönni, hogy feszegessük ennek a témának a határait – de legalábbis beszéljünk róla. És ha már beszélünk róla, akkor miért ne lehetne filmet is csinálni róla?

A témába ennél mélyebben belemenni talán nem ezen blog célja, ezért essen pár szó inkább a filmről! Tudjátok, hogy engem nem könnyű megvenni, főleg nem magyar filmmel, pláne nem vígjátékkal, de most szinte azonnal sikerült. Már a film első percei is lazák, pörgősek, frissek, nagyon maiak voltak, tele-tele ismerős szituációkkal, ismerős beszélgetésekkel, amiket tényleg mi is folytatni szoktunk a barátainkkal, a párunkkal, vagy éppen a szüleinkkel. Hatalmas dicséret illeti éppen ezért a rendező-forgatókönyvírót, mert nagyon elkapta a hitelesség fonalát, és szépen vezeti rajta végig a nézőt, a párbeszédek szinte kivétel nélkül találóak, ütnek, nincsenek felesleges mondatok.

Ha valamit kicsit túlzásnak éreztem, akkor talán az a jelenet, amikor Radnay Csilla azon tépelődik, hogy a párja valószínűleg éppen félrelép, és maga elé vizionálta a jelenetet – nekem az valahogy nagyon nem passzolt a filmbe. A swinger klub jeleneten viszont sírtam a nevetéstől. :)

A színészekről is ejtsünk néhány szót: a két főszereplő egyszerűen sziporkázik a jelenetekben, tényleg igazi élettel, karakterrel töltötték meg az egyszerű beszólásokat is, néha egy pillantásuk is elég volt ahhoz, hogy megnevettesse a nézőközönséget. A mellékszereplők is nagyon jól felépített karakterek voltak, egytől egyig dicséret illet mindenkit (pl. Jordán Adél, Tenki Réka, Péterfy Bori). A statisztéria is jól szerepelt – úgy értem a legkisebb szerepekben is tényleg híres magyar színészeket fedezhetünk fel, van akinek összesen egy mondata van (Ónodi Eszter), és van, aki csak áll a háttérben, és nézi a pár veszekedős jelenetét (Mucsi Zoltán).

Én nagyon örültem ennek a filmnek, engem a téma is érdekelt, és minden félelmem ellenére nagyon jól sikerült alkotásnak tartom. Talán a vége felé megállt a lendület, volt egy kis üresjárat, de összességében 7,5 pontot mindenképpen megér nálam.

Főleg talán a 25-45 korosztálynak ajánlom, a már régebben együtt élő pároknak tanulságos is lehet, egész jó esti „romantikus” program, ha mindketten "nyitottak" vagytok - bátran bele lehet vágni (mármint nem a nyitottságba), ígérem, még nevetni is fogtok a filmen - vagy saját magatokon. :)

Utóhatás: azért gyorsan elveszem mindenkinek a kedvét: a film nem egyértelmű kiállás amellett, hogy a nyitott párkapcsolatok jók…. Sőt: talán a sérülés veszélye sokkal nagyobb itt, ahol mindent a másik tudtával csinálnak, míg a megcsalások általában titokban történnek: igen, szemétség és hazugság, de lehet, hogy amiről nem tudunk, az tényleg nem is fáj…. Nincs egyértelmű döntés, nincs egyértelmű válasz a filmben, és szerintem a való életben sem. Mindenki mást gondol erről, mindenki mást fogad el, mást vár el egy kapcsolattól. Az biztos, hogy sokáig lehet töprengeni rajta...

Sikerült eljutnunk a Frida Kahlo kiállításra a Budai várba, amelyre már hónapok óta készülünk, csak mindig közbe jött valami. Most előre próbáltunk sakkozni azzal, hogy mikor menjünk, mikor kerülhetjük el a tömeget - még sem igazi festményeket lökdösődve nézni.

A vasárnap reggelt választottuk, a legkorábbi időpontot, arra gondolva, hogy a budapestiek alapvetően szeretnek lustálkodni hétvégén – legalábbis eddig ez volt a tapasztalatom. Most nem jött be. Nyitás előtt ott voltunk a múzeumnál, ahol már akkor kígyózott a sor a végtelenség felé. Hogy csak nekünk lett volna elővételes jegyünk? Nem – kb fele-fele arányban álltak ott az emberek már megváltott jeggyel és anélkül. És ennek ellenére a bejutás egész gyorsan haladt, de az a nyomorgás, ami a nem túl nagy kiállítótérben fogadott bennünket, sajnos nagyon élményromboló volt.

Ezzel együtt is megérte, ezért nem akarom elvenni senki kedvét sem, ne riadjatok meg a tömegtől. Frida egyedi látásmódja, amelyek saját életének balszerencséiből táplálkozik, a fájdalom és a szomorúság egyik legerősebb képi megjelenítése. Sokszor tűnnek szürrealista alkotásoknak a festményei, ám maga Frida hangoztatta, hogy a szürrealisták az álmokat, nem a valóságot ábrázolták, míg az ő fájdalma nagyon is valóságos.

Az első reakciónk a képeket nézve, hogy a legtöbb meglepően kicsi. Apró alkotások, amik mégis teljes erővel sugározzák magukból a szenvedést, de a méretük is értelmet nyer, hiszen ezek azok a képek, amiket Frida ágyban fekve, betegen festett, a speciális festőállványával: ez megszabta a méretbeli határokat.

Frida életében a fájdalom mellett sok izgalom, szerelem, utazás, kiállítás is helyet kapott. Az életéről a tárlat legelején kapunk falra írt információkat – ennek az első falnak a végigolvasása sok időt vesz igénybe, de ha nem tudsz semmit Fridáról, akkor mindenképpen szükséges, hogy megértsd a képeit. Vagy esetleg megnézheted a kiállítás előtt a Frida című filmet, Salma Hayek főszereplésével (jelenleg megtekinthető az HBO GO kínálatában is). Én is így tettem. Készültem a kiállításra, és láttam már a filmet, de éreztem, hogy érdemes lehet újra megnézni. A híres emberek életét feldolgozó alkotások között szerintem a jobbak között szerepel, kifejezetten jól ábrázolja a nőt, a festőt, a feleséget, a gyermek után vágyót, a szenvedőt. A kiállításon látható képei közül több is megjelenik a filmben is, így még inkább össze tudjuk kapcsolni a valódi élettörténeteket a végre élőben is látható festményekkel.

Biztos, hogy eddig is sokan tudták, ki az a Frida Kahlo, a neve azonnal eszükbe jutott, ha meglátták egy képét, vagy későbbi ábrázolásokat róla, az összenőtt szemöldökökről, vagy hogy ne menjünk régre vissza, felfedezték maguknak a Coco című, idei Oscar díjas animációs filmben. Ha mindez rátok is igaz, akkor még az is lehet, hogy megkönnyezitek egy-egy alkotását, látva itt, Budapesten. Az is lehet, hogy el tudtok feledkezni a titeket körbevevő tömegről, hogy az apró képek tanulmányozásához bizony mások feje búbja felett kell kukucskálnotok, vagy csak sokáig várakoznotok, hogy közelebb kerüljetek.

Van még bő két hét, amíg megnézhetitek a kiállítást (nov. 4-ig!), és tényleg ajánlom előtte a filmet is, sokkal közelebb vihet az alkotások átéléséhez.

Utóhatás: valahol jó érzés volt kijönni a szűk térből, vagy csak a sok ember közül, beleszippantani a város őszi illataiba és a pesti panorámát nézni.