Nagyon ritkán jutok el jazz koncertre.

Szerencsére, amikor összejön, általában jól sikerül a választás. Most az igazsághoz hozzátartozik, hogy a párom vette a jegyeket, én magam nem hallgattam eddig Gregory Portert soha. De mivel nagyon kellemes élményben volt részem november 19-én, így persze írnom is illik róla, nehogy az eddigi zenei bejegyzésekből bárki azt szűrje le, hogy én csak a rock és a metál zenéért rajongok: valójában nagyon is mindenevő vagyok: mindent meghallgatok, ami minőségi zene.

Jazzt is hallgatok otthon néha, de még eléggé le vagyok ragadva a régi klasszikusoknál, Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Nina Simone és a többiek.

Semmi rossznak nem vagyok tehát az elrontója, így elmentünk a Mom Sportban tartott koncertre. Sajnos a helyszín nem lett a kedvencem, sportlelátón ülni műanyag székeken, amiken ugye hátra sem lehet dőlni, több mint kényelmetlen egy kétórás koncert alatt, valamint az egésznek nem volt elég elegáns, vagy legalábbis jazzhez passzoló hangulata.

De ha a külsőségeket elengedem, és a zenére koncentrálok, akkor a hangosítás szempontjából nem lehetett panaszunk, talán egyszer-egyszer a hangszereknél volt egy kis gerjedés, de összességében nagyon összeszedetten és tisztán szólt a zenekar. Ha már a zenészek: mindenképpen ki kell emelnem, hogy ízig-ívérig profikat láthattunk a színpadon. Ahogy a zongorista játszott, lélekig hatolt, többször majdnem megríkatott. Ahogy a szaxofonos előadott és bizonyította virtuozitását, az bizony előidézett egy erős bizsergés faktort, ami olyankor szalad végig a gerinceden, amikor igazán különleges zenei élményben van részed. De mondhatnám a bőgőst, vagy a hammond orgona mögött ülő srácot is: egyszerűen le a kalappal mindegyikük előtt.

Na és Gregory Porter: ez az a hang, amit bármikor szívesen hallgatsz: egyszerre virtuóz, profi, technikailag mindent megmutat, és közben a hangszíne olyan simogató, amire bármikor szívesen fölébrednél a legszebb álmaidból is. Simogató és vibráló. (És közben egy óriási emberről beszélünk, mint egy igazi amerikai focista!)

Az egész koncertnek volt emiatt egy simogató-vibráló, összességében békességet és boldogságot sugárzó hangulata. Nehéz megmagyarázni. De az utóbbi időben nekem is elég stresszes napjaim vannak, nehezen kapcsolok ki munka után, viszont ez a koncert ki tudott ragadni a hétköznapokból és tényleg meg tudott nyugtatni, el tudott lazítani. Tehát Gregory Portert ajánlom akár stresszoldó zenének is – annak ellenére, hogy a jazz sokszor felzaklató műfaj a bonyolultsága miatt, ez a stílus pont azokon a határokon belül maradt, amit még azok is szívesen hallgatnak, akik egyáltalán nem rajonganak a jazzért.

Egy kifejezetten megnyugtató Gregory Porter dalt ajánlok most: jó zenehallgatást!