Itt az ősz, egyre több jó film kerül a mozikba, ráadásul könnyű elveszni a kínálatban. Megpróbálok segíteni: ezekből válogassatok!

A néma forradalom (8,5)

A miskolci Cinefesten láttam, nekem egyértelműen a kedvenc filmem volt, és ledöbbentem, hogy valaki azt mesélte, most látta az egyik budapesti moziban és összesen öten ültek be rá. Öten!!!!! Hogy lehet ez? Muszáj nekem is újra felhívni rá a figyelmet, mert a címe nem túl hívogató.

Már Miskolcon is azt éreztem, hogy nem kapott elég jó marketinget a film, én magam is kicsit úgy ültem be rá, hogy felkészültem egy unalmas, nem éppen érdekfeszítő mozira, aztán olyat láttam, ami zsigerekig hatolt, és megríkatott. Az a pár ismerősöm, aki eddig megnézte, mind nagyon erősen reagált a filmre:

• haza kell mennem, most nem tudok társaságban lenni, nekem ezt emésztenem kell
• még mindig remeg a gyomrom a film hatására
• mindenképpen látnom kell még egyszer

Ahogy a korábbi kritikámban is írtam, nem tökéletes film, de közel jár hozzá, nagyon mélyen tudja érinteni a szívünket. Valahol furcsa, hogy egy német film kell ahhoz, hogy az 56-os eseményeket, a szocializmust, a kivándorlást mind újra átgondoljuk, és meghasadjon a szívünk a forradalmunkért, de a mellettünk kiálló kelet-német diákokért is. Tökéletes program az október 23-i hétvégére! (Főleg művészmozikban, de néhány Cinema Cityben is adják)

A bűnös (8)

Szintén Miskolcon láttam, ráadásul ez a film nyerte a fesztivál fődíját is, nálam ott a top 3-ban volt. Ezt is meg lehetett már nézni premier előtt néhány helyen, de ennél a filmnél is aggódom, hogy nincs meg a kellő reklám, a kellő visszhang, és ezért nem jut el sok nézőhöz.

A dán thriller elsőre nem tűnik izgalmasnak: a 112-es segélyhívóra érkező hívásokat fogadja egy rendőr, amikor az egyik hívásnál kiderül, hogy valódi vészhelyzet van, egy nőt elraboltak, és ő ott, a telefon túlsó végén próbálja megoldani az ügyet, próbál segíteni. Tényleg nincs más helyszín, csak a segélyhívó központ, minden eseményt kizárólag a hívásokon keresztül ismerünk meg. És ezzel együtt nagyon is érdekfeszítő a film!

Tessék megnézni!!!! Hivatalos bemutató október 25.

Meztelen Juliet (7,5)

Ha az előző két film túl komor-komoly neked, akkor válassz egy könnyed romantikus vígjátékot, de azt is a jobbak közül! A meztelen Juliet élvezhető, könnyed, lehet rajta nevetni, nem böfögős-káromkodós poénokkal akar megvenni, intelligens, sziporkázó.

Talán nem meglepő, hogy ezt is a Cinefesten láttam, itt írtam is róla. Kifejezetten sok helyen adják még a mozik.

Keresés (7,5)

Érdekes nyomozás, amelyet egy laptop képernyője előtt izgulhatunk végig: a tinédzser lány eltűnése után a keresésben aktívan részt vesz a lány apja, aki elsősorban a lány otthon felejtett laptopja segítségével igyekszik minél többet megtudni az eltűnés körülményeiről.

Mindeközben szembesülünk a ténnyel, hogy az életünket már a világhálón éljük, hogy a szüleink nem is ismernek minket valójában, és hogy igenis lehet borzasztóan izgalmas egy film, ami szinte 100%-ig egy monitor előtt játszódik. Erre tart a világ.

Izgalmas, megdöbbentő fordulattal a végén, érdemes belevágni, ha egy különleges thrillerre vágysz.

Csuklyások (7,5)

Tényleg ritkán van olyan, hogy a miskolci fesztivál filmjei közül ilyen sokat lehet látni néhány héttel később a mozikban is, de Spike Lee filmje is ide tartozik. Nekem furcsa kettős érzésem volt ezzel a filmmel kapcsolatban: több szempontból nagyon erős alkotás, nagyon komoly témát feszeget (rasszizmus), ugyanakkor sokszor mindez humoros formába lett öltve, ami már erősen ízlés kérdése, hogy kinek jön be és kinek nem.

Nekem többször nem, ugyanakkor még így is egész jó pontszámot adtam neki, így bátran lehet vele próbálkozni. Azért érdekesen hangzik a fekete rendőr története, aki beépül a ku-klux-klánba… Ha még szereted azt is, ha kicsit Tarantinosra veszik a rendezést, tuti bejön majd.

Csillag születik (6,5)

Ugyan az előző filmekhez képest jóval kevesebb pontszámra értékeltem, azért nem tagadom, hogy sokaknak nagyon is tetszhet ez a film. Lady Gaga első filmszerepe, amiben egy ismeretlen énekeslányt formál meg, akit egyik napról a másikra felfedez egy híres rocksztár, Bradly Cooper. Nekem kicsit csöpögős a film, ugyanakkor ha romantikára és jó zenékre vágysz, és a fent említett filmek közül egyik sem keltette fel az érdeklődésedet (na ne már!!!), akkor nézd meg ezt, sok helyen adják.

És én mit nézzek?

Jó szívvel csak azt ajánlhatom nektek, amit már én is láttam, és a fenti filmek mind olyanok voltak.

Látatlanban csak azt tudom elmondani, mire vagyok kíváncsi, mi az, amire még esetleg a hónap folyamán elmennék moziba: magyar filmek közül ilyen a Nyitva és a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod, a külföldi filmek közül pedig az Egy kis szívesség – bár ez utóbbitól nagyon tartok.

Októberi mozizásra fel!

Korábban már írtam, hogy mennyire várom a Queen-ről szóló mozifilmet, a Bohemian Rhapsody-t, és hogy a Freddie Mercury-t alakító színész, Rami Malek is mennyire hitelesnek tűnik az előzetesek alapján. Róla az égvilágon semmit sem tudtam korábban, csak annyit, hogy ő játssza a főszerepet a Mr. Robot című sorozatban. Kíváncsi lettem tehát a sorozatra is, mert hallottam már korábban is, hogy megéri, ezért belevágtam. Megbántam-e?

Bár többször látnék ennyire magával ragadó sorozatot! Hatalmas 9 pont, és aki még nem látta, itt az ideje, hogy megnézze!

A történet szerint Elliot, a 20-as éveiben járó fiatal hekker a hétköznapokon – mintegy álcaként – egy kiberbiztonsági cégnél dolgozik. A szabadidejében azonban igazi hekker, aki előszeretettel töri fel a magánéletét bárkinek, akit megismer. Hogy mindezt puszta rosszindulatból vagy kíváncsiságból tenné? Nem. Sok-sok párhuzamot tudtam vonni a Mr. Robot és a Dexter című sorozattal, hiszen ott Dexter is hiába sorozatgyilkos, közben látszólag teljesen normális életet él, a rendőrségen dolgozik, és ha öl, akkor is csak olyanokat, akik megérdemlik. Valahogy így van ez Elliottal is, hiszen többségében olyan emberek titkait tárja fel, akik megérdemlik: például pedofil hálózatot működtetnek. Az első pár rész után ezt a párhuzamot már kis is dobhattam az ablakon, olyan szinten pörögtek az események és mutattak egy egyre összetettebb történet irányába.

Elliot az a tipikus hekker fiú, amilyennek őket képzeljük: nagyon magának való, nagyon okos, nagyon nehezen épít emberi kapcsolatokat. Ennek ellenére azonnal erős szimpátiát érzünk iránta, és egyértelműen drukkolunk neki.

Elliot édesapja haláláért egy óriási multi felel, amelyiket egyébként pont az a kiberbiztonsági cég véd, ahol Elliot dolgozik. Ezért amikor egy nap, egy ismeretlen hekkercsoport megkeresi Elliotot, hogy legyen a segítségükre a nagy multi elleni végzetes hekkertámadásban, nyilvánvaló, hogy nem fog sokáig gondolkozni.

Ami eleinte zavaró lehet, hogy ha nem vagytok otthon a témában – és már hogy lehetnénk? - az a rengeteg informatikai/programozói szöveg: tényleg fárasztóan hat. De ne vegye el a kedvünket, az igazi drámák, nem ezeken a technikai részleteken múlnak majd: én sem értettem általában egy szót sem a hekkerkedésből, mégis a kedvenceim közé került a sorozat. Miért? Nagyon jók a karakterek, nagyon jó a képi világ, dicséret illeti az operatőri munkát, és a zeneszerzőket is, ugyanis a zene minimális, mégis a gyomrodig hat. A történet nem csak Elliotról szól, nem csak egy nagyvállalat elleni akcióról, de a jelenkori társadalmunkról és annak működéséről is. Szinte menekülni vágysz, hogy mindentől távol, net nélkül élj valahol.

Nem akarok sokat elárulni a történetből, ugyanis annyi váratlan esemény és fordulat zajlik le az első évad 10 része alatt, hogy tényleg bűn lenne elszólni magam. Ne is olvassatok róla, nehogy bármire idő előtt rájöjjetek. Csak vágjatok bele! Aztán lesz hatalmas szívdobogás az 5. rész végén, hatalmas meglepetések és fordulatok 7-9. részekben. Folyamatos figyelmet követel: nem lehet abbahagyni, nem lehet vele leállni, függők leszünk. Akár egy hekker.

9 pont

Utóhatás: még jobban várom a Queen filmet, illetve belevágok a Mr. Robot 2. évadába, még akkor is, ha egyébként biztos, hogy történetben nem tudja majd hozni ugyanezt a szintet – egyszerűen nem lehet ennyi fordulatot újra beletenni majd, főleg ami Elliot életét illeti.

Tudom, hogy ez a film egy remake, és ez talán már a negyedik feldolgozása - legutóbb a 70-es években készült el Barbara Streisand főszereplésével - ám én teljesen szűznézőként ültem be rá a moziba, egyik korábbit sem láttam. Azonnal fel is vetődik a kérdés, hogy mi értelme van bizonyos történeteket újra és újra feldolgozni? Például az, hogy akármilyen sikeres volt egy film 30-40 évvel ezelőtt, a mai fiatalok nem biztos, hogy látták, vagy akár ajánlásra is szívesen megnéznék. Másrészt, ha az a remake tud újat mutatni, új közegbe, új korba ágyazni a történetet, akkor miért ne? Végül is én is szívesen megnézem akár a Hamletet is ötévente, ha a rendezésben, a körítésben tudnak nekem újat mutatni (pl. az Örkény Színház változatát nagyon ajánlom!).

Szóval igen: csinálják meg, és legyen jó! Ez jó lett-e? Ebben már sokkal bizonytalanabb vagyok: sok helyen kiáltanak Oscar díjat, én azért azt mondanám, hogy annyira azért nem ájultam el, a 10-es skálámon 6,5 pontot ér, ami nem üti nálam meg az igazán jó filmek szintjét, de nézhető és élvezhető, sokakat megérinthet. Mi lehet szerintem esélyes Oscarra? Talán a film zenéje, az ugyanis tényleg jól szól, Lady Gaga hozza a magabiztos, pontos éneklést, Bradly Cooperen pedig meglepődünk, hogy nahát: ő is így tud énekelni? Szóval a zenéért nem sajnálom az Oscart, a film maga viszont nekem több szempontból csalódást okozott.

Annak ellenére, hogy átélhető és átérezhető a story. Nekem különösen betalált az eleje, hiszen nagyon-nagyon régen én is erről álmodoztam, hogy valaki észrevesz, és híres énekest csinál belőlem - itt a filmben a híres jóképű zenész egy kicsi bárban meglát egy tehetséges fiatal lányt, akit már másnap magánrepülőn vitet maga után egy koncertjére, sőt, azonnal fel is hívja énekelni a színpadra, a lány befut, híres lesz, ők meg szerelmesek, és boldogan élnek, amíg… Na jó, a vége nem ez, viszont a film első fele tényleg felér egy Disney mesével. Sok fiatal lány álmodozik erről 10-16 éves koráig, hogy jön majd a nagy ő, aki ráadásul nem csak szerelmes lesz belé, de fel is fedezi őt. Ha nem zavarna bele a filmbe néhány egyéb tényező, tényleg nem érteném, miért nem a Disney készítette el ezt a remake-et. Emiatt az én ízlésemnek túl nyálas lett az egész.

Problémák pedig adódnak ebben a mesében, hiszen a férfi alkoholista, a karrierje pedig egyenesen arányosan ível lefelé, ahogy a lányé felfelé. Valamiért nekem apró lyukakkal volt tele a történet alakulása: úgy éreztem pont a szerelmük nincs eléggé megalapozva, hiszen akkor túllendülnének a problémákon. Vagy pedig a problémák nincsenek eléggé kifejtve, hogy érthessük, miért nőnek azok nagyobbra a szerelmüknél. Vagy mindkettő egyszerre.

Engem nagy lámpalázasként azért az is zavart, hogy a lány is elvileg az volt, de egy varázsütésre eltűnik belőle a félelem - én, aki évekig dolgoztam ezen színpadon, ezt sem tudom elhinni. És hogy az egész zeneipar így működne, ahogy itt, azt sem. 

Egy szó mint száz: a film első felét élveztem a maga tinilányos álmodozós módján, a második felére viszont lyukasnak éreztem az egészet. A végét pedig úgy is kitaláltam jó előre, hogy nem láttam a korábbi változatokat. Ültem a moziban, kicsit kislánynak éreztem magam, kicsit túl meseszerűnek az egészet, amiben a tragédiák nem voltak eléggé megalapozva. Tinilányoknak, álmodozóknak, sírni vágyóknak ajánlanám.

A zenék viszont tényleg jók voltak. Kifejezetten. Hallgassátok a soundtracket, az megéri.

6,5 pont

Volt már veletek olyan, hogy elkezdtetek nézni egy sorozatot, mert jónak ígérkezett, aztán inkább hagytátok az egészet a fenébe? Velem azért esik meg ritkán, mert tényleg megválogatom, hogy egyáltalán mibe kezdek bele, nem vagyok időmilliomos, és mégis előfordul, hogy nem jól választok. A következő listámon lesz olyan film, amivel nem mind értenétek egyet, mert tudom, hogy nagy rajongótábora van, és az én párom is imádja: ő nézi, én meg közben édesdeden elalszom az ölében.

Az utóbbi egy év csalódásai jönnek:

Fülledt utcák

70-es évek, New York, a stricik és a kurvák világa, majd a pornóipar kialakulása, fellendülése. Nagyon izgalmasan hangzik, ugye? Hát nem tudom. Szerintem az egyik legunalmasabb sorozat, amit valaha láttam. Az első évadot nagyon türelmesen végignéztem, de egyszerűen nem kötött le. Sokáig bíztam abban, hogy majd beindul a story, lesz esetleg feszültség, vagy izgulhatok valamin, szurkolhatok valakinek, de leginkább közömbös maradtam minden karakterrel és minden történetszállal szemben. Pedig Maggie Gyllenhaalt is nagyon kedvelem, jó színésznőnek tartom – bár ezzel a filmmel annyi újat sikerült megmutatnia magából, hogy a cicije nem igazán szép. Nem tudom, vajon miért ragaszkodott ehhez a kitárulkozáshoz, ráadásul nem csak színészként vállalt szerepet a sorozat készítésében.

Már megy a második évad, láttam két részt, próbáltam újra esélyt adni neki, de nem sikerült. Talán csak egyszerűen az a baj, hogy inkább a férfiak a célközönség. A 70-es évek hangulata jól átjön, de ennyi.

Westworld

Kétségtelen, hogy az utóbbi évek egyik legeredetibb története, amely súlyos kérdésként nyomja az arcunkba, hogy hogyan viselkednénk, ha bármit megtehetnénk büntetlenül, akár ölhetnénk is. Nem kell különösebb pszichológiai tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy sejthessük, az emberből nagyon hamar elő tud bukkanni a legrosszabb énje.

Egy ideig érdeklődéssel figyeltem a történetet, ahogy a teljesen élethű robotokkal elbánnak az emberek, és ténylegesen a robotok oldalára állunk nézőként, és szinte várjuk a megváltást, a felszabadítást, hogy végre vágjanak vissza, végre például Dolores csináljon ki néhány férfit.

Aztán valahol az első évad vége felé rájöttem, hogy nem tetszik, amit látok, és a második évad első néhány része végképp elidegenített a sorozattól. Elment egy olyan irányba, ami már nem tudott lekötni, néha azt éreztem, hogy inkább egy öldöklős szerepjátékos számítógépes játékot látok, nem pedig filmet. Az átérezhetőség, az átélés, az hogy az érzelmeinket megragadja a történet, egyre hátrébb szorult. Nem néztem meg belőle több részt, így végül nem tudom, milyen irányt vettek az események, hogy zárult a második évad, de a kínai (vagy tudom is én már) milyen szál felbukkanása végképp nem győzött meg arról, hogy folytatnom kellene.

A viszony

Ebből a sorozatból is csak az első évadot néztük meg, tovább nem jutottunk vele. Igazából már 3-4 rész után azon gondolkoztam, érdemes-e nézni, de valamiért folyamatosan azt éreztem, hogy adnom kell neki még egy esélyt. Érdekes koncepciónak tűnt, hogy az eseményeket lényegében kétszer nézzük meg minden részben, egyszer a nő, majd még egyszer a férfi szemszögéből. Apró, nagyon részletgazdag különbségeket vehettünk észre, például, hogy a nő emlékezetében milyen ruha volt rajta, míg a férfi emlékezetében teljesen mást viselt, amikor először találkoztak. Vagy akár az a része a storynak, hogy mivel mindketten házasságban élnek, ki hogy emlékszik, ki volt a kezdeményező, a rámenős, ki akarta jobban a félrelépést? Nem arról van szó, hogy bármelyikük is hazudna, egyszerűen csak tényleg vannak helyzetek, amikre nő és férfi másként emlékszik, vagy legalábbis az agyuk másképp kódolja és őrzi meg egy hátsó kis fiókban ugyanazt az eseményt.

Ezen apró finomságokon kívül viszont maga a történet nekem nem nyerte el a tetszésemet, annak ellenére hogy maga a megcsalás pszichológiája nagyon is izgalmas téma. A férfi főszereplő a legelejétől unszimpatikus volt, és az események számomra sokszor értelmüket vesztették: egy titkos viszonyt, egy titkos félrelépést semmiképpen sem így képzelek el, semmiképpen sem ilyen körülmények között, és ilyen viselkedéssel. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem történhetnek akár így is az események a való életben, de mindenesetre engem a történet nem hálózott be, nem fogott meg, és hiába volt érdekes az első évad legutolsó része, a másodikat sohasem kezdtem el.

Most nevess

A Jim Carrey főszereplésével (és Michael Gondry az Egy makulátlan elme rendezőjével) készült sorozat még nem megy olyan régen, alig pár részt láthattunk eddig. Az előzetesek alapján egy igazán abszurd világ abszurd történetét kapjuk Jim Carrey jutalomjátékával, különleges hangulattal, rendezéssel.

A történet szerint Jim Carrey nem rég veszítette el egyik fiát, a feleségével válófélben van, és kettejük közül ő, a férfi az, aki kevésbé tudja magát túltenni az eseményeken. Ráadásul egy gyerekműsor házigazdája, akinek mindig vidámnak kellene lennie, és csupa mosolynak a tévénéző gyerekek felé. Súlyos ellentmondások, súlyos életválság, elvont gyerekvilággal fűszerezve, fanyar, óvatos humorral.

Nem tudom egészen pontosan körbeírni, mi nem tetszik, de valamiért nem ül meg a végeredmény. Valami miatt az egész furcsa elvont történet nem tud közel férkőzni a nézőhöz, nem tud izgalmat kelteni, de szánalmat vagy együttérzést sem. Az epizódok mindössze félórásak, de én még így is eluntam magam egy-egy rész nézése közben. Nem tudom, talán még adok neki pár rész erejéig lehetőséget, de nem hiszem, hogy változna a kivitelezés, és ez a különleges világ most valamiért nem tudott rabul ejteni.

Egy szép jelenetet tudok említeni, amit érdemes volt látni: egy drogos lányt, aki a szobájában, miközben éppen valaki hátulról adja neki, nézi a tévében Mr. Picklest, és úgy dönt a hatására, hogy megváltoztatja az életét: a kamera elindul, félkörívben forog a szobában, és minden fordulatnál látjuk, ahogy folyamatosan változik a lakás, változik a lány, változik az élete. Na az a jelenet igazán mozifilmbe illő volt, de ezzel együtt sem győzött meg arról, hogy néznem kellene. Akit az ilyen technikai bravúrok érdekelnek, mindenképpen nézzen bele:

A nagy sorozatos csalódások közül csak azért hagyom ki az Éles tárgyakat, mert azt végül is végignéztem, tehát nem hagytam félbe, és még a blogon is hosszabban megemlékeztem róla. Pedig egyébként arra is kár volt annyi időt áldozni…Hátha ettől kímélek meg néhány érdeklődőt ezzel a mostani írással.

Jelzem majd, ha esetleg a Most nevess-ről alapjaiban változna a véleményem!

Winona Ryder és Keanu Reeves.

Kinek mi jut eszébe e két név hallatán? Lássuk a gyors asszociációkat: 

Winona

• Stranger Things
• bolti lopás
• Sellők
• nagy barna szemek

Keanu

• Mátrix
• John Wick
• Ted és Bill haláli túrája
• kicsi barna szemek

Csak nagyon sokára jutna eszembe az is, hogy egyébként ők közösen is szerepeltek több filmben, például Coppola Drakula mozijában… Mikor is??? 1992???

Anyám. Öreg vagyok. Láttam azt a filmet (igaz, nem 92-ben, jóval később, de akkor is!) Ki látta még?

Hogy miért foglalkoztatott a Végállomás: esküvő című film kapcsán engem is elsősorban a két főszereplő?

Nyilván azért, mert mindenhol velük próbálják meg eladni a filmet. Ez egyébként érthető, mert meg nem néznék egy olyan alkotást, amiben végig csak két ember beszél folyamatosan (rajtuk kívül sokan vannak még a színen, hiszen egy esküvőn járunk, de a többiek mindig csak a háttérben jelennek meg, arcok sem nagyon társulnak hozzájuk). Ha két ismeretlen színész tenné ugyanezt, jóval esélytelenebb lenne, hogy bárki is kíváncsi legyen rájuk. Így azért bátrabban vághatunk bele a filmbe.

Két főhősük ugyanarra az esküvőre hivatalos (vidéki, egész hétvégés buli), ám ők tipikusan azok, akiket csak illendőségből hívtak meg, valójában a násznép annak örült volna, ha el sem fogadják a meghívást. Elég mogorva, maguknak való személyiségek, megvannak a saját sérelmeik, egyszóval reménytelen esetnek tűnnek. Ám egymás mellett utaznak a repülőn, egymás melletti szobákat kapnak a szállodában, egymás mellé ültetik őket az asztalnál. Mit tehetnének?

Beszélgetnek.

Beszélgetnek.

Beszélgetnek.

Van-e remény akkor mégis számukra? Hogy érdemes-e megnézni a filmet, mi sül ki ebből? Szórakoztató-e a film?

Bármilyen meglepő, a válasz mindenre az, hogy igen.

A párbeszédek kifejezetten jól vannak megírva, ami felüdülés a mostanában oly sokszor hallott bugyuta filmes beszélgetésekhez képet. Itt van szócsata, replikázás, poénok. (Jó, jó, nem állítom, hogy minden poén a helyén van, de egyébként a többségét lehet élvezni).

Történik-e azért a beszélgetésen túl is valami? Látunk legalább egy kis jellemfejlődést? Igen és igen. Még ha a történések kiszámíthatóak is, és nagy meglepetések, fordulatok nincsenek, még ha a jellemfejlődés csak kettejük között érzékelhető is (mások szemében valószínűleg mit sem változtak), azért mégis csak kellemes csalódással állhatunk fel a moziszékből.

Ajánlani óvatosan ajánlom: csak ha vevő vagy arra, hogy párbeszédeken és nem akciókon alapszik egy film, és Winona vagy Keanu rajongó vagy.

Pontszám: 7

Utóhatás: talán megnézem valamelyik régi filmjüket...

Akinek nem volt türelme, vagy kedve végigkövetni a napi beszámolóim sorát, azoknak egy rövid összefoglalót készítettem az általam látott filmekről, azok értékeléséről és sorrendjéről.

A fesztivál alatt 21 filmet sikerült megnéznem, és összességében úgy érzem, hogy jobb volt az idei felhozatal, mint a tavalyi. A tavalyi filmek közül tényleg csak 1-2 jut eszembe, amiket őszintén szerettem (Szívritmuszavarok, Brigsby mackó), most úgy érzem, jövő ilyenkor többet fogok jóérzéssel emlegetni.

A filmek között érdekes csoportosítást is lehet tenni: többségük csokorba szedhető néhány szempont alapján:

• Tinédzserek életét bemutató, a mindennapi nehézségeiket feltáró filmek (Madeline a mélyben, Kékről álmodom, Ok-okozat, A néma forradalom)
• A technikai fejlődés, a mai kommunikációs világ miatt minimális/más filmes eszközzel elmesélt történetek (A bűnös, Keresés, Profil)
• Családi kapcsolatokat boncolgató filmek (A boldogtalanság művészete, Bolti tolvajok, Ne hagyj nyomot, Nyolcéves jegyesség, Vadon, Egy nap)
• Igaz történeteket feldolgozó filmek (A néma forradalom, Profil, Csuklyások, Dovlatov, Utoya).

A fesztivál két fődíját egyébként A bűnös és az Ok-okozat kapta, mindkettő nálam is előkelő helyen szerepel. Lássuk az általam felállított sorrendet, röviden blokkokba is rendezve a filmeket, amivel remélem útmutatót adok ahhoz, hogy melyik kerüljön fel a kívánságlistátokra (több film is a mozikba kerül hamarosan, így érdemes néhány címet megjegyezni):

KÖTELEZŐEN AJÁNLOTT, szinte biztos, hogy bárkinek tetszene (8-8,5 pontosok)

1. A néma forradalom 8,5
2. A bűnös 8
3. Profil 8

ERŐSEN AJÁNLOTT, nem okoz majd csalódást a nézők jelentős részének (7,5 pontosok)

4. Ok-okozat 7,5
5. Heavy Túra 7,5
6. Keresés 7,5
7. Meztelen Juliet 7,5
8. Csuklyások 7,5
9. Egy nap 7,5

AJÁNLOTT, de lehet, hogy nem mindenkinek jön be, kétesélyesek (7 pontosok)

10. Bolti tolvajok 7
11. Vadon 7
12. Utoya, július 22. 7
13. A boldogtalanság művészete 7
14. Kékről álmodom 7
15. Nyolcéves jegyesség 7

CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE, nagy esély van rá, hogy nem tetszik majd (5-6,5 pontosok)

16. Dovlatov 6,5
17. Ne hagyj nyomot 6                      6,5-ről módosítva
18. Madeline a mélyben 5,5

MÁSRA IS FORDÍTHATOD AZ ÉRTÉKES IDŐDET (5 pont alattiak)

19. Ederlezi ébredése 4,5
20. Gyújtogatók 4
21. Az elveszett 3,5

Természetesen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy szubjektív véleményt, a saját ízlésem alapján felállított sorrendet adtam meg, ettől még lehet (sőt biztos), hogy pl. a Gyújtogatóknak is létezik egy szűkkörű rajongótábora.

Ha részletesebben is érdekelnek a filmek, akkor azokat a napi beszámolókban vissza tudjátok keresni, a hivatalos díjazottakat az utolsó napi bejegyzésben olvashatjátok.

Maga a fesztivál számomra igazi felüdülés volt. Egy hét szabadság, amit filmnézéssel és blogírással tölthettem: mondhatni egy nagy álmom vált valóra. (Persze az igazi az lenne, ha valaki még fizetne is ezért, de így elsőre számomra hatalmas élmény volt, önmagában boldoggá tett, hogy azt csinálhattam, amit szeretek, és hogy nem adtam fel 1-2 nap után.) 

Hogy teljesen tökéletes lenne a fesztivál? Nem, erről azért nincs szó, fejlődni mindig lehet. Évek óta probléma például, hogy azoknál a filmeknél, amiknél a felirat nem a képen van, hanem még az alá külön vetítik, az szinte láthatatlan, egyszerűen nincs olyan sor a teremben, ahonnan élvezni lehetne. Elgondolkodtató, hogy esetleg lehetne-e a film felé vetíteni, ahogy például az operában vetítik a szöveget (bár itt talán a folyamatos felfelé nézés készítené ki a nyakat), vagy valahogyan, akár a képméret csökkenésével is számolva, de mégis legalulról kicsit feljebb pozicionálni az egész filmet.

A másik az, hogy bizonyos filmekre képtelenség bejutni, vagy esetleg van esélyed, ha már egy órával a kezdés előtt sorba állsz - ez persze nem minden filmre igaz, csak néhány jobban beharangozottra, de akkor is bosszantó tud lenni, ha lemaradsz: igen, nagyon jó, hogy ingyenes a fesztivál, de néhány esetben lehetne előzetes regisztrációt alkalmazni. (Na de nem úgy, ahogy a Napszállta előtt volt, mert az nem volt előre beharangozva, így aki épp egy filmen ült, annak tudomása sem volt arról, hogy kezdés előtt mondjuk 2 órával hirtelen jött ötlettől vezérelve regisztrációt indítanak a filmre. Ha én egy konkrét filmmel nyomom az egész fesztivál marketingjét, majd ezek után azt a filmet a kistermekben akarom/tudom levetíteni, akkor erre a helyzetre jóval hamarabb felkészülök, és nem ott a helyszínen rögtönzök.)

Az utolsó nagy kérdés, hogy a közönségszavazatok gyűjtésén hogy lehetne finomítani, hiszen jelenleg, egy fénymásolt apró papírfecnin kell bedobni a szavazatokat, amely papírfecniből igazából annyit vesz el az ember, amennyit csak szeretne... Ettől én még nagyon is örülök, az idei közönségdíjasnak, a Heavy Túrának, én is imádtam a filmet, nem erről van szó: csak nem tudom, hogy lehetne ezt másképp megoldani, hogy ne piszkálja a gondolataimat. (Lepecsételt, hivatalos, keménypapírra nyomtatott lap? Vagy nem szavazni lehetne, hanem minden film után pontozni 1-5? Nem tudom.) 

Ezek apróságok egyelőre, a fesztivál egyértelműen a legjobb magyar filmfesztivál, a legjobb filmekkel, a legjobb programokkal, hangulattal. A fenti megjegyzések maximum gondolatébresztők a szervezők felé. Minden egyéb tekintetben elismerés illeti őket, és reméljük, még nagyon sokáig élvezhetjük a Jameson Cinefestet Miskolcon.

Szombaton elérkezett az utolsó olyan nap, amikor még filmeket lehetett nézni a fesztiválon. Egy versenyfilmet (Profil) és egy Kitekintő szekciós filmet, a Csuklyásokat sikerült látnom – amire már fél órával a kezdés előtt telt ház volt.

Profil (Profile)

A film igaz történetet dolgoz fel, amikor pár évvel ezelőtt egy angol újságírónő hamis Facebook profillal, magát muszlimnak kiadva próbálja felvenni a kapcsolatot az Iszlám Állam toborzóival, akik nyugat-európai nőket (lányokat) vesznek rá arra, hogy elhagyják otthonukat, és háborús övezetbe menjenek egy jobb élet reményében. (Milyen sérülésekkel teli fiatalnak kell lenni ahhoz, hogy valaki jobb életnek képzelje el azt, ami ott zajlik?)

A film technikai kivitelezése nagyon is ismerős, főleg, ha valaki látta pár nappal ezelőtt a Keresés (Searching) című filmet. Itt ugyanis szinte ugyanazokat a megoldásokat használja a rendező: egyetlen számítógép monitorja előtt játszódik az egész történet, ott látjuk, ahogy jönnek a beérkező hívások, látjuk, hogy az újságírónő miket olvas, miknek néz utána, miközben akár videochatel a terroristával, látjuk, hogy közben a magánélete hogy zajlik, beszél a pasijával, éppen közös lakást keresnek, vagy éppen a barátnőjével értekezik egy ruháról.

Ahogy már a másik filmnél, úgy itt is elmondható, hogy hihetetlen, de az életünk a valóságban is szinte egy monitor előtt zajlik, minden velünk kapcsolatos fontos dolog ott van rólunk a gépünkön, képesek vagyunk a neten megosztani is bármit magunkról.

De ez a film a technikai kivitelezésen túl is nagyon erős mondanivalóval rendelkezik. Az, ahogy ez az újságírónő szinte felkészületlenül belevág ebbe a munkába, és válik egyre veszélyesebbé az egész, és az, ahogy ez az egyébként teljesen negatív szereplő, a terrorista hogyan tud mégis egy idő után szinte kedves, szinte bizalmas beszélgetőpartnerré válni, borzasztóan rémisztő. Az egész film olyan hátborzongató, hogy a végére megfagy bennünk a vér. Nagyon erős, nagyon jó mozi, két nagyon jó karakterrel (mind az újságíró, mind az iszlám harcos karaktere). Az ember csak ül a moziszékben és alig tud magához térni, amikor véget ér: csak az zökkentett ki, hogy az elmúlt 8 nap alatt még ilyen nagy tapsot nem hallottam film után.

8 pont

Csuklyások (BlacKkKlansman) 

Spike Lee filmje szintén igaz történetet dolgoz fel, egy fekete rendőr beépülését a hírhedt klu klux klánba. Mindenhol ezt lehetett olvasni, így azért némi csalódást okozott a felismerés, hogy valójában ez nem valódi beépülés volt a részéről, csak telefonon tartotta a kapcsolatot a klánnal, a személyes találkozókon egy fehér rendőr volt jelen. Persze ezen túllendültem hamar, és a film még így is tudott érdekes és izgalmas lenni.

Ugyanakkor láttam jobb filmeket is a fesztiválon. Engem többször kizökkentett például az, hogy túlságosan poénosra akart venni egy-egy jelenetet a rendező, aminek persze részéről lehetett nyomós indoka, engem mégis elidegenített kicsit az élménytől. Amikor egy klántag házaspár beszélget például éjjel az ágyban arról, hogy hogyan kellene feketéket ölni, és a moziterem kuncogott az egészen, mert amúgy olyan poénosan volt előadva az egész – én nagyon nem találtam a helyem a teremben. Kerestem persze az indokokat: esetleg ezzel lehetne a filmet könnyebben befogadhatóvá tenni, vagy legalábbis könnyíteni a súlyán és a mondanivalóján? De én mégis sokszor soknak éreztem ezt a fajta poénkodást.

A játékidőn is tudtam volna kurtítani, néhol úgy érzetem, hogy ugyanazok a telefonbeszélgetések ismétlődnek újra és újra, vagy például egy nagy buliban volt egy éneklős-táncolós jelenet, aminek tényleg jó volt a hangulata, áradt belőle egy kellemes érzés, de pontosan fele annyi időben is tudta volna mindezt hozni, nem kellett volna egy egész szám erejéig elnyújtani a jelenetet. Vagy a legelején Alec Baldwin monológja: nem éreztem, hogy összességében hozzáadott volna a filmhez – igen, ez is poénos volt, de dramaturgiailag nem hiszem, hogy szükség volt rá.

Nagyon gondolkozom a 7 és a 7,5 között… Jó film és élvezhető, fontos témát dolgoz fel. De annyi apró kis kifogást tudok felhozni ellene. De közben mégis jobb, mint néhány 7 pontos film, amit a fesztiválon láttam. Legyen 7,5 pont.

A nap filmje egyértelműen a Profil, izgalmas, és annyira fogva tart, hogy még másnap is azon jár az agyam. Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy erős story kell egy filmhez: ez az volt.

Hivatalos nyertesek

Tegnap a díjakat is kiosztották, ezeket most röviden én is felsorolom – zárójelben azt látjátok majd, hogy én mennyi pontot adtam az adott filmnek:  

Pressburger Imre-díj a Jameson CineFest fődíja 2018: A Bűnös (8 pont)

Zukor Adolf-díj a Jameson CineFest nagydíja 2018: Ok-okozat (7,5 pont)

A zsűri különdíja I.: Napszállta (-)

A zsűri különdíja II. A néma forradalom (8,5 pont)

Legjobb kisjátékfilm: Végső tiszteletadás (-)

Nemzetközi Ökumenikus Zsűri díja: A bűnös (8 pont)

Dargay Attila-díj a magyar animáció ifjú tehetsége részére: Bucsi Réka

CineNewWave kategória díja: Last Call (Kis Hajni) (-)

CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja: Ok-okozat (7,5 pont)

FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri díja: Ne hagyj nyomot! (6,5 pont)

Közönségdíj: Heavy Túra (7,5 pont)

Azt kell, hogy mondjam, hogy az idei évben nagyon meg vagyok elégedve a zsűrivel. Még sosem volt olyan, hogy az általam legjobbnak gondolt filmek díjat nyertek volna, most pedig több kedvencem is ott van a sorban. Egyedül a Ne hagyj nyomot film díjazásával nem értek egyet, magamban azt érzem, hogy a 6,5 ponttal is túl sokat adtam neki. 

A saját összefoglalómat és véleményemet majd a következő írásomban fejtem ki részletesen. Addig is, akit érdekel, itt vannak a napi beszámolók:

2. nap, 3. nap, 4. nap, 5. nap, 6. nap, 7 nap, 8 nap.

Tényleg egyre fáradtabban vágok neki a napi filmadagnak, és ezért kicsit aggódom, hogy vajon tényleg jól ítélem-e meg azokat, vagy sokszor csak a fáradtság beszél belőlem. A pénteki nap is bőven tartogatott még néznivalót, 2 versenyfilmet (A boldogtalanság művészete, Nyolcéves jegyesség) és 1 Kitekintő szekcióban vetített alkotást (Dovlatov) láttam.

A boldogtalanság művészete (Girls Always Happy)

A kínai film egy anya-lánya kapcsolatot mutat be, mégpedig nagyon elevenen, mellbevágóan hitelesen: vajon csak nekem jutottak közben eszembe a saját édesanyámmal folytatott vitáink? Vagy másnak is ismerős volt?

A filmet az egyik női főszereplő rendezte, talán ennek is köszönhető, hogy ennyire jól látta, ennyire hűen tudta bemutatni ezt az igen érzékeny, nagyon sok apró összetevőből álló női kapcsolatrendszert. A film utáni beszélgetésből egyébként kiderült, hogy ez a fajta viszony tényleg inkább csak anya-lánya között fordul elő Kínában, a fiúkat még mindig sokkal nagyobb tisztelet övezi, anya-fiú konfliktus nagyon ritka ott.

A film egyébként egy úgynevezett hutongban játszódik (Kínában tipikus városnegyed, első ránézésre nem a gazdagok lakják), és valamennyire ez is behatárolja a két főszereplő kapcsolatát, hiszen állandóan a pénz körül forognak a gondolataik, miből, hogyan és mikor lehetne pénzt csinálni. És persze mindeközben az anya folyamatosan szekálja a lányát: nem jó a ruha, amit felvesz, megmondja hogyan mosogasson (30 körüli lányról van szó), kritizálja a pasiját, a munkáját, kb. nincs nap, hogy ne kössön bele valamiért. Cserébe természetesen a lány sem viselkedik szépen vele, nem beszél tisztelettudóan, gyakran direkt megsérti.

Erős film, nem untam, megérdemli, hogy felzárkózzon a 7 pontosok közé.

Nyolcéves jegyesség (The 8 Year Engagement)

A japán film igaz történetet dolgoz fel, mely szerint a magának való fiú, Hisashi és az életvidám lány, Mai egymásra találnak, és már éppen az esküvőt tervezik, amikor a lány egy nagyon ritka betegség miatt kómába esik. Huszonéves fiatalokról beszélünk, tehát gondolom, azt sem ítélnénk el feltétlenül, ha a fiú ezután új életet kezdene, és másnál keresné a boldogságot. De ez a fiatalember már-már felfoghatatlanul jó, tisztességes, hiszen a lánnyal marad, minden egyes nap ott van a kórházban. Nem csak az első hetekben.

A film szinte idézi a hollywoodi sikersztorikat: szerelem, tragédia, egymásra találás, sok-sok sírás, bánat és boldogság váltakozik a filmen, ráadásul talán túlságosan is hatásvadász módon. Nem tudom, de én legalábbis tuti nem akkor fogom magamat elsírni a moziban, ha a vásznon is zokognak a szereplők. Ez többször zavart is inkább, de lehetséges, hogy az érzelmek ilyen erős kifejezése jellemző a távol-keleti emberekre (vagy a távol-keleti filmekre), és csak nekem furcsa nézni hosszú-hosszú másodpercekig, hogy valaki sír.

A 120 perces film lehetett volna rövidebb, főleg, ha ezeket a sírós jeleneteket megkurtítják. Egyébként egy élvezhető film, de messze a kiemelkedőtől. 7 pont.

Dovlatov

Az orosz íróról, Dovlatovról készült film meglehetősen sötét, kiábrándító képet fest a 70-es évekbeli Szovjetunióról, arról, hogy a művészeket még akkor is milyen műgonddal válogatták meg: lényegében a középszerűség kifizetődő volt, és az sem ártott, ha hajlandó voltál a munkás élet szépségeiről írni, ám ha kivételes tehetséged volt, és a témákat nem megfelelően választottad meg, vajmi kevés esély volt arra, hogy a műveidet megjelentessék.

A filmben néhány nap eseményeit követjük nyomon, ahogy a szovjetek nagy nemzeti ünnepükre készülődnek, miközben a művészek esténként összegyűlnek és a helyzetük reménytelenségén rágódnak, verseket szavalnak, zenét hallgatnak, na meg tekintélyes mennyiségű vodkát fogyasztanak.

A film maga meglehetősen lassú folyású, nagyon soknak tűnik a 126 perces játékidő, és ha még különösebben nem is érdeklődsz a szépirodalom, vagy a 70-es évekbeli orosz élet iránt, akkor igazi kínszenvedést is okozhat.

Én mégis szerettem ennek a filmnek a valóság alapját, érdeklődve figyeltem a párbeszédeket, és hazaérve a moziból érdeklődve kezdtem utánaolvasni a neten a benne szereplő írók életének. Tehát ha úgy veszem, ennek a filmnek nagyobb hatása volt rám, mint a másik két mai alkotásnak, ám pontszámban mégis kevesebbet adok rá: 6,5 pont.

Valamint valószínűleg szintén az egyetlen eset a napi beszámolóim között, amikor nem olyan film érdemli ki nálam a nap filmje címet, amelyiknek a legtöbb pontot adtam. A nap filmje a Dovlatov. Elsősorban az utóhatása miatt, amiatt, hogy elgondolkodtat, de mint film, sikerülhetett volna ennél sokkal jobban is.

Azt hiszem, elfáradtam. Imádok filmeket nézni, de azért napi 6-8 órában ezt csinálni, egy idő után nagyon le tudja szívni az embert. Tegnap én már az összes filmet végigásítoztam, pedig nem kevés kávét is fogyasztottam napközben. Persze a filmek sem voltak túlságosan pörgős alkotások, és ez a pontszámokon is meglátszik majd. Három versenyfilmet láttam, az amerikai Vadont, a szerb Ederlezi ébredését és végül a szintén amerikai Madeline a mélybent. Most kivételesen a legjobbal kezdünk.

Vadon (Wildlife)

A Paul Dano (akit eddig színészként ismertünk) rendezte dráma a 60-as években játszódik egy amerikai kisvárosban, ahova nem rég költözött apa (Jake Gyllenhaal), anya (Carey Mulligan) és 14 éves fiúk. A család, vagyis pontosabban a házasság megromlását, végét mutatja be a film, elsősorban a tinédzser fiú szemszögéből követve az eseményeket, de közben a szülők jellemét is részletgazdagon kibontva.

Azt hiszem sokat szidtam mostanában a lassú filmeket (például ebben az írásban). Ha lassú filmet akarsz feltétlenül készíteni, akkor legyen ilyen, mint ez. Ez ugyanis erős volt, a nézőt beszippantó, az érdeklődést végig fenntartó, olyan témában, ami sok mindenkihez szólhat, valamint története is volt, nem csak hangulata.

A család a film elején úgy tűnik, hogy teljes egyetértésben, boldogságban él, látjuk mind a szülő-gyerek kapcsolatot, mind a két felnőtt közötti meghittséget, vagy éppen azt, hogy az anya mennyire megértő a férjével, amikor az elveszti az állását. Gondolkodásra adhat persze okot, hogy akkor ehhez képest mi történhetett velük korábban, ha mégis egy döntés hatására – az apa úgy határoz, hogy álláskeresés helyett inkább önkéntesként elmegy a közeli hegyekben tomboló erdőtüzek oltásába segédkezni - az anya kivetkőzik önmagából.

Innentől elsősorban az anyát látjuk, ahogy úgymond megoldást keres a helyzetre – másik férfi lenne a megoldás? Ezért gondolkodunk el azon, hogy vajon a múltban hány hasonló helyzetet kellett megélnie? A tinédzser fiú pedig az egészet végigköveti, látjuk a tekintetén, ahogy próbálja megérteni, feldolgozni a helyzetet. Az előző napok filmjei hány megkattant, rossz útra tévedt hasonló korú fiatalt mutattak be? Végre olyan valakit látunk, aki nem a saját önpusztításán munkálkodik, hanem éppen a lehető legérettebb fejjel néz szembe a szülei válságával.

A film tehát lassúsága ellenére is tetszett, a színészek mind jók (pedig Carey Mulligant kifejezetten nem kedvelem), de nagyon gondolkoztam, hogy hány pontot ér, mert 7 pontot adtam ennél jobb filmeknek is mostanában, a 6,5-et kicsit kevésnek érzem. Valahol a kettő között adnék…legyen 7 pont. (Majd a fesztivál végén a sok 7 pontos között is mutatok egy sorrendet)

Madeline a mélyben (Madelin’s Madeline)

Az amerikai film egy mentálisan sérült tinédzserről szól (nahát, még egy tini a Cinefesten!), aki egyetlen helyen tud igazán kibontakozni, mégpedig egy fiatalokból álló színjátszókörben. A színpadon hol állatokat, hol erős érzéseket kell megjeleníteni, amely helyzetekben olyan lehengerlően alakít a lány, hogy a rendező/színházvezető Evangeline különös odafigyelést tanúsít iránta. Ez akár pozitívan is értékelhető lenne, de a néző mégis kicsit ellenérzéssel figyeli ezt a pótanya-lánya kialakulóban lévő viszonyt, hiszen közben látjuk a lány igazi édesanyját, aki egyáltalán nem egy rossz anya. Sőt. Csak a lánya ezt nem látja benne, és még van, hogy rá is támad.

A történetről nagyon mást nem lehet mondani, a rendezői kivitelezést lehet még csócsálgatni (éles-homályos képek, nézőpontok váltakozása, az ég szerepe), illetve a főszereplő lány játékát dicsérhetjük. De azt is csak némi fenntartással, ugyanis számomra a legnagyobb színészi alakítások pont nem az üvöltözésben és a túlságosan hangsúlyos megjelenítésben mutatkoznak meg, hanem abban, ha valaki finom különbségtételekre képes, és ordibálás nélkül is jelen tud lenni a szerepében. Éppen ezért, az alakításnak köszönhetően is ez a lány számomra sokkal inkább negatív szereplő volt, semmilyen együttérzést nem tudott belőlem kicsikarni.

A film érdekes volt, kifejezetten rossznak nem mondanám, de végtelen türelem kell a végignézéséhez. 5,5 pont.

Ederlezi ébredése (Ederlezi Rising)

A szerb film (ami valamilyen okból angolul lett leforgatva?), a távoli jövőben játszódik egy űrhajón. A főszereplőnk, Milutin egyedül indul útnak egy távoli kolóniára, hogy teljesítsen egy megbízást. Társat kap maga mellé, egy női kiborgot, Nimanit, hogy mégse legyen teljesen egyedül, legyen kivel beszélgetnie, legyen, aki kielégíti a szexuális igényeit az évekig tartó úton.

Ez a film egyébként lehetett volna nagyon jó. De nem lett az. A felmerülő kérdések tényleg megértek volna egy jó forgatókönyvet: beleszerethet-e egy ember egy robotba? És viszont? A robot szerethet önálló akaratából? A robot programjai, beállításai, felülírhatóak-e, lehet-e neki saját tudatot, saját döntési képességet adni?

Miért nem lett jó a film? Ühüm.

A film játékidejének több mint felében ezek ketten szexelnek. Ha nem szexelnek, akkor a maradék játékidő felében Nimani akkor is tök pucéran van jelen. Ez most egy dráma vagy egy soft pornó? Egy sci-fi vagy egy romantikus-erotikus film? Egy férfiálom? Könyörgöm: a rendező beleszeretett a lányba, hogy az ő picike mellét kell 70 percen keresztül bámulnunk? Engem egy idő után nagyon dühített a történetnek ez a típusú kivitelezése, és őszintén megmondom: untatott is.

Amit értékelni tudtam benne: végre egy film, aminek gondot fordítottak a zenéjére is (a legtöbb itt bemutatott művészfilm csak minimálisan foglakozik a zenével, ezek a rendezők teljes némaságban gondolkodnak, pedig a zene hihetetlen erőre képes, nagyon sokszor hiányolom.). A zene mellett elismerem, a film befejezése és zárójelenete nagyon sokat dobott az addig látottakon, és ezért kap tőlem 4,5 pontot.

A nap filmje a Vadon.

A keddi 4 versenyfilm után úgy éreztem, hogy szerdán újra rám fér egy kis pihenés, és visszatérek a Zukor terembe, ahol elsősorban a Kitekintő szekcióból vetítik a filmeket. Ez persze nem minden esetben jelenti azt, hogy könnyed és vidám történetek mellett kényelmesen kikapcsolódunk. Ezt mutatta a tegnapi felhozatal is: jutott egy elgondolkodtató, komor film, a svájci Kékről álmodom, majd levezetésként egy igazi romantikus vígjáték, az amerikai Meztelen Juliet.

Kékről álmodom (Blue My Mind) 

A film storyja elsőre is elgondolkodtatja az embert: a 15 éves Mia új városba költözik a szüleivel, és új iskolát kezd meg. Próbál beilleszkedni a menők társaságába, és ezzel kb. egy időben éli meg első menstruációját is, a nővé válás kezdetét. Illetve ő valami egészen mást is: egyre furcsább változásokat vesz észre saját magán, amik nem ugyanazok, amiket egy átlagos tinédzser tapasztal a testén.

Nehéz a történetről ennél többet elárulni anélkül, hogy ne mondanánk el a lényeget. Én magam már jó előre, még a film vetítése előtt találgattam, hogy mi lehet az a furcsa változás, amit tapasztal magán, és talán emiatt nagyon hamar ki is találtam a megoldást. A legelső apró változásnál sejtettem, míg sokan mások a moziban, tényleg csak a legvége felé jöttek rá, mi is történik pontosan.

Egy valamit leszögeznék: véleményem szerint ez egy szürreális fekete mese felnőtteknek. Ha nem is foglalkozom az átváltozással, vagy magával a mese résszel, akkor ami marad, egy nagyon komor, ijesztő világ, amit a mai tinédzserek egy része megél. Legalábbis nagyon remélem, hogy az ilyen mértékű ivás-lopás-drogozás-szexelés azért nem ennyire általános a fiatalok között, mert az a nyugati társadalom tényleges romba dőlését jelezné előre. De nem, én nem gondolom, hogy mindenki ilyen lenne. Hogy könnyű ilyenné válni, és bekerülni egy ilyen társaságba, egy olyan korban, amikor még nagyon sebezhetőek vagyunk: azt elhiszem.

A film nagyon szép képi világú egyébként, folyamatosan dominálnak a kékes/szürke árnyalatok, jó a forgatókönyv és szépen lett felépítve a történet. Amiért fontos film lehet, hogy ténylegesen megmutatja, egy mai tinédzsernek milyen problémákkal kell megküzdenie, mennyire sötét lehet az a világ, aminek korban a legszebbnek kellene lennie, és hogy a szülők – a tegnapi beszámolóban említett anyával szemben itt még segíteni is szeretnének, és jónak tűnik a kapcsolatuk – mégis mennyire távolivá válnak ebben a korban, és mennyire kicsúszhatnak a gyerekek a kontroll és a segítség lehetősége alól. Emellett a változásról és a barátságról is sokat elmond a történet.

Jó film, de nem kiemelkedően jó, 7 pontot megér.

Meztelen Juliet (Juliet, Naked)

A romantikus vígjátékok sorából abszolút kiemelkedik ez az alkotás. Egészen intelligens, a történet túlmutat két ember egymásra találásán, mindeközben pedig tényleg üdítő, élvezhető poénok sorjáznak.

A film női főhőse Annie, aki 15 éve él együtt barátjával, de a kapcsolatuk láthatóan már kiüresedett, ráadásul a fickó legnagyobb hobbija egy olyan zenész dicsőítése a neten, akinek lényegében egy albuma volt, és már több mint 20 éve eltűnt a föld színéről, senki nem tud róla semmit. A férfi főhősünk pedig nem más, mint Tucker Crowe, maga a rockzenész, akiről mint jeleztem, nem tudnak semmit rajongói. Annie, mivel a barátja csak ezzel a zenésszel foglalkozik éjjel-nappal, ismeretlenül sem bírja a fickót. Ennek hangot is ad egy kemény kommentben, amelyet egy olyan bejegyzéshez fűz, amiben a fickó zenéjét élteti a pasija. Annie és Tucker, ennek a két embernek az egymásra találásáról szól a film, de azon túl is, saját maguk megtalálásáról, ami talán még fontosabb. Hogy ők egyáltalán hogyan találkoznak? Azzal már túl sokat árulnék el a filmről, de ugye azt tudjuk, hogy az internet csodákra képes.

Én a film elejétől nagyon jól szórakoztam, és ahhoz képest, hogy más ilyen vígjátékokon csak forgatni szoktam a szememet, és nem veszem a hülye a poénokat, itt berántott a film, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. Talán mert nem a bugyutább fajtából való volt.

Ha még esetleg másoknak számít, akkor elárulom, hogy a film Nick Hornby regényéből készült, a főszereplők pedig Ethan Hawke és Rose Byrne.

7,5 pontot ér, és ezzel a nap filmje a Meztelen Juliet.  

A előző napi beszámolót itt olvashatjátok.