A hétfői pihenés után kedden felszívtam magam, és 4 versenyfilmet néztem meg. Nagyon-nagyon különböző alkotásokat láttam, volt köztük elég erős és jó film is, bár már előre jelzem, hogy rendkívülinek egyiket sem tartom. Haladjunk az általam adott pontszámok sorrendjében.

Az elveszett (Stray)

Az új-zélandi film két magányos, sérült ember mindennapjait mutatja be, míg végül találkoznak, és talán egy kicsit mindketten jobban lesznek ennek köszönhetően. Kicsit. Nem szeretnék túl sokat beszélni a filmről, tipikusan ez az a mozi, amiben nem történik semmi, hosszú, vontatott képek sorjáznak egymás után, nézzük a két főszereplőnk napjait, hogy kelnek fel, hogy alszanak el, mi van velük e két fontos napi esemény között, és próbálunk ébren maradni. Ha a Gyújtogatókat szidtam azért, hogy az első 30 percben jó, ha 10 mondat elhangzott benne, akkor most mégis mit mondhatnék: itt kb. 60 percre esett az a 10 mondat. Az első egy órában nem is találkozott a két főszereplőnk!!!

Művészfilm, hangulatfilm, élethelyzetet bemutató film, érzésekre, lelkivilágra épülő film. Tudom, vannak, akik ezekért is oda vannak, de akkor álljon itt az én egyértelmű véleményem: ha egy lelkivilágot vagy egy hangulatot akarsz bemutatni, akkor könyörgöm: fess egy festményt, írj egy verset, vagy írj egy jó dalt. Akkor a befogadónak kb. 5 perc alatt lehetősége van megérteni, mit szeretnél kifejezni, talán még élvezi is. Ha filmet akarsz csinálni, akkor gondolkodj történetben, cselekményben, rengeteg párbeszédben! A film a történetmesélésről szól. Legalábbis szerintem.

Éppen ezért, ha a Gyújtogatóknak 4 pontot adtam, ennek még kevesebbet kell adnom, mert annak legalább volt története, még ha borzasztóan lassan épülő is. 3,5 pont. (Nyilván nagyon szubjektív, hiszen a film végén volt, aki még sikítozott is, annyira odavolt érte – vagy ismerte a helyszínen tartózkodó rendezőt, és neki akart imponálni.)

Utoya, július 22.

Maga a valóság, ami 2011. július 22-én történt a norvégiai Utoya szigetén, olyan szörnyű volt, hogy fel lehetett készülni arra, hogy a film sem lesz egy könnyed alkotás. Felmerülhet természetesen, hogy miért kellett a tragédiáról filmet forgatni, hogy egyáltalán nem túl korai-e, és esetleg 10-15 év múlva kevésbé lett volna borzasztó – legalábbis a túlélők és az áldozatok rokonainak szemszögéből. Nem tudok egyértelmű választ adni erre, ezért próbálok a filmről írni pár mondatot.

A szigeten történt vérengzés kb. 70 percig tartott, és ezt az időt megtartja a rendező: ugyanannyi ideig, valós időben zajlik a film, csak az elején kapunk egy rövid (kb. 15 perc) felvezetést arról, hogy a diákok éppen mit csináltak a támadás előtt. Ezután ezt a 70 percet kell a főszereplőnkkel, Kajával végigélnünk, lényegében egyetlen kameraállásból, észrevétlen vágásokkal. Kajával együtt menekülünk, mellette fekszünk a földön, vele keressük a húgát, mindenhol vele vagyunk.

A technikai kivitelezés sokszor eszünkbe juttathatja a Saul fiát, ahol szintén a főszereplővel mozogtunk folyamatosan, és a tragédia szinte csak fel-felsejlett a háttérben. Annak a filmnek is borzasztó feszültsége volt, ennek is: a néző szíve vadul elkezd kalapálni, és végig úgy izgul, mintha tényleg ő is az életéért szaladna. Pedig a konkrét mészárlásból szinte semmit nem látunk. Folyamatosan halljuk a lövéseket (de még milyen hangosak!), látjuk a menekülő embereket, de a konkrét mészárlás képei szinte 100%-ig hiányoznak. Az elkövetőt (a legenyhébb kifejezés, amit találtam rá) csak elmosódottan, távolról, talán összesen kétszer látjuk, nincs arca, nincsenek még egyértelmű körvonalai sem. Mint film, nagyon erős alkotás. De hogy valaha újranézném-e, vagy hogy akár csak gondolni akarok rá: nem hiszem. Próbálom, próbálom, de 7 pontnál többet mégsem adhatok. (Nálam azért a 7 pontos filmek már mindig jónak számítanak, de a 8-as, ami nagyon jó, egyszerűen nem jön belőlem, ha a filmre visszagondolok.)

Ok-okozat (Consequences)

A szlovén film egy fiatal fiú (a 18 éves Andrej) javítóintézetbe kerülését mutatja be, ahol aztán egyre lejjebb csúszik: a főkolompos befogadja, ugyanakkor egyre jobban kihasználja Andrejt, a mocskos feladatokat rá bízza. Egy olyan fiatalra, akinek az élete kibillent a helyéről, és a javítóintézet, mint a legtöbb esetben, csak ront a helyzeten. Andrej azonban nem teljesen olyan, mint az ottani fiatalok többsége, ő nem erre született, a saját elvei előbb-utóbb konfliktusba kerülnek ezzel az életformával.

Borzasztóan erős filmnek érzem, több szempontból is: kiemelkedőnek tartom a forgatókönyvet és a színészi játékot. Mindhárom főszereplő fiú (főleg Andrej), kiemelkedőt nyújt, nagyon erős és átélhető a játékuk.

Sokat lehet gondolkodni azon is, hogy mekkora szerepe lehetett a családnak, itt konkrétan az édesanyának is abban, hogy a fiú idáig jutott. Nem sok anya van, aki annyira keményen bánna a gyerekével, hogy még a bíróságon is ellene vall, és tudja is, hogy emiatt javítóba kerül a fia. A film végi, legutolsó reakciója is egy nagyon kemény, rideg anya reakciója, egy olyan élethelyzetben, amikor talán mindennél jobban szüksége lenne egy gyereknek a szüleire.

Nagyon féltem, hogy ér majd véget a film: volt olyan félelmem, ami beigazolódott – nem akarok spoilerezni – de a legvégső, nagyon erős befejezés mégis megnyugvást hoz a nézőnek. Reméljük, Andrejnek is.

Nagyon vacillálok a 7,5 és a 8 pont között… Bajban vagyok. Egyelőre legyen 7,5 pont.

De csak azért mert A bűnös még mindig jobban tetszett – lehet annak kellett volna magasabb pontszámot adnom? Na majd a fesztivál végén, lehet hogy finomítok egy picit a pontszámokon.

Heavy Túra (Heavy Trip)

A nap végén láttam ezt a finn-norvég vígjátékot, amely egy pici falu, pici, ismeretlen heavy metal bandájának útját mutatja be, az első koncertjük megvalósulását. Van itt minden, folyamatos poénok és helyzetkomikumok, ökörködések, szerelem, félelmek legyőzése, az álmok kergetése, és sok-sok heavy metal.

Nem vagyok különösebben vígjáték rajongó, ritkán tudnak megnevettetni, most viszont a film legelső percében elnevettem magam, ellazultam, és onnantól egészen a végéig együtt éltem a szereplőkkel és a történettel: rég éreztem magam ilyen könnyednek, és ilyen vidámnak. (Nyilván sokat számít, hogy előtte mindhárom film nagyon megterhelő témát dolgozott fel, és szükségem volt nekem is a megkönnyebbülésre.)

Hogy csak azoknak tetszhet a film, akik szeretik a metált? Nem, egyértelműen tudom ajánlani mindenkinek. És akik szeretik a metált? Na, nekik aztán még inkább: a finn metál zene megérdemelt már egy ilyen alkotást. Milyen zenét játszanak a fiúk? Megpróbálom idézni, de nem biztos, hogy jól emlékszem rá: szimfonikus-poszt-apokaliptikus-rénszarvas-örlő-extrém-skandináv-félszigeteki-metál. Valószínűleg a felére nem emlékszem helyesen, de valami ilyesmi. :)

Volt egy-két dolog, amit nem szerettem, például a rozsomákos jelenetet, vagy a sziklafalon csapdába esettek menekülését: a vígjátékokban kár, hogy néha túllépik a hihetőség határát, ezek a pillanatok rövid időre kizökkentettek az élményből. Itt is úgy éreztem, hogy ha ezt a két szituációt másképp oldják meg, még jobb lehetett volna az eredmény.

Vessen meg érte mindenki, de ugyanúgy 7,5 pontot adok neki, mint a szlovén filmnek. Ráadásul a Heavy Túra lett nálam a nap filmje, mert feldobott, és neki köszönhetően még rémálmaim sem voltak az éjszaka.

Az előző, 4. napi beszámolót itt olvashatjátok.

A vasárnapi mozizás egy kicsit megviselt (főleg a Gyújtogatók végtelen hosszúsága miatt), így úgy döntöttem, hogy hétfőn kicsit szüneteltetem a versenyfilmeket, és a Kitekintő programból választok magamnak két filmet. Nem bántam meg. Nagyon különböző alkotásokat láttam, azonban így, vagy úgy, a maguk nemében erős, hiteles filmek.

Bolti tolvajok (Shoplifters)

A japán film egy családról szól, ahol apa és fia bolti lopásokkal segíti a megélhetést. Egyik este, hazafelé menet rábukkannak egy 5 éves forma kislányra, egyedül, kint a hidegben, és mivel félnek, hogy megfagyhat, hazaviszik magukkal. A kislány végül ott ragad náluk, pedig másnap még megpróbálták visszavinni a szüleihez.

A végeredmény egy nagyon kedves, szívhez szóló történet erről a családról, ami két szempontból volt nagyon elgondolkodtató:

Egyrészt, felmerül a kérdés, hogy a családi kötelékek, az azzal járó bensőséges viszonyok vajon csak vérségi köteléken alapulhatnak-e? Vagy, ahogy az egyik főszereplő a film vége felé megkérdezi: Pusztán attól, mert valaki szült egy gyereket, már azonnal anyává is válik? A film nagyon szépen mutatja be, hogy a családi kapcsolatok kialakulása bizony nem csak ezen múlhat, és létrejöhet gyökeresen más módon is.

Másrészt a boldogságról is elgondolkodtat: sokszor hallottuk már, hogy a pénz nem boldogít, és ebben a filmben csak ráerősítenek erre: egy ici-pici teljesen lelakott házikóban élnek hatan, láthatóan nélkülöznek, még a lopások ellenére is, azonban olyan boldog pillanatokat tudnak ennek ellenére is megélni, amilyenről sokan csak álmodoznak.

A film fenti két mondanivalója miatt érintett meg elsősorban, ugyanis a kivitelezés néhol nehezítette a film élvezhetőségét. Olykor feleslegesen elnyújtottnak tűnt egy-egy jelenet, a tempó néhol lassúnak, a végén a fordulatok és a régi elfelejtett titkot talán túlzásnak. Szerettem ezt a filmet, de az élvezhetőségi értéke nem éri el a kiemelkedőt, ezért 7 pontot kap tőlem.

Keresés (Searching)

Az amerikai krimi egy eltűnt lány utáni nyomozásról szól, amelyet lényegében az édesapával követünk nyomon, ahogy otthon a számítógép előtt ülve próbálja felderíteni a lánya kapcsolatait, mindennapjait. A film nagy része konkrétan egy laptop monitorja előtt játszódik, és félelmetes látni, hogy az internet mindent tud rólunk, minden másodpercben adatokat tárol el az életünkről, és különösebb hackernek sem kell lenni ahhoz, hogy bárki más által is láthatóvá váljanak a képeink, videóink, adataink. Természetesen ezzel eddig is tisztában voltunk, manapság már sokan elgondolkodnak azon, hogy tényleg szükséges-e egy újabb kép/videó feltöltése a közösségi oldalakra. De a mai tinédzserek többségéről elmondható, hogy a teljes életüket a neten élik, vagy élőben közvetítik azt, és valahol ez nagyon rémisztő.

Ezzel párhuzamosan merül fel az a kérdés, hogy összefüggésben van-e mindez azzal, hogy a szülők mennyire nem ismerik a saját gyerekeiket. Amikor az apát a rendőrök kérdezik, hogy de mégis kik voltak Margot legjobb barátai, fogalma sincs róla. És természetesen a Facebook barátokról sorban kiderül, hogy nem igazi barátok.

A film kegyetlenül pörög, egy pillanatra sem lehet megunni, és még az sem tud eléggé zavarni, hogy néha nem túl jó minőségű a mozivásznon megjelenő kép a webkameráknak, a telefonos videóhívásoknak köszönhetően: ez a valóság.

A számtalan ma divatos alkalmazás egy bizonyos korosztálynak (szüleink, nagyszüleink) már lehet, hogy semmit sem mond, és talán számukra nehezíti is a film megértését (még nekem is mutatott újat), ugyanakkor a mai fiatalok ugyancsak rápöröghetnek erre a filmre: remélem, hogy talán tanulságot is le tudnak szűrni belőle.

És még valami: akkora fordulat van a film végén, hogy dobtam egy hátast. Pedig én általában a nyomozós filmeknél igyekszem mindig mindenre gondolni, de most úgy elaltatták a figyelmemet, hogy tényleg csak az utolsó pillanatban állt össze a kép, megleptek.

Pontszám: 7,5

Azért nem adtam többet, mert a film legeslegvége viszont túlságosan nyálasra sikerült, túlságosan „amerikai” volt, ami nekem kicsit elvett az előtte megélt élményből. És azért is, mert sok párhuzamot lehet vonni a két napja látott A bűnös című filmmel, ahol ugye az egész nyomozást telefonon keresztül éljük át, csak beszélgetéseket hallunk, itt pedig hasonlóan, de képekkel is támogatva, egy monitor előtt vagyunk végig. Viszont A bűnös jobban tetszett, 8 pontot kapott, ezért hogy tudjak különbséget tenni, ez a film kicsit, de kevesebbet érdemel tőlem. Ezzel együtt a nap filmje a Keresés.

A korábbi beszámolókat itt találjátok: a 2. napról, a 3. napról.  

A vasárnapi napra úgy készültem, hogy valószínűleg az lesz a legerősebb a fesztiválon. Mindhárom aznapra tervezett film jónak ígérkezett, bár magamtól arra számítottam, hogy a Gyújtogatók viszi majd el a pálmát, azt követi majd az Egy nap, és a leggyengébb talán A néma forradalom lesz.

A sorrend pont fordítva alakult - legnagyobb meglepetésemre. Nézzük a filmeket akkor emelkedő pontszám szerinti sorrendben.

Gyújtogatók (Burning)

Nagyon szeretem a dél-koreai filmeket (hogy csak párat említsek a kedvenceim közül: A szobalány, Oldboy, New World), ráadásul a programfüzet beharangozója is azzal jellemezte a filmet, hogy mestermű, ezért igazán felfokozott izgalommal vártam a vetítést. Nagy csalódás lett a vége, még úgy is, hogy a beharangozó alapján azért készültem arra, hogy lassú film lesz (ráadásul majdnem 150 perc!).

A történet szerint Dzsongszu találkozik gyerekkori ismerősével, Hemivel, akibe rövid úton bele is szeret. Ám Hemi Afrikába utazik, ahonnan pár hét múlva egy másik fiúval, Bennel tér vissza, akiről első pillantásra kiderül, hogy nem Hemi és Dzsongszu súlycsoportja (a két fiatal szegénysorból jött, Ben ezzel szemben porscheval jár, luxus társasházban él, menő klubokba jár szórakozni). Teljesen egyértelmű, hogy Hemi nem illik az ő világába, a lány azonban mégsem veszi ezt észre. Dzsongszunak természetesen mindez furcsa, de sokat nem tud tenni az alakuló románc ellen.

A film egy igazi kemény művészfilm, csak éppen annak a legkevésbé élvezhető fajtájából. Két és fél óra vontatott, lassú folyamú cselekmény, ahol az első fél órában szinte egy hangos mondat nélkül nézzük, teljes némaságban, hogy Dzsongszunak hogy telnek a napjai apja farmján vagy a lány lakásán, ahova a cicát jár etetni. Hú, azt a mindenit… Értem én, hogy hangulatteremtés, és ez egy ilyen típusú film, de könyörgöm: a XXI. században ezzel biztos nem fogja több fiatallal a filmművészetet megszerettetni, akiknek már pörgés kell ezer fokon. De hogy akkor legalább mutat valamilyen értéket, elgondolkodtat? Nem igazán.

Egy nagyobb társasággal néztem a filmet (kb. tízen voltunk), és nem adnám írásba a jelzőket, amikkel ők illették a filmet. Én, aki lényegében a felbujtó voltam, hogy ezt mindenképpen nézzük meg, nagyon próbáltam valami pozitívat, valami védhetőt találni benne, de egyszerűen nem sikerült. Aludtam rá egyet, és most sem tudok, maximum a metafóra jelentőségét, amit pedig a film végkifejlete miatt részletezni nem tudok. A főszereplőnk bántóan bamba volt, és hiába a keménykedés a film legvégén, ha egyébként erre sokkal korábban lett volna szükség.

Sajnálom. Nagyon szigorú leszek: 4 pont

Egy nap

Szilágyi Zsófia filmjét, ami egy háromgyerekes édesanya rohanó, feszült napját mutatja be, szintén nagyon vártam már, hiszen egy ismerősömnek volt szerencséje látni, és ódákat zengett róla.

A történet szerint egy romokban álló házasságot látunk, ahol a férj éppen félrelépni készül, de a feleségnek egyszerűen nincs ideje ez ellen tenni: három kisgyerekkel kell túlélnie minden egyes napot: a reggeli készülődéstől kezdve, a bölcsi-ovi-iskola meneten át, a különórákon keresztül, a betegségekig, mindezt tetézve azzal, hogy még anyagi gondokkal is meg kell küzdeniük.

Nagyon tetszett a film valóságszaga: ahogy az anya visszadobja az először kosárba tett májkrémet, mert meglát egy sorral arrébb egy leárazottat. Lényegében a reggeli lekváros kenyér, a vacsora májkrémes kenyér. A házaspár szellemi munkából él, és mint tudjuk, erre van napjainkban a legkevésbé kereslet, a kőművesek és kozmetikusok kiemelkedőbb fizetésért dolgoznak, mint a tanárok, köztisztviselők vagy jogászok (nem a menő ügyvédekre gondolok nyilván).

Az anya túlterheltsége is profin, életszerűen van ábrázolva: a már néhány, kisgyerekes barátnőmtől hasonlóakat hallok, a fáradtság és kimerülés mindennapos, három gyerekkel pedig lemenedzselni a napot, szinte képtelenség. Pedig itt még a nagymama is segít.

Sokat gondolkodtam a film közben: egyrészt, akinek még nincs gyereke, ez a film nagyon el tudja venni a kedvét a dologtól (van néhány, de minimális kedves, pozitív pillanat, amikor azt látjuk, hogy megéri a gyerekekért a sok szenvedés), a másik pedig az, hogy az én édesanyám is három gyerekkel küzdött meg apukámmal együtt. Mégsem mondta soha, hogy elviselhetetlen volt az élete abban az időszakban, vagy hogy nem bírt volna több felé koncentrálni, vagy hogy ne lett volna ideje az apukámra is. És nem bébiételt kaptunk, hanem minden nap főzött is. Nem 6 órába ment vissza dolgozni, hanem 8. A mai, a XXI. századi nők lennének gyengébbek? Vagy rosszabb szervezők? Vagy csak jobban fáj a mai nőknek elveszíteni a fiatalságukat, önállóságukat, a felelősség nélküli mindennapokat, amibe utána belerokkannak?

És lássuk be: a férj félrelépése ebben a filmben – hiába próbálja az anya úgy beállítani, mintha ez az ő cserbenhagyása és elárulása lenne – nem nézhető ilyen egyoldalúan: nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy ez mindig valaminek a következménye, két emberen múlik. A jóban-rosszban esküt a nőnek is figyelnie kellene, és nem úgy élni, mintha a férjed csak azért lenne, hogy hazahozza a pénzt, esetleg a gyereket a balett óráról. Minden mindennek a következménye.

Erős, életszagú film, Szamosi Zsófia nagyon hiteles (és most először gyönyörűnek is láttam), de a film maga mégsem az, amit újranéznék, vagy amiből tanulságot szűrhetnék le – főleg, ha a legutolsó képkockákat veszem. Ezért 7,5 pont.

A néma forradalom (The Silent Revolution)

Fogalmam sincs miért, de erre a filmre gondoltam azt, hogy nagyon unni fogom, és biztos nem fogok megfeszülni az izgalomtól. Mekkorát tévedtem!

Az igaz történeten alapuló német film 1956-ban játszódik, amikor egy kelet-német gimnáziumban a végzős diákok történelemórán 2 perces csenddel állnak ki a magyar forradalom mellett. Az ügy nem marad az iskola falain belül, vizsgálat indul, még miniszteri szintig is eljut a történet: a hatalom mindenképpen példát akar statuálni, mindenképpen ki akarja deríteni a hangadók nevét, és ehhez láthatjuk, milyen „finom” eszközöket vesz igénybe, hogy akarja például a diákokat egymás ellen fordítani.

Nagyon erős a magyar vonatkozása a filmnek, hiszen az 56-os forradalom képei, hírei folyamatosan fel-felbukkannak, a titkos helyen, ahol a nyugati híreket hallgatják a diákok, a zongorán Bartók Béla kotta áll, a film végén elhangzó mondat: „És ezzel az egésszel mit segítettek a magyarok ügyén? Semmit…” - ez olyan arculcsapás, hogy megszakad a szívünk a gyerekekért és a magyarokért is egyszerre.

De a film önmagában nem lehetne annyira jó, ha csak a magyar vonatkozása miatt tetszene az itthoni nézőknek. A film nagyon erős karakterekben, fordulatokban, történetmesélésben, az eszmék melletti kiálláson túl a fiatalkori lázadás és a szerelem témájában is.

Számomra elsősorban három fiúról szólt a történet, három különböző jellemről:

• Kurtról, az egyenesen gondolkodó, elvei mellett mindig kitartó diákról – a városi tanácselnök fiáról
• Theoról, aki ugyan kiállna az eszmék mellett, de csak visszafogottan, inkább belső kiállásként élné ezt meg, kicsit visszakozik a várható következmények miatt – egy helyi munkás fia, aki a családból először jutott el odáig, hogy tanulhat, érettségizhet.
• Erikről, aki egyáltalán nem állt ki az eredeti elgondolás mellett, mivel hisz a szocializmusban (apja múltja miatt), ugyanakkor az osztály mellett mégis kiáll.

Mindhárom fiúnak nagyon gazdagon, részletesen kidolgozott háttere, karaktere van, a szülőket is megismerjük, látjuk miért váltak olyan fiatalokká, amilyenek, látjuk, hogyan hatnak mégis egymásra, hogyan változnak, hogy hogyan küzdenek meg bennük a különböző világnézeti elvek, hogy állják ki a barátság próbáját, hogy felelnek meg a szüleik vagy éppen az iskola elvárásainak.

Összefoglalva: a cselekmény több váratlan fordulattal is szolgál, így nem lankad a figyelmünk, végig felfokozottan tudjuk várni az események alakulását. A film nagyon mélyen érinti a nézőt, én konkrétan bőgtem a végén, hiteles, újranézném.

A nap filmje egyértelműen A néma forradalom, 8,5 ponttal. Csak azért nem több, mert kicsit elhúzták a végét, és talán túl sok mindenről akart szólni egyszerre. Én magam közönségdíjas filmnek nagyon esélyesnek tartanám, mivel a nézők nagyon együtt éltek a történettel, és nagy taps is volt a végén, de kételkedem: nem volt teljes teltház, és nem volt talán eléggé beharangozva. Azért hajrá!

Itt találjátok a 2. napi és a 4. napi beszámolót.

A fesztivál második napja számomra valójában az első, hiszen a pénteki napról lemaradtam. A tegnapi ígéretemhez híven viszont igyekszem minden egyes napról és a látottakról beszámolni, elsődlegesen persze a filmekről.

A napi három filmet nem sikerült teljesítenem, aminek összetett okai vannak, de kettőt azért láttam.

A Ne hagyj nyomot című amerikai film összességében 6,5 pontot ért meg nálam, A bűnös című dán film magasabbra tette a lécet, és csak azért nem kapott 8 pontnál többet, mert félek, hogy még sok jó film vár rám, és hagynom kell esélyt nagyobb pontszámok kiosztására is. :)

Ne hagyj nyomot (Leave no Trace)

A történet szerint egy apa és a tini lánya egy városszéli erdőben élnek: nem azért, mert hajléktalanok lennének, és nincs más választásuk, hanem azért, mert az apa szabad akaratából kivonult a társadalmi létből, és az életet így próbálja átvészelni, vagy ha tetszik, inkább túlesni rajta. A legfontosabb kérdés, ami ezzel kapcsolatban felmerül a nézőben, hogy dönthetsz-e arról, hogy veled együtt a gyereked is ezt a létformát folytassa? Még akkor is, ha szereted, példás apa vagy, mindenre megtanítod, és életrevalóbb fiatalt nevelsz belőle, mint az ellustult, örökké a telefonon csüngő mai tinédzserek?

Nem ismerős valahonnan az alaptörténet és az alapkérdés??? Ráadásul nem egy szintén a Cinefesten bemutatott film jut eszünkbe? Látta valaki más is rajtam kívül a Captain Fantastic-et? Viggo Mortensennel a főszerepben, aki a természetben neveli sok-sok gyerekét, akik azt sem tudják, mi az a kóla??? Viszont nem halnának éhen, ha egyedül maradnának a vadonban, és emellett intelligensek és okosak is?

Az a baj, hogy túl sok pillanatban jutott eszembe ez a régebbi film, miközben néztem ezt a mostanit. Az a baj, hogy a Captain Fantastic sokkal jobbra sikerült, mint a Ne hagyj nyomot. Az a különbség, hogy míg ott az apa tényleg tudatosan, megfontoltan, igazi elvek mentén döntött úgy, hogy a gyerekeket hol és hogyan neveli, nem kapcsolódott hozzá semmilyen tragédia, addig ebben a mostani filmben az apa döntése a múltban történtek következménye. A tragédiákról egyébként nem tudunk meg semmilyen részletet, csak említés szintjén derül ki, hogy az apa katona volt – nyilván rengeteg trauma érte -, a felesége pedig, a lány édesanyja, meghalt.  Így ebben az esetben én úgy látom, az apa sokkal inkább menekült saját maga elől, és az emberek nyomasztónak ható hétköznapi boldogsága elől, mintsem hogy ez egy pozitív, előremutató döntés lett volna a részéről. Ez egy sokkalta önzőbb döntés, mint a Captain Fantastic döntése, sokkal kevésbé szól arról, hogy a gyerekét milyen szellemben szeretné nevelni. Ez arról szólt, hogy ő képtelen volt a társadalom elfogadott szokásai, hagyományai szerint élni. Így viszont semmi megalapozottsága nem volt arra nézve, hogy a gyerekével is ezt tegye. Elvi alapon tehát nagyon nem értek egyet a filmmel, továbbá maga a film kivitelezése sem volt különösebben egyedi, vagy emlékezetes. Mivel ennyi időm volt közben gondolkodni, adott, hogy sajnos lassú, többször unalmas lett az eredmény. Egy kávé jó lett volna!

A bűnös

Ezt a filmet későbbre terveztem megnézni, de végül így alakult, és nem bántam meg. A dán film az idei Sundance fesztiválon közönségdíjat kapott, pedig nem tűnik elsőre közönségcsalogatónak: A segélyhívó központban játszódik az egész, egy éppen oda beosztott rendőrrel a főszerepben, aki az este folyamán fogadja a 112-re beérkező hívásokat. Nincs más helyszín, a kollégáin kívül nincs más látható szereplő. Vannak viszont beérkező hívások, köztük egy igazi vészhelyzetnek tűnő: egy nő telefonál, akit elraboltak, és egy autóból hívja a 112-t, de úgy, hogy az elrablója azt hiszi, mást hívott, így nem mondhat ki egyértelmű dolgokat, nem kérhet segítséget sem. Innentől a rendőrön a világ szeme, hogy meg tudja-e oldani a helyzetet.

A telefonhívásoknak csak a hangját halljuk, a telefonálók érzelmi, lelki állapotát ezen keresztül ismerjük meg, a környezeti hangokat, mindent, amit látnunk kellene - vagyis amit más filmekben látni szoktunk - azt most csak a fülünk érzékeli. Hihetetlenül érdekes, hiszen a nézőnek el kell képzelnie, magának kell megalkotnia a látványvilágot, akár csak egy könyv olvasása közben. És hihetetlen, de a film nagyon is működik, izgalmas, érdekfeszítő, végig fenn tudja tartani a figyelmet, annak ellenére, hogy csak a telefonhívások beszélgetéseiből fejlődik ki a történet.

Mindezek ellenére sem lenne ez feltétlenül egy kiemelkedően jó film, ha a konkrét vészhelyzettel párhuzamosan nem történne semmi más. De itt igen: a főszereplő rendőr életét is megismerjük, szép lassan kiderül, hogy bizony, valami vele sem stimmel: egyáltalán mit keres most itt, a segélyhívó központban, és nem kinti, utcai szolgálatban?

Egyetlen este, egyetlen helyszín, lényegében egyetlen szereplő, mégis párhuzamosan folyó két történet, mégis meglepő fordulatok, és az én titkos sikerre hívó szavam: jellemfejlődés is történik! Ez is egy este alatt, tehát a forgatókönyvért is hatalmas elismerés jár.

Sajnos a Napszállta című filmről lemaradtam, sok más érdeklődővel együtt, ami igazából két szempontból szomorú:

Egyrészt kicsit csalódtam a szervezésben, másrészt sajnálom, hogy nem írhatok itt a filmről magáról, és nem lehet róla saját, kialakult véleményem…egyelőre csak mások elmondásaira támaszkodhatok, és ők még nem győztek meg róla, hogy feltétlenül látnom kell…

Ha viszont a dolog pozitív oldalát akarom megfogni, akkor ennek köszönhetően (idegeskedés, hogy hiába voltam ott 3 órától, nem nézhettem meg a filmet, nem tudtam, és senki nem szólt, hogy regisztrálni kellene), a Jameson Lounge-ban kötöttem ki egy kis idegnyugtatóért. (A fesztivál támogatója közvetlenül a Művészetek Házával szemben állít fel ilyenkor egy sátort, ahol természetesen Jamesont valamint Guiness és Bernard söröket ihatunk, de persze mást is.) Itt sikerült kiszúrnom, hogy adnak Jamesont gyömbérsörrel! Imádom a gyömbérsört, de még sosem próbáltam whisky-vel keverni, pedig hát tudjuk, hogy a sima gyömbérrel is finom. Szóval ajánlom mindenkinek a kombinációt, én is egészen megnyugodtam tőle, és felvettem a fesztivál hangulatát.

A nap filmje tehát A bűnös, 8-as pontszámmal.

Az év egyik legjobban várt eseménye (nekem legalábbis), a 15. Jameson Cinefest tegnap elkezdődött Miskolcon.

A blogom indulásakor az egyik első bejegyzésemben áradoztam a filmfesztiválról, és hogy mennyire várom az ideit is. Bizony, a szabadságom előre be lett tervezve, és a programajánló füzetet már kb. két hete bogarászom a neten. Megjöttem, itthon vagyok, készen állok a filmnézésre egy héten keresztül.

Várakozások és félelmek? Bizony vannak:

• Bejutok-e majd mindenre, amire szeretnék?
• A Napszállta c. film kellemes csalódást okoz majd, vagy igazolódnak a félelmeim vele kapcsolatban?
• Bírom-e majd teljesíteni a kitűzött célt: a napi 3 film megnézését?
• Hányszor érzem majd azt, hogy nem bírok tovább ülni a fenekemen, és fáj minden porcikám?
• Találkozom-e majd ismerősökkel?
• Rátalálok-e majd új kedvenc filmekre?

Egyáltalán: nem okoz-e majd csalódást az egész fesztivál, pont azért mert az ideit sokkal jobban várom, mint az eddigieket bármikor? (A túlzott várakozás gyakran vezet csalódáshoz...)

A lényeg: bízom benne, hogy idén is fantasztikus élményekkel távozom majd, továbbá remélem, lesz erőm és kitartásom ahhoz, hogy blogbejegyzéseken keresztül is beszámoljak napi szinten az élményeimről. Nagy kihívás ez a hét, ugyanakkor nagy öröm is. 

Filmnézésre fel! 

Nem vagyok különösebben Wes Anderson rajongó (Holdfény királyság, Grand Budapest Hotel), általában megnézem a filmjeit, általában aranyosnak is találom, vagy ötletesnek, de különösebben nem szoktak rám hatni, és nem szoktam azokat újranézni sem.

Nyilván, mivel nagy kutyabarát vagyok, ezért a Kutyák szigetével egészen más a helyzet.

Imádtam, többször elérzékenyültem rajta, igazán megfogott. Bátram ajánlom minden kutyásnak, és nem csak nekik.

A történet szerint Megaszaki nevezetű város polgármestere (aki inkább cicás, mint kutyás), az összes ebet egy közeli szigetre deportálja, arra való hivatkozással, hogy a kutyák betegek és nincs rá ellenszer. (Amúgy van ellenszer, de ezt inkább titkolják.)

A kutyák már hónapok óta a szigeten tengődnek, amikor egy kisfiú érkezik oda, aki a saját kutyáját keresi, mert szeretné megmenteni, és elvinni a szigetről. A fiú nem más, mint a polgármester nevelt fia, a kutyája pedig elsőként került a szigetre a polgármester utasítására. A fiú mellé szegődik egy 5 fős kutyatársaság, hogy segítsék őt a kutatásban, egyiküknek azonban még sosem volt gazdája, igazi kóbor kutya: Vigyázz, harapok! típus.

Animációs filmről van szó, ezért akár azt is mondhatnám, gyerekek is nézhetik, de azért ezt mégsem merem kerek-perec kijelenteni. Van itt azért némi vér, némi erőszak, és nem feltétlenül érthető kapcsolódási pont, vagy éppen az a technikai megoldás, hogy az emberek beszédét nem mindig értjük, inkább csak a kutyákét. És meglepő módon jellemfejlődés a kutyáknál is történik, nem csak az embereknél! Úgyhogy összességében inkább felnőtteknek ajánlom, nekik mondhat többet ez a film, ráadásul a látvány és a párbeszédek is nagyobb odafigyelést igényelnek.

Ha már látvány, nekem nagyon tetszett az egész képi világ, bírtam, hogy japán környezetbe és stílusba lett megálmodva a történet. És bírtam a haikukat is. (Spoiler!) Bár kicsit furcsa, hogy a polgármester ripsz-ropsz megváltozzon egy haiku hatására, és az egész addigi életét átértékelje, mivel felnőttmeseként kezeltem a látottakat, belefért még akár ez is.

Utóhatás: szívesen újranézném (Hoppá! Idén ilyet nem igazán mondtam még.)

Pontszám: 8,5

(A sok szép szó ellenére miért nem több? Talán mert érzem azt, hogy csak bizonyos rétegnek tetszhet ennyire a film, a kutyabolondoknak, és a 9-eshez még talán kellene valami plusz!)

Mindenkinek van kedvenc helye Budapesten. Megírom, hogy nekem miért a Római part az.

Nagyon messze van tőlünk (mivel mi Pesten, annak is a déli részén lakunk), még autóval is jó 30-40 perc a megközelítése, forgalomtól függően. Tömegközlekedéssel meg! Hát ne is részletezzük, hányszor kell átszállni, mennyi a várakozási idő, de maradjunk abban, hogy nem éppen a legkönnyebben megközelíthető hely a fővárosban.

És akkor talán ennyit a negatívumokról.

Miért a kedvenc helyem nyáron?

Először is azért, mert néhány fokkal mindig hűvösebb van ott a parton, a fák alatt, mint a belvárosban. Kifejezetten üdítő odamenekülni a nagy kánikulai napokon.

Másodszor kutyások vagyunk, és olyan kevés kutyázós hely van a városban! Értsd ezt úgy, hogy ahol szabadon lehet a kutya, ha akar, belegázolhat a vízbe, hűsölhet, és közben nem szólnak rád huszonöten, hogy tűnj el onnan a kutyáddal. A béke szigete.

Harmadszor, mert bármilyen furcsán hangzik, el tudsz bújni a fővárosi tömeg elől. Aki csak azt a szakaszt látogatja a Rómain, ahol a hekkárusok tömörülnek, az nyilván nem érti, miről beszélek. Ugyanis nem arra a 100 méteres szakaszra kell menni (kivéve, ha ennénk egy hekket), hanem el kell indulni tovább északi irányba, elmenni a Felliniig, a Nap bácsiig, sőt, még azokon is túl. Biztos, hogy találunk egy magányos, privát zugot, ahova leteríthetjük a plédünket (mindig van nálam!), és kicsit elfekhetünk a parton.

Negyedszer: a városban ez az egyetlen hely (jó-jó, Kopaszi, de az más), ahol tényleg a vízig sétálhatunk, belemárthatjuk a lábunkat, a gyerekek kavicsot dobálhatnak (fürdeni tilos, de én nem is vágyom többre).

Ötödször: ülsz a pléden, hallgatod a szelet, ahogy a fákat simogatja, nézed a víz hullámzását, az el-elsuhanó evezősöket, élvezed a kellemes hőfokot, és csak bámulsz ki a fejedből. Vagy olvasol egy könyvet. A legjobb chillezős hely a városban.

Hatodszor, ha eleged van a magányból, hát fogod magad, és pár perc sétával a Fellini vagy a Nap bácsi nyugágyain/babzsákjain helyezheted magad kényelembe, kezedben egy kávéval vagy fröccsel (vagy bármi egyébbel, opcionális), és tovább chillezel, csak most már kellemes zene kíséretében (tapasztalatom szerint mindkét helyen kiváló a zenei ízlés, pont ide való).

Mindezeknek köszönhető, hogy minden szabad hétvégi napunkon oda mentünk, amikor nem volt más programunk. A 3 nyári hónap alatt legalább tízszer voltunk ott…Elindultunk délelőtt 10-kor, és csak délután 3-4 körül mentünk haza. Ahogy egyre rutinosabbak lettünk, már vittünk magunkkal rágcsálnivalót, gyümölcsöt, innivalót is, így nagyon költenünk sem kellett, max a délutáni kávéra.

Ha költöznék, csak oda mennék…(nálam szóba se jöhet az agglomeráció, ahhoz túlságosan kötődünk a belvárosi létformához, és nem hiányzik, hogy napi 2-3 órát vegyen el az életemből az utazás). Bár kicsit a Római is közelebb lenne a központhoz!

És még annyi minden van, amit nem próbáltam itt: még sosem béreltünk csónakot, nem eveztünk, nem maradtunk itt estére, amikor bulik is vannak. De jövőre már ezeket is pótolni fogjuk!

Nektek van hasonló kedvencetek? Amikor nincs időtök sem a Balatonra, de még a Szentendrei szigetre sem elmenni, tehát városhatáron belül maradtok, és igazi kikapcsolódást, nyugalmat jelent?

Megint úgy tűnhet, mintha hanyagolnám az olvasást, de nincs így: a nyaralások közepette három regényen is sikerült túljutnom, igaz ezek közül csak az egyiket tartom érdemesnek arra, hogy hosszabban írjak róla.

A másik két regény igazi strandregény, az egyik romantikus (Kerry Lonsdale: Minden, amit eltitkoltunk) a másik egy krimi (Robin Cook: Ragály), de igazából egyiktől sem ájultam el, magamban úgy éreztem, hogy még bestsellernek nevezni is túlzás ezeket, pedig a könyvek borítóján ott virítanak a fantasztikus ajánlások, és hogy ilyen izgalmas, eredeti regényt még nem olvashattunk.

Az előbbivel inkább az volt a bajom, hogy kinőttem ezekből a romantikus regényekből, Robin Cooknál pedig úgy éreztem, hiába a gondosan tálalt orvosi történet, a vírusok és baktériumok szakszerű leírása, ha nem tud jól megírni karaktereket, és az egész történet során végig azon bosszankodik az olvasó, hogy hogy lehet mindenki ennyire tahó.

Ezeknél már sokkal keményebb dió volt Kim Stanley Robinson: Aurora című sci-fije. Nem, egyáltalán nem vagyok nagy sci-fi rajongó, ezt azonban több helyről is ajánlották nekem, hogy érdemes elolvasnom.

A történet szerint a távoli jövőben járunk egy csillaghajón, az Aurorán, amelynek célja, hogy elérjen egy Földhöz hasonló bolygót és ott létrejöjjön egy új, emberi kolónia. A hajón kb. 2000 ember utazik, az utazás kb 170 évet ölel fel. (Tehát egyértelmű, hogy akikkel indult a hajó, nem érhetnek oda, és akik végül odaérnek, már a hajón születtek, és a Földről alig vannak ismereteik.)

Összességében, ahogy a végére értem, kijelenthetem, tetszett a könyv, bár a felénél nagyon nagy kísértést éreztem, hogy félretegyem, és ne fejezzem be. Távolinak, megismerhetetlennek tűnt az egész szituáció, nehéz volt átérezni és megérteni a hajón utazó emberek mindennapi problémáit. Ezt pedig tovább tetézte az, hogy nagyon súlyos és hosszú fizikai, matematikai, olykor biológiai értekezések is tarkítják a könyvet, amelyek nyilván a történéseket kívánják alátámasztani és érthetővé tenni, de számomra túlságosan szakszöveg íze volt, emiatt tényleg morfondíroztam azon, hogy nem bírom a könyvet befejezni.

Szerencsére, kb a könyv felétől, onnantól számítva, hogy megérkeztek a kiszemelt bolygóhoz, az Aurorához, felpörögtek az események, és egyre izgalmasabbá vált a történet. Továbbra is sok volt az elmélkedős rész, azonban ezeket már szívesebben olvastam: nem elsősorban a reál tudományok szintjén folyt az értekezés, hanem kicsit áttértünk a politikatudományok irányába és a filozófia felé.

Előbukkantak olyan kérdések és problémák, amelyek azt érintették, hogy egyáltalán hogyan tud működni a hajó lakossága, amely viszonylag kisszámú közösség, de konfliktusok így is akadnak. Köztársaság legyen, diktatúra? Ha köztársaság, azon belül is, hogy működjön, kik és milyen esetben hozhatnak döntéseket? Elsőre nem tűnik izgalmasnak így leírva? De ha azt is megosztom, hogy ezek a kérdések például akkor merülnek fel, amikor a hajón érvényben lévő születésszabályozásról van szó (mivel nyilván nem bír végtelen számú embert a hajó ellátni), vagy arról, hogy kik mehetnek le elsőként a bolygóra? De ennél súlyosabb kérdések is felmerülnek, amelyekben nem lehet egyértelmű válaszra lelni, hiszen ha a hajó népessége kb fele-fele arányban osztozik egy adott kérdés mentén, az még akár erőszakhoz is vezethet. Az erőszak pedig veszélyeztetheti az egész küldetést, a hajó biztonságát.

A könyv abból a szempontból is érdekes tanulmány, ahogy a hajó központi számítógépe szép lassan, fokozatosan szinte önálló tudatra ébred. Előbb-utóbb neki is döntéseket kell hoznia, és természetes, hogy a számítógép higgadtabban és racionálisabban dönt az embereknél, de ezzel együtt szerethető is.

Érdekes könyv, érdekes elméleti kérdésekkel, amelyekkel egészen mélyrehatóan foglalkozik. Kitartás kell hozzá és elszántság, de ha valakit beszippantott a történet, akkor már lehet, hogy nem ereszti... Ráadásul kifejezetten szép a könyv lezárása, és több meglepő fordulattal is szolgál.

Pontszám: 7,5

Utóhatás: gondolkodni az élet értelmén, gondolkodni a Föld megmentésén, gondolkodni azon, hogy létezhet-e bármilyen más alternatíva az embereknek azon kívül, hogy a Földön élnek?

Nagyon lelkesen vetettem bele magam az HBO új minisorozatába (összesen 8 epizód), az Éles tárgyakba, pont jól jött a nyár közepén, és több olyan előjel volt, ami bizakodásra adott okot:

• Amy Adams a főszereplő, aki nekem nagy kedvencem;
• A Holtodiglan írójának könyve alapján készült;
• A film hangulata az előzetes alapján nagyon emlékeztetett a True Detective-re, így bíztam abban, hogy annak egy speciális, női változatát kapjuk majd.

De persze van történet is, ami szintén biztatóan hangzott:

Camille, a 30-as újságíró visszatér szülővárosába, Wind Gapbe (amerikai szemmel egy kis porfészek délen), hogy az ott történt brutális gyilkosságról, és annak nyomozásáról tudósítson. Időközben kiderül, hogy a főszereplő sem véletlenül költözött el innen, szörnyű titkok kerülnek felszínre a múltjából, és közben folyik a nyomozás a jelenlegi gyilkos után.

Véget ért a sorozat, de sajnos összességében csalódást okozott.

Már az első egy-két résznél is voltak fenntartásaim, ami mintha csak arról szólt volna, hogy mennyit bír inni a főszereplőnk – nő létére. Igen, egy darabig tátott szájjal bámultam, hogy nem esett még össze és halt meg valamilyen súlyos májkárosodásban, de amikor már két rész óta ezt néztem folyamatosan (ahogy Amy Adams mindenféle helyzetben vedel), nagyon megelégeltem.

Ezen túl a nyomozás és a krimi rész sem volt elég izgalmas. Nem tudom, ki hogy van vele, de legkésőbb szerintem a sorozat felénél mindenkinek leesik, hogy mi folyik itt egészen pontosan. (Spoilergyanú!) Nem csak arra gondolok, hogy kb. sejthető, ki lehetett a kisvárosban történt gyilkosságok elkövetője, hanem arra is, hogy a múltban történt rejtély is könnyen kitalálható, megoldható.

Ha pedig én kitalálom, és lényegében Camille is kitalálta az utolsó előtti részben, akkor innentől kezdve az utolsó, befejező rész teljesen érthetetlen. Mármint megmagyarázhatatlan. Hogy képes a házban maradni, és hogy képes már a legelső "segítő szándékot" nem elutasítani? Ott, abban a pillanatban Amy Adams karaktere, akiben sok mindent amúgy sem lehetett kedvelni, még butává és következetlenné is vált. (Próbáltam először azzal magyarázni, hogy így akarja csapdába csalni és leleplezni a régmúlt eseményeiért felelőst, de ebbéli reményem szertefoszlott, ahogy mindinkább azt láttuk, gőze sincs, hogy szabadulhatna szorongatott helyzetéből – vagyis nem keveredhetett bele önként, nem volt előzetes terve.)

A lezárást követő legutolsó fordulat szintén nem volt meglepő. Azt is ki lehetett találni.

Sajnos a fentiekből számomra az következik, hogy a forgatókönyv nem volt megfelelően felépítve. Könnyen ki lehetett találni a megfejtéseket, és különösebb izgalmat sem okozott a sorozat nézése.

Nagyon kár, mert minden más tekintetben, egyébként látszik a munka a sorozaton: jó zenék, szép, hangulatos képek, ügyes színészi játék. Valahol azt megértem, hogy Amy Adams miért akarhatta ezt a szerepet: most már őt is láthattuk elhanyagoltnak, csúnyának, lecsúszottnak, mégis küzdeni akarónak. Kár, hogy a végeredmény jóval gyengébb lett, mint amit a főszereplő karaktere alapján feltételezni véltem.

Pontszám: 5,5

Utóhatás: csak sajnáltam, hogy erre pazaroltuk az időt…

Várjuk helyette inkább a True Detective 3. évadát, íme a friss előzetes:

Adott egy srác. Átlagos, úgy 30 körüli. Nem igazán tudja, mihez kezdjen az életével. Ül otthon, és láthatóan nem akar belesimulni a mai társadalmi elvárásokba. Sejtjük, hogy lehetett egykor munkahelye, de most nincs, otthon ücsörög, és leginkább azzal szórakozik, hogy az erkélyről bámulja a topless szomszédnőt a madaraival, esetleg maszturbál, vagy képregényt olvas. Lehetne depis is akár ezek alapján, de nem: ő láthatóan bírja ezt az életformát, nagyon az sem izgatja, hogy a lakbérrel jelentős elmaradással küzd. Olyan, mintha várna valamire, de nyilván semmire. Hacsak arra nem, hogy egy nap, meglát egy feltűnően csinos lányt a lenti medencénél, akivel még este össze is ismerkedik, hála a lány kutyusának. Itt talán el is kezdődhetne egy romantikus, hagyományos történet, szólhatna arról is, hogy a fiú kilép-e ebből a társadalomkívüliségből, vagy sem, de ez nem egy hagyományos film.

A lány ugyanis másnapra eltűnik, a lakása is kiürül, a fiú pedig megpróbálja megkeresni őt. Őrülten zakatoló, csapongó kavalkádba csöppenünk:

• megfejtésre váró titkos üzenetek, jelek
• őrült partik Los Angelesben
• furcsa lányok (persze mindenki színésznő szeretne lenni, de más miatt furák)
• furcsa drogok
• bűzös borzok
• bagolymaszkos gyilkos nő
• egy gyilkos, aki a kutyákat öli a környéken
• őrült dalszerző egy elátkozott helyen
• eltűnt milliomos
• lezárt területek
• egy hajléktalan király
• menő verda
• egy kalóznak látszó egyén

és még folytathatnám. A film egy ide-oda csapongó, sok mindent mutatni akaró, vad történet, de:

• értelmet ne keress benne (én próbáltam és majd megőrültem)
• készülj fel, hogy az elején hiába tetszik, a végére megutálod
• esetleg el is alszol.

A film legnagyobb hibája a hossza (több, mint két óra), és az, hogy az utolsó félóra olyan szinten leül, és unalmassá válik, hogy ember legyen a talpán, aki nem alszik el. Pedig ugyebár a fenti felsorolásból, a csapongásból, és még a tök jó zenékből is a legkevésbé számítasz arra, hogy elunod ezt az egész rejtély-látomás dolgot, de mégis ez van: SZÖRNYEN UNTAM A VÉGÉRE.

Nem mondom, hogy az a baj, hogy józan állapotban nem élvezhető, mert ismétlem, az elején én bírtam a stílusát, és kíváncsi voltam a rejtélyek megfejtésére (a lány rejtélye megoldódik egyébként, csak a közben még felreppenő több más furcsaság nem). A végére sajnos elment a kedvem az egésztől. Persze vannak filmek, amiknek nincs megfejtésük, és attól még lehetnek jók. De valahol ez elcsúszott az alkotási folyamat közben, elfogyott a lendület, az ötletek kiüresedtek. És isten ments, hogy újranézzem, hátha akkor más lesz a véleményem.

Próbálkozni lehet amúgy, hajrá, de csak elborult elméknek javaslom!

Pontszám: 6

Utóhatás: szerintem akkor is a fiú a kutyagyilkos. Minden más csak képzelgés.