Úgy alakult, hogy idén három sóbányát is volt szerencsém felkeresni, így valamennyire friss élményként tudom összehasonlítani azokat: a március 15-i hosszú hétvégén Lengyelországban jártunk a wieliczkai sóbányában, a május 1-i hosszú hétvégén Ausztriában kirándultunk és voltunk a hallstatti bányában, míg most pár napja jöttünk haza Erdélyből és kicsit klimatizálódtunk a parajdi bányában. Mindhárom autótávolságban található, tehát viszonylag könnyen megközelíthető, egyéb városlátogatásokkal (Krakkó, Bad Ischl, Szováta) összekapcsolható. A bányákban való barangolás akkor is ideális, ha kint szakad az eső, így elmenekülhetünk a rossz idő elől, de hőségben is tökéletes, ugyanis a bányák mélyén általában az adott terület átlagos évi középhőmérsékletére számíthatunk, olyan kellemes hűvös, kb 15 fokra (pulcsi vagy kiskabát legyen nálunk).

Felmerülhet a kérdés, hogy nem untam-e meg, hogy állandóan bányákba mentünk, ráadásul mindig sóbányába, de a válasz határozottan nem: mindegyik más, mindegyiknek megvan a maga különlegessége.

Wieliczka

Lejutás: lépcsőkön keresztül kell lefelé haladni, szinte végeérhetetlenül. Egy szűk pici lépcsőházhoz hasonlít a lejárat, ahol kanyargunk egyre lejjebb és lejjebb a bánya mélyébe. Idősek is bevállalhatják, mert felfelé nem ugyanitt kell mászni, hanem liftekbe kell szállni. Ez egy mókás része a látogatásnak: szűk, rácsos liftbe szorítanak be sok embert, majd szinte száguldva törünk a magasba: látni nem látunk semmit a sötétben, de érezzük, ahogy a menetszél fújja az arcunkat.

Ide csak vezetett túra keretében lehet lemenni, lehet csatlakozni egyénileg is idegenvezetéshez, több nyelvből választhatunk, azonban arra is lehetőség van, hogy egy magyar csoporthoz csatlakozzunk. Ez persze előzetes kutatást és jelentkezést igényel: én interneten találtam olyan utazási irodát, amelyik gyakran utaztat Krakkóba, és lehetőséget biztosít egyéni utazóknak is, hogy egy-egy programhoz csatlakozzanak. Mi nem bántuk meg, mert így magyar idegenvezető mesélt a bányáról, és kifejezetten felhívta a figyelmet a magyar vonatkozású történetekre.

Ez a túra volt a leghosszabb a három bánya közül, de ennek a bányának a méretei voltak a legelképesztőbbek is: legalábbis a látogatható rész, itt volt a legnagyobb. Egy földalatti tó mellett is elsétáltunk, ahol régebben még csónakázni is lehetett, de aztán egy halálos kimenetelű baleset miatt (beborultak a csónakkal a vízbe az emberek), már nem lehet ott csónakázni.

Volt a bányának valamilyen misztikus kisugárzása is, különleges élményt nyújtott a fehér gerendákkal alátámasztott hatalmas termeken és szűk járatokon keresztül sétálni. Megtudtuk többek között azt is, hogy a legenda szerint a bányát IV. Béla magyar király lányának, Kingának köszönhetik a lengyelek, aki egy erdélyi sóbányában eldobta a gyűrűjét, amelyet később Wieliczkában egy sótömbben találtak meg. Szóba került ezen felül az is, hogy a második világháborúban a németek mire használták a bányát, miközben a bányában egy zsidó család is bujkált.

Hallstatt

Lejutás: itt először felfelé kell menni, hogy lemehessünk: a hegy tetejére ugyanis felvonózni lehet (túrázva is megközelíthető, akkor olcsóbb a belépő, de nekünk annyi időnk nem volt). Itt is csak csoportos, vezetett túrán lehet részt venni. A különlegességek itt sem maradnak el: ruházatot biztosítanak, kemény, strapabíró anyagból, amit mindenkinek fel kell vennie magára. Talán azért is, mert ahogy haladunk lefelé, előfordulhat, hogy fából készült csúszdán kell tovább haladnunk egyre lejjebb. Lehet, ez a ruha jól csúszik a fán, és védi a saját ruházatunk. Nincs sok csúszási lehetőség, talán kettőre emlékszem, de azok nagy élményt jelentettek. Végül is a régi bányászok is így jutottak a bánya mélyebb részeire, a sebességünket pedig meg is mérik, és megnézhetjük leérkezés után. (Ha valaki félne csúszni, természetesem lépcsők is vannak a csúszda mellett, és bőven le lehet érni addig, amíg a csoport másik része vidámparkban érzi magát.)

Itt mi angol idegenvezetésen voltunk, valahogy itt volt leginkább múzeumi érzésem: bemutatták, hogy az idők során hogyan változott a bányászat, volt vetítés a sóbányák keletkezéséről is. A felfelé vezető út itt is különleges volt: szintén kicsit vidámparkra emlékeztető hangulatban, egy kisvonatra kellett lovagló ülésben sorban felülnünk, és aztán szépen felzakatoltunk a felszínre.

Ami egyértelműen itt a legszebb, az a kilátás – na nem a bányában, hanem a felvonóból kilépve, még a bánya előtt a gyönyörű Hallstatti tóra és a hegyekre.

Parajd

Lejutás: egy újabb utazási módszerrel találkozhatunk: miután megvesszük a pénztárban a jegyeket, egyből buszra lehet szállni, ami hamarosan elindul velünk a bánya mélyére. Sokat ugyan nem látni, de ez is valahol izgalmas, a sötét alagutakban egyre lejjebb és lejjebb tartani. Kiszállás után még egy keveset kell lépcsőzéssel töltenünk, de utána hirtelen belépünk egy eszméletlenül nagy, óriási terembe. Elsőre elámulunk a méreteken, hogy milyen magas, és mennyire sok ember van ott egyszerre, de valójában, ha csak azt nézem, mekkora terület látogatható az adott bányában, akkor a három közül talán mégis ez a legkisebb.

Nincs vezetett túra, hiszen lényegében ez az egy óriási, eszméletlen nagyságú tér az, amit bejárhatunk, igaz, itt van minden: játszótér a gyerekeknek, egy kisebb kalandpark, büfé, étterem, és rengeteg szabad tér sportolni. Nem vicc: a sóbányák levegője híresen jó, gyógyhatással bír, és ugyan a másik két bányában is részesülünk benne, amíg végigjárjuk, itt mindenki eleve úgy készül, hogy akár egy-másfél órát is eltölthessen a bányában anélkül, hogy unatkozna. Hogy mire gondolok? Ameddig a szem ellát, mindenhol padok és asztalok vannak: az asztaloknál nagyban megy a kártyajáték és a társasjáték, a szabadon maradó területen mindenki tollasozik, van egy-két ping-pong asztal is, illetve néha csoportos tornaórákat is tartanak. Nálunk nem volt semmi, amikor lementünk (szidtam is magam ezért, legalább egy magyar kártya!), ezért a másik két bányához képest, kifejezetten unatkoztam, de ez ne vegye el senki kedvét sem: tollasütő, tollaslabda, néhány szendvics és innivaló, és máris jól érezzük magunkat.

Összegzés

A két első helyen többször hangsúlyozták az idegenvezetők, hogy a kősó érintetlen, szennyeződésektől mentes. Én eddig a tengeri sót preferáltam, talán divatból, vagy azért mert azt hittem, az az egészségesebb, de most felvilágosítottak, hogy a tengerek szennyezettsége olyan méreteket öltött, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy a tengeri só ezektől mind mentes lenne. A kősó viszont hosszú évezredek óta pihen a föld mélyén, oda ember okozta szennyeződés szinte kizárt, hogy bekerüljön. Hát igen: a szuvenír boltokban fel is szerelkeztem étkezési sóból, így otthon most mindhárom bányából találok sót a konyhaszekrényemben.

Összességében megoszthatom, hogy nekem melyik volt a kedvencem, de tényleg szubjektív a vélemény, csak én rám hagyatkozva nem szabad feltétlenül azt az egy bányát felkeresni. De ha picit számít, én a wieliczkai bányát ajánlom: monumentális méreteivel, egyedi fehér gerendatámasztékaival gyönyörű és felejthetetlen élmény marad számomra. Valószínűleg persze az is sokat számított, hogy magyar idegenvezető mesélt teljesen bennfentes történeteket a bányáról.

Árak 2018-ban:

Wieliczka: mi az utazási irodának fizettünk fejenként 8.000 Ft-ot, a helyben vásárolt jegy ára nem sokkal olcsóbb (attól is függ, milyen szezonban megyünk, tavasszal 90 PLN, kb 6.800 Ft)

Hallstatt: a felvonóval együtt 30 euro (9.600 Ft), drága, de Ausztriában minden az.

Parajd: hétköznap 30 lei, hétvégén 35 lei (2.000-2.500 Ft)

Mindig nagy örömmel nézek meg olyan filmeket, amik igaz történeten alapulnak, de még jobban örülök, ha az az igaz történet zenész vagy énekes életét dolgozza fel. Nagyon nagy kedvencem a Nyughatatlan és a Ray is, mindkettőt bármennyiszer meg tudnám nézni. Az HBO GO-n böngészgetve, hirtelen három ilyen tematikájú filmet is kiválasztottam, amelyek között még érdekes párhuzamokat is tudtam vonni. Ugyan egyikre sem mondanám azt, hogy bekerülnek a top 10-es listámba, azért mindegyiknek megvolt az az egy-két momentuma, amiért érdemes volt megnézni. Mindhárom film fekete zenészekre/énekesekre koncentrál, azonban valamennyire eltérő időszakban:

Bessie (2015): Bessie Smith, a blues egyik legelső, legnagyobb sztárja volt, még a 20-30-as években.

A díva hattyúdala (2016): Billie Holiday egyik utolsó koncertjén keresztül tárja fel az énekesnő életét (40-50-es évek).

Cadillac Records (2008): ez a film több évtizedet is felölel, a 40-50-60-as években játszódik, egy olyan lemezkiadóra (Chess Records) koncentrálva, amelyik fekete előadók lemezeire specializálódott, és olyan sztárokat fedezett fel, mint Muddy Waters, Chuck Berry vagy Etta James.

Esetleg lehetséges, hogy a nevek közül egyik sem ismerős? Én, aki elvileg régebben behatóbban foglalkoztam a zenéléssel, még én is meglepődtem. Billie Holiday volt az egyetlen, akiről biztosan tudtam, hogy kicsoda, de a többieknél vagy csak rémlett a nevük, vagy még az sem. Kicsit el is szégyelltem magam, mire mindhárom filmet megnéztem, mert bizony-bizony, ezek nem is nevek. Tehát felfoghatom úgy is, hogy az ismereteim bővítéséhez mindenképpen hozzájárultak ezek az alkotások, ráadásul mivel érdekelnek ezek a típusú filmek, alapvetően én mindegyiket szerettem. Azonban biztos vagyok benne, hogy nem ajánlanám mindenkinek mind a hármat.

Röviden sorra veszem a filmeket, és hogy melyiket kinek javaslom.

Bessie

Bessie Smith nagyon szegény családba született, Amerika egyik déli államában, de énekelni természetesen már szinte a bölcsőben is tudott. Egy másik blues énekesnőnek köszönhetően (Ma Rainey) tört be a showbusiness világába, és az ő rögös életét követhetjük nyomon, ami bizony mind az előrejutásában, mind a magánéletében tartogat meglepetéseket bőven. Queen Latifah játssza a főszerepet, és egész jól helytáll. Bessie, aki biszexuális volt, nem éppen a kedves és jólnevelt modorával hódított, gyakran igazi férfiként viselkedik, de a kocsmatöltelék kifejezés is eszünkbe juthat akár róla. Ugyanakkor bátor és rendíthetetlen is: meglepő abban a korban, és ezért fel is nézünk rá. Az, hogy nem tudott jól bánni a pénzével, és hogy nem feltétlenül jól választotta meg a hozzá közel kerülő embereket, mind-mind lehetett az oka annak, hogy a magasból visszazuhant a mélységbe.

Alapvetően érdekes, és jól követhető a film, csak egyszer-kétszer ül le a tempó. Nem egy könnyen megszerethető karakter Bessie, és emiatt nehéz neki szurkolni, még ha folyamatosan azt is érezzük, hogy megérdemli a sikert és a csillogást.

Ajánlom a blues iránt érdeklődőknek, vagy Queen Latifah rajongóknak.

A díva hattyúdala (Lady Day at Emerson's Bar and Grill)

Ez a film egy Broadway musical filmadaptációja, tehát készüljünk rá, hogy szinte az egészet végig énekli a főszereplő. Valamint végig beszéli. Ez ugyanis egy kvázi koncertfilm, Billie Holiday egyik utolsó koncertje nem sokkal halála előtt. Miközben énekel, folyamatosan mesél is a közönségnek, az egész életét elbeszéli nekünk. Bepillantást nyerünk a gyerekkorába, a fiatal éveibe, a szerelmi életébe, és nem utolsó sorban látjuk, ahogy koncert közben folyamatosan, nem kis mennyiségben iszik, vagy eltűnik a színpadról szintén nem éppen a mellékhelyiséget keresve.

Különlegessé tette számomra a filmet, hogy pár nappal korábban láttam a Bessie-t, és ebben a filmben Billie többször hivatkozik rá, mint nagy példaképére, és énekel is tőle egy dalt. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen ha nem láttam volna a másik filmet korábban, fogalmam sem lett volna róla, hogy kiről beszél.

Ezt a filmet csak azoknak ajánlanám, akik kifejezetten kíváncsiak Billie Holiday életére, vagy egy olyan filmre, amelyben lényegében egyetlen egy helyszínen egyetlen egy ember van jelen folyamatosan, és csak az ő elbeszéléseit hallhatjuk. Ugyanakkor, aki ad egy esélyt ennek a filmnek, nagyon is elérzékenyülhet a végére.

Én így voltam vele: lehet, hogy ez a film a legunalmasabb a három közül, de ez az egy volt, ami majdnem megríkatott. Mindenkinek ajánlom a Strange Fruit című dalt, amely némi áthallással, az amerikai feketék sorsáról is szól.

Borzasztóan nagy hiányosság egyébként az HBO részéről (vagy bármelyik másik tv-ről, moziról is lehetne szó), amikor ennyire zenecentrikus filmeket ad le, hogy nem fordíttatja le a dalokat is, nincs hozzájuk felirat. A dalok szerves részei a történetnek, és én sem lettem volna annyira elérzékenyülve, ha fogalmam sincs, miről énekel Billie a Strange Fruit-ban. Szerencsére valamennyire azért el tudom kapni az angol dalszövegeket, de sokszor nekem is segítségre lenne szükségem.

Cadillac Records

Egy lengyel bevándorló, fiatal fehér srác (Adrien Brody) meglátja a lehetőséget a bluesban, és a feketék által játszott zenékben, és mindent kockára téve lemezkiadót alapít. Egyik első felfedezettje, Muddy Waters, szegénysorból kerül bele ebbe a világba (akárcsak az előző két film énekesnője), és láthatjuk a tündöklését, és mondhatnám, a bukását is, de inkább az ő esetében csak arról van szó, hogy szép lassan kimegy a divatból ő is és a zenéje is, és jönnek az új sztárok, az új zenék.

Ez a film aztán pörög, ráadásul a zenék is ebben a legbefogadhatóbbak, mint ahogy a mozi stílusai is: ugrálunk a helyszínek, a szereplők, az események között, mindig van valamilyen fülbemászó dallam, jó ritmusban siklik a történet. Bátran ajánlom mindenkinek, de természetesen nem hibátlan film, sőt: az az érzésem, hogy túl sokat akart markolni, és ez egy kicsit a kárára lett. Olyan, mintha nem is kettő, de legalább 5-6 főszereplője lenne a filmnek, és mindenkit megpróbálna részletesen bemutatni, de éppen ezért marad egy kicsit felszínes is az egész. Muddy mellett még a kor legalább másik 3-4 nagy zenei tehetségét ismerhetjük meg, és csak tátjuk a szánkat, hogy játszanak, hogy énekelnek. Kedvencem Chuck Berry a szereplők közül, még akkor is, ha ő az egyetlen, aki börtönbe kerül, miközben talán a legkevésbé tűnik közveszélyesnek a többiek mellett. A Beyonce (Etta James szerepében) pedig úgy énekel, hogy még tv-n keresztül is borzongok a gyönyörűségtől. Fantasztikus.

Összességében még nem említettem, hogy egyik film sem mehetett el amellett, hogy a feketét helyzetét is, ha nem is központi témaként, de érintse az adott korban. Végig nézve mindet, talán volt javulás az eltelt évtizedek alatt, azonban valahol mégis szomorú, hogy nagyon is hasonló problémákkal küzdött Bessie Smith a 30-as években, mint Billie Holiday az 50-es, vagy éppen Etta James a 60-as években.

Pontszámok: Mindhárom filmnek 7-es pontszámot adok, miközben nagyon különböző alkotások. Ha összeadogatom az előnyöket és a hibákat, kb. az jön ki, hogy mindegyik ugyanazt a pontszámot érdemli. A leglazább és legélvezhetőbb film mindenképpen a Cadillac Records. Jó szemezgetést, és blues hallgatást!!!

Sosem szabad hinni a kritikáknak és a véleményeknek…. Annyiszor elmondtam már magamnak, de még mindig félve nézek meg egy filmet, amiről előzetesen rosszakat olvastam.

Nagyon szerettem ezt a történetet és kicsit meg is borzongtam tőle.

Pablo Escobar (Javier Bardem), a hírhedt kolumbiai drogbáró életéről készült a film, mely elsősorban a kolumbiai tv-s hírességhez, Virginia Vallejo-hoz (Penelope Cruz) köthető szerelemi szálon fut végig, bár kétségtelen, hogy ez nem egy romantikus történet. A legkevésbé sem.

Az alapok: a film elején a főszereplőnő már az amerikaiak védelme alatt áll, hogy segítse a nyomozásukat Pablo ellen. Innen ugrunk vissza az időben egészen addig, amikor először találkozott Pablo Escobar és Virginia Vallejo, megtudjuk, hogyan lettek szeretők, hogyan voltak egymás hasznára így vagy úgy. (Innentől erősen spoileres az írás!) Például Pablo a televízióban szerepelhetett, ahol riporterként Virginia is próbált róla igazán pozitív képet festeni, hiszen Pablo sokat tett a kolumbiai szegényekért. Ugyanakkor persze ékszereket és pénzt tekintve nyilván Virginia sem járt jól.)

Érdekes egyébként, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez a két ember valaha is szerette egymást, pedig ezt a látszatot akarja kelteni a film. Mindketten meglátták a másikban azt, amit kihasználhattak, amit előnyükre fordíthattak. A végére persze nem sok jó maradt ebből a kezdetben gyümölcsöző kapcsolatból és ez több mindennek is köszönhető. Egyrészt Virginia élete teljesen tönkrement, miután már hazájában is közellenségnek tartották Escobart, és emiatt a nő elveszítette a munkáját, és állandóan zaklatták múltja/exe miatt. A félelem viszont nyilvánvalóan visszatartotta attól, hogy Pablo ellen tegyen…

Másrészt Pablo is úgy viselkedett, mint egy igazi gyökér: amikor már nem vette hasznát Virginiának, vagy már kezdett korban kicsit öregedni a nő, már a sokkal fiatalabb, csinosabb lányok (tinilányok) feküdtek Pablo ágyában, és a megunt szeretővel már nem foglalkozott. Nem érdekelte, hogy a nő elveszítette mindenét, sőt igazából le is szarta az egészet, hiszen Virginia nyilván csak a pénzéért volt vele – ő legalábbis biztos volt ebben. Virginia talán talán tényleg azt hitte, hogy szereti/szerette ezt az embert, akit egyébként - látva csak ebben a filmben elkövetett bűneit - nagyon nehéz elképzelni, hogy egy értelmes nő szerethet.

Az igazságot vajon ki tudja? Nyilván volt valamennyi szerelem is az elején, de amikor azt látod, hogy a szerelmed rendőröket, politikusokat ölet meg, egy idő után talán a legnagyobb szerelem közepette is elgondolkozol azon, hogy rendben van-e így…

A film tehát hangsúlyozottan nem romantikus film, attól még mert ennek a két embernek a kapcsolata a kiindulópont. Kettejük kapcsolatán keresztül kapunk teljes képet Escobarról: ha valaki még semmit sem tudott róla, pontosan beleláthat a drogbáró felemelkedésébe és bukásába, mint ahogy a legelborzasztóbb rémtetteibe is. (Számomra a legdurvább jelenet az a kivégzési módszer volt, amikor egy férfi hátára rákötöztek egy kutyát, és bottal verték – mármint a kutyát, aki nyilvánvalóan teljesen megvadult. De még mondhatnám a luxusbörtönbeli kivégzést is akár.)

És akkor a végére a címben már feltett kérdés: nem igazán értem, hogy a magyar fordítás alapján miért lett a film címe Escobar.

Igen, persze értem, hogy Pablo Escobarról szól a film, de azért ez ennél sokkal jobban specifikálható:

• A filmet egy könyv alapján készítették, aminek címe Loving Pablo, Hating Escobar volt. A film angol címe tehát átvette annak első felét, de nem véletlenül.
• A könyv írója a Penelope Cruz által megformált Virginia Vallejo volt, aki egyrészt szerelmes volt Pabloba (vagy azt hitte), de gyűlölte a drogbáró Escobart.
• Az egész könyv/film, erősen fókuszál tehát arra, hogy a főhősnő szemén keresztül lássuk Pablo Escobart. Ez nem teljesen egy higgadt, objektív ábrázolása tehát Escobarnak, hanem bizonyos szempontból nagyon is szubjektív.

Éppen ezért nem értem, miért nem lehetett a magyar címe is ennyi: Pablot szerettem.

Vagy sejtelmessé tenni: Pablot szerettem, de…

De mindegy, csak nekem a film megtekintése után ez nagyon szemet szúrt.

Pontszám: 7,5

Utóhatás: Szeretem azokat az igaz történeten alapuló filmeket, amik felkeltik a kíváncsiságomat, és utána még hosszú ideig bújom a netet, hogy jobban utánaolvassak. Most is olvastam a film után Escobbaról és Virginiáról is.

Valamint megállapítottam: borzalmasak voltak a ruhák a 80-as években!!!

Elég sok ellentétes gondolat keringett a fejemben Erdélyről, amíg nem jártam ott.

Jómagam nem vágytam oda, egyébként sem vagyok hegypárti, hidegpárti, nem tűnt soha elég fancy helynek, egyáltalán nem is értettem, hogy mások miért mennek akár rendszeresen is oda nyaralni vagy telelni. A másik oldal persze azt hangoztatta (és elültették a bogarat a fülemben), hogy mennyire gyönyörű a táj, a Hargita az egyik legszebb hely, hogy az erdélyiek úgy fogadnak minket, mintha otthon lennénk, mindenki kedves, az árak kifejezetten jók, minden adva van egy tökéletes utazáshoz.

Én sokáig nem hittem ezeknek a véleményeknek, de immár négyszer jártam jómagam is Erdélyben. Kicsit tényleg olyan, mintha régen látott rokonokat látogatnánk meg. Egyszer sem csalódtam, talán csak az utazás hossza vesz ki nagyon sokat az emberből.

Most a legutóbbi utunkról írnék egy rövid összefoglalót, miért is érdemes Erdélybe látogatnia azoknak, akik még sosem voltak.

Szeged felé indultunk, mert azzal kecsegtettek minket mostanában, hogy arra hosszabb autópálya szakasz vár ránk és gyorsabban lehet haladni. Mi ezt annyira nem tapasztaltuk, a határátkelés itt kifejezetten rosszabbnak tűnt, mint Nagyvárad felé (Debrecen irányába). De ha már erre jöttünk, útba ejtettünk két várat is: Dévát és Vajdahunyad várát.

Előbbiről azt lehetett hallani, hogy nagyon romos és nem érdemes megállni ott, azonban ha jobban utánanéz az ember, kiderül, hogy nem rég felújították, és ugyan sok látnivaló nincs, hiszen lényegében csak várfalakat nézegethetünk, azért megérte. A séta közben elmélkedhetünk Kőműves Kelemen történetén, vagy akár olvasgathatunk az egész várról, hiszen kifejezetten jó leírásokat is találni róla. (például itt) 

Arra készülni kell, hogy a felvonónál nagy a sor, és lehet, hogy 40-50 percet is várni kell a feljutásra. A kilátás fent csodaszép (na nem maga Déva városa miatt, hanem a környező vidék miatt), és le is ülhetünk egy kicsit pihenni, elmélkedni. (Akiknek több ideje van gyalog is felmehetnek, mi azért tartani akartuk a célkitűzéseket, ezért vártuk ki a sort a felvonónál.)

Ezután innen csak kb. 20 perc autóútra van Vajdahunyad vára, amelyről a Városligeti kistestvérét mintázták. Ez egy igazi múzeummal felér, nem romokról beszélünk, mind kívülről, mind belülről van mit megcsodálni, akinek ideje engedi, mindenképpen járja körbe. Az én kedvenc helyem itt a kút volt, amelyet állítólag két török fogollyal ásattak ki, és megígérték, ha elkészülnek, elengedik őket. Az ígéretet nem tartották be, és a kivégzés előtt a foglyok állítólag ezt mondták: lehet, hogy van vizetek, de nincsen lelketek.

Innen már egyenesen mentünk a szállásunkra (hát még jó messze volt, majd félúton jártunk), a hargitai Ivó felé. Összességében nagyon fárasztó napunk volt: reggel fél 6-kor indultunk, de a végcélt csak este fél 9-re értük el. Összesen (időeltolódást nem számolva) 14 órát utaztunk. A GPS szerint persze ez az út megtehető 8 óra alatt is, de egyrészt időt veszítettünk a határon (kb 1 órát), másrészt a két vár megtekintésénél is számolni kell kb 2-2 órával, és akkor az esetleges pisiszüneteket még nem is mondtam. Nagyvárad felé hiába kevesebb az autópálya, a GPS nem ír sokkal többet, kb 9 órával kell arra számolni. Tehát szerintem ne ez az 1 óra döntsön az irányról, hanem hogy ki mit szeretne útközben megnézni (hiszen a másik irányba meg lehet állni Kolozsváron, Torockónál, vagy a Tordai hasadéknál is. Kinek mihez van kedve, csak a menetidőt kell akkor jóval túlszámolni, ha sok megállást tervezünk)

Nekünk már nem ez volt az első utunk Erdélybe, így sok nagyon népszerű helyet mi már láttunk, és most kihagytuk (pl. Kolozsvár, Segesvár, Tusnádfürdő, Szent Anna tó, medveles a Hargitán, Farkaslaka stb.). Amit nem hagytunk ki most sem, azok a következők voltak:

Parajdi sóbánya

Szováta, fürdés a Medve-tóban

Korond

Madarasi Hargita, túra a csúcsra

Békás-szoros

Gyilkos-tó

Zetelaki víztározó

Nem akartunk minden nap reggeltől estig menni, ezért szűkítettük így a programunkat, és hagytunk időt arra is, hogy 2 napig csak pihenjünk és élvezzük a hegyi a levegőt (az otthon tomboló kánikula, a hegy lábánál kellemes 25-26 fokban volt mérhető).

Egy napra ajánlott tervezni Zetelakát, a Gyilkos tavat és a Békás szorost. Ez utóbbi, akárhányszor látom, mindig elbűvöl szépségével. Az odavezető kacskaringós utakat a gyomrom már kevésbé bírja, de mindig jól esik kiszállni, és sétálni a szorosban (csak a sok ott közlekedő autó miatt kár). A Gyilkos tavon idén csónakáztunk is, ugyan csak fél órás program, de én nagyon élveztem. Csak akkor ijedeztem, amikor néhány régi, kidőlt fa csonkjára (amik nem látszottak a víz alatt) felfutott a kiscsónakunk.

Szintén egy napra összevonható Parajd, Szováta és Korond. Korondon természetesen vásárolni áll meg az ember, a férfitársaság ezt egy kicsit rosszul viseli, de a nők el tudnak veszni a rengeteg fazekas- és faáru között. Szerintem érthető, mert hihetetlenül jó áron szerezhetsz be itt akár egy cserépedényt, akár egy óriási gyúródeszkát. Én még sosem jöttem el onnan üres kézzel.

A parajdi sóbányáról majd később bővebben is megemlékezem, a szovátai Medve-tavat mindenkinek ajánlom, aki még nem járt ott. A tó sótartalmának köszönhetően az emberek szinte lebegnek a víz felszínén, és a sok kirándulás után igazán felfrissítő élmény pár órára megpihenni ott (figyelem: a tavat pihentetik 12-15 óráig, akkor nem lehet bemenni a vízbe, így vagy reggel 9-re, vagy délután 3-ra érdemes tervezni az érkezést – kivéve, ha valaki egész nap ott lazulna a tó partján).

A Hargitára is fel kell kirándulni. Még akik nem is annyira a nemzeti öntudatukról híresek, azok is elérzékenyülnek a megszámlálhatatlan magyar zászló és miniemlékhely láttán a csúcson.

A kilátás gyönyörű, az időjárási viszonyok kiszámíthatatlanok: még ha a hegy lábánál süt is a nap, odafent elképzelhető, hogy mindent sűrű köd lep, esetleg a felhők között sétálunk. Vagy esetleg egy nagyobb vihart is kikapunk, ahogy most mi. Éppen lefelé indultunk, tudván, hogy kb 40-50 perc az út a menedékházig, amikor elkezdett szakadni az eső. De úgy igazán. Az, hogy volt nálunk esőkabát (legalábbis a szerencsésebbeknél), sokat nem segített: bőrig áztunk. A haladást pedig az is nehezítette, hogy percek alatt a semmiből egy patak született a turista ösvényen, amit hiába próbált az ember kikerülni, egy idő után képtelenség volt (nagyon messzire pedig nem térnék el a medvék miatt) Még a vízálló cipők is megadták magukat az eső és a patak erejének. Én momentán kétszer ültem seggre útközben, úgyhogy a ruháim nem csak vizesek, hanem vastagon sárosak is voltak…. Az eső kb pont addig tartott, amíg elértük a menedékházat és a kocsit. Nem mondanám, hogy ott élveztük az időjárás eme meglepetését, de kétségtelen, hogy utána erről a lefelé vezető útról regéltünk a legtöbbet.

Ajánlok még két éttermet is, hogy aki itt a Hargita környékén kirándul, hol ehet finomat: az egyik az Árpád Háza Csárda Zeteváralján (eszméletlen finom a csorba leves), a másik Dagi bácsi vendéglője Zetelakán, ahol pedig a sajtos karajt vétek kihagyni. Aki levest is enne, javaslom, hogy karajból csak fél adagot kérjen, mert a mennyiségek itt nem a gasztronómiai divatot követik (szerencsére). Nem is azért jövünk Erdélybe.

És ha már az ételeknél tartottunk: ki tudná megállni, hogy hazafelé ne álljon meg az út szélén az áfonya és rókagomba árusoknál…minden frissen szedve, egyenesen az erdőből. Persze mi is szedhetnénk, áfonyát ettem is a Hargita tetején, de azért jobb, hogy nem keressük a macik társaságát. Aki abban gondolkozik, hogy egy nagyobb vödör áfonyát hazavinne lekvárnak vagy csak úgy lefagyasztani, azért nem árt, ha hűtőládával is készül az útra, mert nem viselik jól az áfonyaszemek a hosszú utazást. A boltokban érdemes a sajtokat megkóstolni, nekem nagyon ízlenek az itteniek. A sörpártiak pedig hihetetlenül sokféle sört tesztelhetnek (nekünk például ízlett a Hargita, az Ursus). Kell ennél több egy jó utazáshoz? :)

Alapvetően szeretem a sorozatokat, de mégsem falom azokat töménytelen mennyiségben. Amit én végignézek, amihez kedvet kapok, az tényleg tetszik, különben nem áldoznék rá annyi időt. Sokan vannak, akik akár 4-5 sorozatot is néznek párhuzamosan, és kialakult véleményük van minden újdonságról – nekem ez már nem férne bele az időmbe, és türelmem sincs hozzá. 

Az első rajongásig imádott sorozatom a Dexter volt, aztán persze Trónok harca fan lettem, de megszállottan néztem a True Detective 1.-2. évadát vagy éppen O.J. Simpson ügyéről készült sorozatot. Kevésbé jött be a Westworld, a Deuce, a Drót, és még sorolhatnám (amiket egyébként sokan szeretnek). De úgy évente nézek meg maximum 4-5 sorozatot, nem havonta. 

A szolgálólány meséjének 1. évada engem teljesen letaglózott tavaly. Egyébként is szeretem a sötét, komor, depressziós filmeket/könyveket, de ez talán mindenen túltett. 

Nagyon jól eltalálták a karaktereket, a színészeket, az idősíkok váltogatását, és az egész látványvilág felépítését az alkotók, így engem hamar meggyőztek arról, hogy érdemes hétről hétre nézni, és érdemes lesz várni a 2. évadot is. Az 1. évad Margaret Atwood azonos című regényéből készült, míg a 2. évadot már teljesen a forgatókönyvírók alkották meg, így sokan féltek a végeredménytől. Sokan nem csak féltek, hanem beigazolódni látták félelmeiket, és nem tudtak megbarátkozni az új évaddal: túl sok szenvedés („szenvedéspornó” jelzők felbukkanása), értelmetlen cselekmények, nem vezet sehova, unalmas. 

Én imádtam. Több okból is (innentől elég spoileres az írás, tehát aki még nem látta, ne olvasson tovább):

Ez az évad engem többször tudott meglepni, többször húzott váratlant. Például az első pár rész menekülésről szóló történetszála mindig akkor vett váratlan fordulatot, amikor én már éppen megnyugodtam, hogy most már nem történhet semmi. Egyáltalán nem hittem, hogy June megszökhet, hiszen akkor hogyan tovább, ám végül, amikor beszállt a kisgépbe, és elindultak a kifutópályán, elhittem. Meggyőztek, hogy így is lehet folytatása a sorozatnak. 

A másik hasonló élményem: a Nick mellé behozott női szereplő, Eden karaktere bennem ellenérzéseket szült már a legelején, folyamatosan attól féltem, hogy ő fogja beárulni June-t és Nicket, hogy egy teljesen elvakult, negatív karakter, így az ő történetének végső lezárása teljesen meglepett, egyben egy nagyon szép búcsúnak tartom. 

Párszor természetesen éreztem lyukakat a storyban: például az évad közepe táján történt robbantás nem volt eléggé kifejtve, megmagyarázva, mind előzményeit mind utóéletét tekintve, semmilyen szempontból nem jutottunk közel a megértéséhez, vagy a kivitelezésnek a titkához. Ugyanígy megfejthetetlenné vált Mrs Waterford, Serena karaktere, aki teljesen hektikusan viselkedett: egyszer engedékeny, máskor ha tehette volna a saját két kezével fojtotta volna meg June-t. Egyszer megadó mintafeleség, máskor a nők jogaiért küzdő harcos. Nem lehetett rajta kiigazodni, ami engem kifejezetten idegesített, de elfogadom azok véleményét, akik szerint ez a kiszámíthatatlanság megmagyarázható azzal, hogy az ő élete is romokban hever, és az egyetlen megmaradt életcél, a kisbaba utáni vágy, kiválthatja nála ezt a kiszámíthatatlan, már-már mániákus viselkedést. Nos, az évadzáró után talán reménykedhetünk abban, hogy a következő részekben már ő sem a gileádi feleségek mintapéldánya lesz, és élére állhat egy esetleges nők általi felkelésnek… (kicsit utópisztikus remények). 

Az egyértelműen kedvenc részem ebből az évadból az volt, amikor Nick házasságot kötött Eden-nel, és a rész végén June kiugrik/kiesik az ablakon. Egyértelműen itt sem derült ki, hogy mi történt, valamint ha nem balesetnek, hanem öngyilkossági kísérletnek fogadjuk el, akkor sem tudjuk, hogy a vetélés lehetősége, vagy Nick elvesztése, vagy mindez együtt vezetett odáig, hogy June feladja (!!!). Én ennél a résznél teljesen megfeküdtem, és napokig depressziós voltam. 

Nem tagadom, hogy miközben egy igazán női sorozatról beszélünk, ahol minden néző női jogokért küzdeni akaró feministává akar válni, nekem mégis egy férfi, Nick a kedvenc karakterem: egyszerre helyes srác, aki végtelenül kedves és megértő, ugyanakkor folyamatosan körbelengi a titokzatosság, tud harcos és kemény is lenni, a szexben szenvedélyes. Végül is kellenek férfiharcosok a nők oldalára is.

Ha June szerelmi életét veszem szemügyre, egyértelműen Nicknek szurkolok. June férjét nem tudom igazán kedvelni. Persze érthető, hogy June még mindig szereti, az egyetlen biztos pont, ami a régi életéhez köti (a nagyobbik lányán kívül), de ugyanakkor ez a karakter számomra rendkívül gyenge és unalmas pontja a sorozatnak. Nick, hiába kisfiús a megjelenésében, mégis ezerszer férfiasabb Luke-nál. 

Az egyetlen félelmem tehát a szerelmi szál lehetséges lezárásából fakad, hogy hogyan oldják meg az utolsó (várhatóan utolsó), 3. évadban. Valamiért úgy érzem, hogy az írók azt a megoldást találnák szép befejezésnek, ha June, a férje és a kislánya ismét boldogan, együtt élnek, mindannyian megmenekülnek. Ezen cél oltárán pedig fel kell áldozni Nicket, aki eddig többet tett June-ért, mint bárki más, pláne a férje. Sajnos félek, Nicknek meg kell halnia. Bátor húzásnak venném a forgatókönyvíróktól, ha mégsem így alakulna, és valahogy a nyámnyila Luke kerülne ki a képből (Nem muszáj meghalni persze). 

Nagyon várom!

Pontszám: 10

Utóhatás: az operatőri munkát, a látványvilágot már unalomig dicsérte mindenki, de tényleg érdemes a képeket, beállításokat, fényeket, kompozíciókat árgus szemekkel figyelni…

Miközben mindig azt hangoztatom, hogy én mennyire szeretem a művészfilmeket, aközben egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy kifejezetten fel tudnak idegesíteni…

Nagyon vártam a Sosem voltál itt című filmet, egyrészt mert nagyon szeretem Joaquin Phoenixet, másrészt mert mindenhol csupa jót olvastam róla, legtöbb helyen 8-9-es pontokat kapott. Én pedig egész nyáron jó, ha 3-4-szer eljutok moziba, így megválogatom, hogy mire ülök be. Na ezt ki kellett volna hagynom.

Attól még mert valami művészfilm, attól még elvárom tőle, hogy jól megírt története legyen. Hogy ne hemzsegjen a logikai buktatóktól, ne legyenek lyukak a sztoriban. Néhány spoileres bekezdés következik, már amennyiben el lehet spoilerezni egy olyan film történetét, ami egy nagy katyvasz és valójában a legvégén sem tudod meg, hogy mi miért történt.

A leírások alapján Joe (Joaquin Phoenix) egy többszörösen lelki sérült ember, a gyerekkorából, de katona és FBI-os múltjából is hozza magával a lelki defekteket. FBI-os múlt? Na nem emlékszem, hogy aludtam volna a film közben, de semmilyen utalásra nem emlékszem FBI-ról, részemről ő csak egy defektes veterán volt.

Aztán a fővonal, hogy egy szenátor elrabolt lányát szabadítja ki kiskorú lányokkal kereskedők karmából – eszeveszettül izgalmasan hangzik, de ha lehet valamit unalmasan tálalni, akkor ezt sikerült. Ráadásul az első kiszabadítós majd a második kiszabadítós jelenetnél sem volt se füle se farka annak, hogy valaki egy szál kalapáccsal elindul felfegyverkezett emberek ellen olyan területen, ami be is van kamerázva: és persze senki nem veszi észre, és simán mindenkinek beveri a fejét a kalapáccsal. Teljesen logikus, hihető.

Az egyetlen pillanat, amikor felcsillant a remény, hogy jó film lesz ebből, az akkor volt, amikor először megmentette a lányt és egy szállodai szobában vártak az apjára. De hirtelen minden a feje tetejére állt, valaki lebuktatta őket, és egyik pillanatról a másikra a lányt megint elvitték. Itt én vártam, hogy felpörögnek az események, és kiderül, ki mozgatja a háttérben a szálakat, és hogy neki egyébként mi a fene baja lehet Joe-val, főhősünkkel. Mert hogy innentől kezdve mindenki halott lesz rövid időn belül, aki közel állt hozzá. De ki kell ábrándítanom az érdeklődőket: nem tudjuk meg, mégis mi miért történt itt. Mármint megvan a körülbelüli főgonosz, de hogy ő hogy jutott Joe nyomára a kislány kiszabadításától számított egy-két órán belül, hogy aztán pár óra leforgása alatt mindent tudjon róla és mindenkit el is intézzen… De fordítva is: Joe honnan tudta meg ki a főgonosz és hogy jutott be olyan egyszerűen hozzá, ha ez a valaki ekkora nagy gengszter??

Ennyit a történetről. Sajnos lehet, hogy én magam is rossz hangulatban voltam, de szinte semmi sem tetszett a filmben:

• a kislány: kétséget kizáróan szép. De miért kell mindig Jennifer Lawrence hasonmásokat szerepeltetni? Kezd unalmassá válni ez az arctípus.
• a zene: volt, aki erről is áradozott, engem kimondhatatlanul idegesített.
• Joaquin Phoenix: korunk színészóriása, de most nekem nem bizonyított. Ez a nagy szenvedés nekem már sok volt, nem éreztem az egyediségét.

Nem szeretek negatív véleményt írni, sokat vártam ettől a filmtől, de sajnos néha ilyen is van. És azért mert divat művészfilm rajongónak lenni, attól még az ember szerintem legyen ahhoz bátor, hogy kimeri mondani, ha valami nem tetszik neki, ráadásul még meg is tudja indokolni.

Pontszám: 3,5

Utóhatás: azért a partneremet megkérdeztem, hogy ő többet értett-e meg, illetve én vagyok-e hülye, de nekem ez egy nagy összevisszaság volt, értelmezhetetlen sztorival. Megnyugtatott, hogy nem én vagyok a hülye, és hogy ez szerinte sem egy jó film.

De akkor mások miért áradoznak róla???

Donna Tartt regénye 2014-ben Pulitzer díjat nyert, és egy ismerősöm is nagy rajongással ajánlotta nekem, így igyekeztem nem elrettenni a könyv terjedelmétől, és bíztam benne, hogy pörögni fognak benne az események, és végül megelégedve ölök bele rengeteg olvasás-időt. Így lett.   

A történet főszereplője Theodore Decker tizenéves kisfiú, akit egy nap képzőművészet-rajongó édesanyja berángat egy new yorki múzeum kiállítására, és mesél neki az ott látható művekről, köztük egy különleges képről: Fabritius Aranypintyéről. Hirtelen, a semmiből egy robbanás rázza meg a múzeumot, amelyben Theodore édesanyja meghal, a kisméretű festmény pedig a nagy kavarodásban a fiúhoz kerül, aki nem is gondolkodik, csak menekül a helyszínről: az életét visszavonhatatlanul megváltoztatta e két fordulat: édesanyja elvesztése és egy különleges, felbecsülhetetlen értékű festmény birtoklása. Élete innentől a festmény körül forog, amiről ugyan pontosan tudja, és őszintén érzi, hogy valahogy vissza kell szolgáltatnia, de az események váratlan fordulatai következtében ez még nagyon-nagyon sokáig nem történhet meg.

Maga a festmény egy valóságos, létező kép, és olyan átéléssel ír róla az író – beszél róla a regénybeli édesanya, hogy nem hiszem, hogy lenne olvasó, aki megállná, hogy ne olvasson utána interneten is minél jobban a képnek és festője szomorú életének. Az olvasó is valahol megszállottja lesz az alkotásnak, csakúgy, mint a főhős.

Az írónő nagyon erős a lelki vívódások ábrázolásában, a karakterek megteremtésében. Ugyanakkor nem éreztem az ő terepének a könyv két akciójelenetét. Az egyik a legelején még a robbanás a múzeumban a másik a legvégén történik, pontosan nem nevezném meg az eseményt, de a lényeg, hogy úgy éreztem, ezek a részek kicsit szaggatottak, csapongóak, nehezen átélhetők. Ráadásul túlságosan lebegő, elvont irodalmi stílusúak, amitől maga az akció elvész, és gyakran azt sem tudom, hogy most ténylegesen kivel, mi történik. Nekem rontott az élményen, nem segített. A könyv többi részében sokkal inkább a jellemábrázolásokra és a belső vívódásokra koncentrál Tartt, amiben viszont nagyon meggyőző. Úgy éreztem, hogy a regény minden apró rezdülését átélem, hogy minden szereplőjének szurkolok valahol mélyen, legbelül, és nincs kedvem letenni a könyvet. Annak ellenére, hogy kb 800 oldal, és felér egy Franzen nagyregénnyel, mégis viszonylag hamar el lehetett olvasni.

Persze nem egy pozitív kicsengésű műről van szó: ahogy olvastam, úgy kerültem mindig bizakodó lelkiállapotba, többször hittem azt, hogy végre most, végre valami pozitív fog történni, végre Theo sorsa jobbra fordul, végre lesz valami, ami kihúzza őt a mélységből. Aztán az utolsó pillanatban szinte mindig kiderült, hogy csak rosszabb lesz, mint előtte, mert mindig van még lejjebb is…

A könyv legvége ugyanakkor tartogat érdekes elmélkedéseket a jóról és a rosszról, hogy mi miért történik, származhat-e rossz cselekedetből is jó és fordítva. Ezen sokat elmélkedhetünk azután is, hogy végleg bezártuk a könyvet. Ugyanakkor ennél az elmélkedésnél, a végkifejletnél talán erősebb hatása volt a regény folyamán végigsöprő végzetnek, vagy váratlan eseményeknek, ha úgy tetszik. Lehet bárki bármilyen ember, ha akár apró, akár jelentősebb dolgok is keresztezik az útját, amelyek nem a megfelelő irányba terelik, akkor egészen más emberré is válhat, mint amilyennek nevelték, vagy amilyen ember ő maga szeretett volna lenni. Theodore Decker számomra minden ballépése és rossz döntése ellenére is pozitív figura tudott maradni, aki végső soron csak egy tragédia és annak következményei miatt terelődik el a neki szánt sorstól, de valahol legbelül mégiscsak megmaradt önmaga. Talán ezért a sok lelki gyötrelem…

Utóhatás: kicsit lehet elmélkedni utána a saját életünkről: nekünk voltak-e meghatározó események életünk folyamán. Akár ici-pici apró dolgok is, amik megváltoztattak minket.

Az ember életében szerintem évente maximum egy olyan film van, amit annyira vár, hogy az előzetesét képes százszor végignézni, és már a premier napjára jegyet foglalni valamelyik moziba. (Star Wars rajongóknál gondolom ez az évi aktuális alkotás, de engem sajnos nem fogott meg a világa, csak letudom a kötelezőt, a rajongó páromat elkísérve).

Nem, nálam azok a filmek, amikre nagyon vártam, készültem, és a bemutatóra olyan izgatottan mentem, mintha egy Metallica koncertre lépnék be egy óriás stadionba, azok a következők:

• Moulin Rouge (senki ne akarja, hogy megmagyarázzam, számomra korszakalkotó kedvenc)
• A Batman trilógia minden része (Christiopher Nolan rajongó vagyok)
• Interstellar (lásd a fenti indoklást)

És most…a Freddie Mercuryról, vagy ha úgy tetszik a Quennről készült film, a Bohemian Rhapsody a várva várt szenzáció.

Csak novemberben mutatják be a mozik, de az előzeteseit már hónapok óta nézegetem, a legújabbat is most egymás után ötször visszajátszottam… :)

Ne hagyjátok ki:

Persze ehhez a hatalmas rajongáshoz és felfokozott várakozáshoz ebben az esetben az is kell, hogy Freddie Mercury rajongó vagyok, a végletekig tartom, és bármikor kardoskodom amellett, hogy a mai napig nem született hozzá hasonló frontember, vagy olyan énekes, aki a dalait vissza tudná úgy adni, ahogy ő (és nem csak énektudásra, hanem szenvedélyre is gondolok).

Bármikor képes vagyok a kocsiban az ő dalait üvöltetni, rázni a fejem a Bohemian Rhapsody-ra, elmélkedni a Show Must Go On-on, vagy csak átélni az Innuendo-t teljes egészében.

Mindez persze nem garancia arra, hogy a film is fantasztikus lesz… Nem árt hozzá a jó forgatókönyv, a kiemelkedő színészi alakítás, a biztos kezű rendező… Az énekest alakító színész (Rami Malek) egyelőre úgy tűnik, rendben van, a többit pedig majd meglátjuk!

Amint lehet jegyet venni, én rajta leszek!

Nektek melyik film volt eddig, amit ennyire vártatok?

Talán feltűnt, hogy az utóbbi időben kicsit megfogyatkoztak a filmes bejegyzéseim, ami több okra is visszavezethető. Egyrészt itt a nyár, többet vagyunk a szabadban, ilyenkor a mozikban is kicsit halott szezon van (nem a nyaralásra időzítik a legjobb filmek bemutatását), másrészt HBO GO előfizető lettem, ami talán valamivel jobban összpontosít a sorozatokra, mint a filmekre.

Ennek kapcsán gondoltam (abszolút semmilyen pr/reklám fogás nincs a dolog mögött), hogy írok egy rövidet az HBO netes szolgáltatásáról.

Szolgálólány meséje rajongó vagyok (ha vége lesz a második évadnak, majd írok is róla), és éppen ezért, nagyon csábított az HBO GO mindenhol fel-felbukkanó reklámja, hogy egy hónapig ingyen ki lehet próbálni, én pedig cserébe falhatom a kedvenc sorozatomat, akkor és ott, ahol éppen kedvem támad rá.

A regisztráció valóban nem vett sok időt igénybe, egyetlen dologra kell figyelni: a bankkártya-számunkat meg kell adni, ugyanis az ingyenességre vonatkozó 1 hónapot komolyan kell venni, ha letelik az egy hónap, az HBO automatikusan levonja a számládról a következő hónapra szóló összeget (amely így, hogy nem kábelszolgáltatónál, hanem közvetlenül az HBO felületén intézed, 1990 Ft). Természetesen, ha az ember tényleg csak egy hónapig akarja használni, akkor figyelnie kell a fordulónapra, és előtte lemondania a szolgáltatást, úgy nem vonják le az összeget.

Nálam letelt az egy hónap, és jelentem nem mondtam le, úgy éreztem, hogy ezért a pénzért tökéletesen megéri a szolgáltatás. Az egy hónapos próbaidőszakban nem voltam moziban, de még az egyéb kevésbé legális módszerekhez sem nyúltam az interneten, mivel az HBO GO tökéletesen kielégítette a filmek és a sorozatok iránti igényemet.

A kapcsolódó alkalmazást a mobiltelefonra pikk-pakk le lehet tölteni, a felület jól átlátható, könnyen kezelhető, a filmek között jól lehet keresgélni, akár imdb pontszám, akár műfaji besorolás vagy éppen nézettségi lista alapján. Ha nem akartam éppen filmet nézni, csak nézelődtem a kínálatban (pl. hazafelé a villamoson), akkor könnyű szerrel, egy kattintással betehettem a filmeket a megnézendők közé, és otthon már csak azt a listát nézegettem, amikbe az előre válogatott filmeket betettem.

Mobilon is el lehet a filmeket indítani (bár én filmrajongóként úgy érzem, hogy ilyen miniben még sorozatot sem szabad nézni, nekem veszít az élvezhetőségből), vagy akár laptopon, de a legjobb persze egy jó nagy tv-n keresztül. Ugyan okos tv-vel rendelkezem, de nem LG Smart-tal, amit az HBO alkalmazása egyből felismer, így ahhoz, hogy a filmeket nagyképernyőn élvezhessem, szükségem volt egy Chromecastra is, ami természetesen plusz költség (webáruháztól függően kb 15.000 forint), viszont ezt másra is használhatom, a laptop képét is egy kattintással kiküldhetem a tv-re, de bármilyen egyéb videós felületet is a webről. (tehát nem csak youtube-ról beszélünk).

Az internet minőségének vagy az HBO alkalmazásának hiányosságaiból fakadóan egyszer-kétszer előfordult, hogy adott filmet nem tudtam átküldeni a tv-re (kapcsolódási hibát jelzett), de szerencsére olyan gyakran nem fordult elő, hogy ebből nagyobb idegi kiakadást szenvedtem volna.

A filmek/sorozatok minőségével kapcsolatban néha kettős érzésem volt: volt, amikor tökéletes volt minden, volt, amikor a hang kicsit dobozszerűvé vált, és néha a képen azt érzékeltem, hogy a feketék nem elég egységesek és szépek (pedig a mi tv-nknek a legnagyobb előnye, hogy gyönyörűek a feketéi, nem pedig halványszürkébe átmenők). Ugyanakkor ezek a hiányosságok sem voltak feltűnőek, és csak egyszer-kétszer érzékeltem.

Az HBO GO alkalmazás legnagyobb előnye (már ha most például valaki a Netflix-szel szeretné összehasonlítani), hogy minden filmhez van legalább magyar felirat, de gyakran szinkron is. Tudom, tudom, sokak szerint elvárás, hogy a filmeket eredeti nyelven, felirat nélkül nézzük, de egyrészt nincs mindenki olyan magas szinten angoltudásban, hogy az apró poénokat és kétértelmű megjegyzéseket is megértse, másrészt én általában már este, egy fárasztó, munkával teli nap után ülök le sorozatot vagy filmet nézni, nincs kedvem gondolkodni a mondatok jelentésén, én a filmeket élvezni, átélni akarom.

Aztán persze, amikor hétvégén takarításhoz csak azért, hogy valami menjen a háttérben, elindítok a Szex és New York epizódjai közül párat, már van, hogy csak angolra állítom be, mert a megértése már semmilyen szinten nem jelenthet gondot, annyiszor láttam. :)

Apropó Szex és New York: állandóan megy a tv-ben is, mindig ismétlik. Na de ezzel az alkalmazással: azt a részt indítom el, amelyiket csak akarom, akkor, amikor akarom, angolul vagy magyarul, ahogy épp kedvem van hozzá, és mindehhez még nem kell letöltenem sem sehonnan, nem foglalja a helyet a számítógépen, nem kell órákig keresgélni: pár kattintás, és már nézhetem is. Mondhatni, az előfizetés után eltelt egy hónapban nem csak a moziból maradoztunk el, hanem komolyan fontolóra vettem a kábelszolgáltatás lemondását is, hiszen egyáltalán nem néztünk tv-t. Most is csak a foci vb miatt kapcsoljuk be. Még nem született meg a végleges döntés, de komoly dilemmába kerültünk, szükség van-e a különböző csatornákra, hiszen a legtöbb tartalom már valóban elérhető az interneten is, ha véletlenül valamit mégis meg akarnánk nézni – de mondom, az elmúlt egy hónapban nem hiányzott semelyik csatorna semelyik műsora.

Természetesen nagy moziba járók vagyunk, így erről nem az HBO GO fog minket leszoktatni: egyrészt, mert vannak filmek, amiket tényleg nagyvásznon kell látni, szinte bűn tv képernyőn nézni - a kép minőségétől függetlenül – másrészt pedig mert nem is biztos, hogy fél évet vagy annál is többet várnék majd egy olyan filmre, ami érdekel, és már adják a mozik.

Tehát összefoglalva szerintem az egy hónapos próbaidőszakot mindenképpen megéri, utána pedig könnyen eldöntheti az ember, hogy megvan a szolgáltatás nélkül, vagy éppen úgy látja, ki tudja használni az általa nyújtott előnyöket.

Amióta megismertem a Nothing More zenekart, azóta álmodoztam arról, hogy Magyarországon is fellépjenek. Igaz, hogy tavaly novemberben láttam őket Bécsben, de kíváncsi voltam, itt is hozzák-e majd azt a bombaformát, amit ott átéltünk.

A koncert előtt kb. egy órával még óriási szakadó esőben rohantam haza a kutyámmal, bőrig áztam: a hajamból, a ruhámból, a kutyámból folyt a víz, így kapkodós kutyaszárítás, átöltözés és nem kis rohanás kellett, hogy egyáltalán 7 óra előtt megérkezzek a Barba Negrába. És még akkor mindig azzal töltöttem az időmet, hogy a sötét felhők miatt aggódtam, mert nem akartam még egyszer elázni.

Szerencsére a Nothing More akkora lendülettel robbant fel a színpadra nem sokkal az érkezésem után, hogy az idegeskedésemet és az esőfelhőket is kifújták a fejünk fölül.

Mondanom sem kell, hogy eufórikus hangulatban az összes dalt végig énekeltem, ugráltam, táncoltam, és a legkevésbé sem izgatott, hogy a közönség egy része (akik nyilván a Stone Sour miatt nyomultak legelőre a színpadhoz) szinte meg sem mozdult… Tökéletes helyünk volt, akkor még szellősen álltak az emberek, bőven volt hely mozogni, és az egész színpadot beláttam.

Tudtam kb. a setlistet is, nagyon hasonlóan nyomták, mint Bécsben (Do You Really Want It, Let ’em Burn, Don’t Stop, Go To War, Skrillex cover, This Is The Time stb.)

Újdonság volt viszont, hogy lassú számnak most a Fade In/Fade Out ment, amit én szinte mindig megkönnyezem, és azt hittem, hogy ilyen hosszú dalt sosem fognak koncerten játszani, most mégis megtették: egy ilyen epikus dal is belefér egy nyári buliba.

Csak aztán persze maga a koncert nagyon rövid volt, talán 45 perc…értem én, hogy előzenekar voltak, de számomra nem: én miattuk vettem meg a jegyet.

Jonny Hawkins energiái most is csak úgy süvítettek… Énekelt, dobolt, rohangált megállás nélkül, a show-elemeiket is mind magukkal hozták. Napok óta elég depis voltam, viszont ez a koncert visszahozta az életkedvemet!

Sajnos azért nem tudok elmenni a negatívumok mellett sem… Kettőt említenék: Az egyik a hangosítás… Nem vagyok persze szakértő, de szerintem nagyon rosszul szólt a NM. Aránytalanul hangosnak tűnt a dob és a basszus, halknak a gitár és az ének… Ha nem ismertem volna a dalokat, fogalmam sem lett volna néha, hogy mit énekel a frontember, annyira elveszett a hangja…És nem azért, mert ne lenne power Jonny torkában! Ezen felül az összhatás is halk volt. Ha én úgy, hogy viszonylag elől állok, közel a színpadhoz, és a mellettem állóval úgy tudok beszélgetni, hogy közben meg sem kell emelnem a hangomat, tökéletesen halljuk egymást, akkor az a zene nem elég hangos. Így a húzóerő nem volt meg teljesen, a saját lelkesedésemnek és a színpadról sugárzó energiáknak köszönhetően ugráltam és énekeltem.

(Azért is fáj mindez, mert egyrészt Bécsben is hallottam őket, ahol nagyon jól szóltak, másrészt most voltunk a Budapest Parkban az Asking Alexandria + Bullet For My Valentine koncerten, ahol amikor még csak a beállás ment, már akkor összenéztünk, hogy kiugrik a szívünk a helyéről, olyan erővel szólaltak meg a hangszerek….és nem elől álltunk.)

A másik negatívum szintén nem a zenekarnak felróható, hanem a helyszínnek: hátrafelé lejt a talaj! És ezt még senki nem tette volna szóvá, fel sem merült, hogy ezzel kezdeni kellene valamit??? Értem én, hogy egy híd lábánál vagyunk, ahol az út és a töltés miatt eleve lejt a talaj, de hogy ezzel senki ne akarjon foglalkozni, és akár a talaj feltöltésével, akár a színpad megfordításával (mármint, hogy ne a Duna felé nézzen a színpad hanem pont fordítva, és a nézőtér emelkedjen, ne süllyedjen), akár végső soron kivetítők felszerelésével, de meg kellett volna oldani.

Ezzel csak a Stone Sour közben szembesültünk persze, mert NM után hátra mentünk sörért, és utána visszajutni már képtelenség volt, úgy megtelt a hely. Talán a terület közepéig lehetett eljutni, de az égvilágon semmit nem lehetett látni…Ezt szó szerint értsétek, nem úgy, mint más nagy szabadtéri koncerteken, hogy ha hátul vagy, azért kicsit lábujjhegyre állva, még elcsíped néha az énekes fejét: itt konkrétan semmit. A színpad tetején a sátrat - azt láttam.

Így miközben hangosításban a Stone Sour jobb volt, mégsem tudtam elengedni magam, mert azon bosszankodtam, hogy ennyi pénzért azért ez elég gáz… És nem voltam egyedül a véleményemmel. Be lehet tehát szólogatni azoknak, akik a híd tetejéről, ingyen, illegálban nézik a koncertet, azonban nem ítélném el őket addig, amíg a fizető közönség jó része a felét sem látja annak, amit a tilosban járók igen…

Nagyon sajnálom, mert a Stone Sour is megérdemelte volna a figyelmemet, vagy hogy róluk is többet írjak, de sajnos nem sikerült teljesen rájuk hangolódnom. Akik közelebb álltak és kellő hangerővel is hallották, azok szerint nagyon jó volt. Higgyünk nekik.

Utóhatás: sok érzés kavargott bennem a koncert után, de a lényeg, hogy a Nothing More-ért megérte ott lenni…