Erre a chilei filmre már csak azért is sokan kíváncsiak lehetnek, mert a Testről és Lélekről elől hozta el az idei Oscar díjat idegen nyelvű film kategóriájában. Ezen felül természetesen azt is szinte mindenki tudja már hallomásból, hogy egy transznemű ember történetéről szól, arról, hogy mind a mai napig milyen előítéletekkel, milyen hátrányokkal kell megküzdeniük bárhol a világon.

Ugyanakkor én valamennyire sajnáltam, hogy ez a tény előre ismert, hiszen a film legelejének felépítése és a főszereplő nőiessége is alkalmas lett volna arra, hogy ezt nagyon sokáig titokban tartsa a rendező, és csak a valamikor a film első harmadánál váljon egyértelművé.

A story röviden annyi, hogy együtt él főhősünk, Marina egy már idősödő férfival, láthatóan nagy szerelemben, éppen egy közös utazást terveznek, születésnapot ünnepelnek, ám éjszaka a férfi rosszul lesz, és hiába siet be vele Marina a kórházba, meghal. A család értesítésekor kiderül, hogy ez nem egy egyszerű hétköznapi szerelmi tragédia, mivel a férfi egy transznemű nőt szeretett, ezt pedig sem a család, sem pedig a hatóságok nem tudják megfelelően kezelni.

Engem nagyon elszomorított a film, teljesen depressziós hangulatba kerültem tőle. Ugyanakkor, ha ennek okait keresem, akkor számomra egy furcsa nézőpontból találom meg: az, ahogyan vele bántak az emberek, az, ahogyan a meghalt szerelme családja kiközösítette őt, elvette mindenét, és emberszámba sem vette, engem elgondolkoztatott: ugyanis egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ugyanígy bánjanak egy egyszerű nővel is, aki harmadik félként lép be egy család életébe, és okoz ezzel akarva-akaratlanul nagyon sok embernek bánatot, bosszúságot, haragot. Egy női szeretőt is el tudom képzelni, hogy rövid úton kitesznek a lakásból, hogy eltiltják a temetéstől. Ebből a szempontból pedig a film mégsem szólt egyszerűen csak a másságuk miatti emberek kirekesztettségéről: szólhat ez a film bárkiről, akiről a társadalom úgy gondolja, hogy vétett az alapvetően elfogadott erkölcsi szokások ellen. Szólhatna bárkiről bármelyik országban, bármilyen nemű, identitású is legyen. És számomra ettől volt annyira átérezhető. Talán ez is volt a cél: szörnyű, ami történik a főhőssel, ugyanakkor ugyanolyan ember és ugyanolyan helyzetekbe kerülhet, mint bárki más, és azokkal a helyzetekkel ugyanúgy meg kell küzdenie. (Természetesen néhány erős beszólás: „Mi vagy te?!, vagy éppen a hatóságok megalázó fellépése egy egyszerű nőnél nem feltétlenül lennének hasonlók, de mégis elképzelhető olyan helyzet, amikor egy nőt is mérhetetlenül megaláznak, és pusztán abban keresik mindennek az okát, hogy ő nő.)

Én szerettem ezt a filmet, lassúsága ellenére is. Ki kell emelni a főszereplő, Daniela Vega játékát, valamint az én szívemhez közel álló küzdelem tárgyát: a kutyát. A lakást, az autót, mindent gondolkodás nélkül átad a családnak, de ehhez az érző lényhez mindennél jobban ragaszkodik. A kutya többet jelent bármilyen más megfogható értéknél, az egyetlen, aki talán tényleg tudja, milyen szerelem volt Orlando és Marina között, és aki nem ítélte el őket sohasem.

Pontszám: 8

Utóhatás: Megtekintésre mégiscsak azoknak ajánlanám, akikben nincsenek előítéletek, mert nem ettől a filmtől fognak azok megszűnni.

Két olyan magyar filmet sikerült megnéznem a közelmúltban, amelyek még 2016-ban moziba kerültek, de nekem még eddig kimaradtak. Két nagyon különböző film, de mindkettő a maga nemében eléri a 7-es pontszámot. Lássuk, hogy melyiket kinek ajánlanám inkább:

Az állampolgár: azoknak, akiket a menekültkérdés kicsit mélyebben is érdekel, nem csak a migránsozás szintjén. Ezen felül felhívom a figyelmet arra, hogy nem egy gyors tempójú alkotás, van idő közben elmélkedni.

Kút: fiatalosabb, pörgősebb, a másik filmhez képest mindenképpen vagányabb alkotás a benzinkúton ragadt kurvák és a benzinkutas rég nem látott fiának történet-összekapcsolása. A friss magyar film iránt érdeklődőknek, a kicsit erőszakosabb filmek kedvelőinek ajánlom.

De persze mindkettő tetszhet, hiszen nekem is bejött mindkettő alkotás.

A hiányosságok: Az állampolgárnál nekem nagyon nehezen volt hihető a tanárnő szerelme a tanítványa iránt: nem, nem azért, mert miért szeret bele egy fekete bőrű férfiba, hanem hogy úgy egyáltalán ebben a korban (50 felett) bele lehet-e úgy szeretni bárkibe, hogy elhagyd a családodat, a teljes addigi életed. Elfogadom, hogy létezhet ilyen mély szerelem, amiért a kérdésre igen a válasz. De itt nem láttam azt az őrjítő egymásra találást, a teljes lelki összefonódást, elköteleződést. Egy könnyű kalandot láttam, ami mindkét félnek felszabadító volt, de szerintem egyik félnek sem megrendítő, életet megváltoztató. És így már kicsit bicsaklott a történet.

A film legerősebb jelenete még a legelején van, amikor vizsgázik az afrikai férfi, és a Szózatot szavalja. A vizsgáztató ezzel kapcsolatos kérdése több mint tapintatlan, és nézőként is elszégyelltem magamat. Ezt az érzést utána már nem igazán tudta a film újra elérni, hiába volt megannyi jelenet, amely hasonlóan elgondolkodtatott.

A Kút című filmnél is éreztem hiányosságot a történetben, hiszen nem értettem sem a főszereplő Mária karakterét, sem a fiúét, aki beleszeret. Kevésnek tűnt mindkét fél motivációja, háttértörténete. Nem beszélve a fiú erőszakban való tobzódásáról a film végén. Valamiért a jelleme egyáltalán nem hajazott erre a viselkedésre, és többször jeleztem már más írásokban is, hogy az erőszak, ha nincs kellően alátámasztva, megindokolva, nem tud felkavaró lenni számomra. De semmiképpen sem úgy, hogy ettől tátva maradjon a szám és dobjak egy hátast.

A film nagy erénye ugyanakkor a kiváló színészvezetés, az operatőri munka és a kutyás történet, amely mintegy mellékszálként végig követi a film eseményeit. 

Utóhatás: mindkét filmet érdemes volt megnézni, mindenképpen a jobbak közé tartoznak hazai viszonylatban. (Bár az még jobb lenne, ha nem érezném, hogy hozzá kell tennem: hazai viszonylatban.)

Számomra ez az út az újdonság erejével ható kirándulás volt, ugyanis Ausztriában, Bécsen túl még nem nagyon jártam. Valahogy nem is vonzott ez a hegyvidéki táj, többre értékeltem a tengerpartokat, és a mediterrán klímát. Most valahogy, testvérem unszolására mégis belevágtunk egy ilyen utazásba a május 1-i hosszú hétvégén, amit egyre izgatottabban vártam, ahogy elvarázsoltak az utazás előtt nézegetett képek.

Az útitervünk nagyon zanzásítva így nézett ki: első nap kora reggel indulás Budapestről, délelőtt érkezés Hallstattba, ott séta a faluban, megnézzük a nevezetességeket, felmegyünk a sóbányába, ha belefér átmegyünk Obertraumba, esetleg felvonózunk a hegycsúcsra (Hallstatt sokkal több időt megért 1-2 óránál, így Obertraum végül kimaradt).

Este érkezés Bad Ischlbe, ahol a szállás elfoglalása után vacsora, majd másnap a város felfedezése, Kaiservilla, kilátó és a kihagyhatatlan Zauner cukrászda finomságai.

Harmadik nap egy másik tónál, a Wolfgangseenél kirándulás (eredetileg kisvasúttal mentünk volna fel a hegyre, de még nem járt az előszezon miatt): egy félnapos túra St. Wolfgangból St. Gilgenbe, onnan pedig hajóval vissza a kocsihoz. Este érkezés Salzburgba. A 4. napot teljes egészében Salzburgra szántuk, és míg 5. napra eredetileg a Sasfészek megtekintését terveztük Berchtesgadenben, végül ez elmaradt: egyrészt elfáradtunk a négy napja tartó folyamatos rohamtempótól, másrészt kiderült, május 1. még a Sasfészekhez is túl korai időpont, nem csak a hegyi vasúthoz, még zárva van. Így a délelőttöt végül a Hellbrunni kastélyban töltöttük, és onnan kb délben indultunk haza, ahova kényelmesen, este 6-7 felé megérkeztünk. Most utólag úgy érzem, hogy ez a táj, Felső-Ausztria, Salzkammergut, ha még sosem jártál ott és mindent meg akarsz nézni, nem is fér bele 5 napba, inkább egy teljes hét kellett volna. De persze nem csak az időhiány szabhat határt a felfedezésnek.

Lenne bőven mit mesélni az útról, akár részletes útitervet is adhatnék pontos árakkal, de mivel nem egy utazási blogon jártok, így csak kiemelnék néhány maradandó élményt a sok közül.

Hallstatt

Valóban gyönyörű, képeslapra kívánkozó falu, fantasztikus fotókat lehet lőni a tóparton, vagy a magasabb utcákról. Azonban tele van japán turistákkal, még előszezonban is, és ettől az embernek kevésbé van meghitt hangulata. A sóbánya érdekes volt, de mivel pár hete voltunk Krakkóban és ott láttuk a wieliczkai sóbányát is, így kevésbé hatott ránk: ha választani kellene, inkább a lengyel sóbányát ajánlanám felfoghatatlan méreteivel. Itt viszont az volt a vicces, hogy csúszdákon lehetett egyre lejjebb jutni a bányába, és azért a sebesség csalt egy kis mosolyt az arcunkra.

Bad Ischl

Nagyon kellemes kisváros, én élveztem az itteni sétánkat, és a Kaiservillába is érdemes volt bemenni - nem csak Sisi rajongóknak. De ami mindent vitt, az a folyóparton a Zauner cukrászda (van beljebb, a központhoz közelebb is egy üzletük), ahol a tavaszi napsütésben a folyó partján, a fejenként kiválasztott 2-2 sütinket és finom kávénkat fogyasztottuk. Az eredeti ischlert mindenkinek érdemes megkóstolnia, nekem sokkal jobban bejött, mint a hazai lekváros változat.

Wolfgangsee

Ugyan nem készültünk eredetileg arra, hogy még túrázni is fogunk, utólag nem bántuk meg. Nagyon szép kilátásban volt részünk a kellemes, kb. 2 órás gyaloglás során. St. Gilgenben sokan már a strandon voltak, pedig ezek a hegyi tavak kifejezetten hidegek még ilyenkor, tavasszal. Én csak a lábujjamat dugtam bele a vízbe. Ami megérte, és jó áron volt, az a hajókázás a tavon. Természetesen sajnáltam, hogy a kisvasút még nem járt, mert állítólag nagyon szép útvonalon kaptat fel a hegytetőre, de így sem csalódtunk, nagyon kellemes nap volt.

Salzburg

A szállásunk nem volt a belváros közvetlen közelében, azonban egy nagyon kellemes 20-25 perces sétával, végig a folyó mentén könnyedén be tudtunk sétálni.

A Muzsika hangja című film rajongóinak vannak kötelezően ajánlott helyszínek, hiszen számos jelenetet itt forgattak, de aki nem keresi direkt, az is bele tud futni ezekbe a nevezeteségekbe. Nekem nagyon tetszett a Mirabell park és maga a vár is, amire szinte az egész városból gyönyörű kilátás nyílik, mögötte a hóval fedett hegyekkel. Talán ez tetszett a legjobban: a város látképe. Benn, a szűk utcákon kevésbé éreztem, hogy különleges helyen járnék, pedig szép volt: barokk házak, kávézók mindenütt és persze rengeteg turista.

Nem érdemes kihagyni egy jó cukrászdát itt sem, ugyanakkor azon már elgondolkodnék, hogy a Mozart házba érdemes-e bemenni és hogy feltétlenül venni kell-e Mozart golyókat, mivel az eredetit (meglepő módon kék csomagolással) csak egy helyen lehet kapni, elég drágán, a többi utánzat pedig bárhol máshol megvehető.

Hellbrunni kastély

Ide először nem is akartunk jönni, de megmondom őszintén, hogy a legszórakoztatóbb élmény itt várt. Ha jól értettem, akkor az egyetlen olyan barokk kastély és park, amelynek fennmaradtak a szökőkútjátékai, máshol a felvilágosodás idején ezeket megszüntették, haszontalannak tartották.

Lehet, hogy szerencsések is voltunk, mert a mi csoportvezetőnk egy nagyon laza és nagyon furfangos fickó volt, folyamatosan poénkodott, lépten-nyomon újabb titkos vízforrást fedett fel, amivel lespriccelhetett minket. Mindenki hatalmas hahotázások közepette menekült a víz elől. Én imádom a vizet, a víz közelségét, így többször úgy nevettem, hogy már sírtam. Persze az is vicces volt, amikor én már teljesen biztos helyen álltam, és azt néztem, a többi látogató, hogyan próbál szorult helyzetében elfutni a víz elől. A legbátrabbaknak javasolt váltóruha, de én annyira nem áztam el, hogy ne száradtam volna meg 5-10 perc alatt a napon. Nagyon megérte a vízi játékok miatt, a kastélyba is be lehet menni a belépővel, a park pedig nagyon szépen gondozott.

Gasztronómia: nem mondom csalódásnak, de nem is akkora durranás, mint amikor pl. Olaszországban áldozunk eme élvezetnek. A Wiener Schnitzel szinte mindenütt finom, de érdemes megkóstolni a káposztás knédliket is – mindenféle töltelékkel megtöltve.

A sör szerelmeseinek sem rossz választás a környék, mi is több mindent megkóstoltunk, és finomnak találtuk a Stiegl különböző fajtáit, vagy az Augustinert is. (Sajnos ez utóbbinak az óriási és egyébként rendkívül hangulatos főzdéjének kerthelyiségét mégsem tudjuk szívből ajánlani, mert a fél literes korsóban 3 dl-nyi helyet csak a hab foglalt el – nyilván másodjára már szól az ember a csaposnak, hogy ne így mérje a sört, de azért nem szép dolog a turistákkal így bánni, ennyi pénzért habot eladni, még ha azt gondolják, úgy sem jövünk vissza soha többet ide. Ezek után mondjuk pláne nem.

Utóhatás: Egy kis negatívum:

Az, hogy 5 napba mi fér bele, miközben ez a vidék, a rengeteg festői falvacskával, a hegyi tavakkal, kastélyokkal, múzeumokkal végtelen lehetőségeket tartogat, egy kicsit az anyagi lehetőségek miatt is szűkülhet.

Félreértés ne essék: természetesen tisztában vagyok azzal, hogy Ausztria nem olcsó, de ez a salzburgi környék kicsit túlszárnyalta az előzetes elképzeléseimet. Mert ugyan előre csekkolja az ember, hogy hol mennyi lehet a belépőjegyek ára, azért van sok minden, amire ott eszmél rá.

Hogy talán jobban érthető legyek: szerintem Firenze kifejezetten drága városnak számít. De ott tavaly ősszel, tehát nem olyan régen, a capuccino-t 1,5-2,5 eurós áron kaptuk, attól függően, hogy mennyire belvárosi, mennyire fancy helyre mentünk. Salzburgban ugyanezt 3,5-4,3 euróért kaptuk, ami egy kicsit azért szemöldökemelésre adott okot. Ehhez jöttek hozzá azok a dolgok, hogy a múzeumi belépők is drágábbak voltak átlagban (itt inkább 15-20 euro körül mozogtak, míg Firenzében 8-15), a hegyekre tartó felvonókról és kisvasutakról már nem is beszélve (nem egyszer 30 eurós retúrjegy áron, ami, ha az ember nem csak magára számolja, hanem a párjára, esetleg gyerekeire is, egészen horrorkategóriába szaladhat a végén.)

Találhat az ember viszonylag olcsón szállást, megoldhatja az utazást kocsival, több felé elosztva a költséget, nem is olyan rosszak kint a benzinárak, de azért az igazság az, hogy egy nyaralás nem csak ennyiből áll össze: nem azért utazunk Salzburgba, hogy aztán kis szendvicsekkel a kezünkben sétálgassunk az utcákon és se egy múzeumba, se egy helyi ételeket kínáló étterembe, sörözőbe ne üljünk be.

A nagyon spórolósra tervezett 4-5 nap Ausztria (tényleg olcsó szállás, és csak 1-2 estére tervezett vacsora, valamint tényleg csak 1-2 múzeum, 1-2 egyéb program) simán elérheti egy főre 180.000-200.000 forintot. Ebből én azt a következtetést vontam le, hogy bár Olaszország és Horvátország sem olcsó, de legközelebb mégis oda megyek, mert ott megkapom a tengerpartot is, ezerrel jobb gasztronómiát, kiemelkedő kultúrát ugyanennyiért, ha nem kicsit olcsóbban. Én legalábbis ezzel az érzéssel távoztam, de lehet, hogy kifejezetten csak Felső-Ausztria tűnt ennyire drágának. A hely szépsége elvitathatatlan.

Nem olyan rég láttam a Trafóban Mundruczó Kornél Látszatélet c. darabját, és meg is írtam itt, hogy mennyire tetszett, és hogy mást kaptam, mint amit vártam a rendezőtől, amit a filmjei alapján tapasztaltam. Ezen felbuzdulva vettem gyorsan jegyet egy kicsit régebbi darabjára, a Nehéz istennek lenni címűre is, hátha a régi véleményem végérvényesen megváltozik róla, és újra valami fergetegesen jó darabot látok majd.

Nos, nem mondhatom azt, hogy rossz volt. De sajnos azt sem, hogy esetleg újfent pozitívan csalódtam volna, és ne éreztem volna azt, amit oly sokszor korábban: hogy a brutalitás számomra öncélú és túlzásba vitt ábrázolása nem megdöbbent, hanem elidegenít, és kizár az élményből. Nézem, nézem, ami történik, tudomásul is veszem, de egy láthatatlan üvegfalon keresztül, így elzárom az útját az élménynek, és ettől legyen az bármennyire brutális, hidegen hagy. Ez van: engem, sajnos – vagy nem sajnos – nem ezzel lehet megvenni.

A történet szerint egy kamionon működő kisebb kupit látunk (vagyis ott vannak a lányok, akiket lehet vinni jó pénzért), most éppen "csak" egy extrém filmbe kellenek szereplőnek, amiről hamar kiderül, hogy nem csak elvont művészfilmként extrém, hanem kicsit szadista is. Itt vannak ezek a lányok, akik sorban előbb-utóbb mind lemeztelenednek, sorban mindegyikkel történik valamilyen megalázó, brutális helyzet, bár számunkra kicsit érthetetlen, miért fajulnak el így a dolgok. Megismerjük Kázmért, aki a politikus apján akar valamiféle bosszút állni testvére haláláért, a madamot, aki egyszerre kemény, számító és szánni való, és persze Nagy Zsolt karakterét, aki földönkívüliként és a lányok orvosaként szemléli a jeleneteket, és marad ember egyedül az emberek között. Egy ideig legalábbis.

Vannak jó ötletek a darabban, vannak magával ragadó zenés betétek, de végeredményben hatalmas hiányérzettel álltam fel a székből. Minden szereplőből kaptam egy keveset, de senkiből sem eleget ahhoz, hogy a motivációját, a valódi jellemét megismerjem.

Az első lány például, ha még egész tűrhetően beszéli is az angolt, mi a fenét keres itt? Tényleg nem talált más lehetőséget? A második lány, akinek gyereke van, szintén mi a fenét keres itt? A pénztelenség gyakran nem elegendő válasz. És pont ő, akinek gyere van, honnan gondolja azt, hogy a legjobb módszer egy gyerek elhajtására, ha esernyőt összetartó vékony acélrudacskát vesz elő, és…. A harmadik lány, Emőke, miért is nem akar gyereket? Meg tudtunk róla bármit is? Hogy hány éves (és most ne abból induljunk ki, hogy egyébként tudhatjuk, Tóth Orsi hány éves, a karaktere nyilvánvalóan sokkal fiatalabb), hogy honnan jött, hogy mitől különleges ő? Mitől másabb, mint a másik két lány, mi az, ami miatt az orvos annyira segíteni akar neki? Pusztán az, hogy ő a legfiatalabb? Újfent kevés.

Néztem a darabot, néztem a sok kegyetlenséget, a végén a felszabadító ámokfutást, de nem éreztem felszabadulást, sem megdöbbenést. De a közönség jelentős része imádta amit látott, és valószínűleg kérdéseket sem tett fel magában.

Egyébként értékelem Mundruczóban, hogy mindig behozza a filmes elemeket is a színházba, hogy jól használja a zenét, a hanghatásokat. És örülök, hogy ez egy régebbi darabja, mert az újabb, a Látszatélet közelebb állt az én ízlésvilágomhoz, jobban beletalált a lelkembe, így bízhatom abban, hogy inkább abba az irányba tart majd ő is tovább.

A színészek közül most Láng Annamáriát emelném ki, nekem most ő volt a leghitelesebb.

Pontszám: 7

Utóhatás: a darabot külső helyszínen játszották, ahova Hop on Hop off busszal vitték ki a nézőket. Én kifejezetten élveztem, mivel emeletes buszból még nem láttam a várost, és visszafelé épp a Groupama Aréna mellett jöttünk el, amikor a Magyar Kupa döntőjén a tizenegyeseket rúgták: micsoda hangorkán szólt onnan… Ez is az élmény része volt.

Még túlságosan kicsi voltam, amikor 1990-ben elkészült a Twin Peaks c. sorozat. Azóta ugyan már rengeteg időm lett volna bepótolni David Lynch kultsorozatát, valamiért mégis kimaradt az életemből. Egy-két képkockát láttam belőle, na meg ismerősen csengett egy-egy dal, de egyszerűen nem éreztem a késztetést, hogy megnézzek egy filmet, ami talán mára már idejétmúlt és talán ciki is lett. Hiszen ki szeretné mondjuk ma elkezdeni a Dallast, ismervén a mostani sorozatokat?

Aztán történt, hogy elkapott engem is a hév, hogy kipróbáljam az HBO GO ingyenes, 1 hónapos próbaidőszakát, amit persze a lehető legjobban szeretnék kihasználni. Így amikor megláttam, hogy ott van a Twin Peaks is, és hogy talán mégiscsak illene ismernem, nem gondolkodtam sokáig: pár nap alatt, esténként gyorsan meg is néztem a sorozat első évadát.

Persze ha nem tetszett volna, akkor nem nézem végig, főleg nem ilyen gyorsan.

A legfontosabb tévedésem a sorozattal kapcsolatban: pusztán azért, mert több mint 25 éves sorozatról beszélünk, még nem jelenti azt, hogy idejétmúlt vagy ciki lenne.

Sőt. Az első rész – igaz, az hosszabb is volt a többinél – egy meglepően komplex világot épített fel. Amellett, hogy azonnal megtudtuk, gyilkosság történt egy amerikai kisvárosban, a nyomozás mellé kaptunk egy legalább 20 szereplőre építkező teljesen jól meghatározott kapcsolatrendszert: ki kicsoda, ki kinek a barátja, ki kivel áll titkos összeesküvésben, ki kinek az ellensége és ehhez szinte csak adalék a titok, hogy mindebbe hogyan illeszthető be egy rejtélyes gyilkosság, a mindenki által szeretett, gyönyörű gimnazista lány, Laura Palmer halála.

Én teljesen le voltam taglózva az első rész után: nagyon jó karakterek, izgalmas történetmesélés, összetett világ: azon gondolkodtam, hogy a mai sorozatoknál találok-e ennyire jól felépített kapcsolatrendszert, mint itt.

Természetesen azért látni az idő nyomát: néhány reakció, színészi játék mai szemmel már túlzásnak tűnik (itt elsősorban a tragédiát megélő szülőkre gondolok, ahol én úgy gondolom, hogy kicsit ripacskodás hibájába estek a színészek), de ezen felül imádtam. Az FBI nyomozó végérvényesen az egyik kedvenc karakterem lett, beszólásai, stikkjei, apró kis rigolyái folyamatosan mosolyt csaltak az arcomra. Örülök, hogy most már tudom hova tenni, ha valaki Cooper ügynököt emlegeti, a pitéket vagy Tibetet a sorozat kapcsán.

Az első évad utolsó része? Lezárásra, vagy legalábbis valamiféle megnyugtató előremutatásra számítottam, ehelyett teljes bizonytalanságban, szinte sokkban maradtam. Pár perc után ráébredtem, hogy legalább az az előnyöm megvan, hogy nem kell várnom, a második évad is fent van, és a válaszokat talán már holnap meg is tudom. Bár vannak kétségeim, hiszen hallottam, hogy ebben a sorozatban mindig több lesz a kérdés, mint a válasz. A kíváncsiságom visz tovább.

Pontszám: 9

Utóhatás: jöhet a 2. évad.

Azt hiszem, mindenkinek van egy horror-filmes korszaka. Nekem legalábbis volt. Ez kb. a gimnázium idejére tehető, és olyan filmeket jelentett, mint a Sikoly és a Tudom, mit tettél tavaly nyáron filmek… Mielőtt bárki el kezdene sikítozni, hogy azok a tinihorrorok nem számítanak igazi horrornak, én magam is beismerem: ezek inkább a könnyen fogyasztható és a fiatal korosztályt megcélzó, ijesztgetős popcorn-mozik voltak. De ennél többre nem is vágytam, és azóta elmúlt az a kevés érdeklődésem is az ilyen filmek iránt, ezer éve nem láttam semmilyen horrort.

Most a Hang nélkülre az csábított be, hogy mindenhol szuperlatívuszokban beszéltek róla: új műfajt teremtett a horrorfilmek sorában, és mennyire különleges hangok nélkül nézni egy filmet.

Tehát én arra készültem, hogy egy horrort látok majd teljes némaságban.

Persze, hogy nem horrort láttam, és egyáltalán nem is volt csend a moziban.

Az én felfogásomban ez sokkal inkább egy sci-fi volt, ügyes próbálkozással, játékkal a tekintetben, hogy csendben kell maradni, mert különben a hangokra jönnek elő a szörnyek. Sajnos ez a csend egyébként nem volt teljes csend, minimális zene, halk suttogások, kisebb óvatos hangok azért szinte folyamatosan vannak a filmben. Ahhoz képest, hogy én azt hittem, hogy a popcorn evés is kiábrándítóan zavaróan hathat majd egy „némafilm” alatt, teljesen nyugodtan lehet rágcsálni közben (ezt a kockázatot talán a forgalmazók sem vállalták volna, hogy ne lehessen enni, és így pénzt költeni a film közben.)

Mit mondhatunk a történetről? Valószínűleg a jelenben vagyunk, valahol az Egyesült Államokban egy farmon, ahol egy többgyerekes család él, mindentől elzárva, és a fiatal anya, Emily Blunt ráadásul még várandós is a következő babával. Mindeközben mindent nagyon halkan, szinte teljes némaságban csinálnak a szereplők, így alakították ki a hétköznapjaikat, mert különben, ha csak leesik valami az asztalról, már egy koppanásra is pillanatokon belül ott teremnek ezek a valamiféle szörnyek, és azonnal megölik azt, aki a hangforrás közelében van. A szörnyekről nem derül ki szinte semmi: földönkívüliek, vagy valamilyen kísérlet eredményei? Kicsit emberszerű felépítéssel, de mégis inkább alien-be hajló kivitelezéssel, ronda fogakkal és csúcsérzékeny fülekkel próbálnak halálra rémíteni.

Érdekes kísérletnek tartom a filmet, de a nagy hype-ot nem értem körülötte. Engem kifejezetten zavart, hogy szinte semmi nincs elmesélve az előzményekről, nem tudjuk meg az alapokat, és csak az adott szituáció, a család túlélése az egyetlen téma. Ennél egy ZS kategóriás horror is több felvezetést kap. Ezen felül túlságosan nem is izgultam a film elején, így úgy voltam vele, hogy számomra teljes csalódással fog véget érni.

Aztán persze sikerült izgalmassá tenni a filmet, mégpedig az anya szülésével – mert hát próbáljon meg bárki is egy szülést egy hang nélkül végigcsinálni, vagy ha végig is csinálja, vegye rá a gyermekét, hogy ne sírjon, miután megszületett.

Tehát a film második felére megkaptam az izgalmat, a feszültséget, azonban a katarzist mégsem. Tipikusan az a film, ami kvázi elszórakoztat, de nem hagy mély nyomot. Ettől még, mivel látom, milyen pontszámokat kap, biztos, hogy sokaknak sokkal jobban tetszik, és talán még valamilyen kvázi művészhorrornak/scifinek is el tudják adni, de engem nem sikerült megvenni.

Pontszám: 6,5

Utóhatás: döbbenetes, semmilyen utóhatás nincs. Ehettem volna egy popcornt.

Ritkán fordul elő, hogy egy filmet előre lecsekkolok az imdb-n, hogy hány pontra értékelik, mert ha meglátom, hogy 7 alatt van, akkor gyakran már meg sem nézem, de moziban biztos nem. Valamiért erre a filmre mégis rákerestem, és azt láttam, hogy 6 alatti, 5,valamennyin állt… De közben már elígérkeztem a filmre, így eszembe sem volt lemondani, csak éppen úgy ültem be rá, hogy rosszra számítottam.

Minden szubjektív. Ne higgy, az imdb-nek!

Nekem tetszett ugyanis a film. Na jó, nem 9-10-es kategória, de egy 7,5-öt simán megér nálam. Miért?

A történet 1976-ban játszódik: egy olyan gépeltérítésről szól, amely valóban megtörtént. A téma pikantériája, hogy aki látta A skót király című filmet (nekem nagy kedvencem), annak ismerős lehet onnan, mert amikor a film vége felé a skót orvos már el akar menekülni Ugandából, akkor a reptéren egy pillanatra láthatjuk, hogy egy eltérített gép utasai az afrikai ország repterének várótermébe zsúfolva várakoznak…

Abban a filmben csak egy apró mellékszál volt, most viszont megtudhatjuk, hogy kik és miért rabolták el a gépet, rajta több mint 200 utassal, hogyan érkeztek meg Ugandába, és hogy az izraeliek milyen mentőexpedíciót indítanak a megmentésükre.

Ráadásul az egészet három történetszálra építi fel a rendező: egyrészt láthatjuk a német terroristákat, egy nőt és egy férfit, és próbáljuk megérteni, hogy német baloldaliként, miért álltak össze palesztin terroristákkal, akik elsősorban a zsidó származású, izraeli utasokkal akarják zsarolni az izraeli kormányt. Másrészt az izraeli kormány feszült pillanataiban is ott lehetünk közvetlenül, látjuk, ahogy őrlődnek a „nem tárgyalunk terroristákkal” elvük és aközött, hogy lehetetlennek tűnik katonai akciót indítani egy olyan afrikai ország területére, ahol a diktátor nem adja semmi jelét annak, hogy esetleg ne éppen a terroristák oldalán állna. Harmadrészt kapunk egy mellékszálat is, amelyben egy izraeli katona és a barátnője konfliktusát láthatjuk amiatt, hogy a fiúnak miért kell elmennie egy ilyen bevetésre?

Hát azért, mert katona….Na.

Ez a történetszál túl nagy hangsúlyt kap, építve arra a motívumra is, hogy a barátnő táncos, és éppen egy előadásra készül, a táncjelenetek pedig jó indokot szolgáltatnak arra, hogy összevágják a film egyéb jeleneteivel.

Véleményem szerint teljesen feleslegesen. Maga ez a szerelmes sírás sem adott hozzá a filmhez semmit, és a táncjelenetek engem sokkal inkább zavartak, nem értékeltem a párhuzamot és a vágást sem. Összességében az egész film meglett volna enélkül az egész történetszál nélkül is.

Önmagában teremtett elég feszültséget az izraeli miniszterelnök dilemmája, valamint a német származású terroristák elbizonytalanodása és kitartása. Akkor mégis miért nem adok majdnem 8 pontot?

Egyrészt a fent említett harmadik szál dramaturgiailag rossz kivitelezése miatt, másrészt annak ellenére, hogy elmesélve (vagy az előzetes alapján) úgy tűnhet, hogy ez a film biztos jó kis pörgősre sikeredett, azért figyelmeztetnék mindenkit: inkább lassú alkotásra készüljenek. Lassan építkező, a feszültséget inkább a párbeszédekben, mint az akciókban kereső filmet kaptunk, és ugyan nekem ez a feszültségkeltés bejön, ugyanakkor párszor én is érzékeltem, hogy egy fokkal nagyobb tempót is el bírtam volna viselni.

Ajánlom mindazoknak, akiket érdekelnek az igaz történeten alapuló filmek, vagy szeretik a 70-es évek világát. Vagy azoknak, akik szeretik Daniel Brühlt – én a Hajsza a győzelemért c. film óta nagyon kedvelem, bár olyan erős színészi játékot azóta sem láttam tőle.

Pontszám: 7,5

Utóhatás: Meg kellene nézni újra A skót királyt...

Idei tavaszi könyvélményem az Alias Grace, amelyet megmondom őszintén, egyetlen ok miatt vettem a kezembe: az írónő másik regényéből készült sorozatért, A szolgálólány meséjéért teljesen odavagyok, megőrülök érte. Nagyon bíztam benne, hogy ez a regény is hasonlóan komor, sötét, izgalmas világot mutat majd be.

A regény valós történeten alapul: a XIX. századi Kanadában egy kettős gyilkosság rázta meg a közvéleményt: egy fiatal urat és fiatal szeretőjét ölték meg a házuknál dolgozók: egy cselédlány és egy másik férfi alkalmazott. Az ügy azért is volt akkoriban annyira érdekes, mivel a fiatal cselédlány még a 18-at sem töltötte be és feltűnően csinos volt, így a már akkor is bulvárhírekre szomjazó társadalom igazi csemegét talált magának. Női démon, aki megbabonázta a férfiakat, és tragédiába sodorta őket.

A való életben is sokan gondolták azonban pont az ellenkezőjét, hogy ez a fiatal, kedves lány nem lehet gyilkos, és küzdeni kell a szabadon engedéséért, az ártatlansága bizonyításáért. A feszültségét pedig pontosan ez adja a történetnek: ahogy egyre jobban elmerülünk a lány beszámolójában, úgy teljesen az ő oldalára állunk, és egészen biztosak vagyunk abban, hogy ő nem vehetett részt a gyilkosságokban. Aztán elbizonytalanodunk egy kicsit. Aztán teljesen hiszünk benne. Majd még jobban elbizonytalanodunk. És annyira hajt minket a kíváncsiság, hogy mi lehet a megoldás, hogy emiatt mindenképpen végigolvassuk a könyvet.

Kivéve, ha már az első 40-50 oldal után lerakjuk.

Az elején ugyanis konkrétan úgy éreztem, hogy képtelen leszek a végére érni, annyira lassúnak, vontatottnak, elemzőnek, és így túlságosan tárgyilagosnak éreztem az egészet. Lényegében levelezésekből építkezett a könyv, minimális izgalmi faktorral, főképp az elítélt lányt megvizsgálni/tanulmányozni szándékozó fiatal orvos szemszögéből.

Ezúton bíztatok mindenkit, hogy próbáljon türelmes lenni, egészen odáig, amikor végre Grace elkezdi elmesélni a történetét. Utána már pörögnek az események, és megtaláljuk azt a feszült, visszafogott izgalmat is, amit vártunk ettől a könyvtől. Persze annyira mellbevágó és komor nem lett, mint A szolgálólány meséje.

Hogy bűnös-e Grace vagy sem?

Egyáltalán kapunk-e választ a kérdésre? Létezik válasz?

Őszintén megmondom, hogy ebből a szempontból nem vagyok teljesen elégedett a végkifejlettel. Van lezárás persze, de mégis kicsit csalódottan tettem le magam mellé a könyvet.

Utóhatás: ebből a regényből is elkészült már a sorozat változat, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit tudtak kihozni belőle, és hogy ott milyen válaszokat adnak a legfontosabb kérdésekre.

Több helyről is hallottam már, hogy a lengyel író, Tadeusz Slobodzianek színdarabja, A mi osztályunk olyan mű, amelyet nem lehet elrontani színpadon, önmagában annyira erős, hogy a rendezéstől függetlenül is csak jól sikerülhet.

Az alaptörténet szerint, egy lengyelországi kisvárosban járunk, ahol egy iskola osztálytársainak életét követjük nyomon a XX. század nem éppen derűs évtizedein keresztül. Mindez különösen erős alap annak fényében, hogy az osztálytársak között vegyesen vannak zsidók és katolikusok, és tudható, hogy az író egy megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is egy lengyel kisvárosban a teljes zsidó lakosságot egy pajtában élve égették el a helyiek.

A darab valóban erős, és a miskolci rendezés is kiemelkedő, nem beszélve a színészi játékról, amely különösen sokat hozzátett a darabhoz. Én most mégsem feltétlenül a rendezésről és a színészekről szeretnék szót ejteni, pusztán az élményről.

Márciusban voltunk Krakkóban és Auschwitzban, így nagyon is friss az élményünk a lengyel történelem ezen időszakáról, mivel városnézés közben is folyamatosan olvastunk, hogy minél többet tudjunk a helyről, ahova utaztunk.

Nagyon érdekes volt azokat a híreket olvasni, amelyek arról tudósítottak, hogy a lengyel kormány elfogadott egy olyan jogszabályt, amely alapján pénzbírságot lehet kiszabni arra, aki a lengyeleket is felelőssé teszi a holokausztért. Mivel minden, ami Lengyelországban történt a második világháború alatt, egyedül a náci németek számlájára írható.

Nem csak a krakkói kiállításokon, de ebben a színdarabban is egészen mást látunk: konkrétan barátok, egykori osztálytársak fordulnak egymás ellen. Ilyenek az emberek? Ilyen az emberi természet? Néztem a darabot, és próbáltam rájönni az emberi gyarlóságnak azon pontjára, ami állattá teszi, és kiöli belőle a tisztességet. Nem sikerült. Pedig lám, biztosan létezik valami: talán irigység, gyűlölet? De mi okozza az irigységet, a gyűlöletet? Hol gyökerezik, és mitől fejlődik ki? Kire hat, és kire nem? Meg lehet ezt magyarázni egyáltalán?

Sokáig járt a fejemben a darab, és a lengyel utazásunk. Közben be-bevillant Zoltán Gábor Orgia című könyve is, amit tavaly olvastam, és ami megpróbálja a magyar párját megírni a történetnek: hogy bizony itt sem csak a náci németek tették, amit tettek a nyilas uralom idején….

A színdarab egy kicsit talán számomra megnyugtatóbban zárult, mint a magyar vonatkozású könyv. A darabban azt éreztem, hogy minden szereplő picike porszem, és végül mindenki ugyanoda jut, mindenkit elér a sorsa, így vagy úgy de mindenki megjárja a poklot. (A könyv után sokkal szomorúbb voltam, mert ott inkább az volt a végkicsengés, hogy a tetteseket nem éri utol a sorsuk, és a történelem akár meg is ismétlődhet.)

Utóhatás: hazafelé még ez a pár sor villant be:

 „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

/József Attila/

Szurkolói körökben divat divatszurkolónak nevezni azt, aki csak akkor megy ki meccsre, amikor éppen nagyon jól megy a csapatnak, vagy éppen akkor, amikor egy új stadion avatásáról van szó: amikor kódolva van az ünneplés és a jókedv.

Sosem értettem egyet ezzel a kategorizálással, hiszen a szurkolói lét szerintem a szívben gyökerezik, főleg egy olyan helyen, mint Miskolc, szinte veled születik. És attól még, mert valaki nem tud minden meccsen kint lenni – vagy nem is akar, teszem azt – attól még a vereségek, a csapatot érő szerencsétlenségek, igenis fájnak a szívének, nem tud egy legyintéssel továbblépni rajta.

Szóval én amolyan divatdrukker vagyok, mivel ugyan Miskolcon születtem, de már több mint 10 éve Budapesten élek. Meccsekre akkor tudok menni, ha egyébként is dolgunk van Miskolcon, látogatóba megyünk: a húszas éveimben ez még viszonylag gyakori volt, de a 30-as éveimben már nagyon ritkaságszámba megy. Ezzel együtt azért az idei szezonban is eljutottam még egy meccsre, a mostani stadionavatón kívül.

Divatdrukker. Fáj, amikor így neveznek a fanatikus ultrák. Azért, mert elköltöztem a szülővárosomból, és az anyukámat is ritkán látom, nem lett belőlem divatgyerek, és ugyanúgy szeretem az édesanyámat, mint amikor vele éltem. 

Olyan divatdrukker vagyok, aki minden meccset próbál megnézni, legalább az összefoglalókat, közel 20 éve követem mi történik a csapattal, mindent elolvasok, és mindig összeszorul a szívem, amikor bajban van.

Olyan divatdrukker vagyok, akinek annyira fájt, amit szombaton látott a meccsen, hogy majdnem elsírtam magam. Annyira fájt, hogy miközben fülig érő szájjal, vidáman érkeztem, lőttem a fényképeket, mégsem volt kedvem még csak bejelentkezni sem a FB eseményre, nem hogy a képeket megosztani.

Nem tudom, mit akarok kihozni ebből az írásból…

Csak azt tudom, hogy úgy érzem, a hétvégi vereséggel és a kilátástalan játékkal a kiesés teljesen reális forgatókönyvvé vált a Diósgyőr számára. Azt is tudom, hogy mióta az eszemet tudom, több a bánat, mint az öröm ennél a csapatnál. Nem tudom, mi lenne a megoldás – csak úgy érzem, nem kellett volna elküldeni Bódog Tamást, inkább felemelt fejjel, harcolva, de vele estünk volna ki, mint a teljes kilátástalanságot és elképzelést nélkülöző mostani játékkal. Mi lehet a baj? A vezetés, a focisták, a politika, a pénz, az edző, bármi egyéb? Mi már mindent hallottunk itt az évek során… És szerintem senki nem tudja a megoldást, hogy mitől lehetne ez az egész jobb, ha nem is most azonnal, de hosszú távon. 

Kicsit féltem, hogy a stadionavatón le is bontjuk a stadiont.

Mindezzel együtt nem felejtem: nagyon jó élmény meccsre járni. Hatalmas közösségformáló ereje van, nincs annál nagyobb öröm, mint hazafelé a villamoson ugrálni és a csapatot éltetni, ünnepelni, vagy még csak odafelé menet mindenkivel összekacsintani, aki piros-fehérbe öltözött. Közösségteremtő ereje van, és öröm látni, hogy Miskolcon az igazi fanatikus szurkolók mellett családok is kint vannak, kicsi gyerekekkel. Ez a közösségformáló erő, ez a tömeghangulat az, ami viszont az eufória mellett a teljes depresszióba is magával tudja rántani az embereket. Amikor közel 14.000 ember fütyüli ki a saját csapatát a mutatott teljesítmény miatt, az ugyanolyan erős élmény, mint az ünneplés. Jártam már olyan meccseken, amin kikaptunk – nem is egyszer. De a szombati érzés, ami az eufóriából átbillentett a teljes elkeseredésbe, új volt számomra. És még ma is érzem. 

Persze szurkoló maradok. A szívem mélyén örökre.

De divatdrukker – egyesek szemében mindenképpen. Mert ez az érzést nem szeretném újra átélni, regenerálódnom kell, hogy újra ott akarjak lenni, és hogy újra teljes szívemből éltethessem a csapatot. Nem megyek meccsre – otthon szurkolok, és otthon szomorkodom majd.

És hogy mi végre is itt e bejegyzés? Végül is élménypulzus a blog címe, és még ha negatív értelemben is, ez a szombati meccs az egyik legerősebb élmény, ami mostanában ért.

Utóhatás:

Talán valaki elátkozta ezt a csapatot…

Mintha sosem akarna semmi sem összejönni...

Pont ott, ahol ilyen sokan örülnének neki…

Hajrá Diósgyőr!