A Trafóban látható Mundruczó Kornél Látszatélet című előadása, amely annyira már nem is friss darab, 2016-ban volt a bemutatója. Hozzám azonban nem rég jutott el a híre, és ugyan nem egyszerű jegyet szerezni (nem játsszák gyakran a darabot), mégis sikerült márciusban megnéznünk.

Alapvetően le kell, hogy szögezzem: nem vagyok Mundruczó rajongó – ami a filmjeit illeti. Színházi előadást viszont most láttam tőle először, ez pedig elég meggyőző volt. Féltem, hogy itt is az erőszak, a brutalitás olyan erősen lesz az arcomba tolva, amitől én csak eltávolodom, és inkább nem érzem át a történet mondanivalóját, csak szörnyülködöm.

Jelentem, számomra ez a darab egy különleges, és talán évekig bennem mocorgó darab marad. Nem csak hogy át tudtam élni, érezni a történéseket, de olyan erős félelem-szorongás érzés is eluralkodott rajtam, amilyet színházban még sosem éreztem. De valójában egy horrorfilmhez sem hasonlítanám, inkább olyan volt, amikor egyedül a sötétben éjszaka egy sikátoron kell átmerészkedned, és a szíved ott dobog a torkodban. Ez az érzés, és az, amivel kiváltották: a díszlet és a zene együttható mozgása, játéka – nagyon is hatásos eredményt ért el nálam.

A történet nagyon röviden annyi, hogy egy egyedül élő, idős roma asszonyhoz megérkezik a kilakoltató, hogy elvégezze a rá bízott feladatot. Ennél többet úgy érzem, jobb nem elárulni, és valójában nem is az élő események, hanem sokkal inkább az elbeszélések, Monori Lili monológja és a filmes bejátszások mesélik el a történet lényegét.

Két dolog van, ami miatt ez az előadás nálam megérdemli a 9 pontot: az egyik Monori Lili letaglózó, kb. fél órás monológja a darab elején: egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ilyen erős egyéniség legyen valaki, és hogy ennyire át tudjon lényegülni a szerepére. Csak meghajolni tudok előtte.

A másik, a díszlet és színpadkép átalakulása, amiről viszont azért nem árulok el többet, mert én is úgy ültem be az előadásra, hogy nem tudtam, mi fog történni, és ettől volt valószínűleg annyira hatásos számomra. Nem akartam hinni a szememnek, hogy tényleg ez történik, és mindez együtt a fülemet ért zenei hatással tényleg elindított bennem egy megmagyarázhatatlan belső félelem-érzést…

Erős darab, erős rendezés, erős látvány, erős színészek. Akkor miért nem 10 pont? A darab legvégén megjelenő felirat engem összezavart: nem tudtam ráhúzni a történetre a beidézett valós hírt, mivel úgy éreztem, az összefüggésekben kellene a lényeget keresni, de az összefüggések és a motivációk, amik a darabban mozgatják a szereplőket, teljesen mások, mint amik való életben lehettek. És nekem senki nem magyarázza meg ennek ellenkezőjét. Éppen ezért, nekem felirat nélkül jobban tetszett volna az előadás: ott álltam (ültem) a katarzis szélén, erre teljesen összezavartak, és homlokráncolásra kényszerítettek. Nem értem. És ez a pici logikai buktató elvitte a hiányzó egy pontot.

Ettől függetlenül erősen ajánlott darab, de a könnyed előadásokhoz szokottakat érheti csalódás, ez azért súlyos, lassú darab, párszor le is ül, és a második fele kétségtelenül nem olyan erős, mint az eleje, így tényleg azt gondolom, hogy a befejezéssel kellett volna még valamit kezdeni – a feliraton túl is.

Utóhatás: kicsit sajnos az értetlenkedésbe ment át az élmény, de még másnap is sokat gondolkodtam a látottakon.