Szurkolói körökben divat divatszurkolónak nevezni azt, aki csak akkor megy ki meccsre, amikor éppen nagyon jól megy a csapatnak, vagy éppen akkor, amikor egy új stadion avatásáról van szó: amikor kódolva van az ünneplés és a jókedv.
Sosem értettem egyet ezzel a kategorizálással, hiszen a szurkolói lét szerintem a szívben gyökerezik, főleg egy olyan helyen, mint Miskolc, szinte veled születik. És attól még, mert valaki nem tud minden meccsen kint lenni – vagy nem is akar, teszem azt – attól még a vereségek, a csapatot érő szerencsétlenségek, igenis fájnak a szívének, nem tud egy legyintéssel továbblépni rajta.
Szóval én amolyan divatdrukker vagyok, mivel ugyan Miskolcon születtem, de már több mint 10 éve Budapesten élek. Meccsekre akkor tudok menni, ha egyébként is dolgunk van Miskolcon, látogatóba megyünk: a húszas éveimben ez még viszonylag gyakori volt, de a 30-as éveimben már nagyon ritkaságszámba megy. Ezzel együtt azért az idei szezonban is eljutottam még egy meccsre, a mostani stadionavatón kívül.
Divatdrukker. Fáj, amikor így neveznek a fanatikus ultrák. Azért, mert elköltöztem a szülővárosomból, és az anyukámat is ritkán látom, nem lett belőlem divatgyerek, és ugyanúgy szeretem az édesanyámat, mint amikor vele éltem.
Olyan divatdrukker vagyok, aki minden meccset próbál megnézni, legalább az összefoglalókat, közel 20 éve követem mi történik a csapattal, mindent elolvasok, és mindig összeszorul a szívem, amikor bajban van.
Olyan divatdrukker vagyok, akinek annyira fájt, amit szombaton látott a meccsen, hogy majdnem elsírtam magam. Annyira fájt, hogy miközben fülig érő szájjal, vidáman érkeztem, lőttem a fényképeket, mégsem volt kedvem még csak bejelentkezni sem a FB eseményre, nem hogy a képeket megosztani.
Nem tudom, mit akarok kihozni ebből az írásból…
Csak azt tudom, hogy úgy érzem, a hétvégi vereséggel és a kilátástalan játékkal a kiesés teljesen reális forgatókönyvvé vált a Diósgyőr számára. Azt is tudom, hogy mióta az eszemet tudom, több a bánat, mint az öröm ennél a csapatnál. Nem tudom, mi lenne a megoldás – csak úgy érzem, nem kellett volna elküldeni Bódog Tamást, inkább felemelt fejjel, harcolva, de vele estünk volna ki, mint a teljes kilátástalanságot és elképzelést nélkülöző mostani játékkal. Mi lehet a baj? A vezetés, a focisták, a politika, a pénz, az edző, bármi egyéb? Mi már mindent hallottunk itt az évek során… És szerintem senki nem tudja a megoldást, hogy mitől lehetne ez az egész jobb, ha nem is most azonnal, de hosszú távon.
Kicsit féltem, hogy a stadionavatón le is bontjuk a stadiont.
Mindezzel együtt nem felejtem: nagyon jó élmény meccsre járni. Hatalmas közösségformáló ereje van, nincs annál nagyobb öröm, mint hazafelé a villamoson ugrálni és a csapatot éltetni, ünnepelni, vagy még csak odafelé menet mindenkivel összekacsintani, aki piros-fehérbe öltözött. Közösségteremtő ereje van, és öröm látni, hogy Miskolcon az igazi fanatikus szurkolók mellett családok is kint vannak, kicsi gyerekekkel. Ez a közösségformáló erő, ez a tömeghangulat az, ami viszont az eufória mellett a teljes depresszióba is magával tudja rántani az embereket. Amikor közel 14.000 ember fütyüli ki a saját csapatát a mutatott teljesítmény miatt, az ugyanolyan erős élmény, mint az ünneplés. Jártam már olyan meccseken, amin kikaptunk – nem is egyszer. De a szombati érzés, ami az eufóriából átbillentett a teljes elkeseredésbe, új volt számomra. És még ma is érzem.
Persze szurkoló maradok. A szívem mélyén örökre.
De divatdrukker – egyesek szemében mindenképpen. Mert ez az érzést nem szeretném újra átélni, regenerálódnom kell, hogy újra ott akarjak lenni, és hogy újra teljes szívemből éltethessem a csapatot. Nem megyek meccsre – otthon szurkolok, és otthon szomorkodom majd.
És hogy mi végre is itt e bejegyzés? Végül is élménypulzus a blog címe, és még ha negatív értelemben is, ez a szombati meccs az egyik legerősebb élmény, ami mostanában ért.
Utóhatás:
Talán valaki elátkozta ezt a csapatot…
Mintha sosem akarna semmi sem összejönni...
Pont ott, ahol ilyen sokan örülnének neki…
Hajrá Diósgyőr!