Még az Oscar–jelölt listámon szerepelt ez a film, mint kötelező darab. Azt gondoltam akkor, hogy egyedül Denzel Washington alakítása miatt lehet érdekes számomra, a végére mégis egy egész elgondolkodtató film született belőle.

A történet szerint van egy jogászunk, aki nem a tárgyalótermekben jeleskedik, hanem az irodában, háttéranyagokat gyűjtve, ám amikor a társa hirtelen kórházba kerül, neki kell bemennie a tárgyalóterembe, és ezzel galibák sorozatát indítja el. Az élete csak a munkáról szól, a pénz csak annyiban foglalkoztatja, hogy legyen miből élnie, de az amerikai jogászokról kialakult nézeteinkhez képest, meglehetősen szerényen él – és ez láthatóan nem zavarja. Ő az a kis szürke egér, akit mi is ismerünk bármelyik munkahelyen: munkamániás, precíz, a legszorgalmasabb, de a külsőségek, a pénz nem érdeklik, és mindig egyedül megy haza.

Az egész film a jogász jellemére épül: a visszahúzódó, kicsit bátortalan, kicsit megszállott, kicsit bogaras Denzel Washington nagyon jól hozza a figurát. Az egész történetnek azonban a fordulópontja egy megmagyarázhatatlan pálfordulás ehhez a karakterhez képest: egy olyan döntést hoz a film felénél, mely engem teljesen földre vitt. Ezen döntés következményeként a karaktere teljesen átformálódik, a jelleme, a hétköznapi értékei mintha teljesen átkódolásra kerültek volna, és én csak arra próbáltam egyfolytában a választ keresni, hogy miért…

Mert még akkor is, ha a film végére eljön az erkölcsi megtisztulás, nehezen tudom megmagyarázni, hogy egyáltalán az egész hogyan történhetett meg. Mi az indíték, mi a cél, mi a motiváció? Hova tűnik el egy ember teljes egészében, és alakul át valaki mássá. És úgy érzem, hogy itt nem lehet a válasz a pénz. Csak a pénz. A mi saját hasonló ismerősünkről el tudjuk képzelni, hogy egyik nap besétál az irodába, mint akit egy divatlapból húztak elő, és a jelleme is sokkal nyitottabb, határozottabb lesz? Hmm…

Annak ellenére, hogy ez a gondolat végig nem hagyott nyugodni, mégis ajánlom a filmet, mind Denzel Washington, mind Colin Farrell miatt – akit egyébként nem szoktam szeretni, de most az egyszer megkedveltem a karakterét, és azt a jellemfejlődést, amit ugyan ő a háttérben, mellékszálként járt be, de a végére mégis fontos lett.

Egész jó: 7,5 pont

Utóhatás: főleg jogászoknak javaslom a filmet, ilyen szemszögből is van benne pár elgondolkodtató jelenet.

Egyetemista koromból rémlik, hogy voltak olyan napok, amikor folyamatosan az Urániában voltam, és filmeket néztem a Titanicon, vagy hogy itt találtam rá egyik kedvenc filmemre, a Hedwig és a mérges csonk-ra. Azóta sajnos ritkaságszámba megy, hogy eljutok a fesztiválra, illetve összességében nincs is olyan fesztiválérzésem, mint a miskolci Cinefesten: itt szimplán „moziba megyünk filmet nézni” érzésem van. Nem tudom, hogy ez baj-e, és azt sem, hogy ennek mi lehet az oka, mindenesetre idén csak két filmet láttam a Titanicon.

Nico, 1988

A Verseny szekcióban bemutatott film valós történeten alapul, Andy Warhol egyik múzsája, a Velvet Underground pár dalban közreműködő énekesnője, Nico életét követi, de már bőven a csillogáson túl. Az utolsó pár évnek lehetünk szemtanúi, amikor a már 40-es éveinek végén járó énekesnő/dalszerző a saját dalaival turnézik Európában. Amikor már nem szép, amikor már a csillogás nagyon távolinak tűnik, és a saját, elvont zenéjére is inkább csak azok kíváncsiak, akik a régi bulvárhírek miatt megnéznék, hogy fest ő a valóságban.

Hihetetlenül szomorú filmnek éreztem. Nem tudott az a gondolat nyugton hagyni, hogy a nők teljes kiszolgáltatottsága, a nők karrierjének másodlagossága, a nők szépségének elmúlása, a nők elfelejtése áll a film középpontjában. Persze lehet tiltakozni, hiszen turnézik, hogy van, aki felnéz rá, van, aki szereti, megtaláljuk azokat az embereket, akik közel állnak hozzá, kíváncsiak rá a rádiók, az újságírók, de mégis: ugyanezt látnánk, ha egy, a 60-70-es években sikereket halmozó férfit követnénk a 80-as években? Ugyanígy viszonyulnának hozzá, ugyanilyen kérdéseket tennének fel neki? Ugyanilyen magányosnak látnánk?

A film nem hosszú (90 perc körüli), de érzésre 2 órásnál is többnek tűnt. A főszereplő játéka meggyőző volt, a történet kevésbé sikerült izgalmasra. Lehangoló életutat kaptunk, igazán vidám jelenet csak a Prágában játszódó volt.

Pontszám: 7

Utóhatás: Sokat olvastam hazafelé Nico életéről, mert korábban - be kell, hogy valljam - nem igazán tudtam, ki ő.

A rabbi meg a lánya

A fesztivál záróvetítésén láttam a filmet, amelyről előzetesen nem olvastam semmit. Ennek örülök, mert így tényleg átéreztem a feszültséget, és próbáltam sakkozni, hogy kinek ki lehetett régen a párja, szerelme, és miért ilyen zaklatott mindenki.

A történet szerint a rabbi lánya (Rachel Weisz) New Yorkból tér haza édesapja, a rabbi temetésére, ám valamiért az angliai ortodox zsidó közösség nem örül a megjelenésének, és láthatóan feszültséget kelt az emberekben az első pillanattól kezdve.

Nem szívesen árulom el a lényeget, mert szerintem úgy egészen másképp hat a film, ha valaki eleve tudja, mi áll a háttérben. Még akkor sem mondom el, ha egyébként ennek nagyon gyorsan utána lehet olvasni, (sőt, még a plakátból is egyből kiderül!), és könnyen kideríthető, ki-kivel volt/van/lesz.

Sokszor a filmek információhiányban erősebbek tudnak lenni.

Viszont így nehéz a filmről ezen túl bármit mondanom, jöjjenek csak a nézőt érő száraz tények:

• Nem tudom, miért de Rachel Weiszt mindenben szeretem.
• A szállodai szobában történő szex jelenet nem hatott eléggé.
• A három főhősből számomra egyértelműen a férj, Donat volt a legszimpatikusabb: ez a film elején és a legvégén is így maradt, ami meglepő a film témáját tekintve, és amiatt, hogy milyen döntést kellett meghoznia.
• A film több helyen lassú, hosszabbnak tűnt, mint a játékidő.

Pontszám: 6

Utóhatás: sajnos nem lépi át azt a küszöböt, hogy bátran ajánlanám…

Titanic utóhatás: a fesztivál nyertes filmje a Zambiában játszódó Nem vagyok boszorkány c. film lett, amelyről a zsűri többek között ezt mondta:

„…elvarázsolta a zsűrit ez a mágikus afrikai történet, mely a XXI. századi boszorkányság, a stigmatizáltság és a kirekesztettség sokkoló hatású meséje. Felejthetetlen tekintetű főszereplőlány, megrázóan igaznak ható, mégis képtelen abszurditás.

Engem ez a pár mondat felcsigázott – hamarosan állítólag mozikba kerül, és akkor mindenképpen megnézem.

- Az a zenekar, amelyiknek köszönhetően egyáltalán elkezdtem írni ezt a blogot,

- Az a zenekar, amelyiknek rendkívül inspiráló és beszippantó a zenéje,

- Az a zenekar, amelyiknek a bécsi koncertjén magamon kívül voltam az élménytől,

fellép Budapesten, június 25-én, a Barba Negrában, a Stone Sour előtt!

Kérdés???

Csupán pár perc telt el a hír megpillantása után (FB, Nothing More oldala) és a jegyek megvétele között!

Kivel találkozunk???

Még az Oscar előtti nagy filmfelhozatal alatt kimaradt a beszámolóimból három film. Ennek természetesen az is az oka, hogy egyiktől sem dobtam el magam, ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy ezekről is kell mondanom röviden pár mondatot.

A legsötétebb óra

Churchill megformálásáért valóban megérdemelten kapott Oscar díjat Gary Oldman. Igaz, hogy nem is lehet felismerni, mondhatnánk, eltűnik a maszk és a smink mögött, mégis a tekintetével, a mimikájával át tudja adni a karaktert, olyan hihetően, amennyire csak lehetséges. Ezen túlmenően sajnos maga a film véleményem szerint felejthető, ha 2. világháború eleje és Anglia, akkor a Dunkirk-re szavazok.

Pontszám: 6,5

Mudbound

Ez a film nem a legjobb filmek között versenyzett, hanem a forgatókönyv és betétdal kategóriában, én mégis kíváncsi voltam rá, ezért megnéztem. A történet a 2. világháború után játszódik, a déli államok egyikében, ahol akkor még, tehát a 40-es évek második felében megdöbbentő, hogy milyen állapotok uralkodtak, mennyire erős volt a rasszizmus.

Én szerettem ezt a filmet, azzal együtt is, hogy néhol úgy éreztem, túlságosan hatni akar rám.

Egy apró szösszenet: kedvenc jelenetem, amikor a világháborúból visszatért fekete fiú, akit egyébként hősként kellene ünnepelni, beszól az őt kipécéző fehér öregembereknek: hogy hol voltak ők a háborúban és mit csináltak? Mikor ő és a százada, tele fekete fiúkkal harcoltak Hitler ellen, túlélték a háború borzalmait, az itthon maradók mit tettek?

De vajon túléli-e azt, hogy a háború után hazaért végre a családjához?

Pontszám: 7,5

A Pentagon titkai

Nagyon sokat vártam a filmtől. Talán Meryl Streep, talán Tom Hanks miatt, talán a témája miatt. Sajnos azt gondolom, hogy még én is, akit alapvetően érdekel az újságírás, szörnyen untam magam. Voltak persze feszült jelenetek, voltak nagyon is fontos kérdések a filmben, de mégis ott maradt a vásznon az egész, és nem jutott el hozzám.

A történet nagyon röviden annyi, hogy a vietnámi háborúról kiszivárgott titkos kormányzati dokumentumokat megjelentetheti-e egy újság, ha egyébként azzal akár törvénysértést követ el (az iratok titkossága miatt), vagy pedig ennél fontosabb szempont, hogy az embereket tájékoztassák az őket alapvetően érintő ügyekről…

Mit lehet erre mondani? A filmben ez hangzik el: „A sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt.”

Pontszám: 7

Utóhatás: felidéztem egy egyébként sajtó témában jobban sikerült filmet (Spotlight)

Elena Ferrante egy írói álnév, és Olaszországban állítólag elég nagy felhajtás alakult ki akörül, hogy ki is lehet ő valójában, aztán meg is jelent az igazi neve, de erről inkább nem írok részletesebben, hiszen engem sem ez izgatott elsősorban, hanem az, hogy a nápolyi-regényeknek nevezett négykötetes története valóban olyan jó-e, mint sokan hangoztatták.

Az első részt, a Briliáns barátnőmet még tavaly olvastam el, és magam is meglepődtem rajta, hogy mennyi érzelmet váltott ki belőlem. Két barátnő életét kíséri nyomon a regény, Olaszország egyik legszegényebb környékéről, a nápolyi szegénynegyedekből kiindulva. Az első regényben egészen kicsi koruktól fogva követjük a két barátnő történetét, keresztül az általános iskolán és a középiskola első éveiben, ahova már csak egyikük jut el. Aki még nem olvasta az első regényt sem, de tervezi, annak szólok, hogy nem tudok úgy írni a második regényről, hogy esetleg el ne áruljak néhány fontos végkifejletet az első részből. Ilyen szempontból spoileres írás következik!

Az első regény végén ott hagyta az írónő az olvasót leforrázva. Egy esküvő közepén, hívatlan vendégekkel, ráadásul egy cipővel, aminek nem lett volna szabad azon a bizonyos lábon lennie, aki végül viselte azt. Ez majdnem olyan volt, mint amikor a Trónok harca véget ér, és majdnem egy évet kell várnod a következő évadra, pedig azonnal néznéd a folytatást. Valahogy így voltam ezzel a regénnyel is, hiszen az első rész teljesen felcsigázott, olyan kamaszkori ismerős történetek, ismerős érzések áradtak belőle, amikből minduntalan saját magamra ismertem, és megijedtem attól, hogy a tizenéveskori butaságaim még a mai napig mekkora erővel hatnak rám.

A másik borzasztó felismerés, hogy mennyi olyan elkallódott tehetséges gyerek lehet, akik tényleg pusztán anyagi okok miatt nem tudnak továbbtanulni. A két barátnő közül Elena az, akinek megadatik a tanulás lehetősége, míg Lilának a kamaszkori házasság és a hirtelen felnőtté válás marad, amiből nem csak az iskola lehetősége, de valójában a fiatalság teljes felszabadultsága, az élet élvezete is kimarad. Miközben Lila az, aki a regény első oldalaitól kezdve apró kis gonoszságokkal éri el, hogy az olvasó ne tudja a szívébe zárni őt, a második regény számomra arról szólt, hogy egyre jobban megsajnáljam és közben kicsit meg is szeressem. Pedig a benne lévő gonoszság nem tűnt el, csak a körülötte összefonódó, bezáródó élet, az őt körülvevő emberek talán még nála is rosszabbak, és az ő apró gonoszsága csak az erős jelleméből fakadó kitörésvágy és annak lehetetlensége közötti ellentmondás eredménye. Sajnálom Lilát, sajnálom az életét.

Barátnője, Elena, a jó tanuló, de közben saját magát csúnyának látó kamaszlány, sokkal közelebb áll a hétköznapi emberek jelleméhez, így az enyémhez is. Annyiszor szeretném megrázni olvasás közben, hogy ne legyen ilyen kishitű, és ha Lilát a barátnőjének tekinti, akkor ne mérje magát folyamatosan ő hozzá, sem tudásban, sem külsőben. Azért szépen halad előre az életben, és benne van a vágy, hogy sose kelljen Nápoly nyomornegyedében élnie, bár ezzel, mintha magától Lilától is szeretne örökre elszakadni.

Elena nagy szerelme már az első regényben is, Nino, a kicsit magának való, de szintén okos, tovább tanuló srác, természetesen a második regényben is jelen van. Elena rajongása iránta még jobban eltitkolt, mint az első regényben. Ezért fáj olyannyira azzal szembesülni, hogy a nyaralás végül hová vezet majd. Majdnem eldobtam a könyvet a kezemből, amikor körvonalazódni láttam, hogy mi is történik itt valójában, és merre halad a cselekmény szála.

Nagyon szerettem az első kötetet. Ezt a másodikat csalódottsággal kezdtem: a könyv első harmada egyszerűen nem tudott lekötni, untam, sokszor félretettem…

Aztán, ahogy az én gimnáziumi éveim alatt is a nyári szünetet vártuk a legjobban, és az hozta az igazi élményeket, kalandokat, úgy indult be ez a regény is a nyaralás közben, és hozta folyamatosan a fordulatokat, majd utána már a hónapról hónapra változó viszonyokat, hogy a könyv második felén szinte egyszuszra végig sodródtam.

A könyv vége megint jól otthagyott, pislogások közepette (talán kicsit kevésbé volt váratlan a fordulat, mint az első regény végén), most viszont nem kell majd egy évet várnom a harmadik kötetre: már kapható, úgyhogy legalább egy könyv biztos, amit a jövő heti könyvfesztiválon beszerzek majd.

Kinek ajánlom: talán nem kellene ilyet írnom, de elsősorban lányoknak és nőknek. Fiataloknak is, de azoknak még inkább, akik még mindig úgy tekintenek vissza a fiatalságukra, mintha tegnap történt volna!

Pontszám: 8,5

Utóhatás: rengeteget gondolkoztam az „íráson” is a könyv kapcsán… De ez is inkább a regény vége felé jött elő bennem, így anélkül, hogy elárulnám a végkifejletet, nehéz erről többet mondanom.

A közelmúltban két filmet láttam moziban, amiknek egyébként abszolút semmilyen közös jellemzőjük nincsen, hacsak az nem, hogy mindkettőtől többet vártam. Sokkal többet.

A hely

A rendező, Paolo Genovese előző filmje, a Teljesen idegenek egy tökéletesre fejlesztett egy helyszínen játszódó darab volt. Nálam abszolút kedvencek közé tartozik, mind a forgatókönyv, mind a színészi játék tudott olyat mutatni, amin még napokkal később is morfondíroztam. (Röviden itt írtam róla).

Érthető, hogy ezek után, nagyon nagy elvárásokkal ültem be a rendező új filmjére. Annyit lehetett tudni a történetről, hogy egy különös alakhoz, aki egy kávézóban (bisztró jellegű) tölti az egész napját, sorra érkeznek az ügyfelek, akiktől mind különösebb és olykor megmagyarázhatatlan dolgokat kér. Az ügyfelek pedig, mivel ettől várják álmaik megvalósulását, igyekeznek eleget tenni a kérésének.

Ezek alapján el lehetett képzelni, hogy ebből még valami nagyon jó is kisülhet. De sajnos számomra semmi érdekeset nem mutatott a film: nagyon lassú, nagyon nehezen építkezik, a logikai felépítést már az elején sejteni, és hiába az érdekesnek szánt összefonódások, az ég világon nem tudtunk meg semmit a főszereplőről. Ő sosem válaszol a neki feltett kérdésekre, azt sem tudtam meg, hogy ki ő valójában, sem azt, hogy mi a motivációja, miért ül egész nap a kávézóban és adja számára vadidegeneknek a feladatokat. Egy pillanatra gondolhatjuk azt, hogy ő talán maga az ördög, de ez kizárt: egy-két apró pillantásából, mimikájából látszik, hogy azért ő sem akar feltétlenül rosszat a szereplőknek, valamint a saját maga életét is félti. Viszont mivel nem derült ki róla semmi, a motivációja sem, éppen ezért a hozzá járó ügyfelek valódi érzései, gondolatai sem tiszták előttem: miért bíznak meg valakiben, akiről semmit sem tudnak? Még ha ő lenne az ördög….

Összességében csalódott voltam, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy kevesebb elvárásokkal beülve, talán még érdekesnek is tarthattam volna az egész film kivitelezését, az egyhelyszínes, csak az elbeszélésekből építkező történetet.

Pont: 6

Mária Magdolna

Itt is talán a rendező miatt voltak elvárásaim, Garth Davis Oroszlán című filmje ugyanis a tavalyi évben az egyik kedvencem volt. Úgy voltam vele, hogy ő, valamint Rooney Mara és Joaquin Phoenix elegendő lesz ahhoz, hogy majd térdre borulva távozzak a moziból. Sajnos úgy látszik, ez a vágyam sem teljesült.

Alapvetően nyitott vagyok, érdekelnek a vallási témájú filmek, tehát a problémám egyáltalán nem a témában keresendő. Ráadásul az, hogy mindezt végre női irányból próbálják megközelíteni, különösen felkeltette a figyelmem. Fontosnak éreztem, hogy Mária, aki egy egyszerű, vidéki lány, rendelkezhet önálló gondolattal, vágyhat önálló életre, és hogy ezt az önállóságot Jézus nem ítéli el, ellentétben más férfiakkal.

Ugyanakkor az, ami elméletben vagy éppen így leírva nagyon szépen hangzik, az a filmvászonra ültetve véleményem szerint egyáltalán nem sikerült. Persze némi előítélet is közrejátszott az élménytől való eltávolodásnak: Számomra Joaquin Phoenix nem Jézus. Sem a kinézete, sem a tekintete, sem az életkora, sem semmilyen szempontból. Akármilyen jó színésznek tartom, úgy érzem, itt nem sikerült átlényegülnie.

Tovább nehezítette a dolgom, hogy borzasztóan lyukacsos történetet kaptunk: természetesen mondhatni, hogy ez egy olyan túlmesélt história már, hogy szükségtelen akár csak egy képkockát is pazarolni Jézus tárgyalására, elítélésre, ugyanakkor a film egyéb részleteiben azt sejtette, hogy semmi sem úgy történt, ahogyan ismerjük, így akár a fenti eseményeknek is lehetett volna más színezete, hangulata. Igaz, Mária ezeken nem volt jelen, innen is származhat a történet hiányossá tétele.

Zavart az is, hogy az egész tanítás/vándorút egy kellemetlen mini szekta útkeresésének tűnt, és amikor ez a gondolat villant az agyamba, már nem tudtam a női kérdés kibontására sem annyira fókuszálni.

A film pozitívuma számomra egyértelműen Rooney Mara volt, akiben megláttam Máriát, megláttam a függetlenségre vágyó nőt, megláttam azt, akinek egyébként is szívesen elképzelném Jézus női apostolát.

Egyáltalán nem tudom megmondani azonban, hogy kinek ajánlanám a filmet…

Pont: 6,5

Utóhatás: hiába mondogatom évek óta: semmilyen elvárással nem szabad moziba menni, mert csalódás lesz a vége.   

Általában igyekszem nem lehúzó véleményt írni, de azért az is egy túlzott elvárás lenne részemről, ha azt gondolnám, hogy hetente látok majd olyan filmet, színdarabot, koncertet, amitől teljesen elalélnék. De ha csak akkor írnék bejegyzéseket, amikor óriási pozitív élményben volt részem, nagyon ritkán lenne itt olvasnivaló.

Színházba például tényleg nem jutok el túl gyakran, legalább akkor írjak is róla valamit.

Megnéztük a Radnótiban az Iván, a rettenet című darabot, ami egyfajta bohózat lett volna arról, hogy egy tudós időgépet készít, és véletlenül a jelenbe (a darab jelenébe) teleportálja Rettegett Iván orosz cárt 1564-ből, a helyére pedig odakerül a tudós házmestere.

Egyrészt lehet, hogy alapvetően velem van a baj: nem rajongok túlzottan a vígjátékokért (de tudok ellenpéldát mondani, a Ma este megbukunk című előadáson sírtam a nevetéstől). Másrészt eleve rossz hangulatban voltam aznap este, így ez is ronthatta az esélyeit a darabnak: de nem pont annak kellett volna feldobnia, és feledtetnie velem az aznapi rossz hangulatomat?

Egy szó, mint száz, sajnos nem igazán élveztem a darabot: nekem ez a túl sok szereplő van egyszerre a színpadon, és mindegyik próbálja egyre hangosabban túlüvölteni a másikat, hatalmas poénok - számomra inkább szemöldökfelhúzós megjegyzések - repkednek ide-oda, inkább emlékeztetett egy őrültek házára, mint vicces, könnyed, szórakoztató darabra. Megfájdult a fejem is.

De jót is mondok: örülök, hogy láthattam Petrik Andreát a színpadon, és alapvetően a többi színészben sem csalódtam. A rendezést tekintve a nyitókép és a záró jelenetsor nagyon szépen megkomponált volt: ott a végén éreztem valamit, hogy ebből a darabból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Utóhatás: a közönség egy részének nagyon tetszett, tehát lehet én voltam rossz helyen, rossz „időben”.

A Trafóban látható Mundruczó Kornél Látszatélet című előadása, amely annyira már nem is friss darab, 2016-ban volt a bemutatója. Hozzám azonban nem rég jutott el a híre, és ugyan nem egyszerű jegyet szerezni (nem játsszák gyakran a darabot), mégis sikerült márciusban megnéznünk.

Alapvetően le kell, hogy szögezzem: nem vagyok Mundruczó rajongó – ami a filmjeit illeti. Színházi előadást viszont most láttam tőle először, ez pedig elég meggyőző volt. Féltem, hogy itt is az erőszak, a brutalitás olyan erősen lesz az arcomba tolva, amitől én csak eltávolodom, és inkább nem érzem át a történet mondanivalóját, csak szörnyülködöm.

Jelentem, számomra ez a darab egy különleges, és talán évekig bennem mocorgó darab marad. Nem csak hogy át tudtam élni, érezni a történéseket, de olyan erős félelem-szorongás érzés is eluralkodott rajtam, amilyet színházban még sosem éreztem. De valójában egy horrorfilmhez sem hasonlítanám, inkább olyan volt, amikor egyedül a sötétben éjszaka egy sikátoron kell átmerészkedned, és a szíved ott dobog a torkodban. Ez az érzés, és az, amivel kiváltották: a díszlet és a zene együttható mozgása, játéka – nagyon is hatásos eredményt ért el nálam.

A történet nagyon röviden annyi, hogy egy egyedül élő, idős roma asszonyhoz megérkezik a kilakoltató, hogy elvégezze a rá bízott feladatot. Ennél többet úgy érzem, jobb nem elárulni, és valójában nem is az élő események, hanem sokkal inkább az elbeszélések, Monori Lili monológja és a filmes bejátszások mesélik el a történet lényegét.

Két dolog van, ami miatt ez az előadás nálam megérdemli a 9 pontot: az egyik Monori Lili letaglózó, kb. fél órás monológja a darab elején: egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ilyen erős egyéniség legyen valaki, és hogy ennyire át tudjon lényegülni a szerepére. Csak meghajolni tudok előtte.

A másik, a díszlet és színpadkép átalakulása, amiről viszont azért nem árulok el többet, mert én is úgy ültem be az előadásra, hogy nem tudtam, mi fog történni, és ettől volt valószínűleg annyira hatásos számomra. Nem akartam hinni a szememnek, hogy tényleg ez történik, és mindez együtt a fülemet ért zenei hatással tényleg elindított bennem egy megmagyarázhatatlan belső félelem-érzést…

Erős darab, erős rendezés, erős látvány, erős színészek. Akkor miért nem 10 pont? A darab legvégén megjelenő felirat engem összezavart: nem tudtam ráhúzni a történetre a beidézett valós hírt, mivel úgy éreztem, az összefüggésekben kellene a lényeget keresni, de az összefüggések és a motivációk, amik a darabban mozgatják a szereplőket, teljesen mások, mint amik való életben lehettek. És nekem senki nem magyarázza meg ennek ellenkezőjét. Éppen ezért, nekem felirat nélkül jobban tetszett volna az előadás: ott álltam (ültem) a katarzis szélén, erre teljesen összezavartak, és homlokráncolásra kényszerítettek. Nem értem. És ez a pici logikai buktató elvitte a hiányzó egy pontot.

Ettől függetlenül erősen ajánlott darab, de a könnyed előadásokhoz szokottakat érheti csalódás, ez azért súlyos, lassú darab, párszor le is ül, és a második fele kétségtelenül nem olyan erős, mint az eleje, így tényleg azt gondolom, hogy a befejezéssel kellett volna még valamit kezdeni – a feliraton túl is.

Utóhatás: kicsit sajnos az értetlenkedésbe ment át az élmény, de még másnap is sokat gondolkodtam a látottakon.

Nagyon ritkán, de néha úgy megyek koncertre, hogy nem ismerem a fellépő zenekarokat. Ezen esetekből szintén ritkán, de néha előfordul, hogy olyan zenekart látok, amelyik elrabolja a szívemet.

Ez történt március 9-én a Robotban, amikor betoppantunk az Einstand nevű zenekar fellépésre. Még hallani sem hallottam róluk korábban, ténylegesen azt sem tudtam, milyen koncertre estünk be, de két szám után már vártam, hogy az énekes mondja már el, hogy „Sziasztok, mi vagyunk a ….. zenekar!”, mert nagyon kíváncsivá tettek, kiket is hallhatok.

Stílusban elég nehéz behatárolnom, ők saját magukat így definiálják: posztapokaliptikus turbópop a 3000-es évek slágereivel - de ezzel ugye nem kerültünk sokkal közelebb a megoldáshoz. :)

Hallgassatok bele inkább a Képest című dalukba:

Ami engem nagyon megfogott, hogy összesen hárman voltak a színpadon: az énekes/gitáros, a basszeros/billentyűs (igen, egy személyben) valamint a dobos. És hangzásban mégis olyan telt, súlyos megszólalást produkáltak, mintha sokkal többen lettek volna, vagy mintha még egy másik zenekarnyi téma szólt volna gépről: de nekem úgy tűnt (nem vagyok persze profi hozzáértő), hogy a zene ott, élőben szólalt meg (szuper billentyűs részek vannak). Mindenképpen mozgásra, vagy legalább bólogatásra készteti a hallgatóságot.

Persze otthon azonnal elkezdtem keresni a dalaikat, és pici csalódás ért, mert élőben még sokkal teltebb és keményebb hangzásuk volt (külön dicséret tehát a hangosításért), mint felvételről. De ez csak arra ösztönöz, hogy mostantól keressem a koncertjeiket, és minél többször élőben is meghallgassam őket.

Utóhatás: koncerten a Szemfényvesztő című (ha jól emlékszem) dal volt a kedvencem, de sehol nem találtam: üzenem a fiúknak, hogy nagyon várom azt a dalt is meghallgatható formában valahol a neten...

Nagyon halogattam az első igazi könyves beszámolót, aminek az is az oka, hogy az év eleje Oscar-lázban telik nálam, és alig jut időm olvasásra. Haladtam, csak nagyon lassan, ráadásul megtörtem egy régi szokásomat is: egyszerre olvastam két könyvet, amitől régen mindig elzárkóztam, mert szerettem egyszerre egy történetben elveszni, és azt átélni az elejétől a végéig.

Nehéz műfaj önéletrajzi írásokat olvasni, nem is különösebben a kedvenceim, főleg, ha nem egy igazi író írja azt. Így volt ez Marlene Dietrich: Tiétek az életem című könyvével is: azon túl, hogy azt ír, amit akar, és úgy szépíti meg a történeteket, ahogy akarja, még az írás maga is kicsit ide-oda csapkodó, bulvárosan egyszerű, gyakran mégis unalmas, mindenkit dicsőítő, senkit el nem ítélő. Pedig igazán kíváncsi lettem volna Dietrich legféltettebb titkaira, bennfentes hollywoodi információira.

Annyira nem is volt kedvem végigolvasni, de ha már elkezdek egy könyvet, én tisztességből szeretem be is fejezni azt. Kétségtelen pozitívuma, hogy a könyv hatására vettem kezembe Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, melyről a színésznő ódákat zengett, és nekem eddig ez a könyv még nem volt kipipálva a polcról. Így életemben először párhuzamosan olvastam két könyvet, és talán a fenti sorok után nem meglepő, melyik tetszett jobban.

A Nyugaton a helyzet változatlanra mondhatjuk, hogy kicsit már idejét múlt, az első világháború borzalmai túl messzinek tűnnek, ma már másképp néz ki egy csata, mások a résztvevők, más az egész. De közben mégis „változatlan”, hiszen a résztvevők gondolatai és szenvedései időtlenek, és mindez nagyon mélyen érinti az olvasót.

Főképp azon gondolatok találtak meg, amik szinte már elcsépeltnek tűnnek: hogy egy háború nagyon keveseknek jó, akiknek fogalmuk sincs, milyen a frontvonalban harcolni, hogy milyen konkrét nehézségekkel néz szembe egy 18-19 éves fiú, aki addig csak az iskolát ismerte. A fiúknak semmilyen haszna nem származik a háborúból, próbálnak túlélni, és amikor egy kis szabadságra hazamehetnek, akkor is azon veszik észre magukat, hogy nem tudnak az otthoni légkörbe beilleszkedni, nem találják a helyüket: lényegében az egész nemzedéküket élő-halottá változtatta az első világháború. A kérdés nem szűnik, bármilyen háború idején aktuális lehet: hogy lehetséges a háború után is élni, átélve és látva azokat a borzalmakat, amiket ők, ennyire fiatalon láttak.

Szerettem ezt a könyvet, igazán beférkőzött a lelkembe, de tudjuk, hogy ez a világ dolgain vajmi keveset változtat. A második világháború kitörését sem akadályozta meg az, hogy ez a könyv megjelent. Semmilyen háborús borzalmat bemutató könyv vagy film nem tehet az ellen, hogy a hatalmon lévők mikor és milyen érvek mentén hoznak háborúba sodró döntéseket.

Utóhatás: kicsit depressziós hangulat lesz úrrá az emberen, ha Remarque könyvét olvassa…