Nagyon halogattam az első igazi könyves beszámolót, aminek az is az oka, hogy az év eleje Oscar-lázban telik nálam, és alig jut időm olvasásra. Haladtam, csak nagyon lassan, ráadásul megtörtem egy régi szokásomat is: egyszerre olvastam két könyvet, amitől régen mindig elzárkóztam, mert szerettem egyszerre egy történetben elveszni, és azt átélni az elejétől a végéig.

Nehéz műfaj önéletrajzi írásokat olvasni, nem is különösebben a kedvenceim, főleg, ha nem egy igazi író írja azt. Így volt ez Marlene Dietrich: Tiétek az életem című könyvével is: azon túl, hogy azt ír, amit akar, és úgy szépíti meg a történeteket, ahogy akarja, még az írás maga is kicsit ide-oda csapkodó, bulvárosan egyszerű, gyakran mégis unalmas, mindenkit dicsőítő, senkit el nem ítélő. Pedig igazán kíváncsi lettem volna Dietrich legféltettebb titkaira, bennfentes hollywoodi információira.

Annyira nem is volt kedvem végigolvasni, de ha már elkezdek egy könyvet, én tisztességből szeretem be is fejezni azt. Kétségtelen pozitívuma, hogy a könyv hatására vettem kezembe Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, melyről a színésznő ódákat zengett, és nekem eddig ez a könyv még nem volt kipipálva a polcról. Így életemben először párhuzamosan olvastam két könyvet, és talán a fenti sorok után nem meglepő, melyik tetszett jobban.

A Nyugaton a helyzet változatlanra mondhatjuk, hogy kicsit már idejét múlt, az első világháború borzalmai túl messzinek tűnnek, ma már másképp néz ki egy csata, mások a résztvevők, más az egész. De közben mégis „változatlan”, hiszen a résztvevők gondolatai és szenvedései időtlenek, és mindez nagyon mélyen érinti az olvasót.

Főképp azon gondolatok találtak meg, amik szinte már elcsépeltnek tűnnek: hogy egy háború nagyon keveseknek jó, akiknek fogalmuk sincs, milyen a frontvonalban harcolni, hogy milyen konkrét nehézségekkel néz szembe egy 18-19 éves fiú, aki addig csak az iskolát ismerte. A fiúknak semmilyen haszna nem származik a háborúból, próbálnak túlélni, és amikor egy kis szabadságra hazamehetnek, akkor is azon veszik észre magukat, hogy nem tudnak az otthoni légkörbe beilleszkedni, nem találják a helyüket: lényegében az egész nemzedéküket élő-halottá változtatta az első világháború. A kérdés nem szűnik, bármilyen háború idején aktuális lehet: hogy lehetséges a háború után is élni, átélve és látva azokat a borzalmakat, amiket ők, ennyire fiatalon láttak.

Szerettem ezt a könyvet, igazán beférkőzött a lelkembe, de tudjuk, hogy ez a világ dolgain vajmi keveset változtat. A második világháború kitörését sem akadályozta meg az, hogy ez a könyv megjelent. Semmilyen háborús borzalmat bemutató könyv vagy film nem tehet az ellen, hogy a hatalmon lévők mikor és milyen érvek mentén hoznak háborúba sodró döntéseket.

Utóhatás: kicsit depressziós hangulat lesz úrrá az emberen, ha Remarque könyvét olvassa…