Általában igyekszem nem lehúzó véleményt írni, de azért az is egy túlzott elvárás lenne részemről, ha azt gondolnám, hogy hetente látok majd olyan filmet, színdarabot, koncertet, amitől teljesen elalélnék. De ha csak akkor írnék bejegyzéseket, amikor óriási pozitív élményben volt részem, nagyon ritkán lenne itt olvasnivaló.

Színházba például tényleg nem jutok el túl gyakran, legalább akkor írjak is róla valamit.

Megnéztük a Radnótiban az Iván, a rettenet című darabot, ami egyfajta bohózat lett volna arról, hogy egy tudós időgépet készít, és véletlenül a jelenbe (a darab jelenébe) teleportálja Rettegett Iván orosz cárt 1564-ből, a helyére pedig odakerül a tudós házmestere.

Egyrészt lehet, hogy alapvetően velem van a baj: nem rajongok túlzottan a vígjátékokért (de tudok ellenpéldát mondani, a Ma este megbukunk című előadáson sírtam a nevetéstől). Másrészt eleve rossz hangulatban voltam aznap este, így ez is ronthatta az esélyeit a darabnak: de nem pont annak kellett volna feldobnia, és feledtetnie velem az aznapi rossz hangulatomat?

Egy szó, mint száz, sajnos nem igazán élveztem a darabot: nekem ez a túl sok szereplő van egyszerre a színpadon, és mindegyik próbálja egyre hangosabban túlüvölteni a másikat, hatalmas poénok - számomra inkább szemöldökfelhúzós megjegyzések - repkednek ide-oda, inkább emlékeztetett egy őrültek házára, mint vicces, könnyed, szórakoztató darabra. Megfájdult a fejem is.

De jót is mondok: örülök, hogy láthattam Petrik Andreát a színpadon, és alapvetően a többi színészben sem csalódtam. A rendezést tekintve a nyitókép és a záró jelenetsor nagyon szépen megkomponált volt: ott a végén éreztem valamit, hogy ebből a darabból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Utóhatás: a közönség egy részének nagyon tetszett, tehát lehet én voltam rossz helyen, rossz „időben”.