Élménypulzus

Élménypulzus

Nothing More - zene, ami feltölt

2017. december 11. - Konika

Október legelején egy barátomat kértem, hogy ajánljon nekem mostanában jó, de igazán jó rock vagy metál zenét. Mutatott is vagy tíz klipet. Ebből egy dal volt, ami annyira megtetszett, hogy hazamentem, és azonnal újrahallgattam. Dallamos, mégis kemény rock zene, megspékelve olyan hangzással, olyan gitár és dob elemekkel, meglepő ritmusokkal, hogy az teljesen magával ragadott. Ez a dal volt a Don’t Stop a Nothing More-tól.

Amikor már egy hete folyamatosan ezt hallgattam, elkezdtem kutakodni, és minél több zenét hallgatni tőlük. Szinte azonnal kedvencem lett a Go To War, és nem tudtam betelni a többi számmal sem. Miért olyan nagy szó ez nálam?

Mert ezer éve nem hallgattam specifikusan, rendszeresen egy bizonyos zenekart. Régen nagy zenerajongó voltam, és állandóan fülessel mászkáltam, aztán valahogy az ember eléri a 30-at, és közhelyes, de már nem érez akkora lelkesedést semmi iránt. (Persze ezzel kapcsolatban egy újabb bejegyzést írhatnék, hogy az idő múlásával hogyan értékelődnek át, szorulnak háttérbe a számunkra korábban meghatározó dolgok - pedig nagyon is szükség lenne rájuk a hétköznapi szürkeségben.)

Szóval valahogy így tűnt el nálam is a zene iránti rajongás: szép lassan, folyamatosan, szinte észrevétlenül. (Ettől persze még évi 1-2 koncert, vagy 1-2 régi nagy kedvenc előadónak az otthoni hallgatása megmaradt, de már csak ritkán.)

Erre jött ez a zenekar, akikről semmit sem tudtam, és pusztán a zenéjük hangzása, az énekes karizmatikus kisugárzása újra rajongóvá tett. És ez még valamiért nagy szó: 30x évesen nem Metallicat, Red Hot Chillit vagy éppen Nightwisht, Rammsteint hallgatok, hanem olyanokat, akik abszolút újak, abszolút frissek. Imádom a régi kedvenceimet is, de valahol mégis szomorú azon kapnia magát az embernek, hogy lassan retró személyiséggé változik, aki 10-15 évvel ezelőtti zenéket szeret, és a maiakat nem is ismeri. Pedig csak jönnie kellett egy bandának, amelyik olyan hatással van rám, mint a Nothing More, és újra folyamatosan fülessel mászkálok az utcán!

Szóval az amerikai, egészen pontosan texasi banda, a Nothing More hard rockot játszik, de ténylegesen érezhető saját hangzással, egyediséggel. Amikor már az egész albumukat, a szeptemberben megjelent The Stories We Tell Ourselves-t rongyosra hallgattam, akkor kezdtem utána olvasni, hogy mégis kik ők, mióta zenélnek. Érdekes volt látni, hogy magyar zenei oldalakon nem találkoztam a nevükkel. Holott egészen biztos, hogy nem csak én és a haverom hallgatjuk őket!

Kiderült, hogy még Amerikában is viszonylag kevésbé ismertnek számítanak, 2003 óta zenélnek, és az általam őstehetségnek tartott énekesük, Jonny Hawkins valójában dobosként kezdte. Az előző, 2014-es Nothing More című albumuk már nagyon sok pozitív kritikát kapott, azonban az idei, a The Stories We Tell Ourselves azt is túlszárnyalta. Szinte kivétel nélkül mindenhol azt írták, hogy kiemelkedő, nagyon összetett, nagyon kivételes munkát tettek le az asztalra a fiúk. Én nem szeretnék ezekkel vitába szállni. Nem is akarok.

Sokadik hallgatás után már a dalszövegekre is egyre jobban odafigyeltem, és megdöbbentett, hogy a legtöbb daluk milyen sokrétű, és mennyire beletalálnak pont az én gondolat- és lelkivilágomba.

A két elsőként megismert dal (Don’t Stop és Go To War) után nagyon hamar rádöbbentem, hogy nem tudok kedvencet választani, olyan erősre sikerült az album 90%-a. Akár a számomra borzasztóan motiváló Do You Really Want It-et mondanám, akár a sírásig megható Fade in/ Fade out-ot, egy perccel később visszakoznék, hogy mégis inkább a Funny Little Creatures-t vagy a Let ’em Burn-ot hallgatnám, ha csak egy dalt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre. Vagy mégis a Go To War-t.

Muszáj az énekesről is szót ejtenem: világ életemben rajongtam azokért a rock/metál énekesekért, akik ugyanolyan kiemelkedő szinten képesek üvölteni/kiabálni mint szépen, lágyan énekelni. Nem sok ilyen van, mert általában, aki nagyon jól keménykedik, az utána elvérzik egy lágyabb, éneklős résznél, vagy éppen csak maximum egy szűk oktávnyi hangterjedelemre vállalkozik, míg akik fantasztikusan énekelnek, általában nem merik annyira kockáztatni a hangjukat, hogy a dalok felét végigordítsák. Jonny Hawkins hangterjedelme és üvöltözése egyaránt megdöbbentő. Nem tudom, mit mondhatnék. Ha a régi rockban nekem valaki felejthetetlennek számított, az Freddy Mercury. Szinte istenkáromlás bárkit hozzá hasonlítani. Így azt mondanám, hogy saját stílusában Jonny Hawkins esélyes arra, hogy Freddyhez hasonló magasságokba emelkedjen idővel. Az biztos: a hangja mellett a látvánnyal sincs baj; női rajongóknak azt hiszem zene hallgatása nélkül is bejönne a csapat. (Bár én mondom, kár lenne a fülünket zárva tartani, és csak nézni.)

Nem telt el sok idő, már azt kerestem, merre koncerteznek a fiúk, és amikor láttam, hogy november 30-án Bécsben lépnek fel, nem haboztam: tudtam, hogy őket élőben is látnom kell, tudni akarom, hogy élőben mire képesek, ha egy ilyen albumot összehoztak. A koncertről majd egy másik bejegyzésben bővebben írok, most csak annyit, hogy pont koncert előtt pár nappal jöttek ki a Grammy jelölések, amik még tovább fokozták a várakozásaimat: a Nothing More-t rock kategóriában 3 díjra is jelölték! Semelyik másik csapat idén ugyanezt nem mondhatja el magáról. Hiába van jelölve a Metallica, a Foo Fighters és több nagy név, 3 jelölése csak a Nothing More-nak van! Ez akkora szó, kvázi ismeretlenül, hogy külföldön azonnal nagyobb hírverést kezdtek csapni a banda körül. De magyar cikket még mindig nem láttam sehol… (Vicces, angol nyelvű írást ezt ajánlanám)

Én naiv kislányként azonnal írtam pár zenei oldalnak, hogy írjanak róluk, hiszen megannyi aktualitása is van a csapatnak, amellett hogy jók is, végül rájöttem: miért akarom, hogy bárki más írjon róluk? Írok majd én! Ha valaki erről a zenekarról akar meg több információt megtudni, egy pici eldugott oldalon is megtalálhatja azt.

Tehát valójában ez is az oka annak, hogy írok a Nothing More-ról, és hogy egyáltalán elindítom ezt a blogot: nem várni senkire, hanem cselekedni. Csinálni azt, amit szeretsz csinálni. Ezekre is többek között az ő zenéjük hatására döbbentem rá. Vagy talán pontosabb megfogalmazás: megadja a zenéjük számomra azt a löketet, azt az ihletet, azt az energiát, amit én mindig csak vártam másoktól, máshonnan. Csak olvassatok bele a Don’t Stop vagy a Do You Really Want It dalok szövegébe, és talán megérzitek, amit én: előre kell menni, csinálni kell a dolgokat, és nem másokat, nem a világot, hanem saját magunkat kell megváltoztatnunk. És ilyen zenekarok kellenek: akik így hatnak a hallgatóságra.

So We Don’t Stop!!!!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr1313498599

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Farkas Németh 2017.12.16. 23:02:50

Amikor Koni megmutatta zenekart azonnal a lányomnak mutattam tovább, mert nagy rocker. De a zene rajongóvá tett engem is. A Go To War-t imádom, de a kedvencem a Mr. MTV.
Köszi Koni.

Konika 2017.12.27. 19:01:12

@Farkas Németh: A Nothing More albumról nekem a This Is The Time a kedvenc. :)
süti beállítások módosítása