Nagy rajongója vagyok a jól sikerült animációs filmeknek, és ugyan az idei Oscar jelöltek közül egyedül a Coco-t láttam, engem teljesen elkápráztatott.

A mexikói halottak napját veszi alapul a történet, és arra épít fel egy nagyon különleges túlvilágot. A halottak szellemei akkor tudnak visszatérni az élők világába – úgymond látogatóba, ha valaki az élők közül kiteszi a fényképét a családi oltárra halottak napján.
A főhősünk, egy kisfiú keveredik ezen a napon nem kis kalamajkába, melynek kiindulási pontja, hogy ő zenélni szeretne, de a családja foggal-körömmel harcol ez ellen, mert neki a hagyományt követve cipőket kellene készítenie.

Adott tehát a családi konfliktus, egy gyönyörűen megalkotott túlvilág, ahová eljut a kisfiú, egy bolondos kóbor kutya, és néhány meglepő fordulat. Jók a zenék, az egész mese gyorsan elröppen, nem lehet rajta unatkozni, és a vége annyira megható, hogy még nekem is lecsordult egy könnycsepp az arcomon… Nem is tudom, sírtam-e már valaha mesén. Természetesen ettől függetlenül happy end a vége.
Nálam 8 pont, és az utóbbi idők egyik legkellemesebben eltöltött 2 órája.

Utóhatás: feliratosan láttam, de kíváncsi vagyok rá szinkronnal is, mivel a meséknél általában figyelnek, hogy a szinkron is jól sikerüljön.