Sok jót hallottam Reisz Gábor új filmjéről, a Rossz versekről, ezért mindenképpen szerettem volna megnézni. Az első filmjét, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlant én csak mértékkel szerettem, miközben tényleg voltak benne olyan pillanatok, amik nagyon találóak voltak, és a korosztály számára meghatározó lehetett. Ugyanezt mondták a Rossz versekről is: akik eddig látták az ismerőseim közül, és a 30-as férfi korosztályt képviselték, mind nagyon magukénak érezték a filmet, mintha pont róluk szólna, pont az ő érzéseiket vetítené vissza.

Én 30-as vagyok, de nő, mégis tényleg sok mindenben éreztem én is, hogy nekem/rólam szól a film.

A főhősünk (akit a rendező is játszik), Tamás, akivel Párizsban a film elején szakít a barátnője. Ez a szakítás vezet oda, hogy az egész addigi életét átértékelje, felidézze a legmeghatározóbb pillanatokat, mind kisiskolás, mind kamasz éveiből. Mindannyian találhatunk benne olyan momentumokat, amikről saját iskolás éveink, esetleg életünk első csókja, életünk első szerelme eszünkbe juthat.

Szerettem a filmet alapvetően, mert kedves film volt, és belőlem is előhozott emlékeket. És igen, hiába vagyok nő, én is gyakran ugyanazt éreztem, amit a főhős… Ugyanazokba a hibákba estem/esem én is. Csak eddig azt hittem, én vagyok ezzel egyedül...hogy nálam mindenki más életképesebb, határozottabb, céltudatosabb. De ha nem így van, akkor miért van az, hogy annyian a 30-as korosztályból tényleg nem találják a helyüket a világban?

Hogy lehet ebből a helyzetből tovább lépni?

Erre a kérdésre nem adta meg a választ a film sem…

Más is volt ezzel úgy, hogy lényegében az egész életét álmodozással töltötte, kb 12-32 éves koráig? 20 évet? Majd 32 évesen felébredt, és azt látta maga körül, hogy semmi sem stimmel, hogy az élete nem olyan, amilyenről álmodozott? Hogy a tehetség, a szorgalom vagy bármi más ami megvolt benne, önmagában mégis csak kevés volt ahhoz, hogy az élete olyan irányba haladjon, amilyet igazán szeretett volna? Vannak kivételek, nagyon is sokan, az én saját ismeretségi körömből is: pont azok, akikről a legkevésbé gondoltuk volna, azok vitték a legtöbbre…ők talán nem álmodoztak. Mégsem cserélnék velük. De mi van az álmodozó, a túl sokat gondolkodó, az életet mindig túlbonyolító, már nem húszas éveiket taposókkal, akik még csak a feleszmélésnél tartanak? Mi lesz velem? A film nem ad választ, segítséget: pusztán azért mert felmondok az aktuális munkahelyemen, még nem változik meg az életem.

A film jó, mert elgondolkoztatott a saját életemen, de ugyanakkor haragszom is rá, mert nem mutatott kiutat a helyzetből.

Tudom, azt mindenkinek saját magának kell megtalálnia.

Hogy a filmről is mondjak még pár szót: a színészek nagyon jók, (a színészek, és nem a rendező-színész), külön kiemelném a kedvencemet, Monori Lilit. Engem kicsit zavart ugyanakkor, hogy miközben az időben ide-oda ugrálunk, a szülőket nem tudták fiatalítani//öregíteni az adott időszakhoz – kizökkentett az élményből.

A zenék tetszettek, a karakterek jól eltaláltak voltak.

A film vége viszont egy kicsit felbosszantott (spoiler!): a levendula. Most komolyan: Franciaország szerintem a világ legnagyobb levendula termesztője. Komolyan kellett ez az értelmezhetetlen „az életem múlik rajta” akció? Értem, kellett valami ütős a végére, de hülyeség volt, vehetett volna bármelyik sarkon levendulát, így ezen jól felhúztam magam, és sokat rontott a pontozásomon.

Pontszám: 7

Ajánlom: minden önmagát kereső 30-asnak, de talán a szüleinknek is, hátha jobban megértenek minket, miközben csodabogárnak tartanak és nem értik, hogy nekünk miért nem jó soha semmi...