Önmagában a film története engem elsőre nem hozott lázba: a 70-es években elrabolnak egy fiatal fiút, akinek a nagyapja a világ leggazdagabb embere, ám mégsem hajlandó váltságdíjat fizetni unokájáért. Túlságosan zsugori, igaz egy kisebb, falióra méretű festményért simán kiad 1,2 millió dollárt - a film, ami után már nem akarsz a legtehetősebbek közé tartozni.
Valójában nem tudtam előre elképzelni, hogy ebbe az alaptörténetbe, hogy lehet több mint 2 órán át izgalmat csempészni. Azt látjuk majd, ahogy ennyi időn keresztül megpróbálják a vénembert valahogy meggyőzni? Esetleg izgalmas akciójelenetek közepette próbálják majd kiszabadítani a fiút? Nos, egyik sem, és mégis lekötötte a nézőt.
A tempót már az elején megkaptuk, hiszen nem csak a helyszínek között ugráltak a jelenetek, hanem az időben is, így valamennyire képet kaptunk Paul Getty jelleméről, hogy miért nem számíthatunk tőle sok könyörületességre. A közepe táján aztán kicsit leült a film, volt, amikor elkalandoztak a gondolataim, de a végére megint feszült és izgalmas tudott lenni. A csúcsjelenet számomra egyértelműen az volt, amikor végre valaki alaposan beolvasott az öregnek.
Persze nem tökéletes ez a mozi, de még a 9-est sem éri el nálam néhány egyszerű okból: logikai felépítésben számomra maradtak nyitott kérdések (spoiler veszély miatt nem írhatom le), továbbá a film zeneválasztása sem győzött meg sokszor, és az állandó mércémen megbukott: nem nézném meg még egyszer: annyira mégsem izgalmas, és annyira mégsem érintett meg. Összességében 8 pontot megér, mivel nehéz rajta fogást találni, profi munka Ridley Scott-tól, a színészi játék is rendben volt, és csak pici hiányérzetem maradt utána.
Végezetül sajnáltam, hogy szinkronnal ment a moziban, mivel az Oscar jelölés miatt Cristopher Plummert sokkal szívesebben hallgattam volna eredeti hanggal.
Utóhatás: elképzelni mindezt Kevin Spacey-vel: nem lehetetlen, de Plummert látva nem bánom a cserét.
Még tavaly októberben láttam ezt az Ibsen darabot, amitőla megszokott színházi élményhez képest sokkal többet kaptam. Van, akinek ez talán nem feltétlenül hangzik jól, és a hagyományos színházat szereti, ráadásul azt is el tudom képzelni, hogy van, akinek kifejezetten szenvedést okoz egy közel 5 órás előadás. Számomra maradandó élményt nyújtott, amiről még sokáig fogok mesélni az ismerőseimnek.
Csak pár szó, ami eszembe jut:
színházi büfében tartott lakodalom
buszozás a színészekkel
kőbányai pincerendszer
sötétség
zene, dallam
hideg
hideg
hideg
megfagyok
a színészek nem fagynak meg????
Véleményem szerint a Peer Gynt nehéz és elvont darabja a drámairodalomnak, és nem is hiszem, hogy akármilyen prezentálásban élvezhető lenne. Nagyon örülök, hogy a Stúdió K Színház előadásában láthattam életemben először, mert így viszont mind a darabra, mind a színházi élményre örökre emlékezni fogok.
Természetesen a színészek mind nagyon jók voltak (a főszereplőt /Nagypál Gábor/ külön dicséret is illeti), emellett azonban ennél az előadásnál leginkább a rendezést (Hegymegi Máté) lehet dicsérni. Talán nem annyira nagy újítás, hogy egy előadás kilépjen a színház falai közül, és más helyszínen is játszódjon, azonban az, hogy a helyszínek ennyire együtt éljenek a darab mondanivalójával, és ténylegesen értelmet nyerjen minden pici zug, vagy akár hatalmas tér, az már ritkaságszámba mehet.
Nagyon nehéz úgy az előadásról írni, hogy ne áruljunk el többet, mint amennyit illik, hiszen tele van meglepetésekkel, ugyanakkor ki kell emelnem egy fontos tényezőt: a kőbányai pincerendszerben hideg van. Erre fel is hívják a figyelmet az előadás előtt, de komolyan is kell venni. Tényleg hideg van. Amikor mi láttuk a darabot, októberben, már kint sem volt meleg, sőt, éppen fagyos szél fújt, és tekintettel arra, hogy a kb 5 órás darabnak legalább 3 óráját a szabadban illetve a pincerendszerben töltjük, alaposan át lehet fagyni, még akkor is, ha az ember rétegesen öltözik, azt pedig el sem akarom képzelni, hogy azok a lányok, hogy élhették túl, akik vékony harisnyában és mindössze egy balerina cipőben érkeztek…
Az élményből egyébként ez egy kicsit vissza is vesz, hiszen hiába látunk éppen katartikus vagy fontos mondanivalóval átszőtt jelenetet, ha közben vacog a fogunk. Engem is sajnos zavart egy picit, de még így is azt tudom mondani, hogy a 2017-es év legmaradandóbb előadását volt szerencsém látni.
Korábban sosem voltam még a pincerendszerben, ám így, hogy közben egy különleges, mitikus világot is beleszőttek a környezetbe, hihetetlen élménnyel gazdagodtam. Volt olyan csúcspont, amit sosem fogok elfelejteni: annak a pillanatnak a hatása egyszerre volt félelmetes, ijesztő, de közben kellemesen bizsergető is… Persze így, hogy nem mondom el, miről van szó, nehéz elképzelni, de legyen elég annyi, hogy a sötétség egy ismeretlen világban mindenkiből előhozhat számára ismeretlen érzéseket.
Volt valami megfoghatatlan hangulat, amely beköltözött az emberbe és végig ott maradt vele, amíg tartott az előadás. Amikor például egyik helyszínről a másikra sétáltunk és előttünk-mögöttünk visszhangzott a föld alatt Kurta Niké klarinéton játszott dallama, egyszerűen nem tudott az ember semmi mással foglalkozni, csak az átélt élménnyel: nem beszélgetett a partnerével, a mellette állóval, hanem átszellemülten követte Peert ebben a fantasztikus világban.
Az utolsó jelenethez érve elfárad a néző: így hiába a gyönyörű végkifejlet a Bakáts téri altemplomban, valamiért a teljes katarzist nem hozta meg. Számomra Peer utazása nagyobb erővel bírt, mint a lezárás. De lehetséges persze, hogy csak a hidegtől és a fáradtságtól nem tudott az utolsó jelenet olyan erősen hatni, mint vártam. Ez persze egyáltalán nem tett csalódottá, mert összességében nagyon különleges élményben volt részem.
Ritkán látható pontszám: 9,5
Utóhatás: éjfél utáni hazaérkezés és forró fürdőben elmélkedés a látottakról
Szélsőséges skálán mozog, hogy miket szeretek megnézni színházban. Egyrészt a nagyon komoly, elgondolkodtató darabokat, drámákat, másrészt a csillogás-giccs határán táncoló musicaleket.
Nem szeretem viszont az operetteket (zeneileg talán generációs problémáim vannak a műfajjal és magával a magyar nótával is), és a könnyed, szórakoztatónak szánt, de valamiért mégis unalmas, döcögős vígjátékokat sem.
Elsőként akkor legyen szó egy musicalről, amire talán különösen igaz a giccs jelző, hiszen egy olyan történet, amiben a zsugori, öregedő pénzes ember néhány régi emléke hatására megváltozik és végül kvázi minden vagyonát szétszórja az emberek között, önmagában elég giccsesen hangzik. Ráadásul karácsonykor játszódik, sok gyerekszereplővel. (Elnézést, hogy eközben valójában egy Dickens művet szóltam le.) Meglepetések sincsenek. Ugyanakkor, ha elég jól van megrendezve, ha elég jók a szereplők, akkor még lehet belőle kellemes esti kikapcsolódás.
Én így voltam az Isten pénze című darabbal a Budapesti Operettszínházban. Kellemes kikapcsolódásként éltem meg, mert számomra hozta azt, amit elvárok egy musicaltől: szerethető, fülbemászó dallamok, kiváló egyéni teljesítmények – fantasztikus énektudást hallva mindig megborzongok a gyönyörűségtől.
Szabó P. Szilveszterért már nagyon régóta rajongok, mondhatni az ő „Halál” szerepén cseperedtem fel, és szerettem meg a musicaleket. Sajátosan egyedi arca, hangja, kifejezetten rátermetté teszi a gonosz vagy hideg karakterek megformálására, így volt ez most is: szellemként, túlvilági jelenésként is tökéletesen működött.
Örültem, hogy Szomor György volt Scrooge, a pénzes öregember, mert őt ezer éve nem láttam színpadon, és nagyon örültem, hogy benne sem csalódtam. Karizmatikus hangja szívbemarkoló.
Először láttam viszont színpadon Kardffy Aishat, és meg kell, hogy mondjam, tényleg tehetséges, megemelem a kalapom (még nincs 20 éves!). Kicsit persze zavart, hogy a Kerényi Miklós Mátéval közös jeleneteinél inkább a róluk szóló pletykák/bulvárhírek jutottak eszembe, ahelyett, hogy a történetre koncentrálhattam volna, de teljesítmény szempontjából mindketten oda tették magukat.
A darab egyébként még kiemelkedett a gyerekszereplők tekintetében, nagyon ügyesek voltak, és a vetítés is jól eltalált módon jelent meg a színpadon. Összességében tehát nem panaszkodom (a poénok talán nem mindig ültek), ez a musical, ezzel a szereposztással hozta a várhatót, a kellemes esti élményt.
Utóhatás: hazafelé azért mégiscsak a bulváron csámcsogtunk, na meg azon, hogy egy fordított szereposztásra is kíváncsiak lennénk (Szomor György szellemként, Szabó P. pedig Scrooge szerepében.)
Hatásokat keresek egy filmben: hogy valamiért megfogjon, hogy valamiért átérezzem.
Annyian dicsérték az Elit játszma című filmet, hogy bíztam benne: meg lesz az élmény.
Korrekt, jó mozi. Mondjuk 7,5 pont.
De nincs hatás, nincsenek érzelmeim vele kapcsolatban.
Miért?
A film legnagyobb hiányosságát ebben érzem: Molly Bloom, mint nő, mint hús-vér megfogható, érző lelkű nő, nem pedig egy baba. Hogy lehet, hogy ez alatt a hosszú, több éven át tartó történetben soha nem volt senkije? Ennyire nem élt magánéletet? Nem volt rá ideje? De futó, apró kapcsolatokra sem? Los Angelesben? New Yorkban??? Carrie városában?!
Egészen biztos, hogy volt magánélete, csak éppen az ég világon nem tudunk meg róla semmit (azt a pár flörtölős mondatot nem tartom magánéletnek). Ettől viszont hiába profi a film, mégis hideg és távolságtartó. Hideg, mint a sípálya, amin bukott.
Hideg, mint a nagymenők világa, amibe bekerült, és ahonnan kihullott.
Egyébként egyik kedvenc színésznőm Jessica Chastain (a Help című filmben szerettem meg, az ő karaktere volt a legjobban eltalált szerintem), itt viszont ő is kevesebbet mutatott magából – mármint a színészi oldalából, mert dekoltázsból kicsit még sok is volt.
Korrekt volt a vágás, a forgatókönyv okosan felépített, igen, volt benne azért érzelem is az apai szálon, de az abszolút mércémet nem ugorja át: nem szeretném újranézni. Pókermániásoknak ajánlom.
Utóhatás: kifejezetten érdekelni kezdett az igaz történet, ezért kicsit utána olvastam Molly Bloomnak. A magánéletéről nem tudtam meg többet, pedig egy dekoratív nőről van szó. Valószínűleg nem véletlen, hogy erről hallgat...
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerzett diplomámnak nagyon sok gyakorlati haszna nem volt (televíziózást tanultam, de nem tv-zem), azonban kétségtelen, hogy hatással volt az életemre: egyrészt voltak olyan tanáraim, akiknek a világlátása, gondolkodása óriási befolyással bírt arra, hogy milyen ember lett belőlem, hogy én magam is hogy gondolkozom alapvető kérdésekről. Másrészt a filmek iránti őrült szerelmem is innen gyökerezik: Báron György tanár úr filmelmélet óráiból, néhány alapszintű vágás órából, és az akkori filmfesztivál látogatásokból. Utólag fogalmam sincs, miért nem eveztem át a filmezés világába, hiszen egy karnyújtásnyira volt tőlem – késő bánat. Azt sem tagadom, hogy vígjátékokra és akciófilmekre nagyon ritkán váltok mozijegyet, sokkal inkább keresem a mondanivalóval rendelkező filmeket, vagy azokat a történeteket, amelyekben magamra vagy a környezetemre ráismerek.
A hosszú bevezetőmhöz még hozzá tartozik, hogy miskolci születésű vagyok, így a filmszeretetem és a miskolci Cinefest filmfesztiválon való jelenlétem már évek óta biztosra vehető.
Semmilyen aktualitása nincs annak, hogy most egy általános rajongó bejegyzést teszek a filmfesztivállal kapcsolatban, hiszen maga a fesztivál hagyományosan szeptemberben kerül megrendezésre.
Kb 3-4 éve voltam ott először, akkor csak véletlenül: éppen hazalátogattam a szüleimhez, akik szintén szeretik a filmeket, és mesélték, hogy fesztivál van, ráadásul ingyen (!) lehet menni, este nézzünk meg egy filmet. Kicsit furcsa volt ott állni a terem előtt, várni, hogy beengedjenek, és sietve lecsapni egy szabad székre, azonban a hangulat mégis elkapott. Tényleg fesztiválon éreztem magam, mint régen, egyetemista koromban: kifejezetten bírom, hogy a filmeket felvezetik pár frappáns mondattal (pláne, ha nem papírból olvas fel egy hostess lány), és az sem mellékes, ha utána van lehetőség akár az alkotókat megismerni, akár egy beszélgetésen részt venni.
2015-2016-ban már úgy készültem, hogy szeretnék legalább 2-3 napot Miskolcon lenni és filmeket nézni. Szerencsés voltam, sikerült.
2017-ben előre úgy terveztem, hogy egy egész hetet filmnézéssel tölthessek, így időzítettem a szabadságomat (a nyaralás terhére!), és 2018-ban is ezt tervezem, ugyanis nem bántam meg egyetlen pillanatát sem.
Amellett, hogy a versenyfilmek vetítése kora délutántól késő éjszakába nyúlóan tart, délelőtt egyéb programok is vannak, bár most őszinte leszek: én a filmekre gyúrok, hogy tényleg ott bírjak lenni akár 15:00-24:00, ezért én ezeket a programokat ki szoktam hagyni. De talán majd 2018-ban megpróbálok egyre eljutni.
Egyébként így néz ki a felállás: végre reggelente kialszom magam (értsd a hétköznapokon 6-kor kelünk, ilyenkor meg csak 8-kor). Délelőtt otthon pihenek, főzök, esetleg beiktatok olyan programokat, amikre máskor nincs időm a szüleimmel, ha időm engedi kirándulok a kutyámmal. De legkésőbb fél 3-3 körül már indulni szoktam a fesztiválra, egészen pontosan Miskolcon a Művészetek Házába, mert a legtöbb vetítés ott van (legutóbb voltam a Bábszínházban is filmet nézni).
A Cinefest legnagyobb előnye, hogy tényleg olyan filmeket hoz el hozzánk, egyszerű halandókhoz, amelyek megjártak már néhány külföldi fesztivált is: köztük nyertes alkotásokkal, és olyan mozikkal, amiknek a magyarországi bemutatója később várható, vagy lehet, hogy nem is lesz soha itthon bemutatója. Olyan filmeket is láthatunk tehát Miskolcon, amiket lehet, soha máshol nem lesz alkalmunk megnézni.
Természetesen az is egy kétségtelen előny, hogy mindez ingyenes.
Nagyon bízom benne, hogy a fesztivál szervezői megtartják ezt a szokást. Ugyanakkor azt nem tartanám elképzelhetetlennek, hogy regisztrációs jegyet lehessen szerezni. Akár csak úgy, hogy film előtt 1 órával, de aki már akkor ott van, az valahogy biztosíthassa a bejutását. Nagyon rossz érzés, ugyanis odamenni 30-40 perccel korábban, majd csalódottan távozni, vagy másik filmre átülni, ha nem fér be az ember a vetítésre.
(Az internetes foglalást nem tartom jó megoldásnak, mivel lehet, hogy napokkal korábban telt házas lenne minden előadás, miközben utólag meg esetleg ott maradnak üresen a székek… Viszont egy órával vagy fél órával biztosan tudhatnám előre, hogy bejutok vagy sem, nem utolsó pillanatban derülne ki. (Persze ez a megoldás nem jó azokra az esetekre, ha éppen bent ülök az előző vetítésen, és nem tudok kimenni jegyet szerezni a következőre.)
A lényeg: jó, hogy ingyenes a fesztivál (bár jelképes összeget, 300-400 forintot még fizetnék is érte, hogy biztos helyem legyen, és ez az összeg még vállalható, ha nagyon sok filmet akarok megnézni).
Sokszor teljesen egyedül megyek mozizni: mert a szüleim dolgoznak, esélyesen a 6 órás vetítésre érkeznek, a miskolci barátaim már rég nem Miskolcon élnek, de akik ott élnek sem akkora filmőrültek, mint én. Így nagyon sokszor egyedül érkezem, de engem ez nem zavar: moziba menni szerintem nem ciki egyedül, ráadásul rajtam kívül azért elég sokan vannak ott. :)
Nem mondom, hogy sosem láttam olyan filmet a fesztiválon, ami nem tetszett. Dehogynem! Hiába szeretem a komolyabb filmeket, azért van olyan, hogy forgatom a szememet, legszívesebben felállnék és eltűnnék, csak a sor közepéről nem olyan egyszerű... (igen, 2017-ben is volt egy film, amiről kijöttem - nem árulom el melyik!)
Többségében azonban jó filmeket látok, ritka, hogy a 10-es skálámon 7-nél kevesebbet érne bármelyik film, de gyakori a 8-as 9-es is.
Hatalmas kedvencekre is találtam a fesztiválon, például:
Vademberek hajszája
Mustang
A tinilány naplója
Szívritmuszavarok / Arrhytmia
Szóval, azoknak, akiket érdekel a fesztivál és már januárban tervezniük kell a szabadságot a munkahelyükön, ajánlom figyelmükbe a dátumot: 2018. szeptember 14-23.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy egyáltalán a blognak legyen-e könyves rovata, ugyanis az utóbbi időben egyre kevesebbet olvasok. Sajnos.
Emlékszem, hogy gimnazista vagy éppen egyetemista koromban, főleg a nyári szünetek alatt csak úgy faltam a könyveket, aztán mára oda jutottam, hogy örülök, ha évi 12, tehát átlagban havi 1 könyvet elolvasok. Ezen szeretnék változtatni. De nagyratörő vágyaim, teljesíthetetlen fogadalmaim nincsenek. Örülök majd, ha 2018 végére meglesz a 15-18 db könyv. Ez talán teljesíthető.
Miért olvasok kevesebbet? Idővel egyrészt az ízlésem is változott, másrészt a könyveknek is nehéz követniük a világ változásait.
Kamasz koromban még a rózsaszín lányregények, gimnázium végén a könnyen olvasható romantikus irományok kötötték le a figyelmemet, aztán az egyetemen ért hatások miatt sokkal inkább a szépirodalom felé fordultam, és olyan könyveket vettem a kezembe, amiket magamtól sosem olvastam volna el (pl. Apró dolgok istene, Elemi részecskék). Ezek az írások olyan mélyen érintettek, hogy onnantól kezdve sajnáltam az időt a könnyű, úgymond „tengerparti” regényekre. Innentől kezdve a tengerparton sem vettem elő könnyed írásokat, ha mégis a kezembe került egy Fejős Éva vagy valami hozzá hasonló, utólag bántam a rászánt időt (nem azt kérdőjelezem meg, hogy stílusában jók-e, sőt.)
A világ pedig felgyorsult, minden irányból ömlik ránk a vizuális élmény, az információk csak úgy zakatolnak: ma már este lefekvéskor egyszerűbb a mobilon elolvasni 1-2 cikket, blogbejegyzést, esetleg megnézni 1-2 rövid videót, mint regényt olvasni. De ha több időm van, akkor filmet nézek a párommal, ami közösen megélt élmény, míg a könyv teljesen egyedül átélhető, így tetszik, nem tetszik, egyszerűen a könyvolvasás az én életemben nagyon visszaszorult.
Ráadásul az, hogy a szépirodalom felé fordultam, szintén megnehezíti a fél óra alatt elolvasható fejezetek számának növelését. Szeretem a komoly könyveket, de véleményem szerint annak is ideje idomulnia a modern világhoz. Nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága a 800 oldalas könyveknek, de azok stílusának igenis alakulnia kell. Valahol, valamilyen módon a szépirodalmat is élvezni kell. Két példa: Franzen Javítások című könyvét faltam, és imádtam. Bolano 2666 című műve pedig fél éve figyel engem az éjjeli szekrényen. Valahol a közepén járok, de 5-6 oldal után elalszom rajta, és hiába vannak gyönyörű mondatok benne, ha egyszerűen a vágyat nem ébreszti fel bennem, hogy a kezembe vegyem. Szégyen, nem szégyen, nekem az a könyv már sok. Aláírom, ez lehet az én hibám is, nem vagyok elég kifinomult, művelt, vagy elborult bölcsész, irodalomimádó. De ez a felület sem nekik szól. Nem itt olvashatnak majd magasröptű irodalomkritikákat.
De remélem, a hozzám hasonló ízlésűek azért találnak majd itt néhány könyvötletet, és fordítva: várom, hogy ajánljatok olyan mai könyveket, amelyek komoly mondanivalóval rendelkeznek, de mégis élvezhetők. Találjuk meg azokat a könyveket, amikért érdemes az ágyban még egy kicsit ébren maradni!
Azt gondoltam, egyszerű lesz írni egy év végi összefoglalót, mik voltak a kedvenc filmes élményeim idén, azonban rá kellett döbbennem: nem hogy tíz, de talán 5 filmet sem tudok megnevezni 2017-ből, amikre gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy a kedvenceim lettek, bármikor újranézném azokat vagy 10-es skálán legalább 8,5 pontot adnék rájuk
Ezért ebbe az írásba sajnos olyan filmek is bekerülnek, amiknél nem pozitív élmény, hanem sokkal inkább csalódás ért, valamint lehet, hogy olyan filmeket is megemlítek, amiknek a bemutatója talán régebben volt, de én magam csak 2017-ben láttam.
Legyünk pozitívak, kezdjük a jobbakkal!
5 pozitív filmes élmény
Dunkirk
Két film volt idén, amit IMAX-ben néztem, az egyik a Star Wars, a másik a Dunkirk. Egyértelműen ez utóbbi érte meg számomra. És nem csak a látvány miatt, hanem a forgatókönyv, a vágás, az operatőri munka és a zene összhangjáért. Cristopher Nolan egy zseni, ezen a filmjén is látszik. Talán az emberek szívét is jobban megérinti, mint a korábbi filmjei, ugyanakkor még erre is igaz, hogy sokkal profibb annál, semhogy az érzelmi szinten utolérje ezt a profizmust. Remekmű, de nem a sokszor újra nézős mozi.
Szívritmuszavarok (Arrhytmhia)
Az orosz filmet a Cinefesten láttam, már a fesztivál vége felé. Kicsit már aggódtam, hogy olyan kedvenc filmre nem lelek, mint a korábbi években (tavaly Miskolcon A vademberek hajszája volt nálam az abszolút nyertes) azonban szerencsére ennek az orosz filmnek sikerült meglepnie.
Nagyon jól eltalált karakterek, nagyon jó ritmusú történet, szuper (filmhez passzoló) zenékkel, hangulatokkal, és az orosz egészségügy olyan bemutatásával, hogy másnap az orvos édesapámat is el kellett küldenem, hogy látnia kell a filmet, és erősítsen meg: mintha a magyar egészségügy lett volna bemutatva orosz helyi specialitásokkal. Ő is imádta a filmet, és utána még sokat mesélte, hogy mik voltak valóban a párhuzamok a film és az itteni valóság között. Fogalmam sincs, hogy ezt a filmet lehet-e majd látni magyar mozikban, de akinek lehetősége lesz rá, nézze meg.
Oroszlán (Lion)
Hozzánk az Oscar esélyes filmek mindig késve érkeznek, amin sokat szoktam bosszankodni – én ugyanis nem azért ülök be egy filmre, mert az Oscar díjat nyert, azt viszont kifejezetten utálom, ha úgy nézek Oscar gálát, hogy a filmek nagyobb részét még csak nem is láttam. Az Oroszlánt is tehát idén láttam, és a jelölt filmek közül rám ez hatott a leginkább.
Alapvetően szeretem az igaz - vagyis azon alapuló - történeteket, Nicole Kidmanért pedig már jóval azelőtt rajongtam, hogy mindenki más rájött volna mekkora színésznő (vagyis kb 15-18 éve rajongója vagyok). Ebben a filmben is elég volt egy pillantás tőle – nekem helyén volt a szerepe és az egész film is. De tőle függetlenül is az a véleményem, hogy a legmeghatóbb mozi volt idén. Mostanában ritkán sírok filmen, de ezen zokogtam.
Láttam a többi jelölt filmet is, és tetszett még A számolás joga vagy a Manchester by the Sea is, ugyanakkor a Liont már kétszer láttam, a többit pedig nem hiszem, hogy valaha még megnézném. Nekem ezért ez a kedvencem az idei jelöltek közül. (És a zenéje is gyönyörű.)
Tűnj el! (Get Out!)
Nem sokszor nézős mozi, de egy kellemes meglepetés, friss, egyedi világgal. Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog, ugyanakkor biztosan állítom, hogy ez egy olyan film, amit nem érdemes kihagyni 2017 terméseiből.
Nagyon jók a karakterek, a színészek, lehet rajta izgulni, és amikor már kb. leesett, hogy miről is van szó, még akkor is tud meglepetést nyújtani. Lehet, hogy mégis megnézem még egyszer.
Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti)
Az olasz film 2016. év végi bemutatóval ment a mozikban, én jóval később, már 2017. tavaszán láttam. Ugyanakkor ez volt az a film, ami tényleg szíven ütött, és már háromszor megnéztem.
Sok mindenkitől hallom, hogy az egész szituáció, egy baráti vacsora egyetlen egy lakásban játszva egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ennyi fordulatot és lelepleződést hordozzon magában, tehát nem hihető a film, ugyanakkor szerintem félelmetes tükröt állít elénk: mindannyiunknak vannak titkai: vannak titkaink a barátaink előtt, a családunk előtt, a szerelmünk előtt. És ezek a titkok sokkal kevésbé tudnak titkok maradni egy ilyen, okostelefonnal élt világban, ahol mindenünket – a titkainkat is - magunkkal hordozzuk megfogható formában. Számomra ez volt az a film, amely a leginkább megütött és elgondolkodtatott ebben az évben.
5 negatív filmes élmény
A négyzet (The Square)
Annak ellenére, hogy szinte biztos, hogy idegen nyelvű film kategóriában jelölik az Oscarra, sőt, talán meg is nyeri azt, nekem hatalmas csalódás volt ez a film. Még szeptemberben láttam a Cinefesten: nagyon nagy elvárásokkal ültem be rá, és végül az egész fesztiválon a legkevesebb pontot adtam neki (kb. 18 filmet láttam egy hét alatt).
Nem tagadom, hogy van néhány jó ötlet a filmben, némelyik poén engem is megtalált, jól elhelyezett és egyéni jelenetei vannak. Számomra mégis öncélú, bizonyos jelenetei annyira idegesítőek voltak, hogy nem akartam ott lenni a moziteremben, menekültem volna. Továbbá túlságosan úgy éreztem, hogy rám akarja erőltetni a saját nézőpontját, így egyáltalán nem tudtam megszeretni. Legnagyobb hibája pedig egyértelműen a hossza volt. Ha legalább fél órával rövidebb ideig tartott volna, akkor még elviselhetőnek tituláltam volna, és talán nem került volna erre a listára. Mellettem többen fellélegeztek, amikor végre véget ért. De azt hiszem, én is köztük voltam.
anyám! (mother!)
Kevés olyan rendező van, akinek várom a filmjeit. Darren Aronofsky közéjük tartozik. Azt gondolom, hogy a Requiem egy álomért egészen biztosan örökké a kedvenc filmjeim között fog szerepelni, azóta viszont egyre kevésbé sikerülnek a filmjei. Ő az, aki talán elhitte saját magáról, hogy mekkora művész, és ezért az egész világnak az ő művészete előtt kell tisztelegnie, legyen az bármilyen elvont vagy próbáljon az bármennyire megbotránkoztató lenni.
Van azonban egy olyan dolog is, hogy a kevesebb néha több, és hogy az öncélú művészkedés visszatetszést kelt. Lehet ezt a filmet elemezgetni, mindenféle jeleket, allegóriákat találni benne, élvezni a főszereplők játékát, de egy valamit nem tudok elhinni: hogy bárki úgy szeretné ezt a filmet, hogy még egyszer valaha az életben meg akarná nézni.
Holdfény (Moonlight)
Ha már a kedvencek között említettem egy Oscar-jelölt filmet, akkor a negatív élményeknél is megteszem. Nem, nekem ezzel a filmmel nem a téma volt a bajom, sőt. A téma még érdekelt is volna. De nagyon nem tolerálom mostanában a lassú tempójú filmeket, amiken a moziban is képes lennék elaludni, amiken inkább azon bosszankodom, hogy a szék nyomja a fenekem, és nem a történetre fókuszálok.
Sajnos az én olvasatomban itt a téma ért Oscar díjat (esetleg az operatőri munka), de mint film, nekem sajnos ez okozta a legnagyobb csalódást a jelölt filmek között.
Atom szőke (Atomic Blonde)
A Budapesten forgatott filmeket mindig nagyon várom, pontosan azért, mert szeretnék végre egy olyan nagy durranást látni, ami itt készült, és sikert is arat. Ez a film csak ezért került a listámra, mivel a várakozás miatt még jobban fáj a csalódás. Egyébként említésre sem méltatnám (ahogy pl. A nagy falat sem teszem listára sem, olyannyira rosszul sikerült mozinak tartom).
Kár, mert imádom Charlize Theront és az alapötlet sem volt rossz, mégis a kivitelezés gyakran nem ért el egy bizonyos minőségi elvárást. Pozitívum a filmben ő maga, na meg a szuper frizurája és ruhái.
Budapest Noir
Sajnos magyar filmet még jobban fáj a csalódás oldalra sorolnom. Nagyon vártam, mind a színészi felhozatal, mind a 30-as évek világa miatt. A könyvet nem ismertem, azonban a moziból olyan csalódottan távoztam, hogy másnap kölcsönkértem és egy pár nap alatt elolvastam: tudnom kellett, hogy legalább a könyv jó-e, és csak a film nem sikerült, vagy pedig az egész nincs helyén. (A könyvvel szemben is voltak fenntartásaim, azonban sokkal jobb, mint a film.)
A film engem eltávolított, nem kerültem közel sem a történethez, sem a szereplőkhöz, pláne nem Budapesthez. A történeten tett kisebb-nagyobb változások szintén inkább ártottak a filmnek, nem hogy segítettek volna. A végén a nagy drámai rész csak a színészeknek volt örömjáték, a nézőben szerintem csalódást keltett. (Szerencsére több jó magyar filmet is láttam az idén, csak éppen nem fértek be a top 5 filmes élményembe.)
Sok film nincs megemlítve, vagy azért mert jónak tartottam ugyan, de nem kiemelkedőnek (pl. Wind River, Wonder Woman, Az, Kingsman 2. része), vagy csak közepesnek ítéltem (pl. Star Wars, Nyomd bébi, nyomd, Az alapító) vagy esetleg nem is láttam, és még pótolnom kell (pl. Szárnyas fejvadász 2049), hogy véleményt mondhassak róla. Ha találok még filmet, ami megérdemelte volna, hogy itt szerepeljen, biztosan írok majd róla.
Amikor már kb. 2-3 hete ismertem a Nothing More-t, észrevettem, hogy újra és újra elindítom némelyik dalukat. Ekkor jött a hirtelen ötlet, hogy megnézzem, merre koncerteznek mostanában. Mondanom sem kell, hogy alig hittem a szememnek, mikor megláttam, hogy épp most jönnek Európába. Az persze már a csoda kategória lett volna, ha Budapestre is ellátogatnak, azonban Bécs, Prága, Varsó, mind megközelíthető helyszín a jobb sorsra érdemes magyar rajongónak. Meddig gondolkodtam, hogy vegyek-e jegyet? Hát nem sokáig…
A koncert napján (november 30.) nem volt egyszerű utunk Bécsbe. Baleset volt az M1-esen, így két órán át álltunk a pályán, végig szakadt az eső, majd a kis elő-adventi sétánkat is hamar feladtuk a városban, miután már teljesen átáztunk. Kicsit letört és fáradt voltam, így indultunk a koncertre.
Elég pici helyen készült fellépni a zenekar, a FB eseménynél az érdeklődők száma kb. 50 fő volt: aggódtam szegényekért, hogy nehogy már alig jöjjön el valaki, most, mikor a koncert előtt 2 nappal derült ki, hogy Grammyre is jelölték őket!
A Chelsea nevű helyen léptek fel, ami egy igazi kis, helyi rock klubnak tűnt első ránézésre. Konkrétan szerintem még backstage sem biztos, hogy van a helyen, annyira picike.
Az előzenekar bécsi volt, (Psycho Village), azon nem sokan voltak, ekkor még jobban aggódtam. Aztán amikor az előzenekar befejezte, és közelebb akartunk menni, hirtelen megtelt a hely, és mozdulni sem lehetett… Na, na… gondoltam, én itt vagyok már 2 órája, és közelebb fogok menni. Így is lett, kb. a 3-4. sor közepéig jutottunk. Már a beállást is elkerekedett szemekkel néztük: az énekes dobos is egyben, így egy kisebb dobszett került fel a mikrofon mellé - az már más kérdés, hogy sok mozgástere ettől nem maradt a mini színpadon.
Aztán a beállást bámultuk, ami egy kis tablettel a kézben, hangszerenként és mikrofononként kb 5-10 másodpercet vett igénybe a hangosítónak… Oldalt odakészítve kb. 10 gitár. Szegény fiúk: olyan szettel és technikával érkeztek, hogy abszolút nem ez a mini színpad járt volna nekik. A hely megtelt, a meghirdetett kezdés után pár perccel elsötétült a színpad: és kinyílt a vészkijárat, ugyanis kintről, a fagyos bécsi utcáról jöttek fel a színpadra a fiúk.
Jonny Hawkins, az énekes póló nélkül, mint az utóbbi időben mindig minden koncerten: mondhatnám, hogy ez elvárás is volt. A női szemeknek még egy plusz pont, bár szemeket becsukva is kiemelkedő volt a fülünket érő hatás.
Kezdetnek szólt pár dal az új albumról (The Stories We Tell Ourselves), mint a Let 'em Burn, Ripping Me Apart, amikkel megteremtették az alaphangulatot, és mire elértek a Don’t Stop-ig, az egyébként nagyon illemtudóan viselkedő osztrák nézőközönség is eljutott a pogózásig és ugrálásig. (Igen, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy maradjunk-e elől, de végül nem mentünk sehova, sodort minket az érzés és a hangulat.)
Élőben nem csak azért szerethetőek, mert a dalaikat szinte stúdióminőségben tolják le, hanem azért is, mert mindig mindenhez adnak valami pluszt. Esetleg hallhatunk egy olyan basszusgitár szólót, amiben egyszerre hárman nyúzzák azt a szerencsétlen basszusgitárt: a basszeros, a gitáros és még az énekes is. Showműsort kapunk, nem csak zenei élményt.
Így van ez akkor is, amikor Jonny néha dobverőért nyúl, és teljes extázisban dobol a mini szettjén. Olyan magasságokba emelték a hangulatot, hogy elismerem, innentől már csak az elfogult rajongó tud belőlem írni. A koncert előtt olvastam pár véleményt az amerikai koncertjeikről, és szinte mindegyikben közös volt, hogy olyan energiákat mozgatnak meg a színpadon, ami igazi katarzis élményt nyújt. Szinte felrobban az egész hely. Nem, nem most voltam életemben először rock/metál koncerten, nekem is van összehasonlítási alapom, és tényleg le a kalappal a fiúk előtt.
Amikor pedig már azt érzed, hogy szegény énekes, tuti nincs már semmi hangja, annyit kiabált/üvöltött, akkor megszólal egy szál gitárral a Still In Love, amit olyan finoman, érzékenyen ad elő, olyan kristálytisztán énekelve, hogy állsz, nézel, és nem hiszel a fülednek/szemednek.
Az az igazság, hogy a youtube fénykorában mást sem csinál az ember, csak keresgél, kutakodik, minél több felvételt szeretne látni akár még koncert előtt is, hogy lássa, mire számíthat. Ez velük kapcsolatban elég nehéz volt: még Amerikában sem számítanak akkora sztárnak (na majd a Grammy után), így teljesen jó minőségű koncertfelvételeket nem lehet találni tőlük. Vagy mobilos felvételek vannak fent, vagy annál kicsit jobbak, de hangban azok is gyengék: összességében egyik sem szólt jól, nem is ajánlom senkinek, csak az energiákat lehetett levenni, hogy nagyon kiteszik a lelküket, de a hangzás minőségéről nem lehetett biztosat mondani ezek alapján.
(Már bőven a koncert után került ki ez a hivatalos videó, hangban a stúdiófelvétel szól, viszont egy koncerten rögzítették a képeket, így az energiák talán jól átjönnek)
A koncert után állítom: képesek stúdiószintű megszólalásra, mind a hangszerek, mind az ének tekintetében. Nagyon tehetségesek, és egy gondolat járt folyamatosan a fejemben: ha vannak, akik így képesek énekelni/zenélni, ilyen átéléssel vannak jelen, akkor sok más banda mit keres egyáltalán a színpadon, mit keres a zenei világban? Akiknek egy koncert csak annyi, hogy mérsékelt lelkesedéssel lejátsszák a dalokat egymás után, és még azt is rosszul, azok, ha látnak egy ilyen koncertet, utána nem szégyellik el magukat?
Én is elszégyelltem magam, hiszen nem titok, hogy énekeltem én is sokáig, különböző kisebb zenekarokban: még ha az énektudásom meg is ütött egy szintet, frontemberként aláírom, hogy nem voltam sehol. Jonny Hawkins élőben írja át a dalait, loopol, rögzít, több szólamot teremt meg élőben, dobol, ugrál, foglalkozik a közönséggel, minden egyes másodpercben úgy éreztem, hogy nem száz, hanem kétszáz százalékosan van jelen, és együtt él az eseménnyel. Nem letudni akarja, hanem keményen megdolgozik azért, hogy a közönségnek maradandó élményt nyújtson.
Ennek köszönhetően pl. a Go To War-ban is volt extra a dal végén, egész másképp szólt, mint az albumon, mondhatni szinte jobban sikerült ez a változat, és akár így is rögzíthetnék ezt a dalt.
Még megemlíthetnénk a Skrillex feldolgozást azzal a furcsa hangszerszerű installációval, vagy a dobos betéteket, de ha mindent elárulok, akkor milyen meglepetések érhetnék azokat, akik legközelebb már mellettem állva tombolnak egy Nothing More koncerten? Mert nagyon remélem, hogy lesz legközelebb. Akár már nyáron, csak jöjjenek Európa felé újra játszani. Ha nyerni nem is nyernek a januári Grammy díjátadón, már a jelölés is annyira megdobhatja az ázsiójukat, hogy legközelebb már biztos nem lesz esélyem arra, hogy a 3. sor közepéről élvezzem a koncertjüket, vagy hogy a koncert után lepacsizhassak az énekessel, és kérdezhessek tőle pár dolgot. Mert Jonny Hawkins és a zenekar többi tagja a koncert után csatlakozott a még a klubban tartózkodó söröző vendégekhez, és teljesen közvetlenek voltak, bárki oda tudott menni hozzájuk beszélgetni. (Jaj, de jó, hogy szeretjük a sört!) :)
Lehet, hogy a Grammynek ez lesz az egyetlen negatív hatása. Többé már nem ilyen picike helyeken fognak fellépni, és utána nem lehet majd ilyen könnyen megközelíteni őket. Örülök, hogy egy ilyen zenekar világhírnév felé vezető útjának a kezdeténél ott lehettem. Hajrá!
Utóhatás: koncert után úgy pörögtem, hogy aludni sem bírtam egész éjjel, és a felpörgetett állapotom még napokig kitartott: nem lustálkodtam, folyamatosan tevékenykedtem. Rég éreztem ilyet: zsongott az agyam a tettvágytól.
Azt hiszem, nem sok mindenkinek jut eszébe összehasonlítani ezt a két filmet, de bizonyos szemszögből, bizonyos hatásokat vizsgálva én mégis megpróbálnám.
Az egész ötlet annak kapcsán merült fel bennem, hogy a premier napján volt szerencsém látni a Star Wars 8. részét, Az utolsó jediket, – most tudom, hogy nem leszek népszerű – és annak ellenére, hogy egy kellemes kikapcsolódásként éltem meg, semmilyen hatást nem váltott ki belőlem. De ugyanígy vagyok az összes többi Star Wars-szal. És ekkor beugrott, hogy létezik egy másik filmfolyam, amire szintén rajongók cipeltek magukkal, ami viszont engem is teljesen beszippantott és elrabolt: ez a Harry Potter volt. Harry Pottert képes vagyok kéthetente nézni, míg Star Warsból még sosem láttam szerintem semelyik részt egynél többször - és nem is hiányzik.
Ahogy már korábban jeleztem a blog indulásakor is: mindenkire másképp hatnak a filmek, tehát nyilvánvalóan van, aki a Star Warsért rajong annyira, hogy képes lenne minden egyes nap azt nézni, de lehetnek olyanok is, akik mindkettőt imádják, vagy éppen egyiktől sem dobtak hátast.
Most csak saját magamban szeretném megkeresni a választ arra, hogy rám miért volt nagy hatással az egyik, és miért hagyott hidegen a másik.
Azonnal egy közös kiindulópontból kezdem: mindkettőbe hirtelen csöppentem bele, számomra egyiknek sem volt előzménye; nem olvastam egyik Harry Potter könyvet sem, a Star Warsnak nem láttam a régi nagy klasszikusait, pláne nem ismertem Star Wars könyveket. Így eleve csak a filmek által adaptált történeteket tudom kicsit elemezni, a könyvek nem befolyásolnak.
Közös az is, hogy mindkét film egy teljesen önálló világot épít fel, mindkettőben vannak furcsa lények és természetfeletti képességekkel rendelkező szereplők is. A Star Wars természetesen egy teljes univerzumot alkotott meg, míg a Harry Potter „mindössze” a mi valós világunkon belül egy szűk alternatívát, így lehet mondani, hogy könnyebb és befogadhatóbb a háttértörténet, mint a jedi lovagoknál. Tehát, talán ez az egyik pont, ami engem eltávolít a Star Wars-tól: túlságosan összetett, túlságosan hatalmas világot, összefüggéseket kell érteni és átlátni ahhoz, hogy egy kb. két órás filmélmény minden percét értsem és élvezzem. Harry Potter világa ugyan szintén nem teljesen ismerhető meg a filmekből, de a meghagyott lyukakkal együtt is érthető és élvezhető volt. (Ha volt mégis kérdésem, a könyvet ismerő barátaim egy félmondattal helyre tudták rakni, míg a Star Warsnál hosszú mesélgetés indult, ki kicsoda és mégis mit csinál, miért csinálja, ha egyáltalán tudták a választ.)
Most például: ki a fene az a Snoke? Miért néz ki így? Hogy került hozzá Kylo Ren? Egyáltalán mi az az első rend?? Miért kell az ellenállást ennyire üldözni??? Alig maradtak, sok vizet nem zavarnak, a fegyveriparnak valószínűleg pontosan szüksége is van egy kis ellenségképre, akkor most miért rohanunk pár ember után? Miről fog szólni a következő rész?
Ilyen alapvető dolgokra a filmnek is választ kellene adnia, nem pedig úgy hozzáállnia, hogy minden egyes mozinézőnek minden evidens egy ekkora kitalált univerzumban.
A szereplők tekintetében a Harry Potter számomra sokkal emberibb és esendőbb: közelebb érzem a hétköznapi emberek gondolataihoz az őket is foglalkoztató kérdéseket, kellő mennyiségben van szerelem, barátság, harc. A Star Warsban is van szerelem, van barátság, van harc: de számomra ott olyan – és most főleg a legújabb részekről beszélek – mintha kötelező elemeket akarnának letudni a készítők, ezért tegyük bele ezeket a szálakat is, de azok nem lettek kidolgozva, nem tudom meg, ki, kit, miért szeret vagy nem szeret, felületesnek hatnak az emberi érzelmek.
A nagy, pátoszos jelenetek, lassított mozgások, megrendítő zenei aláfestéssel egyenesen kikészítenek, és most ebben a részben is volt bőven ilyen (legelején a bombázós rész az ázsiai lánnyal, vagy Leila és a világűr című festmény), szóval néha forgattam a szemem.
A 8. rész még valamire rádöbbentett: nagyon nem törik a fejüket a történet változatosságán: ó, most a halálcsillagot kell elpusztítani, ó most egy egész bolygót, amin van egy szuperfegyver, ó most van egy szuper nyomkövetőjük. És mi a terv? Hát valahogyan észrevétlenül, kijátszva minden technikai és fizikai akadályt, elmegyünk az ellenséghez, ott lehetőleg megkeressük azt a helyszínt, ami szinte tuti, hogy magas, nagyot lehet róla zuhanni, ott valamit mahinálunk, aztán ripsz-ropsz elrepülünk.
WTF
Akkor min is agyalhatnak részről részre? Mi legyen pontosan a szuper fegyver, ki legyen, aki elmegy az ellenséghez, ott mikor jöjjenek a gonosz klónok (vagy éppen mikor kik bújnak a fehér páncélba), merről legyen egy kis lövöldözés, és persze itt lovagok is vannak, ezért legyen egy két fős nagy párbaj is, és persze: most ki álljon győzelemre a végén? Bocsánat: ez uncsi!!! Ugyanazt nézem mindig, kicsit más körítéssel.
Harry Potter részről részre hozta a teljesen új konfliktusokat, amellett, hogy egységesen haladt előre a végkifejlet felé. Nem éreztem soha azt, hogy ismételné önmagát, vagy hogy kiszámítható lett volna. Különösen érdekes volt azt végigkövetni, ahogy egy gyerekeknek szóló film szép fokozatosan felnőtt a gyerekekkel, és egyértelműen szólt a felnőttekhez is.
Nekem sajnos minden filmnél a történet az elsődleges: ha nem jó a story, akkor felőlem lehet akármilyen szép az operatőri munka, használhatnak bármennyi speciális effektet, nem lesz a kedvencem. Unom, hogy minden SW epizód ebben merül ki: besettenkedünk, menekülünk, van egy kis fénykardozás és kész.
Tudom, hogy a rajongók nem így látják, és fontos karakterfejlődésekről és hihetetlen csavarokról tudnak beszámolni.
Ha már karakterfejlődés: addig rendben van, hogy a világ nem fekete-fehér: az emberek nem csak gonoszak és nem csak jók, mindenkiben van ebből is abból is. Tehát valahol jó, hogy a Star Wars ezzel a kérdéskörrel is próbál foglalkozni, csak szerintem nem jó megközelítésben.
Mert miközben véleményem szerint az az alapfelállás, hogy mindenkiben van ebből is és abból is, és a cselekedeteit változó arányban hol ez, hol az befolyásolja, addig a Star Wars gonoszai hirtelen állnak át egyik vagy másik oldalra, és ha már ott vannak, akkor nincs semmi bennük az előző énjükől. Viaskodnak: jó legyek vagy rossz legyek? Aztán ha épp eldönti, akkor teljes idegszálával beáll arra a gondolkodásra, hogy most ő éppen jó vagy rossz.
Kylo Renben pozitív, hogy az önmagával való viaskodás szinte folyamatos, mégis hiteltelenné válik számomra: nekem nem a hétköznapi értelemben vett kettősség mutatkozik meg benne, hanem már-már pszichiátriai esetnek tűnik.
És ezen sajnos a szereplőválogatás sem segített. Amikor Az ébredő erőt néztük, és levette a maszkot, én hangosan felnevettem a moziban, mert azt hittem, hogy ez valami vicc! Ilyen nyálas kisfiúarccal ki az, aki komolyan tudja őt venni, mint gonoszt? Ránézek, és Angelo jut eszembe a Kelly Familyből (biztos a nagy szájuk miatt), és már szinte várom, hogy Kylo Ren elkezdje énekelni az Angel című dalt.
Teljesen semleges arcú karakterrel, de akár kicsit karakteresebb, de gúnyos kifejezésre képes jóképű fiúval is jobban jártak volna a készítők. Egyszerűen nem tudom komolyan venni őt.
Mi a helyzet Voldemortal? Na ő tényleg gonosz. Nem gondolkodik erkölcsi kérdéseken. Ritka a való életben (szerencsére a történelem folyamán nem sok létezett) az olyan ember, akiben a jó leghalványabb szikrája sem pislákol. De filmben, fikcióban tökéletesen működik, a hozzá megtalált tökéletes karakterrel (Ralph Fiennes).
Nem olyan rég olvastam erről egy cikket, hogy minden idők leggonoszabb karakterének győztese egy szavazáson Voldemort lett, többek között Darth Vadert is maga mögé utasítva. De ez nem véletlen, ha azt veszem, hogy Darth Vader végül a jókhoz állt át.
Összefoglalva a gonosz karaktereket: üdvözlendő, hogy a Star Wars ennyit foglalkozik a jó és a rossz közötti határmezsgyével, ugyanakkor mivel véleményem szerint nem megfelelően kezeli, ezzel azt a hatást éri el, hogy valójában nincs is főgonosz karaktere. Ezzel szemben Voldemort az, akitől kvázi meg akarják menteni a világot, látom az értelmét az egész történetnek. A Star Warsban mégis ki ellen harcolnak most éppen a lázadók? Az elnyomás és zsarnokság ellen? Semmit nem tudtunk meg a hétköznapi emberek életéről – leszámítva egy gazdag kaszinószigetet, szegényekkel és gazdagokkal - akiknek egyébként kifejezetten jó, hogy van háború. És a lázadókkal mi a helyzet? Kivétel nélkül mindenki jó karakter? Teljes képtelenség. Ha ők uralnák az univerzumot, akkor nem lenne szegénység, gyilkosság, a zsarnokság legkisebb szikrája sem létezne semelyik bolygón? Ugyan már.
A karakterekről még valamit: Harry Potterben van egy titokzatos szereplő: Piton, akiről nagyon nehéz volt eldönteni, hogy éppen kinek az oldalán áll. A film végére persze kiderült az ebben rejlő saját egyéni, belső tragédiája, és az, hogy pontosan meghatározott indokkal cselekedett végig, és ezért még fel is áldozta magát. Ez a szál végig egy egyéni feszültséget hozott a filmbe. Mondjon nekem valaki csak egy hozzá hasonló titokzatos, érdekes karaktert a Star Warsból.
Végezetül: a Star Wars film fent kifejtett felületessége miatt érzem azt, hogy végeredményben sokkal inkább lett gyerekeknek szóló mese a Star Wars, mint az eredetileg gyerekeknek szóló Harry Potter.
Nem állítom, hogy nem tudnék még írni erről a témáról, de úgy érzem, már ez is túlment azon a mennyiségen, amit szívesen elolvasnak manapság az emberek. Talán egyszer még folytatom.
Utóhatás: a Star Wars hatására azt hiszem hétvégén megint Harry Pottert fogok nézni
Október legelején egy barátomat kértem, hogy ajánljon nekem mostanában jó, de igazán jó rock vagy metál zenét. Mutatott is vagy tíz klipet. Ebből egy dal volt, ami annyira megtetszett, hogy hazamentem, és azonnal újrahallgattam. Dallamos, mégis kemény rock zene, megspékelve olyan hangzással, olyan gitár és dob elemekkel, meglepő ritmusokkal, hogy az teljesen magával ragadott. Ez a dal volt a Don’t Stop a Nothing More-tól.
Amikor már egy hete folyamatosan ezt hallgattam, elkezdtem kutakodni, és minél több zenét hallgatni tőlük. Szinte azonnal kedvencem lett a Go To War, és nem tudtam betelni a többi számmal sem. Miért olyan nagy szó ez nálam?
Mert ezer éve nem hallgattam specifikusan, rendszeresen egy bizonyos zenekart. Régen nagy zenerajongó voltam, és állandóan fülessel mászkáltam, aztán valahogy az ember eléri a 30-at, és közhelyes, de már nem érez akkora lelkesedést semmi iránt. (Persze ezzel kapcsolatban egy újabb bejegyzést írhatnék, hogy az idő múlásával hogyan értékelődnek át, szorulnak háttérbe a számunkra korábban meghatározó dolgok - pedig nagyon is szükség lenne rájuk a hétköznapi szürkeségben.)
Szóval valahogy így tűnt el nálam is a zene iránti rajongás: szép lassan, folyamatosan, szinte észrevétlenül. (Ettől persze még évi 1-2 koncert, vagy 1-2 régi nagy kedvenc előadónak az otthoni hallgatása megmaradt, de már csak ritkán.)
Erre jött ez a zenekar, akikről semmit sem tudtam, és pusztán a zenéjük hangzása, az énekes karizmatikus kisugárzása újra rajongóvá tett. És ez még valamiért nagy szó: 30x évesen nem Metallicat, Red Hot Chillit vagy éppen Nightwisht, Rammsteint hallgatok, hanem olyanokat, akik abszolút újak, abszolút frissek. Imádom a régi kedvenceimet is, de valahol mégis szomorú azon kapnia magát az embernek, hogy lassan retró személyiséggé változik, aki 10-15 évvel ezelőtti zenéket szeret, és a maiakat nem is ismeri. Pedig csak jönnie kellett egy bandának, amelyik olyan hatással van rám, mint a Nothing More, és újra folyamatosan fülessel mászkálok az utcán!
Szóval az amerikai, egészen pontosan texasi banda, a Nothing More hard rockot játszik, de ténylegesen érezhető saját hangzással, egyediséggel. Amikor már az egész albumukat, a szeptemberben megjelent The Stories We Tell Ourselves-t rongyosra hallgattam, akkor kezdtem utána olvasni, hogy mégis kik ők, mióta zenélnek. Érdekes volt látni, hogy magyar zenei oldalakon nem találkoztam a nevükkel. Holott egészen biztos, hogy nem csak én és a haverom hallgatjuk őket!
Kiderült, hogy még Amerikában is viszonylag kevésbé ismertnek számítanak, 2003 óta zenélnek, és az általam őstehetségnek tartott énekesük, Jonny Hawkins valójában dobosként kezdte. Az előző, 2014-es Nothing More című albumuk már nagyon sok pozitív kritikát kapott, azonban az idei, a The Stories We Tell Ourselves azt is túlszárnyalta. Szinte kivétel nélkül mindenhol azt írták, hogy kiemelkedő, nagyon összetett, nagyon kivételes munkát tettek le az asztalra a fiúk. Én nem szeretnék ezekkel vitába szállni. Nem is akarok.
Sokadik hallgatás után már a dalszövegekre is egyre jobban odafigyeltem, és megdöbbentett, hogy a legtöbb daluk milyen sokrétű, és mennyire beletalálnak pont az én gondolat- és lelkivilágomba.
A két elsőként megismert dal (Don’t Stop és Go To War) után nagyon hamar rádöbbentem, hogy nem tudok kedvencet választani, olyan erősre sikerült az album 90%-a. Akár a számomra borzasztóan motiváló Do You Really Want It-et mondanám, akár a sírásig megható Fade in/ Fade out-ot, egy perccel később visszakoznék, hogy mégis inkább a Funny Little Creatures-t vagy a Let ’em Burn-ot hallgatnám, ha csak egy dalt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre. Vagy mégis a Go To War-t.
Muszáj az énekesről is szót ejtenem: világ életemben rajongtam azokért a rock/metál énekesekért, akik ugyanolyan kiemelkedő szinten képesek üvölteni/kiabálni mint szépen, lágyan énekelni. Nem sok ilyen van, mert általában, aki nagyon jól keménykedik, az utána elvérzik egy lágyabb, éneklős résznél, vagy éppen csak maximum egy szűk oktávnyi hangterjedelemre vállalkozik, míg akik fantasztikusan énekelnek, általában nem merik annyira kockáztatni a hangjukat, hogy a dalok felét végigordítsák. Jonny Hawkins hangterjedelme és üvöltözése egyaránt megdöbbentő. Nem tudom, mit mondhatnék. Ha a régi rockban nekem valaki felejthetetlennek számított, az Freddy Mercury. Szinte istenkáromlás bárkit hozzá hasonlítani. Így azt mondanám, hogy saját stílusában Jonny Hawkins esélyes arra, hogy Freddyhez hasonló magasságokba emelkedjen idővel. Az biztos: a hangja mellett a látvánnyal sincs baj; női rajongóknak azt hiszem zene hallgatása nélkül is bejönne a csapat. (Bár én mondom, kár lenne a fülünket zárva tartani, és csak nézni.)
Nem telt el sok idő, már azt kerestem, merre koncerteznek a fiúk, és amikor láttam, hogy november 30-án Bécsben lépnek fel, nem haboztam: tudtam, hogy őket élőben is látnom kell, tudni akarom, hogy élőben mire képesek, ha egy ilyen albumot összehoztak. A koncertről majd egy másik bejegyzésben bővebben írok, most csak annyit, hogy pont koncert előtt pár nappal jöttek ki a Grammy jelölések, amik még tovább fokozták a várakozásaimat: a Nothing More-t rock kategóriában 3 díjra is jelölték! Semelyik másik csapat idén ugyanezt nem mondhatja el magáról. Hiába van jelölve a Metallica, a Foo Fighters és több nagy név, 3 jelölése csak a Nothing More-nak van! Ez akkora szó, kvázi ismeretlenül, hogy külföldön azonnal nagyobb hírverést kezdtek csapni a banda körül. De magyar cikket még mindig nem láttam sehol… (Vicces, angol nyelvű írást ezt ajánlanám)
Én naiv kislányként azonnal írtam pár zenei oldalnak, hogy írjanak róluk, hiszen megannyi aktualitása is van a csapatnak, amellett hogy jók is, végül rájöttem: miért akarom, hogy bárki más írjon róluk? Írok majd én! Ha valaki erről a zenekarról akar meg több információt megtudni, egy pici eldugott oldalon is megtalálhatja azt.
Tehát valójában ez is az oka annak, hogy írok a Nothing More-ról, és hogy egyáltalán elindítom ezt a blogot: nem várni senkire, hanem cselekedni. Csinálni azt, amit szeretsz csinálni. Ezekre is többek között az ő zenéjük hatására döbbentem rá. Vagy talán pontosabb megfogalmazás: megadja a zenéjük számomra azt a löketet, azt az ihletet, azt az energiát, amit én mindig csak vártam másoktól, máshonnan. Csak olvassatok bele a Don’t Stop vagy a Do You Really Want It dalok szövegébe, és talán megérzitek, amit én: előre kell menni, csinálni kell a dolgokat, és nem másokat, nem a világot, hanem saját magunkat kell megváltoztatnunk. És ilyen zenekarok kellenek: akik így hatnak a hallgatóságra.
