Még tavaly októberben láttam ezt az Ibsen darabot, amitől a megszokott színházi élményhez képest sokkal többet kaptam. Van, akinek ez talán nem feltétlenül hangzik jól, és a hagyományos színházat szereti, ráadásul azt is el tudom képzelni, hogy van, akinek kifejezetten szenvedést okoz egy közel 5 órás előadás. Számomra maradandó élményt nyújtott, amiről még sokáig fogok mesélni az ismerőseimnek.

Csak pár szó, ami eszembe jut:

• színházi büfében tartott lakodalom
• buszozás a színészekkel
• kőbányai pincerendszer
• sötétség
• zene, dallam
• hideg
• hideg
• hideg
• megfagyok
• a színészek nem fagynak meg????

Véleményem szerint a Peer Gynt nehéz és elvont darabja a drámairodalomnak, és nem is hiszem, hogy akármilyen prezentálásban élvezhető lenne. Nagyon örülök, hogy a Stúdió K Színház előadásában láthattam életemben először, mert így viszont mind a darabra, mind a színházi élményre örökre emlékezni fogok.

Természetesen a színészek mind nagyon jók voltak (a főszereplőt /Nagypál Gábor/ külön dicséret is illeti), emellett azonban ennél az előadásnál leginkább a rendezést (Hegymegi Máté) lehet dicsérni. Talán nem annyira nagy újítás, hogy egy előadás kilépjen a színház falai közül, és más helyszínen is játszódjon, azonban az, hogy a helyszínek ennyire együtt éljenek a darab mondanivalójával, és ténylegesen értelmet nyerjen minden pici zug, vagy akár hatalmas tér, az már ritkaságszámba mehet.

Nagyon nehéz úgy az előadásról írni, hogy ne áruljunk el többet, mint amennyit illik, hiszen tele van meglepetésekkel, ugyanakkor ki kell emelnem egy fontos tényezőt: a kőbányai pincerendszerben hideg van. Erre fel is hívják a figyelmet az előadás előtt, de komolyan is kell venni. Tényleg hideg van. Amikor mi láttuk a  darabot, októberben, már kint sem volt meleg, sőt, éppen fagyos szél fújt, és tekintettel arra, hogy a kb 5 órás darabnak legalább 3 óráját a szabadban illetve a pincerendszerben töltjük, alaposan át lehet fagyni, még akkor is, ha az ember rétegesen öltözik, azt pedig el sem akarom képzelni, hogy azok a lányok, hogy élhették túl, akik vékony harisnyában és mindössze egy balerina cipőben érkeztek…

Az élményből egyébként ez egy kicsit vissza is vesz, hiszen hiába látunk éppen katartikus vagy fontos mondanivalóval átszőtt jelenetet, ha közben vacog a fogunk. Engem is sajnos zavart egy picit, de még így is azt tudom mondani, hogy a 2017-es év legmaradandóbb előadását volt szerencsém látni.

Korábban sosem voltam még a pincerendszerben, ám így, hogy közben egy különleges, mitikus világot is beleszőttek a környezetbe, hihetetlen élménnyel gazdagodtam. Volt olyan csúcspont, amit sosem fogok elfelejteni: annak a pillanatnak a hatása egyszerre volt félelmetes, ijesztő, de közben kellemesen bizsergető is… Persze így, hogy nem mondom el, miről van szó, nehéz elképzelni, de legyen elég annyi, hogy a sötétség egy ismeretlen világban mindenkiből előhozhat számára ismeretlen érzéseket.

Volt valami megfoghatatlan hangulat, amely beköltözött az emberbe és végig ott maradt vele, amíg tartott az előadás. Amikor például egyik helyszínről a másikra sétáltunk és előttünk-mögöttünk visszhangzott a föld alatt Kurta Niké klarinéton játszott dallama, egyszerűen nem tudott az ember semmi mással foglalkozni, csak az átélt élménnyel: nem beszélgetett a partnerével, a mellette állóval, hanem átszellemülten követte Peert ebben a fantasztikus világban.

Az utolsó jelenethez érve elfárad a néző: így hiába a gyönyörű végkifejlet a Bakáts téri altemplomban, valamiért a teljes katarzist nem hozta meg. Számomra Peer utazása nagyobb erővel bírt, mint a lezárás. De lehetséges persze, hogy csak a hidegtől és a fáradtságtól nem tudott az utolsó jelenet olyan erősen hatni, mint vártam. Ez persze egyáltalán nem tett csalódottá, mert összességében nagyon különleges élményben volt részem.

Ritkán látható pontszám: 9,5

Utóhatás: éjfél utáni hazaérkezés és forró fürdőben elmélkedés a látottakról