Tudjátok mire lehet jó egy hét influenza, amikor lényegében csak feküdni bírtok a rossz közérzettől? Például arra, hogy bepótoljatok olyan régebbi filmeket, amiket mindig csak terveztetek megnézni, mert általában közbe jött valami más, érdekesebb mozi, és inkább arra mentetek el. Szóval biztos mindenkinek vannak ilyen folyamatosan halogatott filmjei. Na ezek bepótlására tökéletesen jó az influenza. Az már más kérdés, hogy ezen filmek többsége nekem még a betegségnél is nagyobb kínzásnak bizonyult. Nem hiába halogattam ezeket régebben – a rossz előérzet szinte mindig bejön.

Szóval lássuk ezeket a nem éppen friss filmeket, és hogy esetleg van-e mégis olyan, amit megnézésre tudok javasolni.

Fantomszál

Az Oscar jelölt filmeket nekem kötelező lenne megnézni, de valamiért az előzetese alapján sosem vonzott különösebben ez a történet. A már idős korba lépő nagynevű divattervező, aki egy fiatal, 20 körüli lányt választ új múzsájának és szeretőjének. A kapcsolatban eleinte egyértelműen a férfi különcködései és goromba stílusa veri ki a biztosítékot, de amikor a fiatal lányt is jobban megismerjük, rájövünk, hogy ezek ketten körülbelül ugyanolyan elmebetegek és meg is érdemlik egymást. Az már más kérdés, hogy ezt az unalomba fulladó, kétségbeejtő vergődést és két elmebajost miért lenne jó két órán át bárkinek is néznie. Én kellőképpen kiakadtam rajta. Egyszerűen nem bírom azokat a filmeket, amik ilyen szinen abnormális embereket próbálnak bemutatni, és esetleg megértetni velünk. Nem, a színészi játék sem kárpótol a rossz élményért.

Nagyon nem ajánlom. Nálam ez 3 pontot ért.

Alpha

A kutyás filmekkel mindig óvatos vagyok, mert általában ugyan nagyon cukik, meg én imádom a kutyákat, de olyan bugyuta nyálas végeredmény szokott belőlük születni, amik miatt ritkán válogatnék ilyen filmet a kedvenceim közé. Nos az Alpha nem olyan durván nyálas, de közben mégis elég bugyuta. Ráadásul nehezen érthető hogy egyáltalán mozikba kerülhetett ilyen középszerű kivitelezéssel. Mert ugyan szívesen élveztem volna az első megszelídített farkas történetét, ha közben nem azon törtem volna folyamatosan az agyam, hogy milyen szipi-szupi alapozója volt 20 ezer évvel ezelőtt az ősembereknek, vagy hogy a háttér mennyire mű, hogy bizonyos állatok mennyire távol állnak a hihetőségtől, hogy úgy összességében az egész úgy nézett ki, mint amit elejétől a végéig egy zöld háttér előtt vettek fel. A farkas persze cuki, de mondjuk mire ő is felbukkan legelőször a filmben, már kb letelt a játékidő egyharmada.

Nem igazán ajánlom, csak tényleg ha kutya mániás vagy, de sok újdonságra ne számíts - 4 pont.

Mamma Mia Sose hagyjuk abba (2. rész)

Én azok közé tartozom, akik már az első részt sem bírták különösebben. Ugyan nagy musical rajongónak tartom magam, de azért a színvonalat elég magasra szoktam rakni, kezdve azzal, hogy a színészek – könyörgöm! – tudjanak rendesen énekelni. Talán az én fülem túl jó ehhez, de borzasztó kínzásnak érzem, amikor olyan színészekre osztanak énekes szerepet, akik úgy persze el tudják kb tisztán énekelni a dalokat, de gyenge, erőtlen és érzelemmentes hangokon. Ez egy külön műfaj: az éneknek ténylegesen érzelmeket kellene kifejeznie, nem uncsi tingli-tangli karaoke hangzást. (lásd az egyik kedvencemben, a Dreamgirls-ben: ott aztán mindenki úgy énekel, hogy közben borsódzik a hátad).

Na ilyen hosszú bevezetést nem akartam, de a lényeg, hogy itt is az énektudásbeli hiányosságokon dühöngtem folyamatosan, illetve a túl gyerekes sztorin: a múltkor látott fiatal lány anyukája meghalt, és most ő az anyja álmát váltja valóra: megnyit egy görög szigeten egy régi, romos, de helyrehozott szállodát. Közben pedig az anya története is felidézésre kerül, hogy jutott Görögországba, hogy jött össze rövid időn belül annyi fiúval – ugyebár.

Egy percig nem izgultam, egy percig nem élveztem. 4 pont, de persze ajánlom azoknak, akik az első részt is imádták. Nekik be fog jönni.

Egy szent szarvas meggyilkolása

Imádom Nicole Kidmant. És a rendező, Giórgosz Lánthimosz beteg filmjei közül is volt már ami tetszett (pl A homár), azonban ezen alkotásában nem tudtam feloldódni, és akár csak kicsit is szeretve nézni a szereplőit és azok cselekedeteit.

A történet szerint egy kardiológus szívsebész (Colin Farrel) műtét közben hibázott, emiatt meghalt egy páciense. Annak fia viszont úgy érzi, az orvosnak felelnie kell ezért, és legalább egy szerettének meg kell halnia. Először a kisfia, utána a lánya bénulnak le megmagyarázhatatlan okból: orvosilag semmi magyarázat rá. Csak annyit tudunk, hogy a félárva fiúnak van ehhez valami köze.

Ultrabrutál módon idegesített a film, főleg a fiú karaktere, és jó párszor gondoltam azt, hogy ez lesz az a film, amit végig sem nézek, és a felénél hagyom az egészet. Bár tényleg kikapcsoltam volna. Teljesen megmagyarázhatatlanul, sőt alapjaiban ellentétesen cselekedetnek benne a szereplők, mint azt elvárnád. Például egy orvostól. És nem akarom elspoilerezni az egészet, de a vége kifejezetten nagy hülyeség volt.

Nem – nem ajánlom senkinek. 2 pont.

(És mégis mennyire kíváncsi vagyok a rendező új filmjére, A kedvencre!)

Kicsinyítés

A Matt Damon-nal készült film az előzetes és a rövid ismertetők alapján valami könnyed kis vígjátéknak tűnt, és igazából a kíváncsiságomat sem keltette fel – gondoltam, ilyen Drágám a kölykök összementek-féle történet lehet, és lám, mégis tudott meglepetést okozni. És nem, nem azt akarom mondani, hogy felejthetetlen film volt, de mégis ez az egy az utóbbi filmek közül, amely pozitív csalódást okozott nekem.

Először is, már a film első harmadában történik egy olyan csavar, amire igazán nem számítottam egy könnyednek titulált filmnél, másrészt fokozatosan bontakozott ki előttünk egy társadalomkritika is: annak a lehetősége, hogy bizonyos csoportok lekicsinyítik magukat, mások nem, komoly problémákat vethetnek fel. Valamint, hogy a tökéletesnek látszó kicsinyített világban a társadalmi gondok ugyanúgy felbukkannak – és azok nincsenek lekicsinyítve.

Az az igazság, hogy a film legvége kicsit csalódást okozott, én nem vittem volna bele a norvég világvége irányt, hanem sokkal inkább az eredeti helyszínen jelentkező társadalmi problémákra fókuszáltam volna, és hogy azokra milyen megoldási lehetőségeket kínálhat a megváltozott környezet. Érdekes kérdések vetődtek fel, azonban a film elfelejtett ezekkel foglalkozni a lezárásnál.

Ezt a filmet egy kellemes délutáni kikapcsolódásnak ajánlom, azonban a 7-es pontot az utolsó harmada miatt nem adom meg a filmnek: 6,5 – mindenképpen magasabb, mint az előző filmeknek adott pontszám.