Való igaz, ahogy nem rég írtam, a nyár nem a mozizásról szól, de azért az is igaz, hogy egy Tarantino filmet kár lenne kihagyni. Még akkor is, ha egyébként nagyon szkeptikusan álltam hozzá a rendező 9. alkotásához.

Miért?

Talán több okból is: egyrészt nagyon féltem a témától. Számomra az, ami Sharon Tate-tel történt, az egyik legborzasztóbb dolog, amit csak el lehet képzelni, az egész gyilkosságtól kiver a veríték. Nem tudtam szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy szabad-e erről filmet készíteni, egyáltalán ha szabad is, én végig akarom-e nézni.

A másik ok, hogy úgy igazából Tarantino utóbbi filmjeivel kapcsolatban elfogott egy olyan érzés, hogy csak egyszer nézhetőek – az Aljas nyolcas mindenképpen. Arra gondolok ezalatt, hogy akármilyen egyedi a rendező látásmódja, akármilyen jól használja a filmes a nyelvezetet, a zenét, akármilyen jók a színészei, maga a történet nekem nem ér annyit, hogy még egyszer meg akarjam nézni. Vagyis, nálam nem olyan értelemben lesz klasszikus egy Tarantino-film, mint mondjuk egy Mátrix, amit akárhányszor képes lennék újra nézni. Valamiért a moziból távozva, mivel a cselekmény nem fog meg, csak a már fent említett egyéb rendezői, színészi bravúrok, hamar megfeledkezem az egészről. (Természetesen a Ponyvaregényt nem értem ide, csak az utóbbi pár filmet.)

Szóval szkeptikusan ültem be a moziba.

Mit ne mondjak, az amúgy sem magas hőfokon égő lelkesedésem az első egy órában csak tovább csökkent. A híresen hosszú párbeszédek, a színészek egymással folytatott beszélgetései, azon túl, hogy csodálhattam a játékukat, egy idő után borzasztóan untatott. Kifejezetten igaz volt ez az elején az Al Pacino-s jelenetre, amikor komolyan féltem, hogy nem bírom végigülni a 160 perces játékidőt.

Aztán valahogy mégis felengedtem, és sikerült elkapnom a film hangulatát.

Annál a résznél, amikor Leonardo DiCaprio egy gonosz western-banditát alakít, és az ebédszünetben egy kislánnyal beszélget, végre megértettem, miről is akar igazán szólni ez a film, és miért is olyan fontos alkotás ez Hollywood életében. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy onnantól kezdve már élveztem is a filmet. A párbeszédek elkezdtek érdekelni, a szereplők sorsára is kíváncsi lettem, felfedeztem a párhuzamot Hollywood fénykorának bukása és a kicsit már kiöregedő színészek depressziója között, sőt, egyszer-kétszer magamra is ismertem a karakterek gondolatai mögött.

A filmet tehát egyre jobban megkedveltem, de ahogy közeledtünk a véres éjszakáig, a lezárásig, úgy lettem egyre idegesebb is, hogy nem akarom tovább nézni, még mindig nem akarom látni az eseményeket. Most kérek mindenkit, aki még nem látta a filmet, hogy ne olvasson tovább, ha nem akarja tudni a lezárást. (Spoiler!)

Szóval.

Igazából tudhattam volna. A csavar nem sokban különbözik a Becstelen Brigantyk végkifejletétől, ahol ugyan a történelemben egyszer sem láthattuk, hogy a nácikat valaki úgy igazán jól helyre tette volna, de ezt az úgymond egész emberiség által vágyott akciót Tarantino megálmodta és filmre vitte nekünk, hogy érezzünk mégis egy fuvallatnyi elégtételt, egy fuvallatnyi boldogságot, hogy akár ez is megtörténhetett volna. Valami hasonlót éreztem a Volt egyszer egy... Hollywood végén is: a társadalmi igazságosság utólag, és persze csak a képzeletünk szintjén, de mégis elégtételt vesz a gyilkosokon, és szinte boldogan nézzük a vergődésüket, mosollyal az arcunkon, mert ez az, amit úgy igazából megérdemeltek volna a valóságban is. Természetesen a képzelet szintjén marad az elégtétel, és az erőszak így is úgy is erőszak, de mégis oldja annak erősségét a háttér-információ, sőt, arra is képes az ember – mily meglepő – hogy nevessen valakinek a haláltusáján. Morbidul hangzik, bocsánat. Tarantino meséjében a gonosz elnyeri méltó büntetését, bár a világ a valóságban nem ennyire fekete-fehér. Hollywoodi befejezése egy hollywoodi történetnek. Még a kiöregedő hőseink is jobb élet elé néznek. 

Mit lehet még dicsérni a filmben?

Az autós jeleneteket – amikor persze nem történik semmi, csak autókáznak a szereplőink, de olyan jó zenékkel aláfestve, olyan korhangulatot teremtve, amit talán tényleg csak Tarantino tud. De magasztalhatom az összes szereplőt, Margot Robbie báját, Brad Pitt és Leonardo Dicaprio színészi teljesítményét és Brad Pitt filmbeli kutyáját, aki egyszerűen imádnivaló.

Ajánlom-e a filmet?

Mindenképpen igen, ha Tarantino rajongó vagy.

Tetszeni fog? Ezt nem garantálhatom, mert a hosszú párbeszédek sokakat kikészíthetnek, és ha az eredeti, valódi történet nincs meg (azt hittem, nem létezik ilyen, de beszéltem olyannal, aki tényleg nem hallott még Sharon Tate meggyilkolásáról!), akkor a végén érzett furcsa öröm, felszabadultság érzés is elmaradhat. 

8 pont (azért én még tudtam volna vágni belőle)