Élménypulzus

Év végi színházélmények

2019. december 27. - Konika

Az őszi olasz utazásunk, valamint a vizsgaidőszakom megkezdésével eléggé megcsúsztam a blogírással, így csak egy tömör összefoglaló keretében lássuk, milyen színházi élményeim voltak az utóbbi időben:

 

Secondhand

Szvetlana Alekszijevics írásaiból készítettek darabot az Örkény Sínházban Secondhand címmel. (Még tavaly, 2018 őszén volt a bemutató, de mi csak nem rég láttuk.)

Az Örkényben általában erős előadások kerülnek színpadra, ez is az volt, bár először elképzelni nem tudtam, hogy hogy fognak az írónő maratoni könyveiből darabot összehozni. A széthulló Szovjetunióból kapunk apró életképeket, így többek közt az afgán háborúban harcoló kiskatonákról, az édesanyjukról, a Csernobili atomkatasztrófáról, a kiköltöztetések és a megbetegedések következményeiről, az örmény-azeri ellentétről, a terroristákról...

Sok-sok, látszólag egymástól nagyon is távoli történet, amit az óriási Szovjetunió köt össze: olyan életek, emberek, akik valójában szinte áthidalhatatlan távolságokra éltek egymástól.

A csernobili rész mindössze azért nem volt számunkra annyira erős és átütő, mivel az idei HBO sorozat a katasztrófáról, úgymond mindent vitt… Sorozatot nagyon ritkán nézek újra, de a Csernobilt igen. Annyira kerek és megrendítő volt, hogy emellett ebben a darabban néhány elmesélt történet róla – még ha a színészek nagyon is jól megdolgoztak vele, mégsem tudott átütő lenni ahhoz képest.

Összességében az egész darab jól felépített volt, fiatalos, néhol pörgős betétekkel, így bátran ajánlható bárkinek, aki úgy érzi, hogy a Szovjetuniót a benne élő egyszerű emberek szemszögéből is szeretné megismerni. Azért vigyázat: szünet nélkül adják, 1 óra 50 perc, és volt, ahol leült a darab!

7,5 pontot kap tőlem, mert a katarzis elmaradt.

 

2. Bernd Róza

Nagyon jókat lehetett hallani Tarnóczi Jakab rendezéséről a Thália új színjátszóhelyén, a Télikertben, így tettünk mi is egy próbát.

A darab kilóg a Thália image-éből, de én ennek kifejezetten örülök, mivel a bárgyú vígjátékokat sosem szerettem. Ez a darab viszont meglehetősen sötét és elgondolkodtató, volt értelme foglalkozni vele, ugyanakkor nem hagyott közben nyugodni az a gondolat, hogy talán kicsit idejétmúlt is. És most nem a témájára gondolok elsősorban, hiszen a női sorsok a mai napig aktuálisak, legyen szó szerelemről, kihasználásról, megcsalásról, erőszakról, terhességről, bármiről. Itt sokkal inkább gondolok a darab konkrét idejére, a cselekményekre, a nyelvezetére, megfogalmazásmódjára, eszközeire. 

Egyszerűen úgy érzem, a mai világban már más kell. Tehát nem több vagy kevesebb, hanem más. A történetek felett eljár az idő, még akkor is, ha az alapigazság, vagy az alaptéma felett nem. Úgy éreztem, nem viselkednek ma már így az emberek, nem beszélnek így az emberek, nem kerülnek ma már ilyen szituációkba emberek. És ezt most csak azért említem ilyen központi gondolatként, mert végig nagyon kirekesztve éreztem magam a darabból, a történet teljesen eltávolodott tőlem, a nézőtől: kívülállóként néztem, és ilyen szemmel inkább a színészeket figyeltem, a játékukat elemezgettem. Ami nem baj, csak persze nem feltétlenül jó, vagy nem feltétlenül ez lenne a cél. Ügyes és tehetséges a főszerepet játszó Mentes Júlia, hozta az igazi, megszokott élményt Molnár Piroska, de valódi elképedésre Schell Judit játéka késztetett: ledöbbentem, mert őt még sosem láttam élőben, komoly darabban.

Szünet nélkül, másfél órában adják a darabot, aki vidámságra vagy könnyed darabra vágyik, semmiképpen sem ezt ajánlom.

Pontszám: 7

 

3. Musical gála a MÜPA-ban

Talán a két fenti színházélményem, de a korábbi írásaim is jelzik, hogy inkább a komoly, prózai darabok felé húz a szívem, ugyanakkor nem tagadhatom meg fiatalságomat sem: tini koromban számomra a musical jelentette a világot, a boldogságot, az igazi kikapcsolódást. Ezért nem is elsősorban színházként, hanem zenei koncertként, megrendezett zenei élményként tekintek rá, és ha olyan az énekhangok színvonala, akkor a mai napig képes vagyok bőgni akár olyan dalokon is, amiket már vagy 15-20 éve ismerek.

Amolyan nosztalgiának is hívhatjuk ezt, pláne, ha az Operettszínház művészei kedvéért megyek el a MÜPA-ba, pláne, ha Szabó P. Szilvesztert hallgathatom, mint Halált és Janza Katát, mint Sisit, az Elizabeth című musicalből. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még én is eljutok oda, hogy egy ilyen színházi élmény, vagy maguk a színészek nosztalgiát, gyerekkori emlékeket idéznek fel bennem: már ettől önmagában elfacsarodott a szívem… És igen, bőgtem most is, főleg az Elisabeth, a Mozart vagy a Rebeca cím darabokból felcsendülő dalok miatt…

Kicsit sajnálkoztam, hogy nem csak én, hanem ők is öregszenek, hogy talán már a hangjukon is érezni, hogy fáradtak, elnyűttek, de karakterben még mindig nagyon ütnek a színpadon állva. A társulat fiatalabb, feltörekvő művészei számomra még nem tudják a katarzist hozni, valamiért a személyiségük talán nem olyan átütő, de persze az is lehet, hogy én vagyok elfogult a régiekkel szemben. Ez amolyan adventi ráhangolódás volt, családi körben, sok-sok könnyel.

 

Pontszám: 7

 

Az idei évadban elég jelentős lemaradásom van egyébként színházi élmények terén.

Egyrészt, képtelenség jegyet venni a Radnótiban a 10 című darabra, pedig már elég régóta folyamatosan próbálkozom. Legutóbb a vásárlási lehetőség megnyitása után 10 perccel már ott voltam a weboldalon, de 10 perc is súlyos késésnek számított...vagyis még februárban sem fogom látni. Ezen felül az új bemutatók között is van számos darab, amire szívesen elmennék, meglátjuk, jövőre sikerül-e pótolnom.

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr5315367678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.