Élménypulzus

Volt-e szükség még egy Kisasszonyokra?

2020. január 31. - Konika

Lehet, hogy egyedül leszek a véleményemmel, de én annyira szerettem az előző filmes változatot Winona Ryderrel, hogy ezt az újat nem tudtam igazán közel engedni magamhoz. Mivel körülöttem azt látom, hogy a többség imádja a Kisasszonyok legújabb feldolgozását, ezért lehet, hogy tényleg velem van a baj. Ugyanakkor lehet, hogy kicsit kívülről szemléltem a látottakat, ezért össze is foglalom, hogy miért nézném meg szívesebben újra az 1994-es változatot.

Nekem több gondom is volt az új változat szereposztásával, bár egyáltalán nem azért, mert különsebb ellenérzésem lenne a szereplők iránt, még bírom is őket (főleg Timothée Chalamet-t), de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy művi utánérzetet kapok csak az eredetihez képest. Pedig szeretem például Laura Dernt is, mégis valahogy lepattant róla a ruha, a haj, a smink, sehogyan sem éreztem őt a kisasszonyok anyukájának, főleg, ha Susan Sarandon jutott eszembe. Igen, nekem is meg tud dobbanni a szívem, ha meglátom Timothée Chalamet-t, de egyszerűen nekem ő túl gyerekes, túl vézna egy XIX. századi dandy figurához, míg annak idején Christian Bale valódi vonzalmat tudott kialakítani a nézőben, nem egy esetlen XXI. századi kamaszt láttam benne. A New York-i barátot, a professzort, aki nem véletlenül volt idősebb férfi a könyvben sem, akkoriban Gabriel Byrne alakította, aki nem sármjával, hanem visszafogott stílusával, intelligenciájával lopta be magát a szívekbe, és teljeséggel érthetetlen, hogy lett belőle is egy nyálas szépfiú mostanra. (Akkor a házasság tehát nem fontos, de az, hogy egy helyes, jóképű srác udvaroljon nekünk, az még mindig? Anélkül még mindig nem lehet elképzelni a szerelmet?)

A testvérek esetében is sokkal melegebb szívvel gondolok akár Kirsten Dunstra, Claire Dance-re, mint a mostani szereplőkre. Egyetlen egy esetben adom meg magam, mégpedig a főszerepet játszó Saoirse Ronan miatt: tökéletes Jo volt, nagyon erős alakítást nyújtott, tényleg egész lényével hozta azt, amit vártam tőle. Bár még mindig Winona Ryder felé húzna a szívem, ha választanom kellene közülük.

Az új változat rendezésén is sokat ráncoltam a homlokomat. Nem értettem, hogy miért vannak indokolatlan levélfelolvasások – amikor a színész egyenesen bele a kamerába elmondja a szöveget, amit levél formájában írt meg valakinek – sem térbeli, sem hangsúlybeli, sem semmilyen okát nem láttam ennek a bemutatási módnak, mivel nem tűnt következetesnek sem, és nagyon kiejtette az embert az éppen folyó jelenetből – engem legalábbis.

Bíztam a rendezői koncepcióban a film elején, hogy a megbontott idősíknak oka lesz: azzal, hogy szinte a film elején látjuk már majdnem a végét is, hogy párhuzamosan haladunk előre a két időben,  beledobtak minket egyből a történet közepébe, talán valamilyen plusz feszültséget lehetett volna adni a filmnek, esetleg a végén kaphattunk volna valamilyen merészebb változást, más lezárást, bármit, amivel meglephetnek. Nem leptek meg semmivel, csak kiakadtam azon, hogy ezzel a párhuzamos vágással teljesen megölték még a legfontosabb jeleneteket is (durva: spoiler!!! Igen, Beth kétszer volt halálhoz közeli állapotban, egyszer meggyógyult, egyszer nem: ezt a két különböző időt párhuzamosan egymásra vágni azzal járt, hogy minden érzést és megdöbbenést kiöltek a tragédiából. Az 1994-es verzión lehet, hogy még ma is el tudnám sírni magamat.)

Szóval én sokat bosszankodtam, és bizonyos szinten nagyon unatkoztam.

Az unatkozásomnak köszönhetően végül elméláztam azon, miért akarja valaki ezt a történetet újra vászonra álmodni. Ráadásul egy nő, a metoo mozgalmak idején! Biztos akar nekünk mondani valami újat a régen látott mozihoz képest! Nő mesél a nőkről, még ha egy XIX. századi regényt is dolgoz fel (Louisa May Alcott), biztos akar valamit azon kívül, hogy a nők nem csak házasság által válhatnak valakivé!!! Annyira vártam! De nem, ebből a szempontból a film hű maradt a regényhez és a korábbi filmhez: Jo, a fiatal, tehetséges, írói vénával megáldott lány maga szeretne boldogulni, és nem akarja elfogadni, hogy az élethez egy nő mellé feltétlenül férfi, illetve házasság kellene! Ja és persze alkudozik a könyve áráért, a jogdíjakért (lássuk be a nők egyforma bérezése is kb a 80-as évek óta napirenden van, nem most találták ki.)

Az ellenérzésemet a szerelmi szálak elemezgetésével még tovább fokozhatnám, de már nem akarok túl hosszú lenni. Csak egy példa: a rendező, Greta Gerwig talán nem is tudja, mi az az szerelem, ha Jo még a film vége felé is csak Laurie-ra gondol, majd ripsz-ropsz, hirtelen szerelmes lesz valaki másba, akivel a kapcsolata mélysége egyáltalán nem volt felépítve. De végülis jóképű fiú. Na. Ugye. Ennyi. Ő is jó lesz.

A házasság nélküli női életút az 1860-70-es években olyannyira formabontó, bátor és nőiesen egyedi lehetett, hogy pirulva olvashatták a valódi kisasszonyok a szalonokban, és az anyukájuknak talán már meg sem merték mutatni. Bátor könyv, régi időkből. Egy tisztességes és jó film a 90-es évekből, egy tisztességes és jó film 2020 elejéről, de nem mond semmi újat, semmi mást, mint az előző változat, amivel számomra érthetetlen, hogy miért kellett megcsinálni. 

Vagyis tudom: a mai tinik és a 20-as korosztály nem látta a másikat, a filmek elsősorban nekik készülnek, újra lehet keresni vele, elő lehetett venni újra a történetet. A film nem rossz, nem tudom annyira borzasztó pontszámmal illetni, a színészek is jók, de nekem nem okozott semmilyen hatást.

A végéről pedig kivágtam volna az utolsó 5 percet, ott már tényleg kicsit túlcsordult a romantikus lezárás.

Pontszám: 6

Íme az előző változat:

A bejegyzés trackback címe:

https://elmenypulzus.blog.hu/api/trackback/id/tr7415447214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.